cucka 2010.07.14. 21:09

Kánikula a köbön

Szenvedünk éjjel és szenvedünk nappal. Azzal vígasztalom magam, a paneldzsumbiba tuti melegebb lenne. De ez sem vígasztal. Meg az is indokolatlanul elkeserít, hogy a régi otthonunk frissfestését pár napja fejezték be. Minden szál elszakadt... és akaratlanul bevillan a sok-sok emlék, az volt az első otthonunk, ott dönthettem először a falszínekről, a függönyökről. Imádtam a napsárga nappalinkat és a melegnarancs hálónkat, a barackos konyhámat... Persze, érthető, új lakó-új stílus-más életciklus-más ízlés. Ettől függetlenül is elszomorít egy pöppet a körforgás megérintése...

Nettelenségünk és kábeltévétlenségünk következtében ma egész nap medencepartiztunk, meg úgy amúgy sem tudtuk volna mással elfoglalni magunkat. Persze, ahogy azt ilyenkor kell, igyekeztem a kölköket rongyosra fotózni, aztán amikor sehogyse lettek számomra kedvezőek a fotók/fények, (pedig minden oldalról többtucatot ellőttem), bevetettem azt, amit Gabcinál olvastam és elővettem a  jóöreg blekendvájt sztájlt.

Buncikánk meztelen hátsófeliről is fotóztam párat, legobjektívebb véleményem is az, ezek a képek valahol a szekrény mélyén fogják végezni, ha pár év múlva nem semmisíti örökre meg a dilit billentyű segítségével szépleányunk.

És az is jó ebben a stílusban, hogy még a ráncaim felett is szemet húny. (ha már a karikáim fölött nem teszi)

Csak tudnám, mért kell azonnal tejbetökösen ellágyuljon minden vonásom, ha egy kiskorú közelít felém, és ez fokozottan felerősödik akkor, ha az a kiskorú az én vérszerinti kiskorúm...

Valamint: BioKill forevör, színtelen-szagtalan és gyilkosan hatásos. Lilinek hála, megmarad az otthonunk és nem alakul át rövid időn belül egy óriás bollyá. Vagy lehet, hogy mégis. Csak másképp.

cucka 2010.07.12. 12:25

A vég kezdete 2.

Amikor felhívod a másik feled és a közelgő szülinapodra egy 50 méteres locsolócsövet kérsz ajándékba.

Nemszámoltamszor tettem meg két tizenötliteressel a kerti csap és a locsolnivalók közti távot, a két őrkutya ki- és bezárásával, (imádnak a  frissen locsolt paszuly tövébe degleni letiporva azokat), logisztikázva Hunort, akinek háperszehogy éppenmost vetődött be a papucsába egy kisbéka (= kíka) és jobb esetben csak a fél falu hallotta a kétségbeesett hisztit, mert undorodós fajtájú a szentem, és csak akkor volt hajlandó újra felvenni a papucsot, amikor azt bizonyítottan átbogarásztam-megmutogattam-kiöblítettem vízzel, miközben ő velőtrázóan üvöltötte, hogy kíka, és csapkodta a másik fél papucsot a földhöz-a kutyákhoz, mikor kit ért a dühe.

Ó, és máris dél van?! és még csak hétfő?!

cucka 2010.07.06. 20:43

Parancsszóra

Nosakkor, így kell parancsszóra négykézlábazni mifelénk:

cucka 2010.07.06. 17:54

Igazán semmi

Napjaink monoton egyhangúságban tel(né)nek, ha a háztartásunkban  fellelhető kisfiatalember nem gondoskodna arról, hogy állandó mozgásban legyünk. Pölö az esti felhőszakadást csak úgy bocsájtotta meg nekem (nem mentünk sétálni), ha megígértem, hogy reggel, amint felkelünk, megyünk. Túlzás nélkül állíthatom, a reggeli első skandalluma a tita volt (Hunor nyelvújítása, a séta és a hinta összevont alakja).

Ifjú hősünk ma igazán kitett magáért, a játszótéren irigylésreméltó hölgykoszorúra tett szert, csak kapkodtam a fejem a Dorkák, Katák, Lucák sűrűjében. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a széplányokat Bunci csábította oda sikantgatós füligvigyorával, aztán ő kidőlt, a lányok maradtak és nosztalgia-homokoztak-libikókáztak Huncossal. Az ittnyaraló leánykák családjáról többet megtudtam, mint szerettem volna, így igencsak átértékelődött bennem az a vágy, hogy Elsőszülöttöm beszéjjenmá' végre. Édesek voltak, egymás szavába vágóan csacsogóak. Tiszták és őszinték.

A Minka négykézlábazós videóját időközben cenzúráztam, ugyanis a gyakorló pózhoz tartozik egy huncut, nyelnyújtogatós vigyorgó arc is, az aligrucit pedig már meg sem említem. (igyekszem egy kevésbé családiast is megörökíteni a köz javára).

