Az alábbi párbeszédek cirka 3 perc eltéréssel zajlottak ma délután a konyhánkban.

Miközben derékig behajolva a konyhaszekrény legalsó polcára, szuszogva* próbálom kiszabadítani a meggymagozót, hátulról egy nemvárt ölelést kapok és egy cuppanós puszit mellé. Ezt most miért kaptam? kérdezem meglepett örömmel. Azért, mert nagyon jó anya vagy, mert nagyon szép vagy és mert szeretlek, anyuci!

Épphogy magamratalálok aléltságomból és a belső énem képzeletben megvállveregeti a külső énemet, hogy mégiscsak jó ez az út, amin járunk, a gyerek érzelmileg stabil és képes is az emocionális attitűdök kifejezésére, amikor is könnybelábadt szemeim végigsimítanának elsőszülöttemen... ám megakadnak. Ugyanis a következő életkép fogad: szépfiam éppen a nyomós májkrém általa kirágott végét igyekszik a szájába illeszteni, de ekkor már nyomja is a tubust és persze győzött a gravitáció, toccsan a paszta a konyhakövön.
Légy szíves töröld fel, ennyit sikerül csak kipréselnem magamból, az előbbi eufória szinte már tovaszállt. Anyuci, én felnyalom, és ekkor összenézünk és kirobban a röhögés mindkettőnkből. Mert tényleg felnyalta. 

 

* egy rövid telefonbeszélgetéstől is képes vagyok már hosszú perceken át fújtatni, és jajj, hol vannak még az igazi végidők...?!

cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

Túléltük. Buzgómócsing Anyuka oldalam előrevetítetten kicsit túlvállalta magát (2 kiló kenyér szendvicsei és két kiló liszt kakaóscsigái), talán ennek köszönhető, de a délutáni ovibuli külső megfigyelőjeként voltam csak jelen. Legalább fotóztam.

Volt konflisozás a faluban (még szerencse, hogy én ekkor javában nemvoltamkész, így akár még azt is elsüthetném, hogy voltam annyira gondos, hogy a falu legelőnyösebb pontjáról fotóztam, a teraszunkról):

majd egy egyórás táncház következett, melyen ha részt vettem volna a tűző napon, 5 kilóval könnyebben és egy újszülöttel gazdagabban zárhattam volna a napot:

Mici képviselte családunkat a kifutón, akinek annyira tetszett a táncmulatság, hogy egészen közelről szívta magába a népzenei ütemeket. Mindeközben megéhezett legényünket lefotózhattam sármos amorozzó hangulatában (háperszehogy cicává arcfestett Szonjával).  Igazság szerint legalább tucat kép készült elsőszülöttem idétlenebbnél idétlenebb bazsalygásairól, melyeket olykor bandzsulással párosított, de ezeket inkább megtartom a későbbiekre, addig is szövögetem zsarolási terveimet.

A tombolák sorsolását izgatottan vártuk, az apró játékok/kiegészítők mellett voltak igazán komoly nyeremények (étterem-fagyizók-cukrászdák felajánlásai, kozmetikai kezelések, és mi itthon azon rötyögtünk, -mert perszehogy óhatatlanul is szmk-s lettem-, hogy jövőre lesz állatorvosi csomag is a nyerhetőek között). Egész szépen gazdagodtunk a fellelhető összes törékeny, javarészt kerámia alkotással (lett teakiöntőnk, üveghattyúnk, rózsaszínbohócos perselyünk), végül már csak én izgulhattam a sorsolás kimeneteléért, mert a gyermekeim cserbenhagytak és leléptek motorozni. Kismicit meg tiszteletbeli óvodássá és túlélővé minősítettük, együtt motorozott-homokozott-csúszdázott a nagyokkal és végigkunyerált mindenkitől minden élelmet:

A tombolán nyert esernyőnknek majdnem gyakorlati hasznát is vehettük hazafelé jövet, de persze annyira adta magát a dolog, hogy Huncos még kicaplatott a nagyernyővel a teraszra és Hugival szarrá áztak kipróbálták a lehetőségeiket fürdés előtt.

Ringató-altató senkinek sem kellett, fél 8-ra régnemhallott csöndbe borult hajlékunk.

cucka 2011.05.19. 10:57

Kétperc

Pontosan ennyi időt (se) vesz igénybe nálam egy délutáni gyors pisiléses kávégombmegnyomás. És pontosan ennyi időbe került a  két trónbitorlónak feltérképezni és elfoglalni a gondosan felépített és hátsóteraszvégibe elbújtatott szigorúan titkos objektumomat.

Reggel Hunorvirágszál abbéli csalódottságában, hogy ma nem mennek sehova kirándulni az ovival, félredobta a hátizsákját és tüntetőleg egy szál fütyiben táncra perdült a szobájában, Minkus nem kis örömére, aki meg igyekezett megcsípni a lábközött lógót. Néha sikerült is neki. Olyankor elmúlt Huncos felhőtlen öröme.

Ilyenek a reggeleink.

cucka 2011.05.13. 09:50

Semmiről és mindenről

A napjaink önző módon telnek. Esküszöm, rosszabb vagyok, mint egy 14 éves tinilány, napközben többször is képes vagyok elbőgni magam annak a gondolatára is, hogy ottlehetek, úgy várom az így, csupa nagybetűvel íródott KONCERTET! Így most megszűntek az Alma dalos bulik, nincs több Kolompos, az elmúlt egy hétben még az esti levezető densz is a lemezbemutató zenére történik. Minka szintén nagy rajongóvá vált, talán mert ő a nagyfiú oviban tartózkodása alatt is kap egy adagot belőle, Hunor meg már csak megadóan építgeti a vonatsíneit, miközben egy erőtlen Alma? kérdéssel próbálkozik.
A szombati bulit egyetlen dolog árnyékolja be, mégpedig hősies Kismici második napja perzisztáló láza, ami ugye várható volt, a múlt heti oltás következményeként. TankAranka megtagad mindennemű lázcsillapítást, a kedélye jó, bár minimálisan étkezik (annyit, mint általában Hunor itthon, tehát aggodalomra továbbra sincs okom), így nem is abajgatom, bár az éjszakai felsírásai, meg a hajnal ötös hányásos kelése a hátam közepibe se hiányzott. És persze figyelgetem, mert ugye királylányunk már bizonyítottan hajlamos a lázgörcsre.

