A múltheti őrület csúcsán, már nem néztem sem embert, sem érzéseket, kibújt belőlem az önzület, zavart és fájt is, hogy nem mondhattam ki, hol és mi bánt, belül üvötve kellett nyalogatnom a sebeimet. Hiszen nincs jogom hozzá... Pokolba kívántam az előkészületeket, ezerszer megbántam a szokásos túlvállalásunkat... az elvesztés érzése, az ismeretlen ismerős távozása űrt hagy maga után, még akkor is, ha higgadt fejjel, megértem az okokat és miután a helyükre kerültek a dolgok, a miérteket is el tudtam fogadni.

Csütörtök-péntek a lázas készülődés hevében telt. Miközben éjszakábanyúlóan főztem-sütöttem és nappali üzemmódban tüzet okádva melengettem keblemre kiscsaládom, lassacskán észrevettem, hogy a majdnemegyéves éjszakára abbahagyta a szomjoltó kortyolgatást, így már nem is ébred, ha jól számolom, lassacskán két hete. Nappal is már csak egy-két alkalommal csatlakozik az anyamadárhoz, általában akkor, ha előbb említett aggodalmaskodik a tejtározói szétdurranása miatt. Hogy az elmúlt év felgyülemlett alvás-restanciái miatt vagy csak az évvégi fáradtság miatt, magam sem tudom, de az elmúlt hetekben a tyúkokkal fekszem és a hasamra süt a nap, amikor felébredek. Így az esti altatások körüli játékok (szomjas a Hunor, éhes a Hunor, esetenként kiprésel egy nyúlfarknyi kismacit magából) mókáiból kimaradok, általában már a Tátyi estikéi mesélése közben elalszom.

Péntek éjjel megvilágosodtam. Megosztom: arra törekedtem, hogy minden tökéletesen letisztult és szabályos legyen, miközben megfeledkeztem arról a picinyke, ám egyáltalán nem elhanyagolható tényről, hogy nem az angol királyi családot várom ebédre, hanem a barátainkat, a szeretteinket. Akik ismernek, akik pontosan tudják, milyenek vagyunk. Akik pontosan ilyennek szeretnek. Akik miattunk jönnek, és nem a külsős mázért. Akik boldogan lekapcsolják rólunk pár órára a gyerekeket, ha erre van szükségünk, de ugyanilyen lelkesen ötletelnek akkor is, ha a rendőr autós torta gyakorlati kivitelezésénél megakadunk.

És az ajándékokról is essen pár szó: megérkezett a kiskisasszony első jólismert-közkedvelt, csak nálunk ezidáig kiutasított, busafejű macskás figurája, egy ártatalan melegítőnek álcázva. Valamint kismici egy igazi mobiltelefon boldog tulajdonosa lett, sajnos nem lett megörökítve az üdvözült arca a kicsilánynak, aki akkora hálával tekintett nagyanyjára, mint eddg még senkire, talán csak a bátyjára tud így. A kismici ajándékai mind egy szálig Huncos kedvencei lettek, a mászó-síró babát megetette, elringatta, ágyba helyezte, majd kijött, suttogva felsóhajtott (ssssss, elalud) és beleroskadt a székébe. Kicsi groteszk tükröm.
Huncos verdás szerkóival hibázni nem lehet, valamint semmi olyannal, ami autókkal kapcsolatos, gondolok itt pölö az emeletes autópálya-autómosóra (itt is hálás köszönet a keresztszülőknek érte, naponta többször átmenthetem a járókába, majd onnan a Huncos ágyába és összepakolgathatom, ugyanis Kismici szétbombázná, Huncos nem engedi szétszedve elrakni, mert játszik vele, így sokszor eszembejuttok Kedveskéim), vagy a távirányítós bömbire, amivel még én is szívesen játszom, a délutáni alvásuk alatt. Kismiciből lányt faragunk bármiáron, babákkal gazdagodott, és bár ezidáig inkább csak autókat tologatott, talán most átragad valami Huncos gondviseléséből rá is. Lettek sajáttulajdonú formabedobói meg montessori tornyai, amikkel a hároméves nagybratyó előszeretettel játszik, miközben egyre magyarabbul magyaráz a Kicsinek.

A buli annyira jólsikerült, hogy hajnal 3.32-kor kollektíve egy-egy házipálesszal emlékeztünk meg az egy évvel ezelőtti eseményekre. És már igencsak pitymallott, amikor nyugovóra tértünk. Csak megköszönni tudom azt a sok-sok pozitívságot, ami ittmaradt a négy fal között.  Jövőre ugyanekkor-ugyanitt!