A hétvégi kisbaleset eredményeként (Huncos szétrágott littylittyéből rászivárgott egy fél nap alatt kb 2 deci víz a csúcsszuper okostelefonomra) , volt sírás-rívás-zokogás-tépelődés-vádaskodás-gyanúsítgatás-beletörődés-megadás. Szervizesbácsi nem sok jóval kecsegtetett, aztán mégiscsak vidáman telefonozott, hogy bárcsak mindenki így áztatná el a készülékét, mint én, úgy tűnik nincs benne víz, köllene a jótállásija. Hátöööö, inkább kettő könnyebbet. Ugyanis költöztünk. És az utolsó emlékem a kékfehér dossziéről, hogy dobozolás közben a kezemben morzsolgatom, hogy ezt valami nagyon tuti helyre kellene elpakolnom. Sikerült. Az éjjelünk annak fényében telt, hogy miután végre hajlandóak voltak a tesók elaludni*, (mer perszehogy most volt mind a kettő lelőhetetlen, rég volt ilyen fél 11-ig randalírozós esténk...), egyfajta mániákus perverzitással tépkedtük fel azt a közel 90, pincében egymásra halmozott és még bontatlan dobozt. Megtaláltuk a régi telefonom jótállásiját (mondanom sem kell, hogy tavaly, amikor azt kerestük, akkor azt nem találtuk),  pár elveszettnek hitt (és régelfejetett) fölösleges ketyerét, a dedek apjának gyerekkori lego-kockáit és -míly meglepő-  még jó pár doboz játékát.

Az már csak hab a tortán, hogy hősnőnk a telefonja memóriáján tartotta az összes telefonszámot, általa készített képet és videót. És mindig ráért lementeni majd máskor.

A mai napot előreláthatólag aktív puncsolással fogom eltölteni. Felhívom az ügyfélszolgálatot, igyekszem bársonyosan duruzsolni, megvan a telefonom doboza, körbebiggyesztve mindenféle számsorokkal (éppencsak a  jótállása hiányzik...) , évezredek óta szolgáltatóhű vagyok (de minek?), hátha sikerül megenyhítenem szőrös szívűket és kiadnak egy jótállási másolatot. (tudom, reménytelen, de mért ne higyjek a csodákban?!)

 

* az esti dühömben nagyhirtelen új játékszabályokat állítottam fel: mától nincs azt csinálok, amit akarok, nincsenek egyéni szabadelvűségek, nincs olyan, hogy ha kedvünk van este 7-kor elmegyünk levezetőkör motorozni, napirendünk lesz, nem lesznek nem várt fordulatok, elhúzódó maratoni altatások. Sőt, azt a szót is  kitöröljük a mindennapjainkból, hogy altatás. Reggel 8-kor kelünk, 9-kor már a játszótéren leszünk, 11-re hatzaérünk, gyors ebédet rittyentek, déli harangszóra már az asztalon is, aztán 2 órás alvás, játék, újra játszótér. Este 6-kor vacsora, kis játék, 7-es harangszóra fürdetés, aztán újra gyerekszobás meseolvasás, 8 nulla-nullakor villany leolt, és mindenki (a saját ágyában - na, ezt még én sem gondoltam komolyan-) alszik. Vagy legalábbis nem jön már ki a szobából.

Khm, ma még kicsit csúszunk, na de holnap!

Sajnos, a falunkban a könyvtárnak nevezett létesítmény könyvállományát bőséggel lekörözzük a hazainkkal. Az állandó házhozrendelősdit enyhén szólva is luxusnak éreztem, főként mostanában. Maradt a közeli városban egy könyvtár-beiratkozás.

Rutinróka módon, bababónuszozás közben interjúvoltam meg a szintén ott shoppingoló kismamákat, merre is található a könyvtár. És háperszehogy ők tudták.
A kasszánál ért a legnagyobb meglepetés, egészen Szemérmetes Erzsók módon viselkedtem, belepirultam, meg hebegtem-habogtam zavaromban, ugyanis lelkemből szakajtott magzatom becsempészett egy mosolygósfejű terhességi tesztet a kosárba, és ez a futószalagra-pakoláskor derült ki. Vissza már nem volt lelkierőm vinni, Minka a telefonáló apja mellett a babakocsiban elégedetlenkedett maximális hangerőn, én küzdöttem a fáradtságtól leállíthatatlan elsőszülöttemmel...  Meg amúgy vásárlás közben már megharcoltam Mancival, hogy egyrészt nincs szükségem démoni veres hajfestékre, bár tény, hogy szívesen kipróbálnám majd egyszer, másrészről úszópelenkára sincs szükségünk, akármennyire is jön a víz.
Szóval teszt maradt és zavaromban valamért heves késztetést éreztem magyarázkodni az alighúsz pénztároslánynak, hogy nem is én vettem le a polcról, hehe, meg, hogy milyenek ezek a mai gyerekek, hehe, meg aztán a kistesót is ő érezte meg először, hehe, de ha most is igaza lesz, hehe, esküszöm átrendezem családunk strukturális szerkezetét. Szintén hehe. (mondjuk azért is érintett érzékenyebben ez a mosolygós tesztes jelenet, mert éppen kettő nappal azelőtt zabbantottam be egy újfajta töménykrémes piskótás milkát, ami ugye nem szokásom, és már erre vigyorgott az uram, hogy érkezik a következő fiú... hehe) Az alighúsz válasz arckifejezéséről esettanyulmányt lehetett volna írni, a na, én így aztán sose, meg úgy egyáltalán is sose, de volt egy leheletnyi szánalom is az irányomba, meg talán egy enyhe megvetés is, így összekaptam 46 darabos kis zacskómat, melyeket sebtibe átnyomtam a zuram kezibe, majd hónom alá kaptam a menekülő Hunort, mellből megtoltam a babakocsit és csatakosra izzadva elvonultunk a helyszínről.