Mindeközben olvasok. Sokat és sokfélét, és mindig nagyon meg tudok örülni annak, ha sikerül egy igazi gyöngyszemre bukkannom. És az ezenfelül is fennmaradó szabadidőmben pedig kötögetek, viszonylag szépen haladok itt ezzel, bár egészen másképp kötögetem, és az eredeti tervvel ellentétben: nem fog debütálni a vállaimon szombat este, azon profán okokból kifolyólag, hogy nem lesz kész.  Szegény csáládom sínyli meg újkori befordulásomat, akár 2-3 napig is ugyanazt a főtt ételt kénytelen fogyasztani, cserébe viszont hajlandó vagyok a leglehetetlenebb kéréseknek is eleget tenni, mint pölö az este tízórai rántotta-készítés. (azt viszont megközvélemény-kutatnám, hogy Hunor azt kérte, hogy kössek neki egy olyan manónadrágot, amiben dirrdurrozhat, és ennél több pontosításra nem volt hajlandó... WTF??? ilyenkor -is- látszik, hogy nem vagyok a kreativitás csúcsán szédelgő anyuka)

Úgy látszik, csak írnom kellett róla és máris helyrebillentem, mert persze az ittemlítettet azonnal meg kellett sütnöm, isteni finom, a recept örökös tagságot nyert, amit aztán majdhogynem egyedül kellett elpusztítanom (nem esett nehezemre), apjuk nem édesszájú, bár erről még ő is elismerte, hogy finom, a büdöskölköknek meg zsenánt volt érinteni a ragacsos csiguszokat, így inkább egyáltalán nem foglalkoztak vele. Azaz Hunornak még volt pofája ártatlan babaszemeivel megkérdezni, hogy mást nem sütöttem-e? Szóval a kakaóscsigák mellett észrevétlen bekúsztak a zöldségek is, valahogy új dimenziókat fedeztem fel, ahogy a zöldségeshez belépve szaglászva válogatok, aztán persze általában csalódás ér, mert a paradicsomok isteni illata mellett az íze igenis felejthető, a kerti zöldhagymánk viszont még mindig dobogós aranyérmes. (holnap kihagyom!)

Lett egy vadiúj lízing kecsként ismét, Folti. Így már komolyabban is bele kellene vetnem magam a sajtkészítés rejtelmeibe, mert lassan tejben-túróban fürdünk, és a legyártott mennyiség messze meghaladja a fogyasztásunkat, sőt a szomszédok/barátok kapacitását is.

Hunor meg rácuppant a Spongyabobra, amit én ezidáig csak egy kedves figuraként éltem meg, meg ugye hajdanában Huncos fogai nőttek spongyabobosan, köztük ikarusznyi hézaggal. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak reggel van és csak én nem tudom felfogni a poénjaikat, vagy a készítőik tényleg elszívtak egy zacskó cuccot mielőtt nekiültek rajzfilmet csinálni, és ahogy tolultak az agyukból a gőzös gondolatok, úgy adták azokat válogatás nélkül a szereplők szájába.

És most már tényleg csak egyet kell aludni, (beleszámítva a koradélutánimat kettőt), és a szakadó eső sem tud eltántorítani. (legfeljebb egy bőröndnyi rucival készülök).

cucka 2011.04.14. 12:20

Takonyon innen és túl

Ismét oviból hazahozott finomság döngölte földbe családunk ivarérett tagjait. A kicsiknek pont semmi bajuk, Huncos enyhén táknyolódott/táknyolódik, Kismici még egy tüsszentést sem produkál, de viccesnek tartja a monoton orrfújásunkat és vigyorogva utánoz, mi a hitössel konkrétan kifeküdtünk. Természetesen ő jobban, mert férfi, én meg alig, mert nő vagyok, mert valakinek azért fognia kell olyankor is a gyeplőt.

Tegnap próbáltam alkudozni Hunccal, hogy nézzen gyarló szüléire és legyen néminemű tekintettel rájuk, hanyagoljuk ezt az ovinapot, de ő kikerekedett szemekkel közölte, hogy oviba KELL menni. Meghalni kell, édes fiam, egyebet nemigen, persze ezt nem mondtam neki, hanem magamrakapkodtam valami utca kompatibilis ruhát, arcomba toltam a  sztárnapszemüvegemet, mely egész arcot takaró, és nekiindultunk az ovinak. A max 10 perces út alatt többször majdnem alulmaradtam az életbenmaradásért folytatott küzdelemben, hol légszomj gyötört, hol elárasztott egy zsáknyi trutymó. Álommenet volt.

Délelőtt tovább nyalogattuk sebeinket, ágyban fetrengve, míg egyetlen leányunk akkurátusan szétkapta a ház alsó egy méterét és felbátorodva sikerein kisszéket tolva megpróbálta birtokba venni és leamortizálni az egy méter fölötti területeket is. Közben főztem egy bödön nagymama-ízű húslevest, majd ebből erőt merítve nekivágtam az önnön K2-esemnek: hazahozni Huncost az oviból.

Kicsit korábban érkeztem, így még elcsíphettem, a Szonjával közös fogmosás romantikáját, valamint válthattam pár szót az óvónénikkel is. Állítólag, (mert most már árgus szemek figyelik az alakulófélben lévő románcot, ilyesmire nagyon régen volt már precedens az ovi történetében), a kishölgy viselkedése az utóbbi időben megváltozott. A pálfordulás egész pontosan Hunor népszerűségével egyenes arányban következett be, Huncmaci ugyanis osztatlan sikereket könyvel el a konyhai szolgálataiért a lányok-asszonyok körében. (állítólag kávéfőzés előtt még azt is megkérdezi, ki hogyan szereti inni a feketét?). Szonja igazi társként kisegíti Huncost, pl leemelte a fogmosópoharát, amit nem ért el, és feltűrte a ruhája ujját, hogy ne legyen vizes, sőőőőt, egy közibükálló heleskisszöszkét egyetlen hanyag könyökmozdulattal tolt ki a képből. Hunci meg csak derűs mosollyal "kötönöm Tonjá"-zott. Délelőttönként meg versenytmotoroznak az oviudvarban és egyre többször láthatóak kézenfogva különvonulni.

