cucka 2011.05.29. 17:28

Gyermeknapos

Mint a házurával már többszörösen megállapítottuk, a mi gyerekeinknek minden nap gyereknap, meg amúgy is, kicsik ők még egy egész napos programhoz (én meg fáradt és önző), így okosszülők módjára este, a nagykádas fürdés közben rávezettük az elsőszülöttet, mihez is lenne ma kedve. A válaszát borítékolhattam volna: hinta nagyjátszótéren.  Ami a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy az ünnepre való tekintettel, nem elég a kéthintás-egylibikókás-nagyhomokozós falusink, hanem szomszédolunk egyet a nagyjátszótérre. És ezt meg mi már összekötöttük azzal, hogy akkor ottebédelünk, és a lelki szemeink előtt, az azt követő jólmegérdemelt pihenés is ott lebegett... mindig kihagyom a számításaimból, hogy van két, váltott nappali műszakban alvó ördögfiókánk.

Mert reggel már pitymallatkor el kellett kezdenie Huncosnak a buzdító noszogatást, szándékának komolyságát egy önálló felöltözéssel is alátámasztotta. (az már csak egy mellékes szál, hogy nyári pizsamáját télire váltotta, és attól juszt sem volt hajlandó indulásig megszabadulni, egészen pontosan az utolsó aduász bevetéséig, mely szerint ő nem jön velünk, hanem itthon marad pizsamanapot tartani). Hugira pillanatok alatt átragadt a hangulat, aki ugyan még csak 2 szavas mondatokat használ*, így azokat rikkantotta elviselhetetlenül magas hangon. (Áppá, gyere!- eközben a kezénél fogva rángatta apját; indulu kiii!- ez már a menjünkmár kategória)

Az effajta presszúra hatására viszonylag hamar elindultunk, hamar odaértük és gyorsan konstatáltuk, hogy a hivatalos gyereknapról lemaradtunk ugyan, (mert az tegnap volt), amit egyáltalán nem bántunk, így a játszótéren az egy négyzetméterre eső felnőttek/gyerekek száma nem haladta meg az elfogadható kategóriát. Kicsit föl is lélegeztem és egy árnyékos padon szégyenszemre beletemetkeztem az egyik letehetetlen könyvembe, míg Apjuk bírta a két egy méter alatti gyerek-két ellenkező irány felállást, aztán átvettem, hol egyiket-hol másikat. Annak ellenére, hogy azt gondoltam eddig, hogy ez az a játszótér, ahol 3 éves kor alatt nem nagyon tudnak mit csinálni az ifjak, (egy darab babahinta található benne össz-vissz), Kismici ma rálicitált alaposan: kisruhában mászta meg a méteres létrákat, hogy fölérjen a toronyba, és erről meg két dolog jutott eszembe, egyrészt, hogy tavaly ilyenkor mennyire bizonytalanul nem találta a helyét Hunor ugyanitt, másrészt meg, hogy mekkora ősi tudással érkeznek ezek a kisemberek hozzánk. Csak figyelnünk kell rájuk. (nomeg, hogy kismici tulajdonképpen rejtőzködő kisöcsi a jelek szerint)

Aztán elsétáltunk egy falatozóig, ahol Királyleányka már igencsak Rombolda üzemmódra kapcsolt, ebből már sejtettem, hogy minden lesz, csak konszolidált étkezés nem, ha nem tudjuk kiütni valahogy. Egy külföldi csoport szúrós pillantásai közepette suvasztottuk be a kishölgyet egy jólbevált autós kiskörre, és éppen kettő perc alatt ütötte ki magát, földöntúli üvöltésekkel kísérve. Ennek tükrében nekünk is gyereknap volt, mert végre nyugodalmasan ehettünk, (ezt egy pohár serrel is megkoronáztam), Hunornak meg übergyereknap, mert az étlapról kakaóspalacsintát választhatott ebédre. (mert az apjuk még mindig kellően rutintalan és a választható ételek sorát a palacsintával indította)

És végül hazaértünk, és olyan jól esett volna egy fél órácskát ledőlni, ám abban a pillanatban, amint begurultunk az udvarra, Minkus szemei kipattantak és ott folytatta, ahol abbahagyta és persze azóta is pörög éteri magaslatokban. Legalább a skacok aludtak.

 

* ezért Hunor 3 éves korában a fél karomat odaadtam volna.

Súlyra ennyi gyerekem van. Múlt héten a védőnéninél járva, míg a Legkisebb papírjait töltögettük, a Nagy meg a Kicsi azzal szórakozott, hogy megpróbálták tönkretenni a szolgálat egyetlen digitális mérlegét. Valahogy sikerült külön-külön is ráállniuk és végre saját szememmel is láthattam, hogy Hunornak a súlyára is jó hatással van az óvoda, és azon belül a dupla ebéd (14 és fél kiló), valamint Minka (baba)bájhájára kedvező hatással van a napi 12 órás folyamatos mozgás és a 3 hete önállóan felfüggesztett szoptatás (10 és fél kiló).
Aztán tegnap eljutottunk a kötelező genetikai ultrahangra, ahol kiderülhetett, hogy azon kívül, hogy minden rendben a fiatalemberrel odabent, hogy alkatilag még mindig elődeire hegyez (kurtalábú, nagyfejű) és hogy nálunk a fiúk genetikailag kódoltan farosak, (már értem, mért viselem sokkal nehezebben a mocorgásait), súlya hozzávetőlegesen 300 gramm.

S akkor a papírforma:

Egy magzat medencevégű fekvésben.
BPD: 51 mm
FL: 30 mm
Jó magzati szívhangok, 140/min
Zárt hasfal, 4 üregű szív, jól látható gyomor és húgyhólyag.
Végtagok jól láthatóak, ép, zárt gerinc.

Grav. st. 19+5.

Sztárfotó most lemaradt (kifogyott a papír), meg már amúgy sem fér el teljes terjedelmében a monitoron, arról már nem is beszélve, hogy állandó mozgásban volt odabent, jájj nekem!

Ami kissé elkeserített, az a Zsiga Úr faros léte, bár Bratyó bizonyította pár éve, hogy vannak még csodák, ám én mégis nyönyörgök rajta pöppet, mert mért is ne? (azért, mert persze megint előrevetítettem és szíves-örömest kihagynám az újabb cipzárt a hasamról, a császármetszéssel járó lábadozást, meg úgy összességében az egész műtősdit) Meg így egyértelművé is vált, hogy az az alvégi kapirgálás, a húgyhólyagtájéki birizgálás, nem finom tapogatás, hanem kőkemény rugdalás. (saját szememmel láttam a monitoron) És tényleg jájj nekem, ha ez a szellem kiszabadul a palackjából!

