Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

Egyre kevésbé bírunk megmaradni a négy fal között, amint lehetőségünk nyílik rá, mégha csak 24 órára is, de elmenekülünk panelbörtönünkből egy kis szabadlevegőre.

A mostani hétvégi kiruccanás, immáron rendhagyónak mondható, ismét eljött a Paksi Gaszto-Blues fesztivál ideje, ahol teljes stábbal képviseltük kiccsaládunkat. Huncossal ugyan a kertkapun kívülre nem nagyon jutottunk, de azalatt a két nap alatt Mancifalvy nagyokat evett, levetkőzött sokember előtt, és valahogy mindenki temperamentumára simult.  Volt akivel mókázott, volt akivel evett-ivott, akadtak játszópajtásai, és szerelemre is lobbant egy akár anyjaislehetne korabeli, jól szituált hölgyemény iránt.
Apropó levetkőzés: megejtette élete első -és nem bánnám, ha egyben az utolsó is lenne- nyilvános macizását. A helyzet komikus és Hunc számára roppant meglepő volt, nem értette igazán, mi is az a szépen formált fenyőtobozszerű, ami távozott belőle és a felcsendülő kacajokkal sem igazán tudott mit kezdeni. Hosszasan kellett a sírását megvígasztalni és susognija fülibe, hogy nincs semmi baj, senki sem akarta bántani, és nagyon ügyes volt, nem történt semmi különös.

A Keresztapja bográcsos vadpörgöltje után mind a 10 ujját valamint a tányért is meg- illetve ki-nyallintotta, majd lenyomta egy kis kókuszkockával. Köbö végkimerülésig fárasztotta magát sík terepen, így reméltem az altatással nem lesz gond, ám mégis úgy alakult, hogy 11-ig esze ágába se volt nyugovóra térni, helyette téblábolt a szobában, majd úgy esett össze, hogy a biztonság kedvéért szorosan rámtapadt, egyik kezében a karórámmal, másikban a telefonommal. Csak úgy, miheztartás végett. Ha mégis szökni próbálnék éjszaka.

Talán az erősödő UV sugárzás hatására, talán, mert továbbra sem visel el a fején semminemű tökfödőt, ma reggel megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megjelent az első anyajegye Hunornak, a feje jobb oldalán, a füle fölött. (a konstatálás előtt alaposan megsikáltam, mert azt hittem, a reggeli túrórudi maradéka ékeskedik a hajába-fejébe)

Mára előre meghírdetett áramszünetet rendelt el kedvenc szolgáltatónk, amiről sikeresen megfeledkeztünk. Eszméletlenül vicces volt, ahogy addig elindítom a mosogépet, addig megnézek egy filmet, addig olvasok egy kis blogot, addig vasalok, addig kiporszívózok, amíg nincs áram. Helyette gyertyafényes zuhany és macizás volt, valamint gyufakutatás, hogy tüzet csiholhassak az elektromos gáztűzhelyen, mert a szintén elektromos kávéfőzőnk sem üzemelt, így mire összehoztam egy réglejárt szavatosságú kávét, már vissza is kapcsolódtunk a rendszerre.

Pasik. Sport. Tévé. Bevonva a gyengébbik nem képviselőjét is a mókába. Teniszközvetítés nézése közben. (felhívnám külön a figyelmet azokra az apró puszilgatnivalóan bájos, puha talpacskákra) :

(a kép nem beállított, Hunor önként és dalolva kusszant be Anita mellé a fotelba)

HuncApu tegnap délutáni hirtelen ötletétől vezérelve, aki nosztalgikus vágyakozással tekint vissza ifjúkora Balatonbogláron eltöltött nyaraira, bedobáltuk a legszükségesebbeket a nagytáskába és útnak eredtünk.

Ha azt mondom, hogy a fiam egy kacsa (vagy béka vagy hal, vagy bármi ami vízben él és virul), talán nem is túlzok... mindenestre rókakölyöknek egyre kevésbé nevezhetném, a tegnapi produkcióját tekintve. Alig lehetett kivakarni a Balatonból több, mint egy órás ücsörgés után erőszakkal vonszoltuk ki, hiába ígértünk fűt-fát-bokrot, kecsegtettünk bárminemű vacsora-fogásokat, az első adandó alkalommal igyekezett kisiklani kezeink közül (akkor mégicsak hal, talán ebi) és visszamenekülni a vízbe. Botrányosan távoztunk a rúgkapáló-üvöltő gyerekkel, a naplementét csöndesen figyelő és felénk elnéző mosolyokat küldő szemlélők előtt. Pöppet nyugtatott a látvány, hogy a háttérben egy 3 gyerekes család küzdött hasonló módon 3 azonos kaliberű kiskorúval...

