cucka 2010.12.21. 11:05

Ünnepre hangolva

Nehezen ment idén a ráhangolódás. Aztán történt valami, ami lemarta rólam a többéves rozsdát és végre beindultak a fogaskerekek. (még hány és hány gyomorszájra intézett rúgásra lesz szükségem vajh ahhoz, hogy az apróbb figyelmeztetésekre is odafigyeljek végre?!)

Tudod-e, hogy az az ember, aki lelkileg erősnek tűnik, az valójában érzékeny és gyenge?

Tudod-e, hogy akik azzal foglalkoznak, hogy másokat védenek, azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre?

Tudod-e, hogy könnyebb valamit leírni valakinek, mint a szemébe mondani, ám annál emez sokkalta értékesebb?

Kell ez a várakozás, a természet tudja a dolgát, mindig is tudta, csak figyelnünk kell rá, hallgatnunk a belső hangunkra, az ösztöneinkre. Mi sem bizonyítja jobban, mint az év végi adventi időszak. Várjuk a csodát, a  születést, az újat és reménykedünk egy jobba. És ha hagyjuk, hogy az áhitat átitasson, hogy az ünnep békéje megtaláljon, mi leszünk a legboldogabbak a világon.

cucka 2010.11.04. 22:03

Amikor még kislány voltam, nem volt tananyag 56. Szerencsém volt, mert olyan családba születtem, ahol nem voltak tabuk. Legalábbis, ami a tudomány-történelemmel kapcsolatos doglokat illeti. Nálunk a pszichés vonal elé volt egy többtonnás vasajtó vonva, rajta hetedhét lakattal...
Kérdezhettem. És kaptam válaszokat. Talán szubjektíveket. Életszerűket, saját bőrön tapasztaltakat. Olykor fájdalmasakat is.

Szeretném úgy nevelni a gyermekeimet, hogy bármikor feltehessék a kérdéseiket és tiszta szívvel válaszolhassak rájuk. Akár szubjektíven is.

Elfelejtenünk semmiképp sem szabad a történelmünket.

Ma értetek ég a mécses, lánctalpakkal taposott, elárult Ötvenhatosok!

cucka 2010.11.01. 10:57

Életfa

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.

cucka 2010.01.18. 19:45

Dobozok

Mért van az, hogy az ember lánya költözéskor döbben rá, hogy az egész élete pár kukászsákban és lezárt dobozban bőven elfér... és az igazán fontosak talán még ennyi helyet sem foglalnak el, hiszen itt vannak mélyen belül...

"Először sírsz.

Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem."

(Reményik Sándor: Kegyelem)

... most már nincs Benned büszkeség és sértettség, mint ahogy bennem sem maradt még foszlányaiban sem... miért kell elveszítenünk valakit ahhoz, hogy meg tudjunk bocsájtani, hogy megtudhassuk, mennyire mélyrőljövő szeretettel is szerettük őt? miért kell előbb elengednünk ahhoz, hogy aztán visszatérhessen és körülölelhessen bennünket? hogy beburkolhasson a szeretetpajzsával? bennem még csak kérdések vannak, de Ti odafentről, Ti már tudjátok a válaszokat...

Talán egyszer majd minden a helyére kerül...

cucka 2009.05.20. 09:52

Őrzöm álmodat

"Fáradni látszol, gyermekem,
ágyadhoz bújok, kedvesem.
Kezemben párnás kezecskéd,
tenyerem ágyán fejecskéd.
Véled lesz szép az estelem,
néhányat pislogsz, meglesem.
Álmosan csillog gyöngyszemed,
párnádra arcod fekteted.
Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon.
Bámulom csöppnyi lábadat,
aludj csak, őrzöm álmodat."
(Nagy Bandó András)

 

cucka 2008.11.05. 18:07

A lélek hangjai

A csalódás olykor az igazságtalansághoz közeli érzést tudja kelteni bennem. Tudom, senki sem tökéletes, senki sem neveli tökéletesen gyermekét... emberek vagyunk hibákkal, másságokkal, különböző tulajdonságokkal. Ami igazán biztos: mindannyian, akik szülők vagyunk, a legjobbat akarjuk a gyermekünknek. És hogy mi a legjobb? ezt mindenki a saját kútfőjéből meríti, a saját gyermekkorából hozza, a saját megtapasztalásaiból szűri ki és szűri le, mint azokat a gondolatokat is, melyekkel a lehető legjobban kívánja irányban tartani csemetéjét. Az úgynevezett irányelveket, melyek természetesen változnak, megszűnnek, átalakulnak. (a megfelelő rész aláhúzandó). És nincs is ezzel baj... a baj ott kezdődik, ha megszakad a kommunikáció két állítólagos barát között. Ha az egymás melletti elbeszélések ködfátyla belengi és elhomályosítja az igazi mondanivalót... Persze, fabrikálhatunk számtalan mentséget önmagunk és a másik fél számára, de az igazi szívfacsaró szomorúság mégis bennünk marad. Az a keserű csalódottság... hiszen egyikünk sem így képzelte... és bennem számtalan megválaszolatlan kérdés maradt, az összes túlcsorduló érzelmem szinte lefolyt a búcsúölelése hideg falán...

És csodák sincsenek, hiszen minden spirituális összefogás és vallásos ima ellenére, a pici Bátor harcosunk mégiscsak útnak indult és itthagyott egy sajgó sebként égő, szerető családot... Nagyon sok erőt kérek az Égiektől számukra az elkövetkezendő időkhöz...

Nyugodj békében, Drága Csöppfiú, vigyázz onnan fentről a Szüleidre, most nekik van nagyon nagy szükségük rá(d)!

cucka 2008.10.31. 18:06

Gyertyák...

Írni kéne erről is... hiszen bármiről oly könnyedén csacsogok a mindennapokban... tavaly sem tudtam szavakba önteni a gondolataimat és igazán most sem tudom megfogalmazni az érzést, ami a Halottak Napja közeledtével a hatalmába kerít. Gombóc képződik a torkomban és megbénulnak az ujjaim... újra és újra belekezdek egy-egy mondatba, hogy aztán elcsatangoljanak a gondolatok és semmissé váljanak a már leírt szavak... az agyamban cikáznak az emlékképek,  egymásba-keveredve lassacskán kamikáze módon szétpukkadnak...

... a hiányuk ezen a napon kulminálódik a tetőfokára, ilyenkor gát nélkül előtörhetnek a mindennapokban padló alá söpört érzések...

...tudom, hogy lassan meg kell tanulnom beszélni róla, hiszen jövő ilyenkor, Huncos már a világmegismerő kérdéseivel fog bombázni... és nekem elfogadható válaszokat kell adnom a miértekre...

cucka 2008.08.14. 17:39

...

"...tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint
gyermekeitekkel játszik.

És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár;
villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.

Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve
felétek int a fákban."

cucka 2007.11.01. 11:00

Szavak nélkül...


süti beállítások módosítása