Egyelőre csak képekben, a szöveges részhez szükségem lenne egy egyedülálló fél órára, ami jelen állás szerint létezhetetlennek tűnik.

(bár nem látszik, de ezzel a párpercessel is sikerült sok-sok értékes órát elvesztegetnem az életemből, konvertáltam, meg alakítottam, meg letöltöttem, meg kituggyamégmit, amíg egy recsegős nézhetetlen valami nem lett belőle, ma mindenféle alakítgatás nélkül feltöltöttem és múkodik. no így.)

Későn sikerült megköszöntenünk a kishercegünket, kicsit mindannyian fáradtak voltunk már, de Huncos öröme mindenért kárpótolt. Az autómobil az este végére kellően leamortizálódott, minden használható marcipán figurát leszerelt róla ezermesterünk, a torta belsejéből kézzel mancsikálva evett, megtehette büntetlenül, hiszen ez az ő napja volt és a torta is az ő tortája.

És Minkalány dacol az elemekkel, sem a telihold, sem a hidefgront, sem a bátyuska szülinapja nem csalogatta elő kényelmes puha kuckójából. Én pedig nemsokára indulok CTG-re....

Minka belibbenésére várva, teljesen háttérbe szorult a tavalyról jól ismert izgatott készülődés Huncos születésnapjára. Valahogy azt gondoltam a nagy történések idén picit háttérbe szorítják ezt a napot, aztán majd, ha minden lecsöndesedik körülöttünk-bennünk, megejtjük a bulit, igaz visszfogottabbat, mint tavaly, ám mégis egy kétéves születésnaposhoz méltót. Persze, ember tervez, Isten végez: most sem úgy alakultak a dolgaink, ahogy elméletileg elterveztem, Minkaleányka előzékenyen megengedte, hogy nagyokos bátyuskáját méltóképpen megünnepelhessük, és nem egy kijelölt pótnapon, hanem éppen a saját születése napján.

Ma észnélkül igyekeztem minden követ megmozgatva szülinapi hangulatot teremteni a kisróka számára, sikerrel, hála ezúton is a szeretteinknek, akik hajnalhasadás óta különböző fórumokon köszöntik ezt a csöpp kétéves elégedettmosolyú kiskrapekot. Így az esti diszkrét családi ünnepléshez sikerült tortát is szerezni és akad némi ajándék is. Sokszor meghallgattuk a megunhatatlan Halász Jutkás Boldog szülinapot dalt felváltva az Almással. Kicsi Hunc ölből tombolt, én a könnyeimen át mosolyogtam, erre ő értetlenkedve vizslatott, majd homlokráncolva, mutatóujjával morzsikázta szét az arcomon a sós cseppeket...

Furcsa gondolatok kavarognak most bennem... tudom, hogy mi már rég óta együtt vagyunk, és azt is tudom, hogy még sok életet osztunk meg egymással, különböző szerepeket játszunk, különböző jelmezekben, különböző alkattal és különböző helyeken. Minden percben és minden nap, továbbra is csodálattal adózom ennek a kibontakozó kicsi lénynek. Szeretem őt, az első pillanattól, szíve első dobbanásától... most anya-gyerek kapcsolat van köztünk, de tudom, kapcsolatunk időtlen, végtelen és tiszta. A szeretet az ami összeköt minket örökkön-örökké. Bár ma még mindenért hozzám fordul, sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy valójában csak átmenetileg vagyok a kísérője. Tudom, eljön majd az az idő, amikor már nem hozzám fordul minden kérdésével-kívánságával, amikor fel kell kutatnia a saját válaszait, amikor be kell gyűjtenie saját kincseit. Tudom, eljön majd az idő, amikor el kell, hogy engedjem, amikor el kell ismernem, elég idős a saját döntéséhez, a saját maga választotta cselekedetekhez...
Sok mindent meg kell még tanulnom, de ígérem, megadom a szabadságát, és elengedem, hogy fejlődhessen, hogy saját maga lehessen. És én mindig itt leszek, ha bármikor a tanácsomat, az ölelésemet, a mosolyomat akarja. Mindig válaszolni fogok a hívására, mindig ott állok majd, mint cölöp a kikötőben. Természetemből fakadóan, sokszor nehezemre fog esni megtartóztatnom magam, s nem beleszólni a dolgaiba, de igyekszem szem előtt tartani, hogy meg kell adnom annak a lehetőségét, hogy szabadon és magabiztosan szárnyalhasson... hittel és örömmel...

Drága kicsi fiam! a jelenléted áldás számomra, boldogan táncol tőle a lelkem. Csodálattal nézem hogyan bontakozik ki a személyiséged, hogyan válsz önálló egyénné, saját véleménnyel, vonzalmakkal és ellenszenvekkel. Tanúja vagyok annak, hogyan változik a jellemed az új élményektől, a kihívásoktól, a lehetőségektől. Szeretni foglak örökkön-örökké, és megtisztelve érzem magam amiatt, hogy megérintett a lelked ebben az életben és az elkövetkezendő életekben!

"Más világból jössz Te,
hogy itt legyél velünk.
Csillagokon túlról
űr ürességéből,
és magaddal hozod
a szeretetedet.
Átváltoztatsz minket,
akit csak megérint
e földi aggályok,
gondok és bánatok,
ahol Te megjelensz,
ott szertefoszlanak.
Mert örömet hozol
úrnak és uraltnak,
pórnak és királynak.
Minden gonoszságból
jóság lesz általad.
Színarany szeretet,
amit Te teremtesz.
A szeretet tüzét
gyújtod Földön, égben,
Szívében, lelkében
minden létezőnek.
Szereteted vegyít
Létet és nem-létet.
Így egyesítesz majd
Minden ellentétet
S minden evilági
így lesz újra szent."

Hogy véletlen egybeesés lenne? néha már magam sem tudom, minek is nevezhető ez a talán több emberöltőn átívelő kapcsolat... mintha mindig is lett volna, mintha mindig is ismertem volna, mintha mindig is a részem lett volna... barát ő, társ, testvér és olykor anya, anyós és a többszáz kilóméter távolság ellenére, mégis olyan, mintha minden elkezdett mozdulatban, minden kimondott és kimondhatatlan gondolatban benne lenne, mintha itt lenne velünk a másik szobában...

Drága Micim: ez itten a Te Napod! Isten éltessen még nagyon sokáig ezen a csodálatos, ha jól emlékszem, 18. szülinapodon! Ha lehet ilyet kérni az Égiektől, azt kérném, hogy sose vegye el tőled azt a mélyrőljövően klasszikus, burjánzó Dalmisnevetést, amit, ha hallok, tudom, hogy minden rendben van Veled-Benned, a nehézségek ellenére is. (esküszöm megtalálom a módját és levédetem ezt a gurgulászó  nevetést valahogy!)

...már városi legendaként kering, hogy csöpp Pelenkásink új ébrenmaradási csúcsokat döntöget, egyre nagyobb sikerrel. Meg az is tudvalevő, hogy iccakánként többször bejelentkezik pár frissen nyert vígaszkortyért, amit ezidáig lelkesen teljesítettem, de pár napja úgy döntöttem, megpróbálom megvonni tőle az éjjeli nasiját.

Az ébredező nyöszörgésekor halkan megjelentem az ágyánál az orvul odakészített vízzel töltött cumisüveggel, majd csöndben a hátáról a hasára fordítottam és megkínáltam vízzel. Első megdöbbenésében elfogadta, hatalmas pillogással méricskélte ki lehet ez az anyuszagú teremtés, aki egyáltalán nem a megszokott anyumódon viselkedik?! Amikor már hagyta a vízet kicsordulni a szája szélén nemes egyszerűséggel egy odakészített cumit dugtam sírásra görbülő ajkai közé. Összevont szemöldökkel cummantott kettőt rajta, majd csirkeláb-ujjacskáival szakszerűen kiemelte a szájából és egyik kezéből a másikba adogatva csodálta a sólámpa fényénél, hogy ugyan mi lehet ez a furcsa szerkezet? Pillanatnyi holt idejét kihasználva, kislisszoltam a szobából, füleimet az ajtóra tapasztottam, de mögöttem továbbra is néma csönd maradt, még hosszú percek múlva is... nem bírtam tovább, visszalopakodtam meglesni: Hunor mézédes álmait aludta, a cumi elérhetetlen távolságban tette ugyanezt...

Konzekvencia:
1.Hunor éjszaka határozottan nem éhes és mióta bevezettem spártai szigoromat, újra vannak átaludt éjszakáim
2.továbbra sem lett cumista a gyermök, viszont figyelemelterelésre kivállóan alkalmas ez a célszerszám.

És merő figyelmetlenség az életem, pedig esküszöm nagyon készültem rá: éppen tegnap volt egyéves a családi krónikánk (bár őszintén, magam sem hittem, hogy ilyen sokáig kitartok)! A naplóírás ötletét két csodálatos barátnak köszönhetem: éljen Micka meg Ingrid nomegpersze HuncÚr, hiszen nélküle blog sem lenne és mit sem érnének mindennapjaink!

...az a Kis Fekete Ruha .... ;)