A kezdeti lépések, melyekből úgy 20-25-szöri oda-visszát tartott Hunc:

egészen addig, amíg rá nem jöttünk, mi a baj, miért nem hajlandó megmerítkezni a habokban. Mert nem, nem a hidegtől félt,  nem is a sokvíztől, hanem az úszópelenkától ódzkodott. Hogy mért tette azóta se értjük: ha termálozunk, teljesen természetes számára, hogy úszópelenkával mehet csak be a medencékbe, úgy látszik, szabadvizeken a naturalizmusnak hódol. Így, bár sok jópofa fotó készült a fiatalemberről (meg videó), ezek megmaradnak házi használatra és elsőbarátnő vagy nemszimpibarátnő riogatásra. (igen, tudom, randa anyós...)

Javarészt így láttam a fiúkat: apjuk vízbemerítkezve pár centire kölöktől, kölök magyaráz és csápol a nádbotjával maga előtt, mögött, a baltoni hullámoktól körülölelve. Én mindeközben pihentem a parton és élveztem a lenyugvó napsugarak meleg táncát a bőrömön. Aztán, amikor egy piskótányi időre kicsalogattuk a fiatalembert, hozzámbújt és (kritikusan) megnéztük a fentebbemlített háromgyerekesek jókedvű vizijátékát. (a morózus nézése az enyimé!)

Majd jusztse jöttünk haza, hanem kis kitérővel megszálltunk a lagzink színhelyén, tömény nosztalgiával fűszerezve. Kedvencpincérünk volt éppen, aki nem kis léleksimogatásként megsúgta, azóta is emlegetik héthatárban a milagzinkat.

Ma délelőtt még megejtettünk egy rövidke fürdést (ennek a végét egész jól tolerálta Huncmackó, alig kétszer akart meglógni előlünk), és már jöttünk is haza gőzerővel belevetődni a munkásélet szépségeibe. 

Ezt találtam, itt. Első linkről letölthető, szabadon. És hogy mennyire könnyen kezelhető? Hadd legyek rá én a bizonyíték, aki ismer, tudja mért nem túlzás ez, röpke pár szabadon hagyott perc alatt ezerféle merényletet követtem el a képeink ellen, különösebb betanítás nélkül. Innenstől már csak a jóérzésem (kíméletességem?) és a szépérzékem (kreativitásom?) szabhat gátat Miszter H. fotóinak.
Még kicsit a tegnapelőtti tematikát idézve... aztán ígérem, befejezem:

A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

Az idei húsvétunkat, rendhagyó módon, szűk családi körben ünnepeltük. Szombaton kirándulást tettünk szerelmetes Pilisi régiónkba, betértünk egy általunk kedvelt, hangulatos kisvendéglőbe (isteniek az ételek... mmm), majd kicsit sétáltunk a tágabban vett környéken, a Duna túl oldalán lévő Vác és környékét fedeztük fel. Délután hazatértünk, ekkor lázas készülődésbe kezdtünk, megsütöttem a kalács-pótlónkat, megfőztük a húsvéti sonkát, tojásokat festettünk (idén zöld tojásaink lettek, de ez a tény mit sem csökkentett ünnepünk értékén).

Vasárnap korareggel, (igen, most sem aludt tovább Hunc 7 óránál...), családfőnk megszegte a kenyeret, a sonkát, Hunc imádnivalóan élvezte a látványt, az új ízeket, formákat, a levegőben pihenő ünnepi hangulatot. Reggeli után összepakoltunk és nyakunkba vettük a várost, ellátogattunk a hagyományörző Hollókői 2 napos húsvéti fesztiválra. Mivel előre lefoglalt szállásunk nem volt, a véletlenre bízva magunkat indultunk neki, persze esélytelen volt bárhol is megszállnunk 20 km-es körzetben. Így este hazatértünk az egész napos túrázástól kellemesen fáradtan, élményekben és meseszép pillanatokkal a lelkünkben sokkalta gazdagabban.

Húsvéthétfő nem múlhatott el a megöntözésem nélkül, HuncApu szódavízzel pótolta az elmúlt éveket, nem kis derültséget okozva ezzel Hunorvirágszálnak, aki az etetőszékéből figyelte az eseményeket, és gurgulázva nevetett. Jövő húsvétig már bizton nem hervadok el, onnanstól pedig már két férfiember hivatott biztosítani üdéntartásomat. A délutáni program, egy Margit szigeti séta volt, ahol akár leforgathattuk volna, a "Reszkessetek, kutyák!" című filmet is, ugyanis Hunor olyan sikítós és erős szeretethullámmal közelíti meg négylábú barátainkat, hogy azok általában fejvesztve menekülnek előle. A bátrabb ebek viszont a fojtogató szeretete előtt hajtanak fejet (és oly sokszor testet is... )

Szeretem az ünnepeinket.

