Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

cucka 2010.05.09. 16:10

Szeretetnyelven lavírozva

Azt mondják az okosok, az emberek öt féle képpen mutathatják ki szeretetüket, azaz 5 féle szeretetnyelven kommunikálhatnak egymással: 
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékok
4. szívességek
5. testi érintés

Továbbá azt is mondják az okosok, hogy ha egy gyermek szeretetteljes és boldog családban nő fel, teli szeretettankkal indul neki az életnek. Meghogy minden embernek más és más ez a kommunikációs csatornája és ismernünk kell annyira  barátunkat-házastársunkat-gyermekünket, hogy a megfelelő szeretetnyelven kommunikáljunk vele. (értsd én pl halálba gyömöszölném szeretetemben Huncost -ezzel el is árultam, hogy az én szeretnyelvem a gyermekeim felé az 5-ös-, de neki banyek sokkalta többet jelent, ha elmegyünk együtt motorozni, vagy mellécsücsülök a szőnyegre és elismerő szavakkal dícsérgetem épülgető legotornyát -1-es és 2-es kombinációja. Kompromisszumot kötve, szőnyegen ülve csenek el egy-egy Huncpuszit tőle...)
Vannak emberek, akik nehezen ismerik fel a saját szeretetnyelvüket, részint azért, mert olyan légkörben nőttek fel, ahol mindegyik nyelv használata mindennapi  és természetes volt, részint, mert sosem érezhették szüleik szeretethálója nyújtotta biztonságát.

Kétkedve vettem a kezembe a fenti könyvet, olvasatlanul is, egy újabb amerikai hogyan neveljünk még láthatatlanabb gyereket? műfaji csoportba soroltam. Kellemes meglepetés ért, sok mindent egész más megvilágításba helyezett. Egyelőre tapogatózom, de egész működőképesnek tűnik a dolog. Bár eddig is minden alku tárgyát képezte kiccsaládunkban, most már legalább tudatosan csináljuk. (ha megengeded, hogy leszívjuk az orrod, utána bemegyünk játszani az építőkockával; ha elpakolod a játékaidat, kérhetsz valamit a kisboltból). Kicsit úgy érzem, egész hatásos fegyverre bukkantam.

Most már csak türelmet kérek azokhoz a pillanatokhoz, amikor a vörös köd mélyen elborítja az összes általam ismert szeretetnyelvet.


Már keresem a tolerancia növelésére vonatkozó szakirodalmat.

cucka 2010.02.06. 08:54

PszicHunc

Korareggel öltöztetem, közben metakommunikálunk. Mindkét kezével csápol, pár napja így játszik madarat, röpköd, kérdem: madárka vagy? vigyorogva bólogat, majd pilinszka ujjacskáival fölfelé mutat, oda repül a madárka?, fejcsóva (micsoda érthetetlen anyuka?!), Tááá -mondja ő, a fénybe repül a madárka? elégedetten bólogat és boldogan hagyja tovább öltöztetni magát.

Mostantól idejegyzem furcsaságait.

cucka 2009.10.31. 23:01

Sokminden

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

cucka 2009.10.03. 11:22

31-eske

A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

cucka 2009.06.24. 18:27

A vérvétel

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.

cucka 2008.06.05. 12:52

Lelki kommunikáció

Nem mondhatom, hogy nehéz életem van, a szó klasszikus értelmében, és azt sem, hogy mióta itthon vagyok felemészt a stressz vagy a napi 10-12 órai iroda munka. Nem kell értetlen emberkéknek értelmesnek tűnő utasításokat adnom nap mint nap, nem kell elégedetlen ügyfeleket szőkenős bűbájjal leszerelnem és türelemre intenem... Persze tudom, helyette van egy napi alig 24 órás ügyeleti szolgálatom, immáron fél éve. Mégis: valahogy mindig volt. Néha kicsit fáradtabban, néha kicsit több öniróniával, de vettem, veszem az akadályokat, hiszen az volt a vágyam, hosszú-hosszú éveken át, hogy családom legyen, gyereke(i)m legyen(ek).

