cucka 2010.02.27. 10:10

Hason(is)más?

Kicsik, kerekfejűek, rókafülűek, párnán támasztóak, a mosoly a szájuk szögletében... vagy csak én akarom ennyire görcsösen látni a hasonlóságot?!

Ezek lennénk mi: balra kiscucka, jobbra kisminka, egykorúan.

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

Pár fotóval illusztrálom mindennapjainkat, van doboz- és zsáktenger, Huncos már profin szelektálja a feladatainkat, ha dobozt lát Táti felkiálltással jelzi, ha zsákot Nyányiként. Minka két napja füligmosollyal örvendeztet meg, combhurkásodás miatt ismét pelenkaméretet ugrottunk, ruhák közül már csak a 62-esekkel áll szóba. (5 és fél kiló lett valamikor észrevétlenül...). Napközben egyre többet van ébren, büszkén heözgetve (máris dumál, anyjalánya), keze lába állandóan jár (fut), és bizalmatlan pillantásokkal illeti a saját kezét, amikor az látótávolságán belül leledzik.

Gyönyörűséges gyermekeink olykor bojkottálják a dobozolást, mint pl itt is, amikor Minilány nem volt hajlandó másképp aludni, csak így és ott:

Minkát fotózni sokszor nehézségekbe ütközik, annak ellenére, hogy újabban Hunor nem kultiválja a fotózkodást, ha Huggancsot készülök megörökíteni, azonnal megjelenik, odabújik, vigyorog, simogat. Hugi meg még jobban figyeli Nagytesót és visszavigyorog. Igazi fláverpáver jellemzi kettejük kapcsolatát úgy általában... fáradtság esetére persze ez egyáltalán nem érvényes, olyankor nagyon éberen kell figyelni Huncos kezét, mert csal, mert előszeretettel csíp, húz, von, üt... és teszi mindezt megüdvözült, angyali mosollyal az arcán.

Hunornál tomboló dackorszak van, mindenre az első -és még mindig majdnem az egyetlen- szava a nem. Néha nehéz vele, bár megállapításom szerint az ő dacosságának mértéke egyenes arányban áll a mi feszültségeinkkel. Igazi kis indikátorként működik. Nagyon sokat kell még tanulnunk a türelem tantárgyából, úgy érzem...

Minkából közben ürülnek az Anyu hormonok, telibe kiütődött a fején a bőre, még a haja alatt is. Talán azért is tette mindezt ennyi draszticizmussal, mert jóidöse szülés óta nem nagyon favorizálja a húsos dolgokat, viszont irdatlan mennyiségű tejterméket fogyaszt. Az elmúlt két napban csökkentettem, plusz a rügyeket a jóöreg mindenrejó anyatejjel is kenegettem, mára egész szépen leszáradtak.

Így mosolyognak a zöldek:

és így vigyorog a kiskrumpli:

A költözés körüli gondolataimról is szeretnék majdeccercsak...

Hunor nagy kedvence volt a sárgalila, malacos-tehenes zenélő körforgó. Amikor választottuk, igyekeztünk uniszexet vásárolni belőle, hogy majdan a következő dedeinket is kiszolgálja. A koncepció mondhatni tökéletes lehetett volna, amennyiben Hunor az elmúlt egy évben megfeledkezett volna egykori kedvencéről. A kiságy visszahelyezésekor döbbentünk rá, hogy bezony pöppet sem feledkezett meg a hőnszeretett körforgójáról, azonnal megkaparintotta és diadalittasan forgatva a feje felett, sikítva körbecsattogott a lakáson többtucatszor. Nem maradt más lehetőség, mint Minkusnak is beszerezni egyet: nem tanulva hibánkból, szintén uniszexet vételeztünk (cicás-kacsás, pasztellszínekben pompázó).