Nem titok, hogy fanatikusok lettünk... igen, most már a gyümölcs is lecsúszik Hunor torkán, persze, csak ha saját maga eheti, ilyenkor lekanyarítok neki egy darabkát, szigorúan héjastól, amit ő akkurátusan lecsupaszít, majd jelez és a tenyerembe törli/köpi/csúsztatja... hangulatfüggő.

Node, most nem a gyümölcs-szeretetéről szeretnék írni, hanem arról, hogy szombaton részt veszünk első, igazi Alma koncertünkön, össznépileg, családilag, barátilag. A koncert délután 16 órakkor kezdődik, egy órás és a helyszín a Millenáris Park, ahol minden hónap utolsó szombatján várják a kismazsolákat és szüleiket az Alma klubban.

Egy kis ízelítő az éppenkedvencemből:

Holnap reggel 8-9 óra között kéretik meghallgatni egy velem (is) készült interjút, mely betekintést nyújt a babablogok világába, megtudhatunk egyet s mást a motivációkról, a babablogok íróiról, ezen blogok jelentőségéről és szociális szerepéről. (no para, semmi mélységek korareggel éhgyomorra, inkábbcsak habkönnyű kávémelletti csevej).

A rádió az alábbi linkre kattintva bármikor hallható... még kicsi reklám helye: jó zenék is megynek rajta!

És természetesen következzen akkor az ilyenkor szokásos: ez az interjú nem jöhetett volna létre, ha nincs itthon HuncApu, aki leköti pár percre éppenakkor Huncost, ha nincs Huncos és ha Micka barátosném, jó marketinges gondolkodásához illően, éppen nem babablogkról szerkesztene rövidperceseket.

Megérkeztünk a hételejétől tartó tavaszváró hosszúhétvégénkről. Valószínűleg pihentebbnek illene lennünk, szellemileg mindenképpen azok vagyunk, fizikailag már annál kevésbé. Hol van már az a régi jóöreg láblógatós pihenés, amikor éppenhogycsak odaértünk a reggelire, melyet hosszasan elnyújtottunk, aztán kis termálbanázás következett, aztán felmentünk a csöndespihenőbe aludni-olvasni, majd ebéd, újabb brüggölés, esetleg kis séta vagy szabadon választott alvás-olvasás-masszázs, termálbanázás, kellemesen elköltött vacsora és hatalmas egészéjszakán átívelő alvás... napközben hatalmas beszélgetések-szerelmetes összebújások...

És mi maradt belőle? bekapkodott étkezések, jól agyonmegszervezett pancsikolások és a Valentin napi éjszakán tovább nyitvatartó fürdőben, kettecskén eltöltött lopott órácskák, miközben Hunorvirágszál az igazak álmát aludta... amikor is, jóformán mindenről mindkettőnknek Huncos jutott eszébe... és nagyondenagyon öregnek (ááá, nem szeretem ezt a szót, inkább nevezném sokmindent megélt-nek) éreztük magunkat a javarészt tizenéves szerelmesen összebújó fiatalok között...

Péntek kora délután nyakunkba vettük a várost és az idei téli diznyóvágási szertartásunkat is megejtettük messze Somogyországban.
Tavaly könnyebb dolgom volt, toltam pár métert a Hunorral teli babakocsin, majd órákon át aludt a friss szabadlevegőn. Idén már teljes embert kívánó üzemmódba kapcsolt: eszméletlenül élvezte a hóban trappolást, sikítva nevetett, amikor az arcán landoltak és olvadoztak a hópelyhek. Egyre ügyesebben totyog, már több métert hajlandó lecsüccsenés nélkül megtenni. (és nem szabad külön figyelmet szentelni a széttettlábú manőverének, mer' akkor azonnali hatállyal felfügeszti azt!).
Persze, a nagy píszendlávba illett szoruljon egy kis baleset is: Huncos első este közelebbi barátságot akart kötni a maximum kapacitásra felturbózott konvektorral, aminek egy órás kétségbeesett sírás és 3 brutál módon felhólyagosott ujjacska lett az eredménye. (és nagyon sok hála a JóIstennek, hogy ennyivel megúsztuk!)

Vasárnap kora délután érkeztünk, miután szeparáltuk, felíratoztuk és lefagyasztottuk a zsákmányt, összedobtam a friss hájból egy igazi nagymami szája íze szerinti hájas sütit. Kritikus fiam lelkesen majszolgatta vérbeli gourmand módjára emígyen:

(félelmetesen önállósul... szombaton maga kanalazta a levesét...)