Túl a kötelező statisztikai teendőkön, (amikor is éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy aztán kiderüljön az összes belefeccölt idő és munka férlreértés volt, ekkor volt egy kis kirohanásom, majd drámai fordulatot vett a történet és bebizonyosodott, hogy mégsem volt haszontalan, sőt. nohát, íly izgalmas tud lenni az évvégi statisztika minálunk), végre ideülhetek én is a géphez és pótlólagosan rekonstruálhatom az elmúlt napokat.

Ma reggel frissen-fiatalon végre szembesültem gyermekeim fejlődésével, és örömmel konstatáltam, hogy van egy tízfogú kétlábon járó, minimális szókinccsel rendelkező lányom, valamint -engem is utolért az olykor unalmasságig fajuló anyuka-hiszti- van egy fénnyel táplálkozó fiam.
Bunci az elmúlt sírós napok valamelyikén kettú első örlőfoggal gazdagodott (bal fölső és bal alsó), és a jobboldaliak is mogyorónyi duzzanatok. Szépleányom kutyaugatásra vavázik, a rámvaló csatlakozást harsány tzitzivel és élénk haskitakarással egybekötött pólórángatással jelzi, nemet mondva fejet csóvál, ha jóllakott, valamint napjában többször nadrágszár-rángatva hamisan kakát kiáltva vigyorogva riaszt. (azon szerencsések számára, akik láthatták még a zapját a pinyó asztal mellett élet-halálra küzdeni, ismerős lehet a begyűrt nadrágszár mozdulata...) Papáz az apjának, puszit ad neki számolatlanul, sőőőőt, engem is reggelente így ébreszt, simogat, ölbekéredzkedik, ölel-szorít-bújik-simul. Egy SiMinka ő. Hiába, a név kötelez...

Bratyó meg... ma már ott tartottam kizavarom a szakadó esőbe, szívjon magába egy kis életerőt, mert többliternyi vizen és egy pohár kakaón meg egy  tejszeleten kívül sok mindent nem vesz magához. Nem tudom, éppen melyik fázisnál tart, mert utánaolvasva a jóöreg internetten értesüléseim szerint 21 napra van szükség a komplett átállásra a fénnyel való táplálkozásban, és az elmúlt napok munkálatai mellett pöppet elsiklottam étkezései nyilvántartása felett. Amit viszont tudok az az, hogy ma 3 általa rendelt ételből (saját háztáji tyúk húslevese csigatésztával, rizses hús, rántotta) sem volt képes kettő gyerekkanálnál nagyobb mennyiséget elfogyasztani. A macicsapatok érkeznek változatlanul, így nem aggódom, csak jegyzetelek. Látszólagosan egészséges, meg is van futtatva faluszerte, szobájába feltankolt zugédességei sincsenek -tudtommal. (azt meg már meg sem említem, hogy Kismici éppen kétszer-háromszor annyit és annyiszor fogyaszt ételből, mint Nagytesó, mert nem hasonlítgassuk az gyerekeket.)

(óhát, és most látom csak, hogy hiányoltatok... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kenegettek ilyenkor langyos hájjal... szóval köszönöm, itt vagyok. )

cucka 2011.01.09. 20:26

A csajrúl, aki igazán az

Pár napja még csak egy bátortalanul bájos videóval tudtam dokumentálni Hugica lépegetéseit, mára már egy teljes stábbal lehetne követni girbe-gurba lépteit, eszement futkározásából merész négykézlábra vetődéseit.

Mozgásfejlődése napról napra durvul: kezdve azzal, hogy kisszéket tologat a konyhába, arra felállva konyhapulton machinál, folytatva azzal, hogy minden egy méter alatti polcot, fiókot kipakol és azok tartalmát megcsócsálja, megsemmisíti. Félelemetes, mert ő az a gyerek, akit kettő percre sem lehet magára hagyni. (pedig hjajjdemilyenjól elmotyorog magányában...) De tényleg nem. Rafkós és bivalyerős nyuszilány. Mindenhova felmászik, mindent megkaparint, ésszel-erővel.

Egészen máig jót mulattam csöppet sem gyöngéd igyekezetén, ma viszont betelt a képzeletbeli poharam: az összes féltett kinsem (női dolgok tömkelege, értsd sminkcucc, kozmetikum...sötöbö) finom praclijának áldozata lett, pont azalatt a kettő perc alatt, amíg leroskadtam egy egyperces elé. Az überszexi barackos rúzsomat derékba törte, a labellóm külső majd belső tartalmát elfogyasztotta (műanyag borítás ripittyomra törve, és csak reméleni tudom, hogy nem nyelte le, az ajakírból itt-ott darabkák hiányoztak) a nemkívánt maradékkal  járólapot fényesített, a barnító gyöngyeim is a földet színesítették, és szintén itt minősült át a professzionális(an drága, de nagyon jó) hajsamponom felmosószerré, valamint a saját ekcémája karbantartására vásározott szintén nem kétforintos fürdetőjét is beáldozta, meggyőződésem, hogy alibiként.

Ennyit az angyallányról. Feltételezésem szerint nem csak egy mérföldkő volt az egy éves szülinap az életében. Akkor járt le az egy éves csereszavatossága is.

cucka 2011.01.06. 07:10

Lépeget

Adós voltam egy Minka lépegetős videóval. Olyan igazi-igazival, amilyen anno Hunorról készült, továbbra  sem tudok szolgálni.

Helyette viszont, tegnap este így totyogott ki Kicsi és Nagy, kézenfogva a Dédi szobájából:

(csak a szokásos élvezhetetlen home-videók egyike: sötét és anya a háttérben artikuláltan nyávog.)

cucka 2011.01.02. 20:05

Lazy days, crazy days

Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

cucka 2010.12.28. 19:22

Mérföldkő

Emlékszem még, amikor Huncos egy éves lett... hirtelen annyi mindent másképp csinált, mintha azon a bizonyos napon valamiféle metamorfózison esett volna át. Hirtelen másabb lett, mondhatnám, hogy erősebb, ügyesebb, nagyobb, de ezek a szavak nem fednék a valóságot. Mintha még a szemei is mélyebbenlátóak lettek volna. Megváltozott.

Talán már rég meg is feledkeztem volna minderről, ha most nem ugyanezt élném át a kicsilánnyal. Reggelente tátottszájas puszival ébreszt. Kisdömperem, finoman átmászik rajtam, rámfekszik, és két kicsi kezével szorítja az arcom, várja, hogy kinyissam a szemem. Én igyekszem húzni az időt, kíváncsi vagyok, miként ébreszt. (nem, nem úgy, mint anno Huncos tette, aki kifeszítette a szemem, vagy ha azt nem érte el, akkor hozzámvágta a tévé távirányítóját/papucsomat/akármit). Amint meglátja, hogy rezdül a pillám, már tetetezve vigyorog és bújik a buci fejével, a vékonyodó arcocskájával a kezemet keresi,  belesiklik a tenyerembe, akárcsak egy doromboló kiscica.