Ma felszereltem a délutáni szusszanásuk alatt, majd ébredésük után beüzemeltem... azt gondoltam- én még mindig ich bien naíva-, így talán akad pár szabad percem, míg Minka a körforgók bűvöletében varázsol, Hunor pedig mondjuk velem tart a konyhába mosogatni, főzni. Amíg kidobtam a csomagolását (talán lehetett 10 másodperc is)  és visszatértem a hálóba, már ez a kép fogadott (igen, lehet hüledezni: bemászott Minka mellé Hunorvirágszál; én már nem teszem, mindennap többszörösen előforduló esemény):

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek ellenére egy tizedmásodpercnyi időre nem állt meg bennem is az ütő, de igyekeztem a legkevesebb pánikot keltve elmagyarázni a fiatalembernek, hogy mér nem jó az, ha ő ennyire közel csücsül a Hugihoz.
Aztán, megnyugodva, még egy videót is sikerült készítenem. Emlékként. Azóta nem zenélőkörforgunk. Minkának szegényesebb gyermekkora lesz. Ámbátor sokkalta ingergazdagabb. Az én idegeim viszont továbbra sincsenek drótkötélből.

A Minilány ringatásos álombazuhintásáról lassacskán ódákat zenghetnék. Ma ismét magamrakötve dolgoztunk, míg eszembe nem jutott, van ám nekünk egy használaton kívüli hintánk, melyet kicsiként Hunor egyáltalán nem preferált. Mondjuk, csodaszép gépzenéjével azóta is mindennap megörvendeztet. Aki személyesen is ismeri elsőszülöttemet, az azt is tudja róla, ez a kilenc kilóig használatos hinta, az ő szíve csücske. Igencsak nehezen enged a közelébe bárkit is. (van ezzel így még pár dolog kapcsán...) Ezért is lepett meg, hogy első kérdésemre azonnal heves iiiizésbe csapott át (ez nála igent jelent), majd lelkesen bekapcsolta a hintát, majd még lelkesebben rázni hintáztatni kezdte kishugát. (a felvételen hallható nemnemnem-ezés és a bebújás a hinta alá, Hunor fényképezés elleni protestálását jelképezi)

Így (is) telnek mindennapjaink.

cucka 2010.01.04. 17:28

Mint két tojás

Minkettejükről kb. 3  hetesen, véletlenül készült egy-egy ilyen fotó. Az én rodzsaszín fölsőm egyezése is tényleg csak a véletlen műve (nomeg a praktikumé, ebből tizedmásodperc alatt tudok eleséget prezentálni éhező dedeimnek...):

És aki számára ez nem lenne egyértelmű: baloldali fotón HuncorgóMici pihen, jobb oldalin Minkaleányzó. Mindketten szigorúan evés után képesek így és ennyire.

Reggel óta szenvedek virtuálisan és fizikailag is egyaránt, ugyanis a Minkaleányka születése körüli időcsúszás most köszön vissza. Nem mennék bele a részleteibe a dolognak, legyen elég az, hogy ismét klasszikus iskolapéldáját tapasztalatom annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben nem igazán tudja a bal kéz, hogy mit is csinál a jobb...  én meg, szegény kis szürke eminenciás fuldoklom az általuk generált formanyomtatvány habokban...