A könyvtárban rögvest jobban éreztem magam, főként, hogy hatalmas és eszméletlen könyvmennyiséggel rendelkezik. (és mert jóelőre letisztáztam, hogy a szentélybe csak és kizárólag egyedül megyek be). Így most pihenünk, olvasunk, elfogadjuk a természet törvényeit és várjuk a tetőzést, mely estére-reggelre várható.
Mindeközben a Duna nyaldossa a veteményesünket. Oda a termés, a délutáni prodzsekt része lesz a dughagymáink, retkeink kiásása-megmentése. Mert ugye ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Kösszépen, ebből inkább nem kérünk.

cucka 2010.05.29. 08:40

Jótékonykodtunk

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

cucka 2010.05.13. 11:03

Hozzátáplálás

Hátööö, nem egészen így terveztem, de Pelenkási úrfi rövidre zárta a kezdeti lépéseket, amíg fordultam egyet, Kisminka újabb tapasztalattal gazdagodott gasztronómia terén. Egy omlós buláta olvadt péppé a szájában, melyet végül csak lesben állva néztem, nem mertem közbelépni, nehogy a száj-attrakció  (biobuláta visszaszerzése a szája szétfeszítése árán akár) későbbi étkezési frusztrációkhoz vezessen. Apró fintor, majd lenyel. Különösen nem zökkentette ki a valóságból Buddha lányt a kis intermezzó, békésen rágicsálta tovább a telefonzsinórt. (többedik gyerek szindróma)

Ma délelőtt pedig az almás pitém töltelékéből kapott egy körömdarabnyit, a kis konyhafőnöktől, szintén elégedetten lenyelte még mielőtt visszavonhattam volna.  Fejlődőd képes vagyok, szerintem a pulzusszámom már meg sem emelkedett. Magam megnyugtatásaképpen: legalább bioalma volt a hatodik szomszéd kertjéből, néminemű fahéjjal fűszerezve. (a méz meg csak egy lehelletnyi volt, totálisan elveszett az egy kiló almamennyiségben... és kicsit elfeledkezem arról, hogy két éves kor alatt vastagon tiltólistás termék...)

Az éjszakáink. A fiúk versenyt köhögnek, konkrétan ugatnak. Én már nemtom minek kellene még felszakadnia, de szerény becslésem szerint, már többkilónyi cucc távozott belőlük. Mi jányok, továbbra is emelt fővel vesszük az akadályokat, lepereg rólunk mindenféle mutáns víruskezdemény.

cucka 2010.05.06. 13:03

Felfedezés

Azért ennek a taknyolódásnak is vannak előnyei. Pölö megtudtam, hogy csodafiam arcürege porcosodott. Azaz, ha beteg, már nem jön a tuszmák a szeméből is, csak az orrából. Ez azért is jó, mert így egy képzelgéssel szegényebb lettem, nem lesz szükség arra, hogy huszonévesen is kézenfogva cipeljem csöppfiam könnycsatorna-mizéria miatt orvostól-orvosig.

A ház urát én ennyire odalevőnek még sose láttam. Este sújtás-terápiát alkalmazott, azaz mindent bevett amit talált itthon, a népi gyógyászattól elkezdve korunk modern gyógyszeréig.  (értsd pálesz, fokhagyma, méz, nyákoldók, köptetők, por fájdalom- és lázcsillapító) Reggelre úgy tűnt, megmarad, aztán mire elindult dolgozóba, újra hangtalan és morc lett.

Az éjszakai virrasztások alatt meg sokkal élesebben tudatosul bennem, hogy a gyermekeim mennyire gyönyörűek és milyen kiszolgáltatottak. Teljesen más aspektusból érzékelem a történéseket, más lesz fontos. Körémkucorodva képesek csak békésen aludni. Ugyan én  meg pontosan így nem nagyon tudok, viszont nagyon jól haladok a régóta sarokbaszorított könyveimmel. A napközbenek meg álomszerűen irreálisak.