Napközben felém tipeg, 2-3 bátortalan lépést tesz, és igazán nem tudom eldönteni, hogy ennek ki örül jobban, ő vagy én. Kis bújós virágszálam. Egészen másképp működik, mint Hunor, ő képes órákon át eljátszani, átbügyörgetve egyesével a játékokat, alaposan megtanulmányozva minden oldaláról. Elég, ha belátható távolságon belül vagyok, és néha összemosolyoghatunk.

Éjszaka már nem ébred, a feje mellett van a kulacsa, önkiszolgál-iszik álmában. Napközben 1-2-szer csatlakozik már csak rám, általában étkezések után igényli még az összebújást. Finom, kecses, erős és vasakaratú (akárcsak Minka nemzetesasszony, elvégre a név kötelez), ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, durván erőszakossá válik (harap, elég erőteljesen, ha pedig érzékeltetem vele, hogy ez fájdalmas és leteszem az ölemből, szirénázva zokog). Ízig-vérig nő. Ha megdícsérem a szépségét, a  csinosságát, felcsillan a szeme, tágul a pupillája és ha nem látnám, talán el sem hinném: rebegteti a szempilláit.

És mégis Minkus az engedékenyebb, a lazább. Jó testvérek. S ha ez így marad, és a varázst meg tudják őrizni, már nem éltem hiába.

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

cucka 2010.12.07. 17:07

Csak egy kép

Mert gyermek lelkületű szülők vagyunk és mert nem bírtuk kivárni a tizenkettedikét, megelőlegeztük kismici szülinapi ajándékát. Kitörő örömmel fogadta mindkét kiskrumpli, akik azóta felváltva száguldoznak lakásszerte:

(igen, Bunci ismét tiplishomlokú, a legújabb kedvencjáték a függönybebújás. Mögötte orvul meglapul a radiátor, ő meg beleöklel, mint egy kiskecske. Az eredmény napokig látható, sebaj, szülinapra sminkelünk! És már nyolcfogú a művésznő: 4 fönt, 4 lent. Remélem, ezáltal kicsit szünetelteti az éjszakai bulikat, mert öreg vagyok én már ezekhez a partikhoz...)

cucka 2010.11.26. 11:16

Kismici az ő fogaival

Van mögöttünk pár átüvöltött éjszaka, amikor az én tündibündi kislányom bizonyította, hogy van olyan, amikor még neki sem jó semmi. A legutóbbi ilyen bulin, a fiúk megzavart álmáért kapott piroslap miatt, közös életünk első alkalmával, áttettük rezidenciánkat a nappaliba. Mindezt hajnal 3 magasságában. Minden ilyenkor bevethető után (értsd paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító, risza-risza, simi-simi, súgás-búgás és az erre érkező elutasító magatartás: hátrafeszítés, eltolás, süvöltés), kezében az osanitos dobozt rágicsálva, fülén a fejhallgatóval EZT hallgatva aludt el, dünnyögve-nyögdécselve. Ez a dal (mely véleményem szerint, jobb mint az eredeti, jöhet a kőzápor), már többször röptette át nagyhatalmú primadonnánkat álomföldre, köszönet érte! BezzegHunornak még jó volt az anyja által fülbe-dúdorászott csitári hegyek alatt...

Persze, ahhoz, hogy ennyire konkrét jeleket kapjak, ismét bele kellett esnem a rutintalan anyák kútjába, (ITT olvasható egy hasonlatosan bájos történet, mellyel igyekszem kicsit javítani a renomémon, és ezáltal önibizalomnövelni minden gyakorló anyukát, tudunk ilyet, sokadszorra is...). Könnyeimet nyeldesve vettem tudomásul, hogy hát igen, kevés vagyok már a lányom táplálékaként, mint macisajtban a brummogás, degeszre tömtem kismicit, hogy csak ült és szuszogott az etetőszékében, persze napjában (éjjelente) kérésére többtucatszor csöcsrevettem (ahogy szerelmetes uram szok vala fogalmazni), és még magam is képes voltam elhinni, nincs is már igazán tejem, lánygyermekem éhezik a maga kis filigrán 11 kilajával (annak dacára, hogy egy náthás éjszakán, amikor kismici nem tudott  kortyolgatni orrdugulás miatt, reggelre karfájással ébredtem, éppenhogycsak megúsztam egy mellgyuszkót).

Buncilány nem tud tankönyv szerint fogat növeszteni, ez már bebizonyosodott a páratlan számú (hetedik) pöttye kibukkanásakor is. Ezt a bizonyos jobb oldalsó metsző pöttyöt sikerült csíkfoggá, majd mostmár lassacskán félfoggá emelnie. Kellően horrorisztikusan tette, volt itt véraláfutott duzzadt íny, és ki tudja mi még, mert alig értem a szájához, fájdalmában hátrafeszítve üvöltött. Inkább nem bolygattam. 

Az éjszakai móka akkor kulminálódott (mikor máskor?), amikor másnap reggel jelenésünk volt székesfővárosunkba, így kellően ziláltak voltunk mindannyian, azt már csak említésszinten közlöm, hogy apjuk kiccsaláddal rendelt délelőtt, aztán beviharoztunk egy bevásárlóközpontba négyünk téli ruhatárát kapkodtuk le rövidke egy óra alatt, megbotránkozó pillantások kereszttüzében, ami alatt Huncmester kétszer kürtölte világgá, hogy maci van a pelenkában, többször elveszett, személyzeti liftet riasztott. Igazi kaméleonná nevelt a kisfiam, szemrebbenés nélkül vagyok képes tologatni az alvó kismicit, miközben innen-onnan érkezik pár építő kritika.
A legaranyosabb történetet egy éltesebb korú, meglepően kedves és segítőkész eladóhölgy mesélte, (akkor, amikor nagyokat nevetett azon, hogy megemlítettem, ha valóban ennyire tetszik neki az eleven fiam, szívesen ittfelejtem pár órára), hogy pár napja tényleg történt egy ilyen, egy anyuka kisétált az alvó kisebbikkel, ottfelejtve a tombolóan jólszórakozó nagyobbat, és csak órákkal később vette észre hiányát, mikor már majdnem hazaért. Boldog tudnék lenni ennek a képességnek a birtokában. 