Este rántottasütés közben pedig gazdagabb lettem egy újabb lakberendezési információval: Hunor égbőlpottyantan közölte, nekik famutatós faliórájuk lesz az emeleten. Oké.

És a 24 óra alatt teleormányolt papírzsepi versenyre én egy 100 darabos teljesítménnyel nevezek be. Asszem sose volt még ilyen. Szeretünk oviból jövő undormányok!

cucka 2011.02.28. 08:12

Frissenébredtek

Szeretem az álmos reggeleket, amikor ráérősen ébredünk, amikor együtt kávézunk, amikor van idő összebújni és egy lusta ritmusban köszönteni a napot. Szeretem a hétfő reggeleket, mert azok általában ilyenek. Szeretem így indítani a hetet. És tudom, hogy hiányozni fognak, ha már Huncos óvodás lesz...

Ma már annyira életre keltem, hogy sikerült szembesülnöm egy hét masszív tétlenségével. A lakótérből egy zacskó száraz kenyeret és kiflit gyűjtöttem, igyekeztem megbarátkozni az időközben besurranó új játékokkal, majd újabb karként hozzám nőtt a porszívócső. Az új mekis játékokból és az itt-ott fellelhető papírdobozokból könnyűszerrel rekonstruálhattam családom elmúlt heti táplálkozási szokásait is. Nem egy reformkonyha nyomaira bukkantam.

És hogy mért is nem vagyok még mindig engedelmes, jó feleség? Mert szerda-csütörtök magasságában az az áldottjó hitös önként felajánlotta, hogy megy egy csíkot a porszívóval, én pedig az összes maradék erőmet összeszedve tiltakoztam ellene. Több okból kifolyólag: 1. háklis vagyok, mert ő tényleg egy csíkot megy. A földönfelejtett többtucat játék és ruhadarab közt szlalomozik, hihetetlen technikával, semmit sem mozdítva el a helyéről. Én ettől sokkot kapok, és sikítófrászt. (tudom, tanulnom kő még a nagyotnyelést és örülni, hogy legalább felmerül benne a gondolat); 2. az a fixa ideám, hogy rajtam kívül senki sem tud olyan tökéletes precizitással pornyívózni, mint én. Legalábbis szűk családon belül biztos, hogy nem. 3. a legprofánabb oka az a masszív fejfájás volt, mely a gyerekkacajra is agyatrepesztett, hát még egy monoton burrogásra.

Bár így utólag, ha tudtam volna mi vár rám, nem lamentáltam volna ennyit, hanem hátat fordítva, takarót a fejemre húzva horpasztanék, amíg valaki kitakarít helyettem.

cucka 2011.02.25. 19:22

Ölbekuporgós buksisimi

A múlt hétvégi, ismét szolidra sikeredett rendezvényünk után (egy konnektororrú hepajtól nem mentes feldolgozása és a helyszínen a falu közössége által történő elfogyasztása volt a cél), elsőként apjuk adta meg magát a sok hetes stressznek (és a másnapnak- *cinikus feleség*), majd hétfőn már nekem is kapargatta valami a torkomat, meg olyan ólmosan fáradt voltam, hogy a kicsik fürdetése után, talán én voltam az első, aki önként odavetette magát az álommanóknak. Aztán hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy valahogy nem úgy működöm, ahogy szoktam, csatakosra izzadtam, rázott a hideg és valószínűtlen rémálmaim vannak. Felkel, pisil, lázat mér. 39.4. Hűba! Nem is emlékszem, hogy valaha is lett volna ennyire magas lázam, bekaptam egy fél algopyrint, és visszakúsztam. A keddi és a szerdai nap lázálmos fetrengéssel telt, 38 fok alá nem nagyon tudtam levarázsolni a hőm, túlzás nélkül, minden kimaradt, percekre voltam képes fölébredni, teát inni, beküldeni egy fél algot. A legméltatlanabbul a kedd esti hűtőfürdő érintett, szinte fizikai fájdalommal fájt ez a lehetetlen helyzet.
Úgy tűnik, a szervezetem egy 48 órás áramkimaradással jutalmazta az elmúlt hetek idegbetegségét.

Aztán persze, aggódtam, mert mért ne, hogy vajon az a picibogár odabent, hogyan viseli az anyja két napos lázas vergődését, és bízom benne, hogy erősen kapaszkodik és a jövő keddi ultrahangon virgoncan lubickol majd.

Mára már eldőlt, hogy megmaradok. Bár voltak pillanatok, amikor még a humorom is elhagyott és nyüsszögve szenvedtem, akár egy férfi, felhozva példaként a hét elején az örökzöld legelőkre távozott kecskénket, hogy ő is egy kis náthával kezdte, aztán most meg a patológia asztalán fekszik.

Ami öröm az ürömben, hogy annak ellenére hogy szanaszét fröcsköltem magamból a fertőző borzalmakat, és hogy mindkét gyerekem bizonyos időközönként odabújt, megcsókolgatott, hogy visszahozzon az életbe, mindkettő makkegészséges, kicsattanó formát ölt.

Azt leszámítva, hogy a havazás előszelét érezve, fej-fej mellett délután 5-kor kidőltek, és még mindig felébreszthetetlenül alszanak. Node micsoda bulizós iccakánk lesz ma éjjel ezek után?! elvégre kipihentem magam az elmúlt napokban. (csak az a randa krahácsolós ugatásom maradna már el)

cucka 2011.02.06. 11:52

Hallgatásunk okai

Elsődlegesen megemlíteném a lustaságot, mint okozati tényezőt. A sort követhetné a történettelenség, de ez nem fedné a valóságot, mert kettő darab négy év alatti kiskorú, nullától huszonnégyig, 7/24-ben mindig tud alkotni valamit.Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ezer apró, fontosnak hitt pillanat, lepkeszárnyon tovaszáll, mire odakerülnék, hogy mondatokká alkotva elmentsem a krónikánkba. (meg átértékelődik, és kevésbé válik esszenciálissá, mint menet közben gondolnám... ööö, ezt nevezem felelősségteljes bloggolásnak)

Még mindig gyönyörűeknek látom őket, és még mindig elfogult vagyok velük. De hát, hogy a búsba' ne legyek az, amikor húsok ők a húsunkból, vérek a vérünkből, és tényleg a legtökéletesebb dolgok, amiket valaha is alkottunk?! Még mindig imádok fölfedezni a mimikájukban, a mozdulataikban, a szokásaikban valamit, ami a mienk, és még mindig el tudnak varázsolni tisztaságukkal, természetes őszinteségükkel.