Jól van, értem én, lassítunk...

Este 8-kor (mivel vidéki viszonylatról beszélünk, itt javarészt délután 5-kor zár a szomszédbolt) nyüsszügve vonyít, mert előzetes figyelmeztetésem ellenére begyűrte az uccsó túrórudit/kinder tejszeletet/kiflicsücsköt/bármit (megfelelő rész aláhuzandó) és nincs több. De nem is enne többet. Az elveket siratja megvígasztalhatatlanul.

Verőfényes napsütésben vastagsapka és télicsizma dukál. Lebeszélhetetlenül ebben akar velem mutatkozni faluszerte, amikor egy szál pólóban is csatakosra izzad. Persze, én vagyok a  hülye, mér most mosom ki a téli cuccait?!


Hogy valami pozitívságról is: tegnap kéz a kézben, hóna alatt Lencsilánnyal* mentünk postára és közértbe, és nem futott el, nem rohangált össze-vissza, és reményeim szerint a fél falu így nem is értesült arról, hogy postán jártunk, mert nem kellett soktízméterről üvöltenem szerelmetes fiam után, hogy lassítson, meg ésszel, meg óvatosan meg ilyenek.

 

*ő az a rongybaba, aki vörösesszőke hajú és zöldruhájú és akkor kapta Hunc, amikor úgy éreztem neki is szüksége van egy Minkára, és akire tegnap azt mondta Huncos, amikor megkérdeztem, hogy hívják, hogy "Anya". Ebből pszichó énem két dologra is asszociált izibe: annyira tehetetlen/kiszolgáltatott lennék, hogy a  kétévesmúlt gyerekem akar rajtam segíteni, a másik verzióban a szentimentalista énem brühühüzött egy nagyot, hogy milyen édesen gondoskodó is az énfiam...  meg nagyhirtelen egy Ödipusz név is belibbent a tudatomba, de ezt hamar elhesegettem...

Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)

cucka 2010.04.16. 23:01

Szépvilág jön

Az öt napos monoton esőzés bennem egyetlen fő gondolatot fogalmazott meg: (nem, nem utazom el messzeföldre nyárba) be kell szereznem egy gumicsizmát, mert edzőcipőben képtelenség kislattyogni napi kétszer állatokat etetni a saras udvarra. Minden etetés enyhén komikusra sikeredett, én dagonyáztam a sártengerben, miközben  Göncöl atomjaimra ugrált, én cifrákat mondogattam, Hunor gurgulázva röhögött.

Szőkenősen, először valami hipercuki rodzsaszín kisvirágos volt a koncepció, majd ezeket böngészgetve ráeszméltem, sajnálom rá a pénzt, minden egyes sárfoltra és kutyatappancsnyomra fájdalmasan felszisszenne a lelkem, így maradtam egy klasszikus darabnál. Na, őt sem a szépségéért fogom szeretni, praktikuma viszont kétségtelenül van. Vagyis inkább lesz. Mert mióta megérkezett, azóta kisfalunkba hétágra süt a nap.

Mindenestre családunk férfitagjai képtelenek szó nélkül elmenni a csimmám mellett, Huncos kappanhangon sikkantja, hogy nányi-nányi, sőt olykor hozza is utánam, hogy nosza pattanjak bele, a ház ura meg a bajsza alatt somolyog nagy elégedettségében, hogy ő ezt aztán sose gondolta volna. És éppen rólam. Nomeghogy spontán magamtól tendálódtam efelé.
Közben bújnak a zöldségeink, és olyan furaságos büszkeséges érzés végignézni rajtuk, hiszen ezek itt a mi kezünk munkái.

Megvan a napi kis- és nagykörünk. Délelőtt bevásárlásos-játszóteres-patakba kavicsdobálós nagykör, délután alvás és munka után fakultatív kiskör, mely mindenképpen tartalmazza a fiatalok által sűrűn látogatott sörözőt, ahol Hunc 2 deci almalevet egyszuszra, én vaníliás kapucsinót, zuram egy pohárka sert, Minka opcionálisan langymeleget fogyaszt. Aztán haza, vacsora, fürdés és alvás.

Minkucimuci cefet mód fogzik, nem ritka már a fájdalmas felsírása napközben sem, az éjjeliek is rendszeressé váltak. Kísértetiesen kezd hasonlítani Huncos ezen korszakára, nem tudom, hányszor kel, nem tudom mennyit van fönt, önkiszolgáló üzemmódban rendelkezik a langymeleg fölött. 4-5 ébredése biztos van. Továbbig sosem jutok el, pedig mindig próbálom agyban rögzíteni.
Buncó felsírására rajtam kívül egyedül Hunor szokott félálomban reagálni, csukott szemmel sissegni kezd, és néha kicsit rángat ringat is a leányzón. Díjazom a gondoskodását, mert napközben minden dícsérő szóra zavarba jön és átváltozik kutyává. (szerepjátékoskodik: ha zavarba jön, vagy szeretne valami rosszaságot elkövetni, hirtelen ugatni kezd és kutyává konvertálódik, ha a helyzet megengedi négykézlábra is áll, megharapdál amíg elköveti a csínytevését, majd visszaváltozik jógyerekké )