És ma este borvacsora, meg pár órás kikapcs, mert igazán megérdemlem.

cucka 2010.11.19. 07:11

2 videó

Az elsőn Tincses Mici gyakorolja szülinapi tánckoreográfiáját:

A második videóhoz talán érdemes kis kommentárt fűznöm. Igen, sokat vagyunk a konyhában. Igen, az ételeink szerves részei a hús (vuvava) és a tojás (duda). Hogy hogyan lesz ebből süti? Az alábbiak szerint:

(feliratozva: tál, tojás, kever, kettő tojás, kever-kever... tojás, hús, kettő hús, kever-kever)

cucka 2010.11.18. 17:55

Válasz a Namivanmár-okra

Lassacskán 4. éve jegyzetelem kisebb kihagyásokkal a mindennapjainkat. Indulásakor egy nagyvárosi lány veszélyeztetett otthonülő  kismamaságából fakadó gondolataival volt tele,  aggódásokkal, barirózsaszín álmokkal, olykor élettel össze nem egyeztethető ideákkal. Az évek alatt változtunk, költöztünk, formáltak a gyerekek, és alakítottuk mi is egymást. A kozmopolita spinéből köztiszteletnek örvendő állatorvosné lett és a virtuális naplónk is  lassacskán viselhetné a www.falusivagyok.blog.hu címet is (most gyorsan ellenőriztem, a későbbiekre vonatkozóan, szabad még az oldal). Érthető, ha az olvasóim száma ezáltal exponenciálisan csökken, hiszen ki kiváncsi a kecskék lelkivilágára, amikor friss-hamvas rózsaillatú babablogok teremnek mindenfelé?!

És most ismét tanyavilági beszámoló következik, aki unja ugorja csak bátran át, gyerekekről kicsit később, kicsit rövidebben:

Nina kiskecskéje, a kis buta, mohó, egyik reggelre felszakajtotta a tápos zsákot és jó alaposan belakmározott belőle. Ezt nekik nagyon nem szabad, könnyen felfúvódhatnak a túl sok takarmánytól, szinte menthetetlenek. Óránként jártunk ki hozzá Hunorostul, simogattuk, dödölögtünk, a Pici egyre jobban odavolt. Délután már arra vetemedtem, hogy kecskés fórumokon regisztrálva kértem segítséget (mer az uram csak telefonon tudott a szolgálatomra lenni), senki sem kecsegtetett semmi jóval. Este bevetettünk pár különleges trükköt (úgy mint olaj itatás, élesztős víz itatás, lábközé vett kecskebüfiztetés, sétáltatás pórázon, az alternatív gyógymódokon kívül szurikat is kapott), reggel Huncos futott a Picihez, boldogan kontatálta, hogy él, aztán az apja szomorkásan az ellenkezőjét.
Volt sírás-rívás, javarészt Nina kecskétlenségét siratta a kisember, így kiegyeztünk abban, hogy a tejelőknek nemsokára megszületik a kiskecskéje (i) és akkor a legkisebb a Ninocsé lesz. Megástuk a gödröt, eltemettük a kertvégibe. Huncos később azt mondta, hogy a kisgida már az égben van, és boldog. Az ittmaradt Poci azóta egyre kezesebb.

Nyúlfarm: egy alomnyi édibébi nyuszómuszónk született egy igazán gondos, sokéves rutinnal rendelkező anyuka szárnyai alatt, a kicsik éppen leválasztás előtt állnak, köbö 3 hónaposak, sokszínüek, kedvesek. Elviekben volt még két időzített bomba kismamink, az egyik napok óta almot rak, szőrt tépked, csinosítja a gyerekszobát, a másik semmilyen hajlandóságot nem mutatott azirányba, hogy akárcsak vemhes is lenne. Erre ez a fekete-fehér pöttyös, anyák szégyene, ma reggelre megszült, de úgy... amerre járt arra pottyantott el egy kisnyuszit, a picik meztelenül tekeregtek a ketrecben, Hunorral karöltve  bábaszerepre váltva, kanyarítottunk kuckót nekik, együtt raktuk bele őket, de kétlem, hogy életben maradnának. Nem kimondottan egy anyatípus, persze ettől még belejöhet. Az esélyt megkapta.

Aztán a gyerekek. Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy Hunor nagyon szépen fejlődik beszéd terén. Szinte mindent mond utánunk, imádnivaló kiscinegehangú, akkor vált vissza saját nyelvére, ha elfárad. Csodálattal nézem ennek a kisembernek a kibontakozó lényét, hihetetlen, hogy mennyire elfogadó a természet alkotta törvények iránt. Amikor eldöntöttük, hogy háztáji gazdálkodásba fogunk (jajjistenem, dehogy döntöttük el, maguktól fűződtek az események láncszemei sorsunk madzagára), már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha a gyermekeink, minél kevesebb hazugság-történetbe nőnének fel. Ahogy a mindennapjainkban jelen vannak az ünnepek, boldog pillanatok, ugyanígy jelen van a gond, a szomorúság, a halál is. Amikor Dörzsi elment, azt is megbeszéltük, a baromfiudvar természetes szelekciója következtében kialakult hiányokat (értsd: kirepülő tikok Göncöl kutyánk általi piroslapja: egy csőr és egyetlen kaparó maradt meg belőle), összenőttségünk egyenesági következményeként, gyakorlatilag velem egyszerre észlelte. Nem tudtam és nem akartam (ál)mesébe foglalni távozásukat. Megbeszéltük. Tudja, bízhat bennünk. Talán, ha majd jobban beszél, több kérdése is lesz. Látom rajta, megnyugtatják a válaszaim. Dörzsit a mai napig emlegeti. Mint ahogy az odaveszett tyúklányokat is.
Persze, a felpörgetett mivilágunkba könnyebb lenne, valami átlátszó hazugság mögé rejtve tálalni a történteket. Félünk a haláltól, ezért beszélni sem szeretünk róla. És próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rágondolnunk sem.

Kismici meg... lépeget, de nem ám úgy, hogy fogom a két kezét, aztán kétrétgörnyedve menetelünk, ádehogy, azt nem nekem találták ki, felágaskodik mellettem, megfogja az egyik kezem és velem együtt lépeget. Közben sikkant-visít-nevet-büszke. Mi is rá. Hunor tapsikolva örül Micu sikereinek, próbálná ő is sétáltatni, de vele még nem megy el Kismici.

"Napi élet a tanyán" cimű rovatunkat olvashatták.

cucka 2010.11.12. 23:22

Tizenegyesek a Kismicinek

11 hó 11.-én a 11. 4. házassági évfordulónkon, a zapjuk meglepetésszerűen Márton-napi libavacsorára invitált. Az órákon át tartó, kényelmes, bőséges és finom vacsora nyugodt körülmények közti elfogyasztása, meglepő fordulattal kápráztatott el: egy romantikus  és felejthetetlen éjszakát tölthettem el a porcelán istennőnk társaságában.