Ami eszembe jut az elmúlt napokból, az Minkus puhasága és hihetetlen tanulásivágya. Selymesen bújik, dünnyögve dödörög, az egész lényéből árad a báj, a kedvesség, a huncutság. Úgy egy hete, fürdetések előtt megállt a porcelánistennő előtt, kérdőjellel a kis szívalakú arcocskáján. Elsőre nem értettem, mit szeretne. Sőt, másodszorra és harmadszorra sem. Aztán úgy szerda magasságában felültettem a szűkítős deckára, ő pedig pillanatokon belül boldog mosollyal csurgatott. Továbbra sem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva. Ha így folytatja, nyáron megszobatisztul spontán-dalolva.

Hunor meg csak a szokásos. Egyre viccesebb kinyilatkozásai vannak, olykor megdöbbentően jövőbenézőek, máskor elgondolkodtatóan aktuálisak. Gyakorlatilag már folyékonyan locsog, bár vannak szavak, amiket nem tud/nem akar továbbra sem kimondani, azokat el- vagy megmutogat. Nem beszél tisztán, nem programozni akarok, de jelen állás szerint nehezen tudom elképzelni, hogy idővel ne kötnénk ki egy logopédus rendszeres rendelésén.

Együtt bármire képesek. Verhetetlen páros. Felmásznak, kibontanak, kinyitnak, kihúznak, eltolnak, ki- és bepakolnak, kiborítanak, feltörölnek (a szárítón található tiszta ruhákkal vagy tépnek wc papírt...), megrágnak, megkóstolnak, sokszor a sikítófrász kerülget, amikor az énszépokosnagyom korát meghazudtoló butaságokat készül elkövetni (vagy véghez is viszi) a kishugi szivacstekintete előtt. Egy ártatlan példával illusztálnám is: este szembefújta magát citromsavval (vízkőoldó), volt néminemű izgalom, sírás-rívás, szemöblögetés és társai.

Hát így telnek hétköznapjaink.

cucka 2011.01.27. 21:24

Hamár

Ha már beadtam a derekam, (értsd: elkészítették helyettem a blog profilját az egyik ismert közösségi portálon), egyfajta kötelezettséget is a nyakamba vettem, szóval illene rendszerese(bbe)n jelentkeznem. (amúgy meg imádom a magam tudatlanságát, ahogy rácsodálkozom arra, hogy ide egy klikk, meg oda egy klikk és rögvest olyan összefonódások keletkeznek, melyeket paranoidabb napjaimon, simán összeesküvés elméletekké alakíthatok majd)

Mondtam már, hogy szeretem nézni, ahogy együtt játszanak? röpke percekig tudnak közösen építeni, meg montessori tornyot rakni (bár kényszeres-Hunor itt is megmutatkozik, mer perszehogy nem mindegy a sorrend), és az együttjátszás elkerülhetetlen végkifejlete is hajszálra azonos: valamelyikük elveszti a türelmét. Íme:

Virtuális füzetem tavaszi fejléces reggelét minusz nyolc celsiussal kezdtük.

Délig tologattam a kimenetelt, addigra már diszkrét hószállingózással is meglepett a természet. (mondjuk, igazán nem tudom, miért érzem a plusz tizenakármennyit reálisnak január derekán). Így téliesítettük magunkat és össznépileg levonultunk egy posta-bevásárlókörre. Hunor gazdagabb lett egy tűzoltós matricás foglalkoztató füzettel, (ez volt az ára annak, hogy elintézhettem a posta-dolgokat), én pedig egy új arcával ismerkedhettem meg a kicsifiamnak, amint megkapta a füzetet, könnybelábadt szemekkel "köszönöm Anyuciká"-zott hosszú perceken keresztül, sok-sok ember füle hallatára. Leállíthatatlan volt, épp csak térdre nem borult előttem, csókolgatta a kezem, a ruhám, amimet érte, Twist Olivér tragédiája kutya füle a kölökéhez képest. Mikor már azzal fenyegettem meg fogvicsorogva, arcomon a ráfagyott mosollyal, hogy ha nem hagyja abba, visszaveszem a  könyvet, végre elcsendesedett a büdöse, de végig a szemibe csillogott az a huncut, játékos mosoly.

Sorban álló öreglányok látószerve bepárásodott és csak szófoszlányok jutottak el hozzám,  azok is bőven elegek ahhoz, hogy majd a föld alá süllyedjek... "szegény, milyen hálás kisfiú", "mennyire szereti az anyukáját", "biztos ritkán kap ajándékot, hogy így megbecsüli". Ezeket a szavakat ebben a kontextusban az én fiamra nézve, még sose hallottam.

Azóta hazaértünk és visszatért az igazi énje. Pár napja mindent akarok és kell. Egyelőre türelmesen javítom szeretnék és kérek-re. Játszik velem a kisbüdöse.

cucka 2011.01.21. 16:34

Rege az óvodáról

Ahhoz képest, hogy január elejei kezdést tűztünk a zászlónkra, Huncos* még mindig csak papíron óvodás. És egy darabig ez még így is lesz. Hogy miért? Elmesélem.

Kezdődött azzal, hogy óvónénije továbbképződik és utolsó vizsgája január 7.-én volt, ezt természetesen megvártuk.

Január 10.-ére előre betervezett közfodrászoláson jártunk, persze szintén halaszthatatlan volt. A lelkemért. Mert ha nem mehettem volna, sikítva futottam volna, a lassan a kertvégéig dagadó Dunának.