 

És még mindig szeretem a nappalinkba délután beáramló napsugarakat, ahogy végigsimítanak rajtunk és hunyorgásra késztetnek. Apró és meghitt csodáink ezek.

cucka 2010.04.12. 22:08

Csak tömören

Ami nem ment évek alatt az én csöpögőnyállal fogzó, újabban mindennap fényképezőgépet lenyúló-használó Hunormackóvirágnak, az egyszeri felszökésből és borongatásból ment a Chanel lányunknak. Bővebben: az enyhe súlyproblémákkal küzdő macskalányunk, primadonnának képzelve magát pipiskedett végig az ablakpárkányon, én lélegzetvisszafojtva figyeltem lépteit, majd amikor már biztos voltam abban, hogy sikerült neki, föllélegeztem, erre ducicicc egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult és a dominó elv szerint borított mindent. Igen, a fényképezőgépet is. Igen, a kőre. Igen, azóta minden fotó csíkos. Igen, megőrülök tőle. Igen, hisztérikusan zaklatom a zuram, hogy úgy fognak elmúlni életünk legszebb pillanatai, hogy nem fogom tudni megörökíteni őket. És majd 30 év múlva neki kell számot adnia a jövendőbeli vejeknek-menyeknek, hogy mér is nincs szeretetteljes testvérösszebújós fotó/videó róluk. Mondjuk, az amúgy is ritkán van, de akkor is.
És azóta árgus szemekkel lesem az elvesztett pillanatokat és mindenhová telefonnal megyek, sőt: mivel a csodafónom csak kellő fényben képes használható fotókat készíteni, állandó díszkivilágításban élünk.
Úgy érzem, nemsokára vagy az őrületbe kergetem a zuramat a napi n+1 számú telefon-beszélgetéssel, melyben közlöm éppen miről maradt le (merthogy még mindig nincs fényképezőgépünk...), de véletlenül találtam a neten ilyen és olyan típusú-tudású, még a bolondnak is megéri árú fotóapparátust. Alternatív megoldásként -szerintem- ki fogja szúrni a szemem valami egyszerűbb, kevésbé fájó árú darabbal. Csak szúrná már...

Másrészről Minkaleányka fogzik (rág, gyűr, ébren van, és kilómétereket fut egy helyben) és operett-darabokat gyakorol pár napja, azon belül is az áriákra specializálódott. Persze mondanom sem kell, hogy Hunorvirágszál is kedvet kapott hozzá, így az egy hete tartó migrénemre, naponta többször, velőtrázó sikoltással, felváltva tesznek koronát. (egy ilyesfajta teliszájú ária kapcsán vettem észre, hogy Huncosombogaram immáron 18 fogúvá vált, már csak az alsó -vagy fölső?- kettő rágója hiánycikk a repertoárból). A félig üres, csupaszfalúan visszhangos lakásunkba nagyon tuti kis koncserto jön össze. Olyankor komolyan fontolóra veszem mért is nem hallgattam, a bölcs, 6 éves kiscuckára, aki hittanórára járva oly sokszor elképzelte magát Krisztus menyasszonyaként.
Hétvégén eljutottam arra  a pontra is, amikor szememben azzal a bizonyos őrült fénnyel, leültettem kiccsaládom és torz vigyorral közöltem velük: a lehető leghamarabb visszamegyek dolgozni, lehetőségem szerint a hajnal 6 és este 8 közötti időintervallumra keresnék valami könnyed szellemit. Bár, belegondolva a gépszalag melletti is érdekel.

Hunor tomboló dackorszakát éli. Képes naponta többször is elmenni addig a pontig, amikor a szó legprofánabb értelmében is viszket a tenyerem és könnyedén  hajlandó lennék megfeledkezni arról, hogy gyermekeinket testi fenyítés mentesen kívánjuk felnevelni. Így csak a hangomat emelem a plafonig és kilátásba helyezek estig tartó szobafogságot, de tenyérbemászóan vigyorogva kivár addig, amig valóban ki nem teszem a lábam az ajtón.
Esténként összerakva a képkockákat, sokszor eszembe jut a korlátozásokról vallott (elavult) nézeteim sokasága. Néha tényleg azt érzem, hogy egész nap csak azt fújom, hogy mit NE tegyen, hova ne menjen, mire ne másszon, miből ne egyen, mihez ne nyúljon. És nem tartom magam egy kifejezetten korlátozós fajtájú nányinak.