Továbbra is a számok bűvöletében maradva, a közel 11 kilás, ma éppen 11 hónapos Buncilány meg frontol, vagy fogzik, vagy fejlődési ugrik, vagy hasfájol, vagy éhezik, én már igazán nem tudom, de valami ördögség beléjebújhatott, mert nem szenvedi, ha 1 méternél messzebbre távoznék, és nehezen tolerálja, ha az 1 méteren belül maradva, ő éppen nem csatlakozhat rám. Napszaktól független az úri hóbortja.

Pár napja kezdte el ellesni a mozdulatainkat, a  lapos, telefonhoz hasonlatos tárgyakat bájosan az arcához szorítja és bababázik, meg tetetézik lelkesen. Konferenciabeszélget. Tesóval kukucs-játékol, reggelente öblöseket nevetnek, a Nagyfiú finoman felborítja a Kicsilányt, majd meggörgeti az ágyon, és nevet, hogy Nina elgurul, ezzel hosszú percekig elszórakoznak. Minkusz elgurul, majd fölül, négykézlábra áll és megpróbál elmenekülni, Huncos én elkap felkiáltással vetődik a kicsi után, persze elkapja, gurítja, csikizi. Imádnivalóan bájosak, döcögve nevetősek.
Az idill természtesen pillanatok alatt átválthat sírásba, kicsiszumólány ösztönösen megérzi, nyalkaHunor nem bírja, ha korlátozva vagyon bármiben is, vagy ha nincs szabad mozgása. Háperszehogy ráfekszik, és Hunc nehezen vagy alig, tud vagy akar, kimászni alóla.

Emlékszem, sokan riogattak az első évvel a két picivel, ha azt túlélem/jük, onnanstól nyert ügyem/ünk van. Nem tudom, én sosem éreztem annyira keménynek, sőt.  És most is azt érzem, hogy az elmúlt év szinte egy szempillantás alatt elröppent, mindig történt valami, nem volt időm sokat merengeni az apróbb nehézségeken, valahogy csípőből megoldódott minden.
Amikor megszületett Hunor, bármennyire is szerettem volna ösztönből nevelni, sokszor voltak bennem kételyek-kétségek, motoszkáltak kérdések vagy akaratlan összehasonlítgatások. (az éngyerekem mért nem alussza még mindig át az éjjeleket, az éngyerekem mért nem eszik rendesen, mért nem beszél, mért nem rajzol, mért nem jár és még sosolhatnám...) Minka valahogy sokkal nagyobb természetességgel érkezett meg a családunkba, és foglalta el bélelt páholyát, és ugyan teljesen más a jellemük, az éjszakáink nem lettek átalvósabbak, a nappalaink sem kevésbé karonülősek, mint az elsőszülöttünknél. Talán annyival könnyebb most minden, hogy előttem a példa, hogy eljönnek majd az átaludt éjszakák, hogy eljön majd a természetes és -számomra- olykor fájdalmas leválás, ha eljön az ideje. Már nem csak hinni akarok benne és megoldások után kutatok, hanem tudom, hogy így van és hagyom, hogy az idő kibogozza a szálakat.
Azt látom, hogy ezek ketten nagyon jó barátok lettek, hihetetlen csibészek és elválaszthatatlan társak. Egyre tökéletesebb kiegészítői egymásnak, talán annak is köszönhető ez, hogy Huncos kicsit lasabban halad minden téren, Kismici pedig viharos sebességgel veszi az akadályokat. Összenőnek észrevétlen...

cucka 2010.10.31. 12:53

Mégegyszerugyanaz

Említettem a villás menetet az előbbi bejegyzésben, hát akkor ím, Buncika  amint éppen magához veszi 3 darabból álló felkarikázott virsli ozsonnáját:

Vicces dolog azért ez a gyereknevelésesdi. Egyiket sem kergettem az asztal körül és nem támasztottam eléjük semmilyen -számomra-  irreális követelményt az étkezésüket illetően. Hunor sem csinálta rosszul szerintem, de Hugica akkora precizitást és fejlettséget mutat a finommotorikus mozgásában, hogy néha csak pillogok. Ügyesen fog, tart, csippent, kisautót tologat, legó kockákat rak össze és szed szét, valamint tollal ír (rajzol). És talán még elfogult is vagyok vele. Kis csodamacskám.

Tulajdonképpen lehet, hogy csupáncsak az a titka, hogy van egy nagyokos bátyja, akitől mindent elles.

cucka 2010.10.29. 22:04

Táplálkozik

Kismici étkezési ritmusával sosem volt problémánk. Lassacskán leáldozóban van a  kétlábonjáró tejtározója ideje, már csak a táplálkozás utáni szomjoltókra használ, valamint az iccakai párkortyokra.

Régóta egyedül eszik, gyakorlatilag a hozzátáplálódás első percétől kezdve hagytuk, hogy élvezze, hogy maga csippentheti fel a tányérből a darabos ételt, hogy maga választhat mit szeretne enni. Pár napja az ölemben ülve megragadta a villámat és a sokathasználtak rutinjával, a célnak megfelelően applikálta. Kicsit segítettünk felszúrni a tésztát, tetszett neki, gurgulászva kacagott a sikerén. Az aznapi vacsora ennek fényében telt: Buncilány mindenkit etetett, a legjobban ennek Huncos örült, aki az etetőszék mellé állva, szájtátva várta a falatokat.

Ma kiskanállal próbálkozott, kevesebb sikerrel, ezek már a végső pörköltszaftos krumplidarabkák voltak:

Háttérben -természetesen- Hunor hallható, aki először azt nehezményezi szenvedő hangon, hogy ő bizony nem bírja kettévágni a krumpliját (nem vág, nem vág, én nem), a folyamatos csattogás ellenben azt igazolja, hogy mégiscsak sikerült neki, aztán a sikkantás és a náni potó pedig egyértelműsíti, hogy mellékszereplőnk szeretne újra rivaldafénybe kerülni. De most nem hagytam.

cucka 2010.10.16. 12:24

10hósan

Tízhósan a Buncilány kapaszkodás nélkül ácsingózik, hosszú másodperceken keresztül. És rettentően boldogan tapsikolva sikongat közben. Azt hiszem, emiatt sem bír hosszabban álldogálni, örömében meginog, pelenkára tottyan. A konyhában a nadrágomba csimpaszkodva dülöngél nevetve. Simogat, bújik. Egy varázslat ez a kislány.  Egy kiscica. Egy pihepuha álom.

Gügyög, magyaráz, hol szemöldökösszevonva, hol füligmosollyal. Ha idegenekkel találkozunk, szégyenlősen, bajsza alatt somolyogva hozzámbújik. Az ismeretlen simogató kezeket határozott mozdulattal lekulcsolja magáról. Kevésbé közvetlen, mint a Nagytesó, ám ha valakit megkedvel, azt széles mosollyal és puha mancsokkal arcontapogatja. Teljesen új érzetek ezek nekem, a Nagyfiú sosem viselkedett így. És tetszik, nagyon tetszik a mássága. Az egyedisége. A finomsága. A kíváncsisága. A bája.