Mivel heti 3 napos kezdetet jelöltünk meg, maradt volna a szerda meg a péntek. Oltás rulez volt (lásd előző poszt bekezdése), így a múlt hét is az ördögé lett.

Folytattuk volna a nehézkes kezdésünket ezen a héten hétfőn, ámde már múlt hét vége felé jelezte az óvónéni, hogy bárányhimlő vs. fosós-hányós vírus tombol, csak úgy miheztartás végett. Egyetlen ellenkezés nélkül hajtottam fejet, nem vagyok a magam ellensége, valahogy el tudom képzelni az életem a két beteg gyerek ápolása nélkül is. Tudom, önző gondolkodásra vall.

Végül ma érkezett az újabb telefonhívás, kiszállt a nagytekintélyű intézmény képviselője, a köz érdekeit és a járványügyi szempontokat (úgymint orrcsöpögős vírusos atipusos tüdőgyulladás, fosós-hányós calici és az ezekhez képest diszkréten meghúzódó ártatlan barihimlő) szem előtt tartva, bezáratta az ovit február 15.-ig.

Így most láblógatunk. Egyáltalán nem érzem, hogy bármiről is lemaradnánk. Huncos évvesztes és még így is bő 3 évet fog oviba járni.

 

*A büdöse amikor mesélem ma, hogy saaaajnos, pár napig még nem tudunk oviba menni és sorolom az okokat, ő sírvafakad és brühühüzik, hogy de menni aha-kaha-rook. Mondom, oké, akkor öltözz fel, induljunk. Vigyorog egy hatalmasat, majd közli, neeeeeem, én gondolk, nem indulunk.

cucka 2010.12.28. 19:22

Mérföldkő

Emlékszem még, amikor Huncos egy éves lett... hirtelen annyi mindent másképp csinált, mintha azon a bizonyos napon valamiféle metamorfózison esett volna át. Hirtelen másabb lett, mondhatnám, hogy erősebb, ügyesebb, nagyobb, de ezek a szavak nem fednék a valóságot. Mintha még a szemei is mélyebbenlátóak lettek volna. Megváltozott.

Talán már rég meg is feledkeztem volna minderről, ha most nem ugyanezt élném át a kicsilánnyal. Reggelente tátottszájas puszival ébreszt. Kisdömperem, finoman átmászik rajtam, rámfekszik, és két kicsi kezével szorítja az arcom, várja, hogy kinyissam a szemem. Én igyekszem húzni az időt, kíváncsi vagyok, miként ébreszt. (nem, nem úgy, mint anno Huncos tette, aki kifeszítette a szemem, vagy ha azt nem érte el, akkor hozzámvágta a tévé távirányítóját/papucsomat/akármit). Amint meglátja, hogy rezdül a pillám, már tetetezve vigyorog és bújik a buci fejével, a vékonyodó arcocskájával a kezemet keresi,  belesiklik a tenyerembe, akárcsak egy doromboló kiscica.

Napközben felém tipeg, 2-3 bátortalan lépést tesz, és igazán nem tudom eldönteni, hogy ennek ki örül jobban, ő vagy én. Kis bújós virágszálam. Egészen másképp működik, mint Hunor, ő képes órákon át eljátszani, átbügyörgetve egyesével a játékokat, alaposan megtanulmányozva minden oldaláról. Elég, ha belátható távolságon belül vagyok, és néha összemosolyoghatunk.

Éjszaka már nem ébred, a feje mellett van a kulacsa, önkiszolgál-iszik álmában. Napközben 1-2-szer csatlakozik már csak rám, általában étkezések után igényli még az összebújást. Finom, kecses, erős és vasakaratú (akárcsak Minka nemzetesasszony, elvégre a név kötelez), ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, durván erőszakossá válik (harap, elég erőteljesen, ha pedig érzékeltetem vele, hogy ez fájdalmas és leteszem az ölemből, szirénázva zokog). Ízig-vérig nő. Ha megdícsérem a szépségét, a  csinosságát, felcsillan a szeme, tágul a pupillája és ha nem látnám, talán el sem hinném: rebegteti a szempilláit.

És mégis Minkus az engedékenyebb, a lazább. Jó testvérek. S ha ez így marad, és a varázst meg tudják őrizni, már nem éltem hiába.

cucka 2010.12.16. 19:05

Kétmondat

A kislányom, az az áldottjó-féle, a gondoskodó jelenlétem mellett megevett egy fél zacskó alutasakos csirkés macskaeledelt. (és én még örültem, hogy milyen szépen eljátszik, amíg én bekészítem az ebédet). Aztán egyedül felpattant a bátyja motorjára és elhajtott.

Hogy van-e összefüggés a két dolog között, azt nem tudom, mindenesetre értelmet nyert EZ a reklám.

(Mindenki jól van, kismici azóta rátolt még két és fél virslit is, Chanel lányunk neheztel egyedül az elorzott ebédje miatt)

Az elmúlt napok hóesése meghozta az ilyenkor szokványos hólapátolást és a játékos hóember készítést.

Kisfalunkba ma látogatott el a Nagyszakállú, a rendező bezottság árukapcsolásos ünnepséget szervezett: jótékonykodás is volt, az óvoda javára. Többkilónyi mézeskalácsot ajánlottunk fel, tegnap 11 órán keresztül sütöttem, a skacok pedig díszítették a macikat, autókat, csillagokat, szíveket és traktorokat. A  dekorálás tetőfokán születtek "Mackó" felíratú sima medvék, vámpírmacik, nővérkemacik (a hitelesség kedvéért a megfelelő helyeken piros cukormázzal), amőba játékkal borított rénszarvasok-elefántok is. Mint utóbb kiderült, az őrült agyszüleményű alkotásoknak volt a legnagyobb sikere, többen kifejezetten a kuriózumokra vadászva vásárolták fel őket.