Hogy mégis érthető legyen: a Huncos után járó juttatás (gyed), a gyermek második születése napján lejárt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál (ha jól emlékszem, éppen nagyon szülni akartam és mindenféle vélt vagy valós jeleket igyekeztem fölfedezni magamon, ennek beköveketkezésére... ), hogy a biztosítási jogviszonyom rendezésével foglalkozzam. Minka születése után többször sikerült beszélnem illetékesnek (hitt) elvtársnőkkel különböző hivatalokban, kapcsolgattak szaneszét, végül megnyugtattak különböző módokon, volt aki szerint 30 naptári napom van rendezni a fentebbemlítettet, volt aki 42 napot emlegetett (elég misztikusan hangzik ez a pontnegyvenkettő), és volt aki szerint visszamenőleg 180 napig intézkedhetek büntetlenül. Ugyanilyen (fél)információkkal gazdagodtam a munkáltató szerepét illetőleg is ebben az egész szappanoperában, így a ma reggelielső koffeinlöket után nekiálltam kitölteni a kitöltenivalókat a szokásos reggeli káoszban, majd tűzokádóként jól elüldöztem a zuramat az nagy Állami Egészségbiztosító Intézménybe. Órák óta szépen ül és vár a sorára. Nem türelmesen. Közben felhívott, hogy sikerült Minkát nevelt lányomként feltüntetnem az egyik paptyíroson. Örülök, ha a reggeli vircsaftba csak ennyit ikszeltem mellé.

Update (látszik, hogy reggel óta írom...): sorrakerült, 180 napom van minden rendezésére, de nem jó formanyomtatványt töltöttem ki, (pedig jajdetetszett az a kérdés, hogy mióta van a háztartásban a jány? telefonos segítség kérése után megtudtam, ez a kérdés nem a születési dátumára, hanem a kórházból hazaérkezésére vonatkozik... ), Zapjuk hoz jófélét, melyet -mint kiderült- nem is én, hanem a munkáltató tölt ki. No, itt újabb gubanc van alakulóban, a cég, amelynél dolgoztam időközben tulajdonos- és könyvelőváltáson ment keresztül, így úgy érzem lesz még pár agysejt-romboló körtelefonom...

A nagy káoszban meg Hunorvirágszál fájdalommentesen kinövesztette a jobb alsó vámpírfogát is, így most már 15 hófehér gyöngyöcske büszke tulajdonosa. (sztem 1-2 napja tehette...)
Minka egyre kevesebbet alszik, étkezések után ébren figyeli a mozgásokat, a nagy okos Bátyuska neki szóló mutatványait (pl. a legújabb: Minka fekszik a miágyunkon, Hunor meg átdobálja fölötte a pinyólasztikat gyöngyöző kacagással... Minka pedig szemmel és fejforgatással követi a lasztik mozgását, néha egy-egy halvány mosolyt is megereszt... szeretem nézni őket...)

Kisesti közös, telefonos, nemelőnyös Minkás (felhívnám a figyemet arra, hogy majd'egyforma krampuszpizsiben nyomultak, nomeg hátteret sem ér elemezgetni, belelógott Családfőnk izmos lába szára...):

Az úgy kezdődött, hogy a Zuram az este jódógába (mert kivételesen tényleg jódolgunk volt, a minik 10 előtt fej fej mellett kidőltek, aztán rövid időn belül mi is...), ráhelyezte Minilányt a mérlegre, csak úgy kiváncsiságból. Röhögve dobtunk majdhogynem egy hátast, ugyanis a Ded igencsak megérezte a Bratyó és a közte lévő súlykülönbségből fakadó hátrányokat, 4280-assal zárta a mérlegelési estet és hol volt ekkor még a vacsorája?!

Aztán ma felhívott a gyerekorvosunkat helyettesítő doktornéni, hogy minden kerek-e, nekivághat-e így az óévbúcsúztatónak vagy vessen a kicsikre még egy búcsúpillantást. Mondtam minden gömbölyű, Minkaleányzó pláne, kérdi véletlenül nem mértük-e le a napokban, mert akkor azt beírná. Mondtam, egész véletlenül éppen tegnap este. Nos a mért érték hallatán és a visszakérdezést (biztos, hogy annyi?) követően, valamint egy gyors fejszámolás után, ő nem röhögött fel visítva, hanem megpróbált komor hangot megütve figyelmeztetni, hogy ritkítani kellene az evéseken. (miért is? mondjuk, aztán eszembe jutott egy olyan Helyszínelők-ös rész, ami egy kórosan mindentmegzabáló pasiról szólt. Ezt az emlékemet azonnal meg is osztottam gyermekeim apjával, aki csak annyit kérdezett, láttam olyan részt is, ami egy kórosan mindentfelzabáló anyatejes csecsemőről szólt?...) 