Türelmes, ám határozott elképzelései vannak a dolgairól. Ha éhes, pár napja kinyújtott nyelvvel, csettintgetve közelít felém, amennyiben nem tudom azonnal kielégíteni az igényeit, finoman megharapdál. Ha még mindig nem reagálok, erőteljes bokanyalogatásba és nadrág rágcsálásba kezd. A múlt héten nálunk állomásozó számítógépes embörnél ez árcsökkentő tételnek bizonyult. (amíg dolgozott, Minkus szisztematikusan nyalogatta a bokáját...)

Étkezési szokásai nem sokat változtak, javarészt anyatejes, de mindent megkóstoló. Olyan rossz mégsem lehet a menü, 9900 grammos és 80-86-os ruhákat hord. Tényleg be fogja érni Huncost rövid időn belül. De már nem annyira babahájcis. Kaptunk pár nyári esküvős felvételt, azon még Michelin lány volt, mára már inkább erős testalkatú, masszív kislánynak titulálnám, pocakon kis rengőhájas díszítéssel. (MiniMe).

Továbbra is imád olvasni, pár borító bánja figyelmetlenségemet. Szereti a fiókokat, kihúzgálja, átrendezi, rendes lány, visszapakol belé, bár az eredetitől igencsak eltérő tartalmakat. (válasz a hogy kerül a ruhásszekrénybe a krumplinyomó? kérdésre). Kukucsol lelkesen, elbújik a takaró alá, a vasalnivaló ruhák alá,  mielőtt megteszi azt amit nem szabad, huncut mosollyal csillogó szemekkel szinte kérdezi, hogy most sem lehet? (számítógépzsinór, vasalózsinór).

Hatfogú, meg egy pöttyfogú. Ami pár hete növekedésnek indult, az azóta is stagnál, vicces, mert elviekben párosan nőnek a fogak, úgy tűnik, Kismici mégsem olvasta az idevonatkozó részeket.
Túlzott negatív élményei nem maradhattak a szülésről, imádja a szűk helyeket, naponta többször szorul be a kanapé-fotel, szék-számítógép-asztal közzé. Akarva-akaratlan ilyenkor a Nyuszihoz látogató Micimackóra asszociálok, miközben kiszabadítom a delikvenst.

Éjszakáinkon nem érzek változást, 2-3-szor biztos ébred, de mivel köztünk alszik, különösebben nem visel meg a dolog. Önkiszolgál, bújik. Hol hozzám, hol a tesójához. Valamelyik éjszaka arra mentem be aludni, hogy ezek ketten összekifliződtek, a Nagyfiú átkarolta a Kicsilányt és úgy aludtak. Elbűvölt ez a látvány, képtelen voltam mozdulni, fényképezőgépért rohanni, inkább csak ittam be jómélyre ezt a csodát. Majd homlokon csókoltam őket és melléjük bújva még hosszú percekig gyönyörködtem szépségükben, tökéletességükben, tisztaságukban.
Örülök, hogy nagyágyunk van. 

cucka 2010.09.19. 22:15

Minka léptek

A videó gyatra minőségű, telefonos és szembefényes, a lényeg azonban kivehető: megkezdték munkájukat azok a puha, apró talpacskák, valamint, hogy Micu is képes a tehetetlenség törvénye elleni lázadásokra.

cucka 2010.09.13. 19:40

Kismici már kilenc

A mimicink sokmindent tud így egy nappal múlt kilencként. A mimicink nem is tehet másképp, hiszen itt lobog előtte a nagyokos bátyja, akitől issza magába az újabbnál újabb csínységeket. Érdeklődő, nyitott, csupavigyor. Saját hófordulójáról egy újabb fog kinövesztésével emlékezett meg. (bal fölső, oldalsó metsző), így hatfogú, és szerintem az ennek megfelelő alsó csíkjain dolgozunk, többek között ma éjjel is ezt tettük.

Az asztalt rendszeresen körbetipegi már, sőt néha nehezíti a pályát, félkézzel halad. Motiválható, Hunor ennyi idősen jusztse ment volna egyetlen játék után sem, Mici viszont saját magának készít programot, képes nyögdösve körbe-négykézlábazni az egész lakóteret, pölö Huncos motorjáért. Ma reggel pedig megtette első bizonytalan, ám fölöttébb megfontolt lépéseit, maga előtt tologatva Huncos etetőszékét. (Huncos Dörzsi ketreccel indított, a legközelebbi Bunci-menetet igyekszem megörökíteni). Mindenevő, gyakorlatilag semmilyen ételt nem utasít el, amivel kínáljuk. Kedvencei a főzelékek (tök, spenót, zöldbab,  krumpli és borsó), párolt és nyers zöldségek (sárgarépa, paprika), de a szezonális gyümölcsöknek is örül. (szilva, körte, alma, szőlő). A  húsokkal is jó barátságban van, főtten-sülten-levesben. (tyúk, csirke, marha). Továbbra is az igény szerinti táplálkozás elveit követjük, darabosat eszik és már engedélyezi a kanalazást, igaz, olyankor akad egy lusta társa is, akinek szintén lapátolnom kell a szájába az aktuális menüt. Ízig-vérig anyatej függő, még nem sikerült egyetlen étkezést sem kiváltanunk mentessé.

A hirtelenjött mozgás-robbanás eredményeként, ebben a hónapban fogyott a fodroscombúnk, 9280 gramm és 80-as rucikat hord.

Az idő meg csak rohan, mint szokott, ami részint jó, másrészről meg most félelemmel is tölt el... igyekszem pótolni a pótolhatatlant és megragadni a lehetőségeket,  valamint jó mélyen magambazárni a jelent örökül. Talán sikerül.

cucka 2010.09.07. 14:36

Minka mászka

Pár napja szép szabályos tenyércsattogásokkal követve halad. Olyan, mint egy felhúzható kismackó. És ugyanúgy morog is. Ha gyorsabb haladásra vágyik még mindig terminátorkodik inkább, de egyre jobban kezd ráérezni a mászásban rejlő lehetőségek ízére. Ma reggelre pedig ötfogúvá avanzsálta magát (jobb fölső, oldalsó metsző).

(itt meg azért sír a végére, mert orvul el akartam lépdelni előle, hogy még tovább másszon, de rájött a turpisságra)

Csodapillanataink vannak. Sosem hittem, hogy van ilyen... csak telnek a napok, én pedig fürdöm ezekben a sosemtapasztaltakban. A Kicsi rajong a Nagyért. A Nagy pedig a Kicsiért. Buncilány mindenben utánozni próbálja szépokos bátyját, a szépokos meg simán lemegy 9 hónapos szintre Hugica gurgulászó nevetése kedvéért. Így most fej-fej mellett kúsznak-másznak és egymás mellett ácsingóznak a fürdőkád peremébe kapaszkodva fürdés után mindketten.