Megboldogult lánykoromban, a hétvége (péntek-szombat) általában a féktelen bulikról szólt, a másnap, fejfájással tűzdelt dolgok retusálásából és a mozaik-kockák helyretételéről szólt. Aztán, ahogy öregedni kezdtünk már csak egy kimenő napot engedélyeztünk magunknak, mégpedig a pénteket, mert ebben az esetben két regenerálódásra álló napunk maradt a hétfői munkakezdésig. Hunc tervbevétele és kivitelezése óta, (ami ugyi azárt már években mérhető), gyakorlatilag egyetlen közös kimenőnk volt, az az emlékezetes 30. HuncApu szülinap...

Hála családi kultúrfelelősünknek, Pocakos Macskusznak, pár hét eltéréssel 2 operett darabra sikerült nagyon jó helyre szóló jegyeket szereznie, amiket örömmel vettem át. Az első operettre (höhö, Rómeó és Júlia... ), még el tudtam csábítani HuncAput, de a tegnap esti Mozart ellen már határozottan tiltakozott. (pedig ezzel ezerszer jobban járt volna!) Ekkor jött az ötletem, csajosan köll színházba menni, és jelen esetben a Csajos teljes mellszéllességgel támogatta az ötletet. Így történt, hogy miután a második sor közepe ismét nem jött el az előadásra, mondhatni a legjobb helyről lehettünk tanúi ennek a csodának... 

Színházi előadás után csak úgy hazamenni és visszatérni a pelenkák egysíkú világába egyenesen szentségtörés... ilyenkor még be kell ülni valahová és lebegni... megmártózni abban a csodában, ami 3 órán át a fogságában tartott... és nagyon lassan felébredni belőle... és ekkor derült ki, a színház tőszomszédságában tartanak csajos estét Kultúrfelelősünk és csapata. Becsatlakoztunk és egy olyan estében volt részem, mint már nagyon rég... ugyan a telefonon gyerekfotó mutogatás alap, de ez már a korral és az anyai státuszunkkal kéz a kézben jár...

A nosztalgia slukkoktól ma reggel kicsit karcos lett ugyan a hangom (banyek, pont olyan, mint a régi szép időkben!), kicsit szédelegtem a kialvatlanságtól (miután hazaértem még órákon át forgolódtam az ágyban!), de annyira jól érzem most magam a bőrömben! Rendszeresíteni kellene ezeket a kimenőket, melyek testtel (hozamtermelés) és lélekkel is csodákat tesznek... legalábbis addig, amíg KisTesó úgy nem dönt, jönni szeretne közénk...

Nagyon kellemes napokat töltöttünk el Sárváron, bár kimondatlanul is rányomta  bélyegét otttartózkodásunk idejére a Botival történtek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden gondolatomban ottvoltak apró szikraként... Sok fájdalmasat átéltem életem során, de valahogy a tehetetlenség dühe ilyenkor mindig mardossa a bennsőmet, hiszen ő egy kisbaba... és dühítő, hogy az élet ennek ellenére megy tovább, valahol pedig egy kisbaba életéért küzdenek rendületlenül, aki nagyon itt akar maradni közöttünk... imádkozunk és bízunk... Mert másképp nem segíthetünk, mert nem tudjuk eltörölni azt a sok fájdalmat és szenvedést, amin most a hozzátartozók keresztül mehetnek... mert nem egy idegennel történik ez a rémálom, hanem egy kedves ismerőssel és ez rádöbbenthet, hogy senki sincs védve semmi ellen...  ilyenkor még  szorosabban vonom magamhoz Huncost és még többször a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem őt...

Az elmúlt napok pozitív élményekben is gazdagok voltak: saját bőrünkön tapasztalhattuk, milyen is egy igazi bababarát szálloda, fürdő. Hogy vannak még mosolygós takarítónénik és készséges pincérek is, és nem csillog a szemükben az a furcsa pénzértmindent-fény. HuncApu valóban sok terhet levett a vállamról, naponta többször átvette Huncost, én pihenhettem, termálozhattam, vagy éppen különböző masszázsokat próbálhattam ki. (az éjszakák maradéktalanul megmaradtak nekem, de hát mit csináljunk, én Hunc első nyögdösésére fölébredek, HuncApu a sírására sem szokott, így vagyunk mi összerakva).

Legcsodálatosabb varázslatokkal a 45 kilós törékeny thai leányka örvendeztetett meg, aki úgy megmozgatta minden porcikámat, hogy az egy óra elteltével, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Rögvest meg is fogadtam, másfél- 2 havonta visszatérő vendég leszek egy ilyen frissítő csodára.

