Kérem tisztelettel a fenenagy ömlengések közepibe történt meg az ELSŐ és NAGYBÖTŰS, Hunor általi megfelelő helyre intézett, barnamackók elhelyezése.

Történt vala, hogy a tegnapi ünnepi pelenkavásárlás keretén belül kifakadtam. Gyors fejszámolással kikövetkeztettem a haza-kocsiút alatt, hogy az elmúlt 3 évben hányszázezret (igen, többet is) költöttünk Hunor pelenkáira.
Hazajőve és blogokat olvasva, megláttuk Matyit az oviban, aztán beszélgettünk Hunorral és példálóztam neki elmeséltem neki, bármekkora hátszele is van nekije kicsiny közösségünkben, akkora még neki sincs, hogy pelenkával induljon a csatába. Percekkel később levette magáról a bádubát (pelenka, a Hunor nyelvet nem ismerők számára), és nem kért újat. Ellenben kérte a régelcsomagolt wc szűkítőt, felült a trónra, és mint Kovácskatinak danolás közben, úgy dudorodtak az erek a nyakán az erőlködéstől, közben nyögdösött is az erősebb hatás érdekében, de eredménytelenül. Ezt eljátszottuk jópárszor, hol kiküldött a helységből, és az ajtót is becsukatta velem kívülről, hol kérte, hogy maradjak és öleljem át, én elétérdeltem, ő belémfúrta a fejét és teljes átéléssel játszotta szerepét.
Megunva, bevetettem a genya-anya csalit, hogy abban az esetben, ha esetleg  mégiscsak sikerülne valamicske produktumot prezentálnia, szerintem el tudnám intézni, hogy vacsorára Tátyi egy gyorséttermi menüvel honorálja igyekezetét. (ritkán kap ilyet a kölök és állítom a mai gyerekek genetikailag kódoltan rajonganak a gyorséttermi cuccokért).
Végül az engedékeny Tátyi megelőlegezett egy reggel teljesítendő macicsaládot, amit Hunor megígért, alku telefonon megköttetett, árú leszállítva, volt öröm-bódottá.

Ma reggel folytatódott a tegnapi menet, kiegészítve a hideg wc deszkára panaszkodással, szomjúsággal, fázással. Már a feladás határát súroltam, amikor végre meghallottam a semmihez sem hasonlítható pottyantás hangját, a sikkantását, az örömét, majd megláttam a győzedelmes mosolyt a tükörben. Megnéztük, megcsodáltuk, örömködtünk,  sőőőőt, elsőszülöttem még egy potót is készített remekművéről. (és igen, azon izibe el is mms-eztük a ház urának... báááh)

Meghasonulok, ím eljött az a pillanat, amikor eufórikus örömöt érzek attól, hogy két kolbászka végre a számára kijelölt tartályba landolt.

Ez már tényleg a vég.

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

Kezdem az előttével. Most nem kezdenék bele, hogy miért, de pár napja heves késztetést érzek egy új farmer megvásárlására. Talán nem is lett volna mindez annyira fontos, ha mondjuk az első boltban sikerül magamravalót találni. És mondjuk válogathattam volna a lehetőségek között. De nem így történt. Sőt, ma egy madárcsontú hamvas 19-es eladóleányka nem átállotta szemrebbenés nélkül a képembemondani, hogy most nem divat a 30-as naci méret, gyakorlatilag senki sem keresi. (Ööö, esküszöm nem divatból hordok ekkorát, boldogan elővenném a pincemélyére csomagolt 27-eseimeit, ha mondjuk  beléjükférnék.)

Bolt boltot követett, amíg a többiek -egyre türelmetlenebbül- rótták a kisvárosi köreiket,  aztán az egyik nagyondrága farmert árusító üzletbe végre a kezembe akadt egy 30-as, ami ráadásul az 50 %-os leértékeltek között pihent, egy gyors magamrarángatás után tökéletesnek ítéltem. A kasszánál a bűvös 25 ezer hallatán majdnem dobtam egy hátast, az itt dolgozó, szintén 19 éves leányka hebegve-habogva kerekített 20 ezerre, ekkor megemlítettem, hogy én ezt az 50 %-osok közül ragadtam ki, ő keresgélte a valódi árát, majd rábeszéltem megegyeztünk, hogy mivel nincs több ilyen méretű, ez tuti utolsó darab, tehát féláras. Megszereztem, elviharoztam. Remélem, nem leszek kiplakátolva városszerte, mint közveszélyes bűnöző. (még a  blokk elütött kijavítását sem vártam meg, sőt jobban belegondolva a blokkot sem...)