LudMinka reggelire szívmegállást okozott a jóidösanyjának, ezzel hálálva meg az elmúlt 4 közös hónapot. Bepillantva a hálóba, csak az üres ágyunkat látom, egy pillanatra megfagy a vérem, majd felbukkan az ágy túloldalán egy vigyorgó kerek fej, a hozzátartozó hasaló rózsaszín ruciba bújtatott testtel. Visszahelyezem, jókat derülünk, hogy ájronlányon nem fog a talaj sem, meghogy Hunc ekkor még csak hasról volt hajlandó hátra spirálozni, és ennek is mennyire tudtunk örülni, ez a kiccsaj, meg telibe kommandózza a lakást. Nem egészen 5 perc múlva panaszos nyenyergésre lépünk be, Buncikánkat az ablak alól kapartuk össze. Azóta szigorúan rácsoságyba helyezve vagyok hajlandó egyedül hagyni.
Kicsit visszábbvett a fiatalos lendületből, így csak 7620 gramm és 68-as rucikban hódít.

És fotók nincsenek. És azt sem tudni, mikor lesznek legközelebb. A fentebbemlített okokból kifolyólagosan.

Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)

Minden reggel úgy ébredek, hogy előttem egy hosszú nap, ezer tervem van, amit szeretnék abba a bizonyosba besuvasztani. Persze a tervezetek általában átcsusszannak a következő napra (majd a következőre, aztán a következőre...). Az utóbbi időben valahogy sosincs időm unatkozni.
Minkesz egyre hosszabb időt hajlandó ébren tölteni és egyre több időt tölt el a köreinkben. Például már napok óta tudok pár perceket olvasni mellettük a gyerekszobába: Huncmackó legózik, Minka pillangókat kapkod a játszószőnyegen. Idill van itt, kéremszépen.

Mióta lett egy háziDédink, igyekszünk hozzávetőlegesen azonos időpontokban reggelizni-ebédelni (nem rossz dolog ez a rendszeresség...), koradélután a kicsik nagyjából ugyanazon időben alszanak... ööö, és én is rákaptam a délutáni szunyára velük egyetemben. A délelőtt hamar elszalad, kis takarítás, kis ebédfőzés, Hunor lelkes segítőtárs mindenben, egész használható munkaerőnek bizonyul újabban, apróbb feladatokat lelkesen teljesít, kicsiHugi meg beéri azzal, hogy ücsörög mellettünk és telítődik belőlünk. Aztán hipp-hopp már délután 2 óra, dolgoznom kell, közben Hunor mellettem engem imitálva teszi ugyanezt, Minka szintén pihenő állásban issza a látványt. Van mit.

Még kicsi legózás, vacsora, és máris azon kapom magam, hogy már eresztem a fürdővizüket. Bár az esetek túlnyomó részében egyedül bonyolítom az estéket, elégedett vagyok magammal, egész jól összehozom és csak nagyritkán marad kint a fürdőköppenyük és talán ha egyszer felejtettem Huncost bent a kádban.

Hunor okos kis fejében összeállt a dolog, ha nincs itthon a ház ura, ellenkezés nélkül a gyerekszoba felé veszi az irányt, egyedül alszik el... ha itthon a papa, képtelenség egymásról levakarni őket. Öööööm, hogy is van ez? engem azzal áltattak, hogy a fiúgyerekek anyásak... háááát, minálunk nem ez a jellemző.

Mindent összevetve állítom: két gyerekkel valahogy könnyebbek-gördülékenyebbek (egyelőre) a mindennapok. De komolyan. (a miértekre még keresem a választ, magam sem értem, de tényleg így van, becsszóra!).
Meg azt is állítom: sok fölösleges időm (mondjuk magamra) nem is akad.

Nos, az van, hogy a lányom esténként varázsütésre, spontán és egyedül, a saját ágyában alszik el. Egyelőre nem igényli a szimbiózist. Mondjuk megértem: szívesen kihagyja az esti Hunor általi ugrabugrát.
Viszont ennek úgy látszik ára van: ugye hajnal 4-kor átpenderül közénk, éhes-szomjas, aztán hajnal 5-kor úgy dönt: party-time van, nyüsszög-nyekereg-sikkantgat, majd nyomatékosít: előbb engem kaparász éberré, majd tutira megy: Hunort bökdösi-piszkálja, aki először nem-nem, Nányi, nem-nem, felkiáltásokkal próbálja távol tartani magától Hugit, de a kicsi a bors, de erős elv alapján végül Huggancs győzedelmeskedik. És életbe lép a dominó-elv is: Hunor éberré simogatja-dédelgeti hőnszeretett Tátyiját. Hajnal 6 körül kitámolygunk mindannyian, még a kávégép gombján sincs a mutatóujjam, amikor visszanézek a hálónkban, hogy vajh mit csinálhat Hugi?

Hugi, a magányos ágyfoglaló, ekkor már szétterülve alszik. És teszi mindezt 11 óráig. És még a körbeporszívózás sem ébreszti fel. A fenébe.