Sötétedéskor érkezett a Mikulás, Huncos tapsikolva fogadta, bár a közelébe nemigen jutottunk, olyan szoros gyerekgyűrű kísérte. Aztán a nagykönyvből sorra felolvasta az ajándékozott gyerekek nevét, hosszan és döcögősen ment, minden gyerek készült valami apró meglepetéssel a Pirosruhásnak. Amikor Huncos került sorra, Mikulásunk összemosta a két kicsi tulajdonságát, így azzal fogadta, hogy szerbusz Hunor, ugye te vagy az a kisfiú, aki szereti a pörköltet? Hunci bátran köszöntötte (szia, én Hunor, igen, szeret pörkő), bezsákmányolta a csomagját, kis anyai presszúrára meg is köszönte és már jött is nagy boldogan. A csokimikiket azon izibe kivégezte még a téren, a mandarint vacsorára tartogatta, a narancsot megkaptam én. Anyai szívem olvadozott, egészen addig, amíg meg nem kóstoltam és így már értettem is a nagylelkűségét: soha savanyábbat én még nem...

Idei és egyben első nagytömegű Mikulás ünnepség abszolválva.

cucka 2010.12.01. 17:57

B verzió

Volt pár napja az orvul lekapott A változat. Ma, a fényképezőgép utolsó simítása közben bukkantam pár vice versa változatra. Szintén orvul lekapottak.

Hangulatát tekintve, engem a cocamama malackáival csendéletre emlékeztet:

 

cucka 2010.11.26. 11:16

Kismici az ő fogaival

Van mögöttünk pár átüvöltött éjszaka, amikor az én tündibündi kislányom bizonyította, hogy van olyan, amikor még neki sem jó semmi. A legutóbbi ilyen bulin, a fiúk megzavart álmáért kapott piroslap miatt, közös életünk első alkalmával, áttettük rezidenciánkat a nappaliba. Mindezt hajnal 3 magasságában. Minden ilyenkor bevethető után (értsd paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító, risza-risza, simi-simi, súgás-búgás és az erre érkező elutasító magatartás: hátrafeszítés, eltolás, süvöltés), kezében az osanitos dobozt rágicsálva, fülén a fejhallgatóval EZT hallgatva aludt el, dünnyögve-nyögdécselve. Ez a dal (mely véleményem szerint, jobb mint az eredeti, jöhet a kőzápor), már többször röptette át nagyhatalmú primadonnánkat álomföldre, köszönet érte! BezzegHunornak még jó volt az anyja által fülbe-dúdorászott csitári hegyek alatt...

Persze, ahhoz, hogy ennyire konkrét jeleket kapjak, ismét bele kellett esnem a rutintalan anyák kútjába, (ITT olvasható egy hasonlatosan bájos történet, mellyel igyekszem kicsit javítani a renomémon, és ezáltal önibizalomnövelni minden gyakorló anyukát, tudunk ilyet, sokadszorra is...). Könnyeimet nyeldesve vettem tudomásul, hogy hát igen, kevés vagyok már a lányom táplálékaként, mint macisajtban a brummogás, degeszre tömtem kismicit, hogy csak ült és szuszogott az etetőszékében, persze napjában (éjjelente) kérésére többtucatszor csöcsrevettem (ahogy szerelmetes uram szok vala fogalmazni), és még magam is képes voltam elhinni, nincs is már igazán tejem, lánygyermekem éhezik a maga kis filigrán 11 kilajával (annak dacára, hogy egy náthás éjszakán, amikor kismici nem tudott  kortyolgatni orrdugulás miatt, reggelre karfájással ébredtem, éppenhogycsak megúsztam egy mellgyuszkót).

Buncilány nem tud tankönyv szerint fogat növeszteni, ez már bebizonyosodott a páratlan számú (hetedik) pöttye kibukkanásakor is. Ezt a bizonyos jobb oldalsó metsző pöttyöt sikerült csíkfoggá, majd mostmár lassacskán félfoggá emelnie. Kellően horrorisztikusan tette, volt itt véraláfutott duzzadt íny, és ki tudja mi még, mert alig értem a szájához, fájdalmában hátrafeszítve üvöltött. Inkább nem bolygattam. 

Az éjszakai móka akkor kulminálódott (mikor máskor?), amikor másnap reggel jelenésünk volt székesfővárosunkba, így kellően ziláltak voltunk mindannyian, azt már csak említésszinten közlöm, hogy apjuk kiccsaláddal rendelt délelőtt, aztán beviharoztunk egy bevásárlóközpontba négyünk téli ruhatárát kapkodtuk le rövidke egy óra alatt, megbotránkozó pillantások kereszttüzében, ami alatt Huncmester kétszer kürtölte világgá, hogy maci van a pelenkában, többször elveszett, személyzeti liftet riasztott. Igazi kaméleonná nevelt a kisfiam, szemrebbenés nélkül vagyok képes tologatni az alvó kismicit, miközben innen-onnan érkezik pár építő kritika.
A legaranyosabb történetet egy éltesebb korú, meglepően kedves és segítőkész eladóhölgy mesélte, (akkor, amikor nagyokat nevetett azon, hogy megemlítettem, ha valóban ennyire tetszik neki az eleven fiam, szívesen ittfelejtem pár órára), hogy pár napja tényleg történt egy ilyen, egy anyuka kisétált az alvó kisebbikkel, ottfelejtve a tombolóan jólszórakozó nagyobbat, és csak órákkal később vette észre hiányát, mikor már majdnem hazaért. Boldog tudnék lenni ennek a képességnek a birtokában. 

És ma este borvacsora, meg pár órás kikapcs, mert igazán megérdemlem.

cucka 2010.11.08. 13:05

Talán még emlékeztek...

... a Sok kicsi mozgalomra. Újra itt van és amit érdemes tudni róla dióhéjban: 15 gasztroblogger és 15 szervezet tesz különböző gasztronómiai ajándékcsomag vagy programjellegű felajánlásokat (amíg fény derül rájuk, addig is érdemes szemlézni a tavalyi nagyszerű választékot). A nyereményjáték során a SoSe Közhasznú Alapítvány számára támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a 30 izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolunk. ( a támogatottakról részletesebben ITT olvashattok)
A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban.