Uccsó napon bejelentkeztem egy misztikusan hangzó csakratisztításra, szkepticizmusosm nőttön nőtt, mihelyst megtudtam a recepción, hogy a Csakratisztítást a Józsi csinálja. Belépve a szentélyébe csalódottságom egyre csak nőtt, kicsit zavart is a mindentudó mosoly a pasi arcán... lefektetett egy ágyra, bebugyolált egy lepedőbe, megkért, hogy valóban lazítsak és hunyjam be a szemem... ami pár másodperccel ezután következett olyan élmény volt, amit még sosem éreztem... villanó fényeket és képkockákat láttam magam előtt... válaszokat a meg sem fogalmazott kérdésekre...  sárga búzatáblán futott felém Huncos és csak öleltem magamhoz, szorítottam őt, majd hirtelen már a nap szívott minket magához és éreztem perzselő erejét... végül egy babakék felhőn kávéztam Apuékkal és éreztem, hogy megnyugtatóan jól vannak... olyan katarktikus élményben volt részem, melynek végeztével ömlött a könnyem és nagyon sok minden régelfojtott fölszakadt...

Amit sajnálok, hogy fotó nem készült arról, Hunc miként úszkált a langymeleg termálban, közbotrány-okozóként. Történt ugyanis, hogy megkérdeztünk úszómestert, doktor bácsit, melyik medencébe vihetjük be Huncost büntetlenül. A válasz egyértelmű volt és egybehangzó, egy nagyonmelegvízes kivételével az összesbe bemehet. Ennek ellenére jómagyar szokás szerint, elborzadó arcokat láttunk magunk körül és félhangos mormogásokat, melyek szerint felelőtlenek vagyunk, és nem normálisak, egyenesen őrültek, hogy egy ilyen kisbabát így kínzunk. A németek meg vigyorogtak és integettek a kínzott dednek, aki teli szájjal gurgulászva nevetett a medencében és mindenkinek integetett.

Nasakkor képekben:

Megérkezésünk estéje:

újabb szenzáció: most már nem csak rámcáfolva, de megeszi az almát:

Másnap kacsákat etettünk a sárvári arborétumban:

és most lebuktam: pina coladát iszom és az ilyenkor kötelező könnyed irodalmat (storyt) olvasom:

Hazafelé kis kitérővel Sümegen ebédeltünk, mellettünk volt egy lósimogató is:

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hőn szeretett Zuram munkája igencsak helyhez kötött, és -általában- nem igényel éjszakai távolléteket. (najó, néha-néha becsusszanhat egy-egy nem várt sürgősségi eset, de nem kifejezetten ez a jellemző).

Ezért is kuriózum a két egymást követő éjszaka nélküle... rendelés után még hazaviharzott, megfürdette csemetéjét, közben kiszűrődött az instrukció, mely szerint, legyen jó kisfiú az elkövetkezendő 2 napban és hallgasson a Mámira, ne borítsa őt ki nagyon az éjszakai ébresztgetésekkel... és hogy nagyon fog Pápinak hiányozni, és sokat fog gondolni rá... aztán bedobálta ruháit egy sporttatyóba és kocsiba vágta magát...

Mert a szüret az a férfiak dolga... és Hunc ehhez még picurka. Így kettecskén maradtunk vasárnap hajnalig... amikor HuncApu fog minket mellénkbújással ébreszteni, hiszen nagyon korán kell hazaérnie, dolgozni megy és kivételesen most mi is vele tarthatunk, őszbúcsúztató nyílt nap lesz a Kutyaparadicsom nevezetű budakalászi kutyaiskolában. 

Koradélután pedig pár napra kihúzzuk a képzeletbeli telefonzsinórunkat és a szokásos kényeztető termálvízes-wellness napjainkat töltjük Sárváron, HuncDédivel. (masszázs, termálvíz, koszt-kvartély... hmmm). Már elkezdtem a képzeletbeli pakolást... hááát, lesz pár pakkunk, de sebaj!

Zenghetnék ódákat, hogy milyen tüneményes és talpraesett gyerek is ő, hogy milyen huncut és hogy mennyire ravaszdi, és szidhatnám az összes átvirrasztott éjszakáért, de mégsem teszem, hiszen tudtam mit vállalok/vállalunk, amikor úgy döntöttünk, kisbabát szeretnénk. (dehogy tudtuk!, halványlila sejtésem sem volt a babarózsaszín gömbölyödő kismamaságom szemkönnyesítő cukormázassága alatt, hogy ez tényleg ennyire kemény meló)

Maradva a tényeknél: ül, áll, lépeget a bútorok mellett, néha kapaszkodás nélkül is képes pár másodpercig állva maradni. A lakásban minden elérhető fiókot kihúzigál, szekrényeket nyitogat, az asztalról  lerámol, csacsog és dumál egész nap (hádedájdájj és dedede, meg vávávává és jájájá nomeg bábábá és tátátá), ha véletlenül az apjával is váltanék pár szót, még hangosabban szövegel, ha még ekkor sem kerül a középpontba, sikítani kezd. Imádja az esti fürdetést, sikongva játszik a HuncAputól örökölt gyerekkori teknősével, meg Hápi kacsával, napközben többször becsattog a fürdőszobába, pipiskedve a kád mellett feláll és nézeget befelé lábujjhegyen ácsingózva. Fogai száma, úgy látszik marad 4 darab, már egész jól megtanult ennyivel élni, mindent megkóstol, evés közben a mi étkeinket is lemeózza. Zenére riszál, ha jókedvű nem csak ropja, hanem dúdorászni is kezd, kedvencei hallatán. Kifinomult zenei ízlése már most utat tör, ezért előbb a Ringatón gondolkodtunk, de mivel ez megoldhatatlannak bizonyult a távolság/az időszak miatt, a környéken találtam egy zene bölcsit, ahova megpróbálunk heti gyakorisággal eljárni.

A nap 24 órájában igényli a társaságot, most, hogy elesettebb, kicsit  (anyásabb) bújósabb, annak ellenére, hogy én vagyok kettőnk közül a keményebb vele. Ha nincs itthon HuncApu, én végigcsinálom  összeszorított fogakkal naponta többször is a tortúrát, kikapcsolva agyamból a gyereksírást: Fluimare orrspray, orrszívó-porszívó, aztán Nasivin orrcsepp, majd ezután következik a szeme: törlés, masszírozás, szemcsepp... ha meg itthon van a ház ura, lealkudja a fele műveletet, mert nem bírja hallgatni egyszülötte velőtrázó áriáját.

Szombat: MegaSzülinapi-Party, Helenka 1 éves mivoltát ünnepeltük, barátok közt. Volt sok hasonló korú gyerek, lelkes/kedves anyukák, majdolyan lelkes apukák, nagy találkozások, internetes kapcsolatok valóvilágossá tétele. Nagyon jól éreztük mindannyian magunkat, többször kellene okot találnunk a találkozásokra. Számomra megdöbbentő következtetés: Hunor imádja a játszóházakat, nomeg a lufikat, ügyesen feltalálja magát, és úgy lefáradt ezalatt a 2 óra alatt, hogy alig bírtuk ébren tartani az esti fürdetésig, sőt mitöbb éjjel csak EGYSZER! (tadadadammm!) ébredt! Most kutakodok Hunorlefoglaló-programok után.

Vasárnap: a jó időre való tekintettel Skanzen. Sajnos, délben indultunk, délután HuncApu rendelt, így sokáig nem maradhattunk, főként, hogy közben Mazsola Marcit is beugrottunk megvillámlátogatni. Meggyőződésem, -továbbra is ;) - hogy Hunor sosem volt kicsi baba, ő kérem szépen, így született ekkora méretekkel... MarciApu beléptemkor a kezembe nyomta a mi Marcinkat, akit -mit szépítsek?- alig mertem megfogni, először is, könnyű volt, mint a pille, másodszor meg nem kellett lefognom, mert nem ficereg állandóan ki a karomból, harmadszor meg olyan kicsi... (pedig tudom, hogy nem is az, de valahogy mégis olyan apró és törékeny...). Újabb megdöbbentő következtetés: Hunor már nagyfiú, jó lenne egy újabb picibaba, még a nőnemű lények (anyák) is hajamosak elfelejteni, hogy milyen pici is volt az övék és igenis, ki lehet esni a gyakorlatból!

Hétfő: felszámoltam a szennyeskupacot, a vasalnivalók többrendbeliségét, és kétrét görnyedtem, annyi munkám volt. (ezúton is jelezném, havazásos időszakaink vannak, igyekszem legalább elolvasgatni mindenkit, írni is fogok majdegyszercsak). Vállaimról a terhet HuncApu és Szőkeciklon Barátnőm kapkodta le felváltva, ezer hála érte. (nomeg a raklapnyi motivációs sütikért). Ezenkívűl fölmértem mik a hiányosságaink a téli időszakra, egész jól állunk mindennel, (bár mindig folyamatában derül ki, hogy mégse), jól jönne egy sétáltatós vastag overáll, de vagy álomszép babarózsaszíneket találtam vagy vasas színekben pompázó, szocreál piroskéket. Mondjuk, még ráérek megtalálni álmaim téli szerelését, de előrelátóan rajta vagyok az ügyön, mint Szimat Szörény Uszkár Oszkár ellopott fejedelmi sonkacsontján.

Kedd: az ma van, ugye?! Álomországban raboskodó Mancim mellett álmot őrzök, olvasgatok, meg itt ülök, és lábujjhegyen pipiskedek, ha fölébred séta+bevásárlás+addigra már újra melóhegyeim lesznek. Halkan megjegyzem, kicsit mintha szörcsögne a ded, de nem lázas, nem taknyos, látszólagosan nem fáj semmije. Mindenesetre megdobtam a reggelijét egy kis Cebion cseppel. (meg én is bombázom magam C vitaminnal meg teával, az én torkom is kaparász pöppet)

Pocakosságom utolsó harmadában lehetett, azaz akárhogy számolom, minimum egy év is eltelt már azóta, hogy moziba jártam volna. Egy ideig még nyomonkövettem a moziműsorokat, mára már alábbhagyott a lelkesedésem, minek is fájdítsam a szívem, ha úgyse jutok el egyetlen előadásra sem?! Aztán a napokban csoda történt, kedvenc Barátnőmtől egy csajos-kimenős-mozis-utószülinapi ajándékos kupont kaptam, melyet éppen tegnap este váltottunk be.

Az egész nap szakadó eső belőlem a morózusabb énemet hozta ki, morogtam, mint egy bolhás kutya, semmise volt jó, HuncApu is az őrületbe kergetett, többször jól hallhatóan elismételte Huncosnak, hogy ma kimenője van a Máminak! Sikerült mindezt annyiszor elsütnie, hogy már az egyáltalánnemvicces kategóriát sem súrolta a poénja, miközben cifrázott egyet-egyet rajta... én pedig egyre nyamvadtabbul éreztem magam, a kisesti könnyedruhámat sutba dobtam, többtucatszor átöltöztem kedvenc pasijaim nem kis örömére, máig nem tudom, melyiküknek okoztam nagyobb derültséget, a kicsinek vagy a nagynak?! Mire eldöntöttem, maradok a lazán sportosnál, megszólalt a telefon és kiderült, a Pártner, übercsinibe nyomul, így kezdhettem mindent előlről...  Fogcsíkorgató szenvedésemet látva, HuncApu nevetve felajánlotta, elmegy inkább ő Barátosnővel szórakozni, maradjak itthon Huncossal én...

Már a finisben voltam, mikor kiderült, Fáradt Anyukának sikerült úgy elrejtenie emberi szemek elől a pénztárcáját (természetesen az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges összes benne lapuló irattal együtt), hogy csak leizzadásos keresgélés után került elő a fürdőszobából egy szennyeskupac aljáróról (hogy hogyan került oda? kezdem azt hinni, valóban létezik egy Pufi nevezetű háziszellemünk) Hosszas szenvedésemnek szinte egyeneságú következménye volt, hogy felejthetetelen estével gazdagodhattam... igazi csajos-koktélozós-mozissal. Egy olyan könnyed limonádé-filmet néztünk meg, néhol megkönnyezve, néhol kinevetve a szerény költségvetéssel készült trükköket, amilyenre HuncAput hatökörrel sem vontathattam volna be, de még különböző ellenszolgáltatásokért cserébe sem kísért volna el.

Tudományos tapasztalattal is gazdagodhattunk: nem csak a szarvasmarhák esetében nő a hozamtermelés zene és jó közérzet hatására... legalább kipróbálhattam az álometetést, Huncosnak igazán nem volt ellene kifogása...

Köszönöm Barátném az estét, megboldogult jánykorom fénykorában éreztem magam utoljára ilyen jól!

Tegnap újra nyakunkba vettük Huncossal a világot és meg sem álltunk, fővárosunk egyik kertvárosi részének csöndes zúgába, ahová egy régvárt találkozót szerveztünk. Az ezeddig virtuális ismerettséget tettük nagyon is vizuálissá. Fiaink között mindösszesen 2 hét korkülönbség van, de szinte óramű pontosságú a fejlődésük. Néha elég elolvasnom Bea napi bejegyzését ahhoz, hogy tudjam, holnap mivel rukkol elő Huncos... sokszor egyszerre borul nálunk a bili és nagyon sok hasonló gondolat fogalmazódott már meg bennünk. Egy  kellemes napot sikerült együtt töltenünk és érzem, ez sem volt egy utolsó találkozás. Hunor angyal üzemmódba kapcsolt, első pillanattól otthon érezte magát Máté birodalmában, minden játékát végigkóstolta, miközben szegény Matyi megszeppenve pillogott, hogy ki lehet ez a legény, aki az összjátékáért cserébe egyetlen sárga kacsával érkezett, amit szinte azonnal ki is ragadott a kezéből, mihelyst egyáltalán megtapogathatta volna?! (később azonban már teljes rágcsálásra is odaadta neki)

Anyai szívem (és szavam) porba hullott, miközben az én úgysemeszimegaparadicsomot kijelentésemre, Hunor lelkesen megette Máté fele házi-bio-paradicsomos krumpliját, gyakorlatilag egy szuszra. Elégtételül szolgált, hogy a Bea által készített gyümölcsvarázsnál, Hunor inkább az otthonról hozottat választotta, viszont abszolút természetességgel bújt oda Beához, és fészkelte be magát az ölébe, mintha ezer éve ismernék egymást:

Ilyenkor (is) eszembe jut, hogy mennyire nincsenek véletlenek... véletlenül elkezdtem írni ezt a blogot, véletlenül akkor, amikor véletlenül nagyon szükségem lett a kommunikáció ezen formájára, és véletlenül csodálatos emberek vonzották be egymást... annak meg külön örülök, hogy a virtuális ismerettségekből, vizuális találkozások, majd egyre több barátság is születik...

Nem-nem, most nem azokról a macikról fogok írni, amelyeket reggelente Huncos vörösödő fejjel és enyhén kiguvadó szemekkel kerget ki az etetőszékében ülve, hanem azokról, akiket volt szerencsénk tegnap meglátogatni Veresegyházán.

Pocakos Macska hívta föl erre a menhelyre még anno a figyelmünket és azóta is enyhe presszúrával illetem HuncAput, hogy olyan jó lenne meglátogatni az elárvult mackókat. (enyhe presszúra példája a tegnapi napon: megpendítettem, hogyha amúgy se megyünk sehova, én elmennék barátnőzni egyet, HuncApu meg maradjon itthon kettesben pár órácskára a meseszép kiskirályfival... ). 

Hunor nagyon lelkesen itta magába az újdonságokat, tetszett neki a zsivajgó gyerekek tömege, a napsütés, a HuncApun kenguruzás... (ez talán nekem tetszett a legjobban). Ott is ebédeltünk és még egy érmet is sikerült fabrikálnunk az ott-töltött idő emlékére... 

Hogy a maciknál tett látogatás volt ekkora hatással Huncosra vagy amúgy is előbb vagy utóbb átváltozott volna, nem tudom, mindenesetre a gyermekünk morog... morog, ha enni kér, morog, ha azt szeretné fölvegyük és morog akkor is, ha megunt valamit... és ha azonnal nem orvosolom a morgásának az okát, képes hörgéses-morgásba is átcsapni... felüdítő látvány lehetünk a kasszánál állva, bevásárlás közben, amint kisfiam türelmetlenségéből fakadóan hörögmorog, én pedig csöndessomolyogva nézgelődök...

HuncApu munkabeosztása ismét a régi, így újra vannak együtt töltött szabad délutánjaink vagy (a váltott műszak előnyei) reggeli elnyújtott együttébredéseink. Éppen ezért este úgy döntöttünk, babakocsis sétát teszünk a Városligetbe. A Hősök tere mellett elhaladva figyeltünk fel az elkerített részre, (nehéz lett volna nem észrevenni, mivel a fél Felvonulási teret elfoglalja), és ekkor tudatosult bennünk, hogy bizony ismét eltelt egy év és ismét Borfalu van!

Előbb csak egy halovány kísérletett tettünk a bemenetel ellen (nem volt parkolóhely a közelben), majd Huncost kocsibavágva határozott léptekkel a kapuk felé indultunk. Természetesen Hunor mondta ki a végső szót, még mindig állítja HuncApu, hogy határozottan igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy szerinte bemenjünk-e?

Aki ismer minket, az tudja, hogy halmozzuk a kulináris élvezeteket, ünnepekkori étkezéseink már-már hedonizmusba átcsapó kéjelgésekké szoktak fajulni. HuncApu életét tette fel rá és minden idegszálával azon van, hogy a mennyei étkek mellé mindig a legmegfelelőbb italt is társíthassa. Így az esti borturizmus maga volt a csúcsok csúcsa, hiszen nem csak csodálatos borokat kóstolhattunk, de kíválló borászokkal is véleményt cserélhetett HuncApu, valamint különleges gasztronómiai élvezetekben is részünk lehetett. Különleges sajtok és ínycsiklandó húskészítmények várják az arra járó vendégeket. Teljesen kúltúrált volt a környezet és üdítő színfoltot hozott a szürke mindennapjankba ez a nembetervezett kis kimenő. Ismét megkóstolhattam a ganádpusztai fekete ribizli bort, ami végigkísérte kismamaságomat, telítve ezáltal is mindkettőnk szervezetét a kellő vasmennyiséggel. (alig ciki, hogy a borász messziről integetve üdvözölt minket, nagypocakosan a békéscsabai kolbászfesztiválon is találkoztunk...)

Hunor ismét végtelen türelmével örvendeztetett meg bennünket, hiszen a kis esti séta közel éjfélig elhúzódott. Egy ideig élvezte a színpadon zajló zenei produkciót, (számomra teljesen ismeretlen volt az előadó, de itthon kutakodva kiderítettem,  hogy a fiatalember neve Farkas Gábor "Gábriel", mindenkinek jószívvel ajánlom, Frank Sinatrától Máté Péterig mindent elénekelt nem kicsit jól), majd békésen elszundított a borpárlatok árnyékában... és ismét reggelig húzta a lóbőrt... soha rosszabb éjszakát.