A tényeken azért az mit sem változtat, hogy Minilány szemmel láthatóan kikerekedett:

Alakulunk.

Tények: Hunormackó bűbájmackó. És ezidáig -saját tudomása szerint-, egyeduralkodó is vala a képzeletbeli Pelenkási trónuson csücsülve. Aztán megtörtént a csoda, beköltözött Minkus a pocakomba. Hunor volt az első jelzője az eseménynek, még pozitív tesztem se volt, csak kóbor gondolatom, hogy talán, amikor ő az esti szopi után odafúrta a fejét a pocakomhoz és rápuszilt. Ekkor kérdeztük meg tőle, hogy lakik-e valaki a pocakomban, mire ő vigyorgott-bólogatott és mégjobban bújt. Másnap tesztet vettem és tényleg.
Ahogy gömbölyödtem, úgy lett ő egyre kedvesebb-bújósabb-puszilósabb a pocakommal. Nem tudom, mennyire tudta-fogta fel, hogy ez a valaki egyszercsak kibújik onnan, de a szülés közeledtével, egyre jobban levált rólam. Így történhetett meg az is, hogy abszolút flottul, számomra totál meglepő módon engedett el szülni, látogatott meg a kórházban mosolyogva, egyetlen legörbülő szájacska vagy könnybelábadó szemecske sem árulta el hiányomat. Mondhatni felnőttesen, példás önuralommal viselkedett, a kórházi napok alatt arra jutottam, talán azért (is) teszi mindezt, mert ezalatt a pár nap alatt feje tetejére állt a világ, minden az ő igényének és kedvének megfelelően történt. Azzal is magyaráztam még a dolgot, hogy mégiscsak jól működik ez a kötődő nevelés nálunk, hiszen 2 év nonsztop együttlét után, lazán tudta kezelni azt, hogy anya elment kistestvért szülni. Persze, ehhez az a fokú apa-fiú rajongásos kapcsolat is kellett, ami HuncApu és hőnszeretett trónörököse között leledzik.

A kórházban semmi okom nem volt panaszra, nagyon sokszor eszembe jutottak Gneke finoman megfogalmazott mondatai, amelyek arra utaltak, hogy hiába ez a 9 felkészüléses hónap, agyban szülésig még mindig csak egygyerekes anyuka maradtam, csak és kizárólag elsőszülöttem érdekeit szem előtt tartva. A látogatási tilalom kifejezetten jókor jött, nem zsibongott az osztály hajnal 7-től este 9-ig a látogatók tömegétől. (merthogy ebben a kórházban úgy szokás, hogy a látogatók bármikor jöhetnek a fentebbemlített időtartam alatt és gyakorlatilag bármeddig maradhatnak a sokágyas kórtermekben is!). Ott, és abban a szituációban értettem csak meg, hogy időre van szükségünk, Minkának és nekem ismerkednünk kell. Jó sokszor összebújni (nem is töltött sok percet a kórházi zsúrkocsiban), és jó nagyokat aludni napközben is. Közben megenni az ágybahozott reggelit, ebédet, vacsorát, olykor látogatókat fogadni, engedni a kényeztetésnek, és a nap 24 órájában nembetelni a királylányom szépségével. A három ágyas kórteremben, mind többgyerekes anyukák voltak, így volt közös témánk is, de mindannyian tudtuk értékelni a csöndet is.
Amint hazajöttünk, megosztottá vált a figyelmem, sőt: igazából a legkisebbre szinte alig jut idő, Hunor úgy varázsol, hogy leginkább vele és körülötte legyen elfoglaltságunk. Ha éppen nem éhes, akkor szomjas, és ezeket a dolgokat variálja és kombinálja napestig.