Huncos talán valóban megtanul lassanként beszélni. (erről napokon belül szeretnék bővebbet is). Igazi kis farmer lett belőle, reggelente csizmát húz, elmagyarázza -javarészt- a maga nyelvén, hogy hová megyünk, mit csinálunk, egész nap dumál, általában ugyanazt mondogatja egész nap:  vává hámmá (kutyákat etetni), , kuku dudá (tyúkok tojtak-e), cicá hámmá (cicák etetése), lúny kislúny? (megnézni, hogy születtek-e új kisnyúlak), Pici é Poci hámmá (a kecskéket megetetni). Aztán répa-répa indulj, én fa, Nina fa (meg kell nézni a kertben a répákat, konstatálni, hogy már nincsenek, aztán továbbsétálva meg kell állapítanunk, hogy már nincsenek levelek sem a fákon), majd ezek után bejöhetünk ozsonnázni. Jókedvében danolász, úgy tűnik használt a megöntözés, a bocibocitarka klasszikus első sora után, megtartva a jól ismert dallamot, mindent megénekel. (a hugát, a pelenkatartalmát, az aktualitásokat...). Másik nagy kedvence az Erdő-erdő-erdő. Az véletlenül nekem is.
Este beszélgettünk a karácsonyról, a születésnapjáról, a Mikulásról. Hogy el kell mondania nekünk, hogy mit szeretne, és mi majd tolmácsoljuk az illetékeseknek. Szülinapra dvágyvá tortát kér (autós torta), a Mikulástól dvágyvá-ért brusztol (szintén autó), és a főajándékot a Jézuskának tartogatja, azonnal rávágta, hogy dvágyvá, majd gondolkodott pár másodpercet, és hozzátette jó dvágyvá. (valami menő verdát óhajt, úgy pasisan...)

KicsiHugi pár éjszakája nagyonsokszor ébred, számát nem tudom, de azt igen, hogy keserves felsírásai vannak, amik pár korty langymelegtől rövid időn belül megoldódnak.

Hunor továbbra is nagyritkán alszik napközben egy-egy órácskát, Hugi egyszer, én lassacskán zombivá váltam. És akkor jön Huncos, hogy táncolj, ama (Alma zenére kell táncolnunk), és mi mindannyian kitáncoljuk a kitáncolnivalónkat, és hangosan röhögünk, meg lehuppanunk egymás hegyén-hátán a földre és még mindig nevetünk, már magunk sem tudjuk, hogy min, de feltöltődünk és erőt kapunk valahonnan.

Ilyen zenés-táncos-mulatós napokat élünk.

cucka 2010.11.02. 18:39

Szívdesszert

Az első hűvösebb napok egyikén, talán még szeptember elején, emlékezvén a tavalyi nagypocakkal történő babakocsi-téliesítésre*, úgy döntöttem, amíg alszanak a kicsik, összedobom a babakocsink hideg időkre teremtett dizájnját. (természetesen, hülyét csináltam magunkból, heteken át lábzsákba bújtatva tologattam Rozinántét a 30 fokban, mert jusztse voltam hajlandó szétszedni "arra a pár napra" már.)

  • *szereplők: hisztis Hunor, türelmetlenkedő apuka, izzadtságtól és nagyhastól szuszogó anyuka, a történetet a képzeletetekre bízom, legyen annyi elég, hogy tavaly nem volt téliesítve a babakocsi, überpreciziós germán csodánkba a lábzsák funkcionálisan be volt csavarva a gyerek alá...

Node, amiért mesélem: történt egy szintén napsugaras napon, hogy jószokásunkhoz híven a napi körünk egyikét a mellettünk üzemelő kisboltban kezdtük. Alapszokásunk az, hogy amíg lekapkodom a polcról, amire nekem szükségem van és amíg visszapakolom a polcokra azt, amikről Huncost sikerül lebeszélnem, hogy neki mégsincs rá szüksége, addig a közérteslány szórakoztatja Buncóleánykát. Most sem lett volna ez másképp, aztán valahonnan odatévedt egy nemfalunkbeli nagymamakorú túrázós néne (az arcára nem is emlékszem már), aki arra buzdított, menjek csak be nyugodtan, tudja milyen több kisgyerekkel az élet, intézzem el a bevásárlást, szívesen megvár. És szomorúan megemlített még valamit a családjáról is, a fiairól (menyéről talán?), amit az agyam azonnal tovább is eresztett... dolgunk végeztével megköszöntem a segítséget és seperetünk is a játszótér felé.

Ma reggel egy boríték fogadott a postaládában, benne 3 fotóval, az egyik hátulján pár kedves sorral, melyek hálával telítettek, hogy a  "pici" teljesen elvarázsolta és köszöni a vele töltött perceket, amíg vigyázhatott rá.  (erről sikerült beazonosítanom a nénit is)

Én köszönöm, hogy vannak még ilyen boldogság-bonbonok a mindennapjainkban...

cucka 2010.10.21. 19:55

Mindennapi kétkedvenc

A bejegyzések csúszására ezer mentségem akad, ezekből ragadnék ki most kettő jellemzőbbet:
- Hunor most már nem hajlandó aludni napközben hetek óta egyáltalán. Ez maga után vonja azt, hogy legkésőbb fél 8-kor kidől este, és alszik reggelig. Egyrészről jó, mert végre korán elalszik,  annak ellenére, hogy vannak ezáltal nehezebb periódusaink nap közben, másrészről meg van egy angyali húgocskája, aki jusztse így napirendeződik. Hugica napi kettőt durmol (délelőtt 11 magasságában egy rövidebb órácskásat és 4-5 óra magasságában egy 2 órácskásat), ezzel meg az a baj, hogy mire mindkettő megfürdik-megvacsorázik, egyik kidől, másik életre kel. Kismici újabban nagyon is, mondjuk úgy éjjel 11-ig bírjuk össznépileg a fárasztást, aztán együtt elvonulunk aludni.
- belevetődtünk a nagybötüsbe, kisfalunk kulturális és településfejlesztési mikéntjén agyalunk kicsiben meg sokkalta nagyobban is, nehéz ügy ez, bár előre tudom, úgysem lehet majd mindenki szája íze szerintit főzni, ezért inkább csak megpróbálunk tiszták maradni és tenni is valamit. Egyelőre vannak falak bőséggel, melyeket talán ki lehet lukasztani, de persze itt is igazak az örökokosságok, melyek szerint, semmi sem az, aminek látszik, meg setétben minden tehén fekete, valamint minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hogy csak pár gyöngyszemet említsek.