Ezüstmosolyú SzomszédJózsi (itt mindenki Józsi, még a zuramat is lejózsizta papíron a kéményseprő), beállított egy gumicsimmás üzletemberrel, hogy gyüjjön má' ki a doktor úr, mer nem áll lábra a kutya. Ezt is hosszas kérdezgetés után volt hajlandó elárulni... mér éreztem egész beszélgetésünk alatt azt a semmihezsemfoghatót, hogy szóba áll ugyan velem, -mer muszáj, de embörszámba mégse vesz?!

Marikanéni váratlan felbukkanásai általában mindig egy nagy tál sütivel történnek. Ez jó. A rossz benne: olyankor mindig betegeskedik a 19 éves macskusza. Marikanéni pár kérdésével kenterve vert, hogy ezt se-meg azt se sütök a zuramnak (szegény embör, vajh miből növesztehetett akkor ekkora pocakot?!), de sebaj, nyáron majd megtanít... az egyszerűbbekre.
Amíg még élnek Marikanénik és gumicsizmás úriemberek, addig a haza becsülete mentve van.

... is tud pillanatok alatt hurrikán puszította övezetté válni. Mindehhez pont annyi kell, hogy Minkesz éhesen ébredjen, én kicsit madonnázgassak karomban a királylánnyal, Hunormackó meg játékosan ébredjen és karambolosast nyomjon a kisautóival. Azon belül is a legkisebbekkel. Amiken a legtöbb letörhető mütyürke található. És amikről tuti letörik egy kis fityula. És ekkor az én okos, továbbra sem beszélő elsőszülöttem azt a kis diribdarabkát behelyezze az orrmányában. Persze, ez csak utólag derül ki, egyelőre annyi látszódik, hogy zavar van a rendszerben, Okosgyermek ugyanis csak nyüsszög, továbbra is az orrrában matatva, míg végre megértem, hogy van benne valami nemodaillő.

Kértem fújjon, mintha orrot fújnánk. Erőlködik, nem megy. Pulzusom az elfogyasztott kávéval 270-re ugrik, próbálok higgadt maradni, fény felé viszem, belesek az alagútba, nem látszik semmi. A legokosabb amit tehetek, hívom családunk problémamegoldó eszét, ámbátor gyermekem kiérzi a nincs semmi baj, nyugi, felhívjuk Apát, jó?-ban a nemlétező szőnyegünk alá söpört feszültséget, így éktelen ordításban tör ki és ezzel egyidőben kipottyan az orrából a körömnyi, műanyag kék féklámpa. Megkönnyebbülten sírunk-nevetünk-ölelkezünk.

Én újabb 5 évet öregedtem. Kezem-bensőm még mindig remeg kicsit, sebaj. Asszem, már értem a statisztikákat, mely szerint a gyes/gyed-en tartózkodó, gyermeküket nevelő anyukák esetében fordul elő a legnagyobb mértékben a zugivás.

cucka 2010.02.09. 08:45

Van az úgy...

... hogy minden kerek, de Te mégis azt érzed, vannak néhol szögletek
... hogy minden vágyad teljesül és Te mégis azt érzed, kivülálló vagy és sehogysem találod a helyed a fenenagy harmóniába
... hogy az elvek magasba röpülnek egy 180 decibeles sikoltással és egy vörös tenyérlenyomattal, majd visszaesve apró, megragaszthatatlan üvegcserepekké törnek szét
... hogy legszívesebben felöltöznél és becsukva a kertkaput magad mögött hagynál minden gubancot... és ekkor döbbensz rá: nincs is hova menekülnöd menned, már rég nincs az, akihez odakucorodhatnál, aki a hajadat simogatva mindenre találna megoldást
... hogy tudod, hogy időre lenne szükséged, hogy helyére kerülhessenek a dolgok, de ebből van most a legkevesebb... nomeg türelemből

Szeretnék reklámanyuka lenni, szélesen örülni egy újabb foltnak, öblösen mosolyogva vasalni, hanyag mozdulattal eltüntetni a kutya-macska-gyerek-férj pusztításait, és kéjes örömmel figyelni, mikor keletkezik egy újabb tisztítanivaló a makulátlan otthonomban.

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

cucka 2010.02.02. 10:25

Reggeli ébredések

Mióta vidéki életet élünk, gyermekeink angyal üzemmódra kapcsolva legkésőbb fél 9-kor alszanak már. Minka egyszer éjfélkor és egyszer 4 körül éhezik meg, Hunor -érthető okok miatt- (csak) reggel 7-ig nyomja  az álommanókkal a bulit megszakítás nélkül (kivételt képez, ha okosapu a pincébe hasít éjjel 1-kor aprófát), szinte ugyanekkor ébred Minka is, de ő peluscserével kombinált reggeli langyos után alszik 10-11-ig.

Az alábbi videó a kicsik ma reggeli éberdését rögzítette: (kicsit szemcsés, kicsit reszketős, kicsit fénytelen, kicsit sokat dumálós, kicsit telefonos, de a lényeg elcsíphető: Hugi eszméletlen nagy odaadással figyeli Nagytesót...): 

cucka 2010.02.01. 15:30

Színeink

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...