Szereti a kishúgát, puszilgatja, ha tehetné rápakolná az összes játékát, elhalmozza mindenféle földi jóval, de mindenemellett érezhetően vékony a jég... újra elkezdte rágni a körmét és az első itthontöltött napunkon, estére, amikor már kellően elfáradt, nem viselte el, hogy Minkát a miágyunkba szerettem volna megszoptatni. Végtelen türelemre van most szükség, hagynom kell, hogy saját kezüleg tapogassa, dögönyözze Minkát, hiszen a számtalan tiltás még nagyobb feszültségek forrása lehet. Néha nehéz... mert Hunc jószándékúan közelít, de nincs tisztában a négyszeres túlerővel, amit ő jelent a kicsi számára. Olykor megrángatja egy gyere felszólítással, máskor megcsípkedi, esetenként szeretné meglovagolni és néha szeretne vele is kutyásast játszani és megharapdálni... és olykor én is a türelmem határán táncolok, amikor egy napon belül cirka 228-szor használom, az óvatosan és az ésszel szavakat... Igyekszem feladatokkal ellátni, (pl.pelusozáskor ő hozza a pelenkát meg a popsitörlót), mindig adok választási lehetőséget Huncnak, (pl. tegyem vissza Minkust az ágyába vagy maradjon itt köztünk?). Sőt köldökcsonk ápolás közben bibibízve majdhogynem sírva nem fakad, szolidaritásból. Beválni látszik a dolog, ma önként kérte, hogy hadd vehesse ő kézbe Minkust. Odaadtam és ugyan csak egy villanásnyi ideig tartotta, utána hihetetlenül elégedett volt magával, vigyorgott és símogatta Hugit. Az esti elalvások a nehezek. Bízom benne, lassan lecseng az újdonság ereje.
Ma éjszaka megszomjazva, egyből a hugát kereste, adott neki egy puszit és mosolyogva aludt tovább. Nagy-okos bátyó.

Kis-erős hugi meg... igyekszik felkészülten fogadni a szeretethullámokat, igazi kis szumós módjára. Kicsit számokban: ugye ő 3160 grammal született szombat hajnalban, pár órával később, a csecsemőosztályon 2930 grammra mérték. Az első közös éjszakánkon 10 percenként csatlakozott rám, ennek koradélelőttre meg is lett a jutalma, vasárnap már igazi sárga anyatejet kortyinthatott. Kedden reggel jöttünk haza, új vezetéknevet ragasztottak a csecsemősök a kiskirálylányra: Döbrögi Minka lett (idomul a családhoz...), a zárójelentésén 3220 grammos súly szerepel. Szemmel láthatóan is gömbölyödik (főként arcra, mint a kölyökgólyák...), ám engem a kíváncsiság is vezérelt, amikor ma délelőtt ráhelyeztem a mérlegre: és azt hittem rosszul látok, egy hetesen 3640 gram súlyra tett szert! Mondjuk enni szeret, dől a tej, ebből is látszik mennyire jól is sikerült az a szombat esti tejfakasztó parti... Oly mértékben fakad a dolog, hogy a fagyasztás mellett Huncnak is kijár napi 2 deci frissen facsart... Így ismét élettársi kapcsolatban állok a mellszívómmal, ha mégis elfelejteném a dolgom, mint pl ma reggel, akkor Hunor az összeszerelt szerkezettel gyöngéden paskolgatva ébreszt...

Az éjszakáink továbbra is mintaszerűek: Minka 9 körül szopizik, belealszik, majd hajnal 3 és fél 4 között (véletlenül éppen akkor, amikor született...), minden éjjel felébred, eszik-rotyog-eszik-rotyog, kb fél 5-5-ig, majd reggel 8-ig alszik. Reggel szopi, nézeget, alszik, 10 után újra rámcsatlakozik, pár órát alszik (ekkor betársul Hunor is mellé), és 2-3 felé ismét ébred, eszik-rotyog, fénybenéz, majd alszik egy hosszabbat, amennyiben Hunor bátyó is úgy gondolja. Majd nézeget, szopizik néha és indul az esti fürdetés-evés-alvás. Megjegyzem: már most sokkal toleránsabb, mit Hunor volt ennyi idősen. Az éjszakáink meg ha tényleg ilyenek maradnak (gyakorlatilag egy-két ébredősek), egy szavam sem lesz.

Hunor újabb szavai: vuvávuvá (felvágott, hús), néni, kaka (ha tele a pelus... És mindenre az a válasz, hogy nem. Bármire irányuljon is a kérdés..

Még a kórházban sikerült elcsípnem egy féloldali Minkamosolyt. Ekkor volt 3 napos a kiskirálylány. Azóta igazibb mosollyal is képes már vigyorogni. Sőt: Hunor idétlenkedésén teli szájjal nevetni is szokott:

VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!

Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...

Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte  lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal.  A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől...  nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék  pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és  tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat...  hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek...  és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...

- a csodasűrű és lebilincslően hosszú szempilla nálunk apáról fiúra száll. A lányoknak marad a szöszke anyaféle kurtajellegű.
- az ET ujjak ellenben anyáról bámelynemű gyermekre szállnak (remélem, az ő gyermekkorukat nem kísérti végig a csontvázkezű becenév...)
- Minka leginkább Hunorra hasonlít. És erről meg az jut eszembe, hogy olvastam egyszer valahol, hogy az ősi törvények jóvoltából, a gyerekek születésükkor általában az apjukra hasonlítanak, és fokozatosan alakulnak ki a vonásaik. (megkönnyítendő a vizuális  apának elfogadnia tulajdon gyermekét... ). Logikailag kikövetkeztetve: Minkának leginkább Huncosnak kell megfelelnie és elfogadásra találnia.
- akkor kellett volna jól megkövezni engem, amikor aszontam, hogy egy gyerek mellett semmit sem lehet csinálni, semmire sem jut idő. Jut. Bármire. Bármennyi. Szerény számításaim szerint az elkövetkezendő 1 év egy pokoltúrához lesz hasonlatos. Legalábbis addig mindeképpen, amíg Minka kicsi és tehetetlen.
- Minka egy tündérlány... nemtom meddig marad ez így, de egyelőre eszik és alszik, és rotyog, mindezt 24 órában. Éjszaka -pironkodva írom- egyszer kel.... mondjuk akkor viszont időigényesen, röpke másfél órán át. Eszik-rottyant-újratankol-újrarottyant... cirka háromszor.

Szüléstörténet apránként íródik...

A kórházban nyugalom és látogatási tilalom van. Néhány eltökélt látogatón kívül senkit sem látni... tovatűnt az emlékeimben ismert jövős-menős osztály hangulata, mindenki óvatosan, üvegajtón keresztül nézegeti a kicsiket és az anyukákat. A halvány szürkületi folyosón Cucka elmesélte a nyugodt éjszakát, az állandóan és határozottan táplálkopzó Minkaleányka gömbölyödő formáját (már majdnem visszanyerte a születési súlyát!), valamint Hunor újabb látogatásának történéseit.
Az ifjú bátyó otthon gondosan kifőzte a Minkának szánt játékcumit és bevitte hugocskájához, ragaszkodott a formalitásokhoz: puszi kíséretében adta át neki.