Most viszont a múltheti nemalvásos éjszakákkal
(amikről később, egy tiszta pillanatomban összeállt a kép: éppen egy fejlődési ugrásnak - 3., 6. hónap környékén van ilyen, plusz-mínusz pár nap- lehettünk éjszaka is éber tanúi: a szoptatott babák ilyenkor akár óránként is cicire kéredzkedhetnek, mintegy ezzel is megváltoztatva a tej mennyiségét és milyenségét, azóta amúgy helyreállt az éjszakai rend), úgy megdobott Magzatom, hogy azóta is képtelen vagyok magamhoz térni. A nap leglehetetlenebb időpontjában képes vagyok elaludni, hogy aztán éjjel egykor a másnapi teendőkön, programokon kattogjon az agyam, egészen addig, amíg át nem sugallom ezt valamiképpen Hunorba is, és föl nem ébred ő is. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a lelki köldökzsinórunkat, de félelmetes, hogy mennyire működik köztünk még mindig ez a valami. Egy egyszerű példa: az utóbbi időben minden egyes bevásárlás vagy séta alkalmával nénik/bácsik igyekeznek kontaktusba lépni Hunorral. A (nekem! sem) nemtetsző emberekre kétféleképpen szokott reagálni: 1. igyekszik tudomást sem venni a tőle 10 centire lévő gügyörésző arcról, 2. lefittyedő-HuncApus ajakbiggyesztéssel szemrevételezi az illető produkcióját (szinte már nekem kínos ez a porig alázó pillantás), majd, ha még ebből se ért az illető homlokráncolós panaszkodós nyekergésbe kezd, miközben felveszi velem a szemkontaktust, hogy szabadítsam már onnan ki.
Hunc kicsi szíve még oly tiszta  és ártatlan, ő mindenki felé nagy-nagy szeretettel és barátsággal nyit. Sok esetben pl. sorban állás közben ő maga kezd el kokettálni a mögöttem állókkal (akiket, ha szemrevételezek, általában nekem is tetsző egyének!), és ilyenkor nagyon nehéz úgy manővereznem a babakocsival, hogy kiküszöbölhessem fiam megérintését. Nem, nem arról van szó, hogy Steril Anyuka vagyok, sőt hagyom is, hogy a megfelelő kosz- és bacimennyiséget csöppöm magába tömhesse, imigyen (is) szerezve immunitást, de az idegen kezek simogatásától mégis igyekszem megóvni őt, minél kevesebb konfrontációval. (ezért tolom "véletlenül" éppen csak annyival odébb a babakocsit, hogy éppcsakhogyne érhessék el...)

Ugyanilyen kapocs van köztünk akkor is, ha én idegesebb/ingerültebb/türelmetlenebb vagyok. Olyankor pillanatok alatt rá is átragad, szinte görcsösen figyelnem kell és kiűznöm magamból a rossz gondolatokat, a negatív érzéseket, több-kevesebb sikerrel.

Még mindig tombol a közel 30 fok a lakásunkban. Izzadós Hunorunk betakarására az apja találta ki a tökéletes megoldást, a mi egyik nagypárnahuzatunk formájában (olyan hatalmasnak látom és mégis milyen pici még... és ugyanúgy alszik, akárcsak az apja, hason, egyik láb kikandikálva a takaró alól, egyik kéz pocak magasságban begyűrve maga alá):