Minkusz -stílusosan- az önállósodás útjára mászott, most már nem ébreszti fel a családot hajnalhasadáskor, hanem finoman kicsusszan közülünk és elindul világot fölfedezni. Reggel a hitös a nappaliból kaparta össze, szertehagyott játékokat rágicsált. Hunc első szava meg az volt, miután áthajolt rajtam és konstatálta, hogy (végre) egyedül alszom kiterülve, hogy Nina? Kinn van apával, és már csattogott is megkeresni kishugát, semmi Tátyi, vagy nevetés, az apjához intézett első szava is a Nina kérdőjel volt.
És ahogy ezek összenéznek...  lelkem ezidáig ismeretlen húrjain muzsikálnak. Édesek, puhák, mosolygósak, bújósak. Minden, ami élet és boldogság. Mindennap újra és újra megtanítanak vágyakozni azután, ami a miénk.

cucka 2010.08.26. 09:36

Képekben

Bármennyire is igyekszem minimál képessé tenni naplónkat, most mégis kikívánkozik belőlem három  aktuális kedvenc kép.

Az első számú a konvencionális felállás és győzedelmes vigyor megörökítése:

(Huncos hasonszőrűje itt látható)

Ha Apa dolgozni indul, immáron ketten kísérik figyelemmel indulását, és a kutyáink ki- és be-logisztikáját. (apropó kutyák: Gomolya eltűnt, helyette Göncöl vezír hazahozta aktuális partnerét,  Tóbiást, merperszehogy ittragadt ő is, egy szálkásszőrű tacskó-puli keveréket, akivel nem átállnak fényes nappal is szemérmetlenkedni az udvar közepén. És neeeem, nem lesz romantikus gyermekáldás...)

És végül KisMici, a mindenhol felálló, tiplishomlokú hősnőnk:

Élünk. Nagyon is. Magunk mögött hagytunk egy fotómentes balatonos hosszú hétvégét, előttünk pedig áll egy barátos, sokemberes rövid hétvége.

A Balatonos hosszúról annyit érdemes megjegyezni, hogy ismét megállapíthattuk, hogy kevés olyan hely van kishazánkban, ahol olyan terüljterülj vendégfogadás van, mint Somogyországban. Kemence partiztunk, de úgy, hogy az összeverődött nagy társaságnak hála, szinte gondunk sem volt a kicsikkel. Hunor tökéletesen beiileszkedett (majdnem) legkisebbként a csapatba, Minka meg felfedezte a földtől pár centire fellelhető felfedeznivalót. Persze, ismét minden kettős, lassan tényleg elgondolkodom egy magasan kvalifikált szakember felkeresésén. Egyrészt jó volt látni, hogy Huncmester mennyire okosan viselkedett, hogy mennyire be tudott illeszkedni egy összeszokott gyerekcsapatba annak ellenére, hogy még mindig aligbeszél, másrészről, meg a szívem szakadt darabokra, hogy mekkora nagyfiú már. Erről meg persze, rögvest az óvoda jutott eszembe, hogy hóvégén kiírás (jajjistenem, már csak pár nap...), 17 új gyerek szokik be idén, heti 3-4 gyerekre lebontva, így nem tudom mikor is kezdünk, de a szeptember már az ajtónkon kopogtat, és ugyan az eszem tudja, hogy nem lesz semmi baj, a szívem mégiscsak mindenféle helyzethez nem illőket duruzsol nekem.

Aztán Minka. Aki sejtéseim igazolásaként többszörösen bebizonyította, hogy jobban érdekli már a kemencében sült csirkecomb burgonyával és a kenyérlángos, mint amit a testem képes nyújtani neki. És természetesen ez ismét ambivalens érzeteket keltett bennem, hiszen még aligszületett, és Hunor ennyi idősen még csak kóstolgatta az ételeket, és kétszer ennyi idősen is cickón aludt el. És ez az, amit jelen állás szerint Miciről nem nagyon tudok elképzelni, hiszen napközben max kétszer, éjjel 2-3-szor igényli már csak a negédes sűrítményt.
Amúgy meg kitalálta, hogy ő már nagylány, így napközben már egyetsem akar aludni, cserébe viszont este 7-kor kidől reggelig, ami bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nagyon nem, mert mindenen állni akar, sokszor összecsuklik olyan fáradt, de megy, tarol, és fejetbever. A homloka (jajjszegénykém) a szivárvány színeiben pompázó tiplikkel van teli, beszerzése idejének függvényében.

Hát csoda ezek után, hogy skizofrén énemet sűrűn kellett jóféle kupicákkal fröccsel öntözgetnem?!

cucka 2010.08.16. 16:43

Állni-állni-állni

Bunci állni szeretne. De nagyon. És tud. Annyira nem nagyon. Ám mindenképpen akar. Na,  de azt nagyon.
Ismerőseink körében szlogenné vált az a jólismert mondatom, mely szerint Hunorral mindig éppen most a legjobb. És tényleg. Minden fejlődési fázisát csodáltam, beittam. Magabiztos, begyakorlott mozdulatokkal újított, ráérősen tette, akárcsak most a beszéddel. Óvatos duhaj.
Bunci viszont egészen másképp csinálja. Pár napja ugye felállt. Örömködtünk, dícsérgettük, szeretgettük. Bennem akkor is volt egy halovány ellenérzés, hiszen még annyira mostszületett, hova siet?! Persze, azonnal elfojtottam érkeztettem is a belső válaszomat: lyány, erősebb, ügyesebb, kíváncsibb.
Tegnap egész délután koncentrálva gyakorolta a felállást a járókába.  Hihetetlen volt látni, hogy mennyire kizárta a külvilágot, szuszogott-erőlködött-felborult-újrakezdte. Biztonsági okokból előkerült a hagyományos fa, pincében porosodó járókánk, mivel most már csak és kizárólag állni akar, hosszú másodpercekig ácsingózik a bútorok mellett is akár, gyakorlatilag összeomlásig, közben nevet, elégedett. Ma már a kihúzott vendégkanapé mellett pipiskedve, pár óvatosan lépést is megtett, aztán összecsuklott. Sajna, még nincs meg a kellő rutinja, így a feje-arca csupa kék-zöld-veres foltocska, egy-egy elrontott kísérlet bizonyítékaként. Nem jó érzés látni, és ha így folytatja, totálisan kimarad a mászás, hiszen még mindig azzal a terminátorszerű fókázással közlekedik. A földön cuppogó-csattogó-követő tenyerecskék tánca hiányozna nagyon...