Node, élünk-virulunk, megvan a helyünk a világban, szeressük az életünket és azt gondolom, ez a lényeg. Meg az, hogy Bunci imádattal tapicskol a házi kecsketúróban:

cucka 2010.09.29. 21:02

Kognitív disszonancia

Mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, (mint pölö korán kelés, borús idő, ágyból nehezen kikászálódás, visszaalvás mindkettő kicsi részéről már reggel 9-kor), a mai napot bojkottáltam és ovimentessé tettem. És a reggeli nemrohanásban megvilágosodtam nagyhirtelen: hiányozni fognak ezek a meghitt és álmos reggelek, hiányozni fognak a közös játékok, a programmentesség, ha teljes értékű tagja lesz Hunor az ovis-populációnak. És ez elbizonytalanított, mert az odáig rendben van, hogy szüksége van társaságra, meg szocializálni kell és integrálni kell a társadalomba, de... biztos, hogy erre MÁRIS szüksége van?

Másrészről meg vagyok annyira önző és lusta, hogy én igenis szeretek itthon lenni, kényelmesen, ráérősen ébredezni, hagyni hömpölyögni a mindennapokat a saját ritmusunk szerint. Világ életemben gyűlöltem a hajnali ébresztéseket, a korai munkábaindulásokat és még egy ideig szíves örömest megkímélném mindannyiunkat ezektől a tortúráktól...

Az ajándékba kapott varázslatos, lombok közt kibukkanó napsugaras ősz kirángat minket a vackunkból.
Mindig a tomboló nyár volt a kedvenc évszakom, imádtam ahogy perzselt a nap, ahogy felforralta a bőröm... amióta viszont gyerekeim lettek, -mint minden- az évszakokról alkotott nézeteim is megváltoztak: már nemjó ezer fokban elhagyni a lakást, mert egyrészt mire összetrombitálom és glédába állítom a csapatot már folyik is a víz rólam, másrészről meg féltem a bőrüket.

Így most az ősz lett a kedvencünk: még éppenjó meleg van napközben, de a napsugár már csak kellemesen simogat. Igyekszünk még többet magunkbaszívva tárolni belőle, főként annak tudatában, hogy a helyi erők öregei kemény és hosszú, hideg telet jósolnak.

Hunor hétfő óta mindennapos óvodás lett, 9 magasságában érkezünk az ovi udvarára, és délig maradunk. Hőscincérünk várja, szereti, kéri, hogy menjünk. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet...
Az ott töltött idő alatt az ovisok csúszdáznak, házikóban kuckóznak (Hunc is szokott), diót, makkot, tobozt, mogyorót és birsalmát gyűjtenek (vivát vidéki ovi), a dió-mogyorót a helyszínen elfogyasztják, a többi begyűjtöttel óvodát dekorálnak (ebben még nincs részünk). Minka ezalatt világot fedez fel, a homokozó homokja és a homokozó lapátok, rágcsálás általi percepcióját gyakorolja, majd kidől és még az ovisok sem tudják éberré simogatni.
Ebédre hazajövünk, jövő héttől pedig kipróbáljuk, hogy délelőtt 1-2 órára nélkülem marad. Hiszen egygazdás gyermekünk van, ha jelen vagyok, kizárólag rám hallgat.

A lelkem meg repes. És a testem is. 2 hete, mióta megtaláltam álmaim bébiszittyóját, eljárok újra tornázni és heti egy hastáncot is besuvasztottam a napirendembe. Csodálatos érzés. Mindig irigyeltem a Zuramtól, hogy amint belép az ajtón, a fia röpül felé lelkendezve, Tátyikat kiáltva.  És most megkapom, ugyan csak 1-2 órácskára lépek le, már a kertkapu csikorgásánál tudja, hogy megjöttem és fut ki elém a kis lókötő, a nyakamba veti magát és csivitel-mesél, nyomában pedig ott tapicskol vigyorogva a hétfogú (mára növesztette ki, itt is megjegyezném, hogy God Save The Osanit, viszonylag zökkenőmentessé teszi a folyamatot) Hugica. Felkapom őket, mélyen beléjük fúrom az arcom, megörülök az ismerős illatoknak és elönt az eufória: jókor vagyok jó helyen, a világ kerek, megtaláltam a helyem! (és még a perzisztens izomláz sem tudja elvenni tőlem ezt a csodálatos érzést...)

cucka 2010.09.12. 19:01

Szeretik egymást

Írtam már arról pár napja, hogy ezek itt ketten, miféle földöntúli kapcsolatban állnak egymással. Rajonganak egymásért, én pedig még levegőt venni is félek, nehogy megtörjem a varázst, amikor ezek egymásranéznek (még szerencse, hogy az ilyen pillanatokra Ráérző Nagyi, megörökített párat), egymást kitapogtva ismerkednek. Ahogy a nagy duruzsol a kicsinek. Ahogy megnevetteti. Ahogy meghintáztatja. Testvértelen mivoltom számára ez egy valóságos léleksimogató-paradicsom. Mindig is erre vágytam, most pedig a szemem előtt zajlik, ráadásul a két legfontosabb főszereplésével. Imádom.

cucka 2010.08.26. 09:36

Képekben

Bármennyire is igyekszem minimál képessé tenni naplónkat, most mégis kikívánkozik belőlem három  aktuális kedvenc kép.

Az első számú a konvencionális felállás és győzedelmes vigyor megörökítése:

(Huncos hasonszőrűje itt látható)

Ha Apa dolgozni indul, immáron ketten kísérik figyelemmel indulását, és a kutyáink ki- és be-logisztikáját. (apropó kutyák: Gomolya eltűnt, helyette Göncöl vezír hazahozta aktuális partnerét,  Tóbiást, merperszehogy ittragadt ő is, egy szálkásszőrű tacskó-puli keveréket, akivel nem átállnak fényes nappal is szemérmetlenkedni az udvar közepén. És neeeem, nem lesz romantikus gyermekáldás...)

És végül KisMici, a mindenhol felálló, tiplishomlokú hősnőnk: