VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!

Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...

Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte  lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal.  A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől...  nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék  pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és  tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat...  hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek...  és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...

bogyolany 2009.12.12. 04:54

MinkaNap!

A kis csomag névnapi meglepetés hagyományos úton érkezett a Világra, Anyukája hősies kitartásának és erő feletti teljesítményének köszönhetően. Kis búvárszivattyú, mint a Bátyja, ő is erőteljesen rácsatlakozott a MennyeiMannára és békésen lakmározik.
Cucka vidám és nyugodt hangon beszélt a szülésről, mint élete legszebb élményéről, a többit pedig majd ő maga fogja megosztani Veletek. Íme a rövid gólyahír:

Kicserélő-félben vannak, ugyanis egyből most válik kettővé a hölgyek száma ifjú Hunorunk családjában. Cucka december 11.-én, az esti órákban elfoglalta a szülőszobát és az egyre szaporább fájásaival várja a pillanatot, amikor összeölelkezhet kicsi, illatos magzatával.
Minka felfokozott izgalmi állapotokat okozott, mindenki azt tippelgette, drukkolt és szurkolt, hogy mikor-hogyan és mennyire pontosan érkezik. Ez most a közeli órákban kiderül. Hunor kistestvért kap, Cuckáéknak pedig világra jön az első kislányuk.

 

Információ folyamatosan, amint tudok valamit,  mivel forró dróton vagyok. Cuckának akkor szaporáznak a fájásai, amikor Bogyólány keresi, így egy ideig megkímélem a szenvedésektől, várjuk, amíg ő jelentkezik....
Nagyon sokat gondolok Rá, élete egyik legszebb napján: Kislánya születik!