Addig spanoltam magam ezzel a kimaradásos mászással, míg felhívtam tanult barátnémat, aki megnyugtatott, hogy nem lesz diszlexiás a Bunci, mert nem minden gyereknek akaródzik mászni, de a kúszás is éppen olyan tökéletesre fényesíti agytekervényeit, mint a  mászás. (pedig már láttam lelki szemeim előtt Buncilányt 7 évesen, amint írás- és olvasás zavarokkal küzd és órák utáni kötelezőként róhatja a labirintus köröket négykézláb.) Így Minka nemzetesasszony most már engedéllyel ácsingózhat ha úri kedve úgy kívánja, csak a fejire mért ütések ellen kellene kitalálnom valamit. Hm.

cucka 2010.08.12. 07:32

Micuka nyóc

Nyolchónapos. Mindjárt egyéves. Nem siettetni akarom az időt, jajjdehogyis. Inkább megállítanám. Aztán meg bűntudatom támad azonnal, mert önző vagyok, és birtokolnám minden percüket és szeretném, ha örökké ennyire tiszták és őszinték maradhatnának.

Emlékszem, döcögősen indult a pályafutásom, főként a lányosanyukás. Anyu magasra rakta a mércét, így türelmetlen perceimben önmagamat ostoroztam, hogy én képtelen leszek annyi önfeláldozásra és önzetlenségre, amennyire ő volt velem. Sosem felejtem el, egy nyolcadikos sulibulira, a féltett hasított bőrszoknyájából szemrebbenés nélkül emelt ki egy akkora részt, hogy nekem pont jó legyen. a dereka... És bár magának szinte soha sem vett semmit, mégis nagyon ritkán jött úgy haza, hogy ne lapuljon a táskájában valami nekem szánt apróság. Féltem attól, hogy én képtelen leszek bárminemű lemondásra.
Ez a nyaralás kicsit fellebbentette Anyu varázslatosságáról a fátylat. Hiszen én is bármit képes vagyok megadni gyermekeim mosolyáért, csillogó szemeiért. És nem érzem sem áldozatnak, sem tehernek. Pont olyan anya lettem, amilyen az én Anyum volt. Sem jobb, sem rosszabb. EgyszerűencsakAnya. Én így tudok az lenni. Ennyire önzőn. És azt hiszem, a világ legönzőbb teremtményei ezáltal mi vagyunk. Mi, anyák.

Micú (hétköznapibb nevén Buncilány, mégiscsak ő az ünnepelt), közlekedése megérne egy külön bejegyzést és jópár videót. Leginkább a lábnélküli terminátorra emlékeztet, miközben morogva két kézzel löki előre magát.

Egyre többször áll fel, (olykor fejenállni is készül???), bár fodros combjai meg-meginognak a 9ésfél kilója alatt.  Továbbra is négyfogú és diszkréten mindenevő, pár napja megengedte a kanalazgatást, bablevessel indította pályáját idegenbenlétünk ideje alatt. Még mindig 90 százalékban anyatejes, de szemmel láthatóan szívesen lecserél egy darab szalonnára, paprikára, olykor kenyérbélre. A büdöse.
Buncinál is megérkezett a jólismert szeparációs szorongás és apábaszerelmesedés ideje. Előbbit nehezen tolerálom, utóbbi torokgombócképzően szépséges. A pár napos együttlétünk alatt egyre inkább összecsiszolódtak, összeismerkedtek ezek itt ketten. Rájuk fért.

cucka 2010.08.03. 17:34

Térdel-kicsit feláll?!

Bunci, a kábelek királynője, ma délután 17 óra 22 perckor megmászta a házi K2-esünket, a nyomtatót, ezáltal egyértelművé is vált, mért nem halad gyorsabban ennek a lánynak a fejlődése, merthogy nem sok bútorunk van, amin feltornázhatná térdelésbe-állásba magát. Így marad a nyomtató, mint hétköznapi gyakorlópálya.

És akkor következzen egy szabályos térdelés (kis megingással) és egy 9 pontosra szavazott (45 fokos dőlésszögű) majdnemfelállás:

Huncosról anno írtam már egy effélét, kiskirálylányról is érdemes egyet fabrikálnom, mert csöppfiam esetében, a két év távlata is feledtetett pár örökérvényű kedvencet. (avagy neki se legyen makulátlan múltja vagymifene)

Minkust sokféleképpen szólítgatjuk. Hívjuk őt Minkesznek, Minyonnak, Minilánynak (ez ugyan lassan kezd groteszkké minősülni), Minkizzük is, Minkucifucizza remekbeszabott apukája, Minicicalányozom rózsaszín ködben, olykor  Minkeszkuzom (nem tudok szabadulni a gyökerektől), használom a Mincit is, de az igazán tuti befutó a Bunci(lány) lett. (és az ebből kézenfekvő Buncó és Bunyó(ca)...) Saját maga választotta, amikor egy szép napon készületlenül lebunciztam, ő gurgulázó kacagással válaszolt. Sorsa megpecsételődött. Buncivá vált.
És lassacskán mindenki így szólítja, cinege hangú bátyja is buncizza.

A ma reggeli közértlátogatáskor megtudhattam, miként becézgeti lelkemből szakajtott magzatomat a köz. Megkérdezték, hogy van a kis dúshús leányzó? valamint elcsíptem egy telefonbeszélgetést, amiben férj megemlítette feleségnek, hogy itt a doki lánya is, igen, a kis dagi.

A magasranőtt barátnőm önmagát látja leányomban, tegnap még a szüleinek is megmutatta, akik elvarázsolva a dezsavütől kézről-kézre adták, hogy tényleg pontolyan, mint a sajátjuk volt, aki szintén vidáman elboldogult bárhol, ha kikandikált az ujjai közül egy szelet gépsonka. Pár kétségbeesett kísérletett tett irányomba, hogy talán ne adjak többet enni neki, vagy gondoljak arra, milyen sanyarú gyermekkora lesz, minden tornasorból ki fog lógni, vagy széltében, vagy hosszában, Legmeggyőzőbb aduja a hát nézz rám felkiáltásai voltak, melyeket szemforgatások követtek.
És a fodros ruhák használatától is eltiltott, főként azok fotózásától és körbeküldésétől család és legjobb barátok számára. Vagy annak blogban való publikációitól.

És véletlenül még össze is öltöztek ezek ketten, de nem fotózhattam le idillüket.

És ő tényleg a barátnőm. Nekem ilyenjeim vannak. És kellemes nevetős-evős délutánunk volt. Szellemfrissítős. Emlékezős.
Azt gondolom, pár évre eltántorítottam a gyermekvállalástól, pedig nem is voltak csúcsformában a skacok. Amolyan rialiti nagymagyar valóság volt: egyik nyüsszögött, másik rákontrázott ezer decibellel. Győzzön a hangosabb elven működnek néhanapján.