cucka 2007.09.27. 10:05

Gyógyítás

Estére már tök jól voltam, abban reménykedtem, reggelre elmúlik ez az egész...ehhez képest egész éjjel tüsszögtem, fújtam az orrom és azon paráztam, hogy Hunc erre mit sem reagál...gyakorlatilag, amióta beteg vagyok, alig-alig jelzi jelenlétét...bíztam benne, hogy reggel a  szokásos vidám "szétrúgom-a-kecóm-falait"-tal ébreszt, de  mára ez elmaradt...helyét, valami erőtlen és most először tényleg gyöngéd szárnycsapkodás vette át! Bízom benne, hogy nincs semmi baj és csak a  náthámnak meg a  hidegfrontnak köszönhető némasága és visszavonultsága...
Ha nem javulok, délutánra bevetem az összes tuti tippet, amit kismamiként bevethetek erre az állapotra! Az, hogy napi 2 liter teát (általában gyümölcsteát) iszom nem jött be, áttérek a  cickafarkfűre vagy a  borsmentára. (az van is itthon). Megemeltem a C vitamin adagom 1000 mg/napra és szedem az immunerősítő vitaminkáimat és elkészítem a  "csodafőzetemet", mely citrommal és mézzel ízesített gyömbérfőzet lesz...ha pedig ez sem segít, marad "nagyanyáink" receptje, bűn rossz meginni, de  valóban hatásos: egy-két nagy gerezd fokhagymát szét kell zúzni egy bögre forró vízben és mindezt ízesíteni egy-két kanál mézzel...brrr...nehezen megy le, de  utána garantált egy egész éjjeli kidugult orrjáratokkal való alvás! És estére még beterveztem egy aromaterápiás fürdést : a  menta- , eukaliptusz- vagy a  fenyőolaj segít a  légzési nehézségeken, a teafaolaj antibakteriális hatású, a kamilla- , szantálfa- , rózsafa- , levendulaolaj pedig gyulladáscsökkentő hatású. Elég pár cseppet csöpögtetni a  fürdővizünkbe belőlük.  A nőgyógyászom azt ajánlotta, hogy ha nem javulok 2-3 napon belül, kezdjek el Semicillint szedni, na ezt mindenképpen szeretném elkerülni, nem akarok semmilyen antibiotikumot magamhoz venni, úgyhogy holnapra össze kell szednem magam!
Hiszek abban, hogy a  lélek betegíti meg a  testet...tegnap volt időm ezen gondolkodni és rájöttem, miért pont most tiltakozik ilyen formában a  szervezetem...A megfázás, nátha főleg a  légzőszervek betegsége. A megfázás a lélek számára  egy krízishelyzet (elegünk van valamiből, túlterhelődtünk ), így próbálja tudtunkra adni, hogy nem tudjuk kellően kezelni azt a  konfliktushelyzetet, amiben vagyunk, ezáltal egy akut gyulladással "figyelmeztet". Teljes fokú elzáródás ez a  világtól: könnyezik a  szemünk (nem akarjuk látni a  problémákat), mindenünk sebes, érzékeny, orrunk bedugul (ezáltal is lehetetlenné téve a  kommunikációt), tüsszögünk (mindenki maradjon távol, magunkban kell keresnünk a megoldást, ez igen aggresszív elhárító fegyver!), fáj a  torkunk ( ezáltal a  beszédet, mint kommunikációs eszközt is a  minimumra csökkentjük, mintegy kifejezve alkalmatlanságunkat a vitákra, a  szembesülésekre), manduláink megduzzadnak (nem vagyunk képesek mindent lenyelni, elegünk van), végtagfájdalmakkal küzdünk (esetemben hát - és vállfájdalom: nem akarjuk tovább cipelni a  problémáinkat, meg kell szabadulnunk tőle). És ilyenkor jön a  tisztulás: amikor is gennyes váladék formájában távozik belőlünk a "rossz", a  probléma, távoznak belőlünk a  mérgező anyagok. Ebből az állapotból test és lélek megtisztulva kerül ki, egészen a  következő alkalomig, amikor ismételten elegünk lesz valamiből... Szerintem, nekem a lakásfelújítás és az akörüli bonyodalmak voltak a  problémáim. És azt is nagyon nehezen tudom mai napig elfogadni (hiába bizonygatom magamnak naponta többször is!) , hogy már képtelen vagyok annyi mindent elvállalni, bevállalni, mint régen...hogy nincs erőm és ezáltal kifolyt az irányítás a  kezeim közül...úgy érzem magam, mint egy nagymama, aki szinte már arra is büszke, hogy lement bevásárolni és főzött vacsorát, vagy pedig pl. felmosott a konyhában...le kell rendeznem magamban ezeket a  dolgokat, mert nem teszek jót se magamnak, se  Huncnak (ezt is tudom és mégis!!!)...na, megyek vissza a mézes-citronyossal az ágyba gondolkodni és sebeket nyalogatni...

cucka 2007.08.10. 09:28

Kommunikáció

Hétvégén voltunk a Balatonon. Most így nézünk ki...azért már nagyobb a  pocim, mint a  kispapának, ugye? :D
Tegnap este óta  sikerült kifejlesztenünk nekünk is egyfajta kommunikációt HuncÚrral!  Ez úgy működik, hogy ő továbbra is ficánkol, gyöngéden  "körbejárja" a lakosztályának minden zúgát, és ha én ilyenkor rajta hagyom a  kezem a pocakomon, vagy esetleg simítom őt, akkor megáll és szerintem most már tetszik is neki az érintés. TáltosApu ilyenkor szívesen átveszi az irányítást és kéri, hogy csinálhassa ő is ezt. És ilyenkor olyan aranyosan "huncorog" a  fiának. (segítség!!! kezdek gügyügő anyuka szintre süllyedni!!! :D) Ma reggel pedig a jól ismert ütemes pocak-berezonálásra ébredtem: Hunci csuklott! :) És ilyenkor is használ a  simi. Annyira érzem a  kisfiam (hű, ízlelgetnem kell még ezt a  szót!) jelenlétét a  mindennapokban, hogy azt veszem észre, miközben egyedül teszek-veszek a  lakásban, hangosan elmondom, mit miért teszek és éppen hova készülök vagy mit csinálok.
Oly mértékben döntöttem 4D-s ultrahang ügyben, hogy tegnap el is mentem megnézni a  Brendonosat és be is jelentkeztünk keddre. Már alig várom!!! :)))) sejderipityom! :)))
Jó, hogy nem kell dolgoznom, mert nehezen viselem a meleget, mondjuk itthon a  4 fal között remekül eltelik az idő. Ha elfáradok a pakolászásba, le tudok pihenni és fel tudom "pócolni" a lábam. Az a szomorú tapasztalatom, hogy kb. 2 napja, amióta ilyen melegek vannak már reggel úgy ébredek, hogy bumszlira dagadtak a  lábaim. Szerencsére nem fájnak. Pedig sok folyadékot iszom (napi 2-3 liter szénsavmentes ásványvizet, esetleg málna levél teát- ennek görcsoldó hatása is van-  vagy menta levél teát) , mellőzöm az erős fűszereket (ezt  a  gyomorfekélyem után évekkel ezelőtt megtettem már!), sok gyümölcsöt fogyasztok és tényleg próbálok feltett lábakkal pihenni, olvasni. Hiába, az anyagcserém már nem a  régi. :)
Lassan feladom a  lakásfelújítással kapcsolatos gördülékeny álmaimat. Sorozatos csőd a kivitelezőkkel történő kapcsolatfelvétel. Vagy nagyon le akarnak húzni vagy pedig egyszerűen nem akarnak dolgozni és eltűnnek. Annyira szörnyű az, hogy az ismerőseink között gyakorlatilag senki sem ajánlja a  náluk dolgozó emberkéket, mert mindenkinek fenemód rossz tapasztalata van velük kapcsolatban. Pár napja még csak vicceltem, de most már komolyan kérdezem, nincs véletlenül ilyen jellegű ismerősötök? (burkolás, laminált parketta lerakás, festés, esetleg tapétázás? ) És a történet szépséghibája, hogy nem tudunk kiköltözni a  lakásból, tehát szobáról szobára tudnak haladni a felújítással.