Jó volt látni a lányokat, Cucka vidám és egyre inkább hangolódik a lányos anyuka szerepére. Frissen, üdén és mosolygósan jött elém az ajtóhoz és mindenféle csellel, trükkel próbáltunk pár szót váltani, Minkát pedig a fotóapparát elé tolni, hogy örökítsük meg a pillanatot.
Minkával több problémám is adódott, mint fotóalany. Vakut nem használhattunk, a megvilágítás kevés volt és úgy tűnik, perpetuum mobile-előadásában próbáltam lencsevégre kapni, mert egy pillanatig sem volt hajlandó megállni. Ezzel a mozdulattal pedig azt jelzi, "csendet kérek, én még mozgolódom, majd ha már nem leszel itt, beszundikálok":

Sajnos a technika egyéb meglepetésekett is tartogatott... Lefagyott a műszerem, így a sok-sok jókívánságot, csak szóban adhattam át, de igyekeztem senkit sem kihagyni, ezzel is eleget téve a megtisztelő közvetítő-feladatnak.
Az esti friss hír pedig az, hogy a kisasszony túl van az első fürdetésén.
 

Cuckával történt beszélgetésem alatt Minka serényen táplálkozott, sikerült előcsalogatnia a Manna első igazi cseppjeit. Együtt vannak, sikerült helyet kapniuk a szülészeten, ami reggel szinte lehetetlennek tűnt, mivel nagyon sok baba született az elmúlt órákban, teltházzal üzemel a szülészet.
Barátosném, aki hősnőként tündököl a mai nap folyamán, mint névnapos és újdonsült kétgyermekes Édesanya, aludt egy-egy sort időnként és kipihent hangon nyilatkozta a következőket:
Minka leginkább Hunorra hasonlít. Ugyanúgy alszik (hason) és csinos ábrázata is a bátyóra emlékeztet. A ma esti fürdetésből kimarad, de holnap este már nem marad szárazon. Egyelőre bent maradnak, mivel a kis fiatalember olyan megértően és rugalmasan alkalmazkodik a kialakult helyzethez, hogy Cucka szívesen pihenne a kórházban, a fiúk pedig minden nap meglátogatják, legalábbis a jelenlegi tervek szerint.


(a kép illusztráció)

Első találkozásukkor Hunor mosolygott és örült a kis jövevénynek, Cuckának pedig lakatot vitt ajándékba, hogy ő se menjen üres kézzel... Mindent megért, nem követeli az Anyukáját haza és most az Apukájával ünnepli a kis Hugi érkezését.
Ezek a rövid hírek, Cucka mindenkit üdvözöl és nem akarta elhinni, mennyi-mennyi jókívánság érkezett Hozzájuk... pedig igen, én nem hagytam magam, meggyőztem!
 

bogyolany 2009.12.12. 04:54

MinkaNap!

A kis csomag névnapi meglepetés hagyományos úton érkezett a Világra, Anyukája hősies kitartásának és erő feletti teljesítményének köszönhetően. Kis búvárszivattyú, mint a Bátyja, ő is erőteljesen rácsatlakozott a MennyeiMannára és békésen lakmározik.
Cucka vidám és nyugodt hangon beszélt a szülésről, mint élete legszebb élményéről, a többit pedig majd ő maga fogja megosztani Veletek. Íme a rövid gólyahír:

Kicserélő-félben vannak, ugyanis egyből most válik kettővé a hölgyek száma ifjú Hunorunk családjában. Cucka december 11.-én, az esti órákban elfoglalta a szülőszobát és az egyre szaporább fájásaival várja a pillanatot, amikor összeölelkezhet kicsi, illatos magzatával.
Minka felfokozott izgalmi állapotokat okozott, mindenki azt tippelgette, drukkolt és szurkolt, hogy mikor-hogyan és mennyire pontosan érkezik. Ez most a közeli órákban kiderül. Hunor kistestvért kap, Cuckáéknak pedig világra jön az első kislányuk.

 

Információ folyamatosan, amint tudok valamit,  mivel forró dróton vagyok. Cuckának akkor szaporáznak a fájásai, amikor Bogyólány keresi, így egy ideig megkímélem a szenvedésektől, várjuk, amíg ő jelentkezik....
Nagyon sokat gondolok Rá, élete egyik legszebb napján: Kislánya születik!

süti beállítások módosítása