1. észrevétlen elrobogott mellettünk-velünk a nyugodalmas gyermekágyas időszak, azaz Minka elmúlt 6 hetes. Hogy mennyire volt nyugodalmas? Asszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Minka egy hetes kora óta ismét dolgozom, közben költöztünk, mindezt javarészt négyecskén abszolválva. Voltam nagyon fent, ilyenkor könnyes szemekkel dúdorásztam a szépkékszemű feketehajúmnak, hogyaszongya: Oda vagyok magáért! A fekete hajáért, egyetlen egy szaváért, mosolyáért. Oda vagyok egészen! A szívembe bevéstem. Hallgassa meg ha kérem a kérésem. Szeretném ha szeretne, rám nevetne! Nem kívánom sokáig, csak örökre...stbstb, és róttam pár karikát a pokol tornáca körül, szigorúan mélyrepülésben.
Valahogy most mégis könnyebb minden, mint Hunornál. Minka egyszerkelős továbbra is, úgy beleolvad a mivilágunkba, hogy néha komoly lelkiismeretfurdalással is küszködöm, hiszen alig jut időm-időnk rá. Ő meg nem követeli ki úgy, mint anno Hunor. (egy árnyalt példa: Minka a költöztetők siserehadát békés szunyával fűszerezte majdanvolt nappalinkban, amikor a kanapé kivitelére került a sor, az egyik kedves szállító finoman megkért, hogy tegyem át máshová aludni ezt a null-kilóméteres kislányt még mielőtt őt is be nem fóliázzák...) 
Méretek: 5670 gramm, és 62-es ruciméret (nem nyújtóztattam, nemtom mekkora centikben)

2. A vidéki lét szépségei: ma be kellett utaznunk a fővárosba, korán keltünk, készülődtünk -volna, kiderült nincs víz, sem az alsó, sem a fölső szinten. Rövid keresgélés után, családunk feje megállapította az éjszakai minusz 20 fok szétfagyasztotta a vezetékeket. Hurrá! pontjókor. Kellemes állapotban ügyintéztünk, én majd' leharaptam a postai alkalmazottak fejét, majd a könyvelőnkét is... hazaértünk, várom a szerelőt-előző tulajt, akárkit, aki a poros lakunkba vizet csihol, bármilyen megoldás érdekel! Előző tulaj megérkezik, bizonygatja, hogy náluk ilyen sose, mondom dejó, merpersze, nálunk még ez is. Alsó szinten toporgunk, hősünk csavar-teker, majd pillanatok alatt dől az összes csapból a víz, merperszehogy minden létező helyen kinyitottuk, majd elfelejtettük elzárni. Hálás kutyaszemekkel várom a megoldókulcsot, hogyan is sikerült ezt íly könnyedén, hiszen HuncomMinkámApja véráldozatok árán sem tudta, pedig már a vízóraaknánk vízóráját is eltörte. (nem, aszongya nem ő volt, így találta...), nomeg az ujját is elvágta és mártírként jóalaposan mindenfelé szétkente vérét.  Papa mosolyog, kérdezi volt-e lent Hunor, mondom, mindig velem-mellettem csattog, perszehogyigen. Na, mert akkor elzárta a főcsapot. Nézek Huncra, kérdezem Te voltál? Sikítva, gurgulázva röhög és bólogat. Én megsemmisülten folytam le a fal mellett. Viccelődik a kisravasz. Kb 5 boldog évet vett el mindkettőnk életéből, de sebaj. Lesznek még kamaszok is.

3. kaptam vala Nani barátosnémtól egy különleges és lelketmelengetően szép díjat, melyet ezúton is nagyon szépen köszönök. A mostani krejatív blogger díj engem kicsit emlékeztet  két tavalyi társára. Az akkori szabályoknak megfelelően büszkén ki is helyeztem a logót az oldalsávomba, ám a mostani szabályok szerint 7 titkot is fel kellene lebbentenem magamról, de ezt is megtettem már egy másik játék során.
Nos, önhatalmúlag rendbontó leszek és durcáskismalacként a díjat ugyan megköszönöm, ám tovább nem adom, nem lenne igazságos, hiszen olyan kevesekhez jutok el újabban... meg kicsit kivetettem magam a blogtársadalomból... talán megcsömörtem, talán csak ismét más irányt vesz az életem, fenetudja.

Mindenestre: KÖSZÖNÖM!

cucka 2010.01.26. 09:37

Rajongás

Vállvetve emeljük Apjukkal a gyerekszoba szekrényeket egymásra, izzadunk, erőlködünk, majd minden a helyére kerül, elégedetten szemléljük a művünket, mire Hunormedve csillogó szemekkel tekintve apjára csak ennyit mond váóóó, Táti!

Csak így, lazán, mintha én ott se lennék...

cucka 2010.01.25. 12:52

Új élet

Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.

süti beállítások módosítása