Szülői: hátöööö... az óvónéni első találkozásra szimpatikus volt. És most másodikra is. Megnyugodtam. Bízom bennük és tudom, hogy jó kezekbe adom lelkemből szakajtott magzatomat. 13 anyuka ücsörgött a pindur székeken és ismerkedett össze -az óvónéni kreatívságát dícsérendő- játékos módon. Aztán röviden bemutattuk gyermekeinket. (minden anyuka meggyújtott egy gyufaszálat és amíg az leégett pár szóban össze kellett foglalnia a gyermeke számára fontos tulajdonságait. Érdekes volt más szempontokat tapasztalni, tanulságos volt, hogy más anyák mennyire más oldalról tapogatják ki a gyermeküket... ) Aztán jött a számomra új szint: felnőtt nők a szemem láttára könnyhullatásig voltak képesek azon vitatkozni, hogy a gyereküknek mi legyen a jelük.  (Két anyuka is szerette volna ha a gyermeke tigris lenne, annak ellenére, hogy nem volt tigris jel a választható jelek között, végül az egyik anyuka lemondott róla és kérte a szitakötőt, ami nem mellesleg szintén nem szerepelt a használható jelek között, mire a másik anyuka közölte ő nem csíkos tigris akar lenni, hanem rózsaszín. Én ennél  a pontnál kezdtem el keresni a kandi kamerát...)

A mi jel választásunk kurtafarkúra sikeredett, ugyanis az óvónénik már konkrét ötlettel vártak, hogy Hunornak szakrálisan a szarvas kell a jele legyen. Én meg rábólintottam. A zuram azóta is azon röhög, hogyan fogok visszaforduló szarvasokat (mer persze, hogy csodaszarvas dukál a kölöknek), hímezni a Huncos ruháiba. Én nem röhögök. Gondolkodom.

A lelkem megnyugvásra lelt. Nem kell semmivel sem sietnünk. Jövő héttől elkezdjük a heti 1-2 délelőtti bejárogatást-játszást, ha működik, ott is hagyhatom 1-2 órára.  Úgy érzem, még nem tudom teljesen odaadni őt. Az óvónénink azt mondta, nem is kell. Érezni fogom ösztönösen, hogy mikortól lesz ez jó mindkettőnknek, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor otthagyom nyugodt szívvel. Akkortól viszont következetesen kell viselkednem. De addig semmit sem kell siettetni. (még a szobatisztaságot sem, a mackó-tisztaság is majd egyik pillanatról a másikra megoldódik, akárcsak a kisdolgok) Kitűztük a januári kezdést, de ha mégsem menne sincs baj. Szerencsére ráérünk.
Nem tudom, hogyan kellene ennek igazából működnie. Azt érzem, hogy ez most jó így. És mivel az elmúlt évek alatt igencsak ösztönösen, a megérzéseinkre hallgatva éltünk-neveltünk, most ezt érzem hozzám közelibbnek, humánusabbnak.
(és akkor dióhéjban idekívánkozik a magam története: 3 évesen rápróbáltunk az ovira. Akkor még nem volt beszoktatás, mély víz volt, bedobtak, rövid búcsúzkodás után Anyu otthagyott. 3 teljes napon át ordítottam-sírtam menetkor-ottlétkor-hazajövetelkor. A mai napig emlékszem erre a 3 napra. Anyu nem vitt többet oviba. Eltelt egy év és önként jeleztem, hogy menni szeretnék. Erre a napra is tisztán emlékszem. És imádtam az ovit. Pontugyanazt, ami ellen előző évben minden idegszálammal tiltakoztam. )
Jó érzés, hogy már most ekkora gondoskodással és odafigyeléssel várják a gyerekeket. Túlzás nélkül állíhatom, hogy ez az ovi személyreszabottan kezeli a beszoktatást és a mindennapokat is.

Persze volr sírás-rívás, meg kaptunk egy jelképes virágmagot elültetendő a gyerek első óvodai napján, és egy-egy szál virágot, annak jelképeként, hogy az óvoda x év múlva ilyen csodaszép virággá növeszti gyermekünket. És rutintalanul nem vittem papírzsepit sem magammal, így könnyeimet diszkrét mozdulattal pottyantottam a pulóverem ujjába.

Föllélegeztem. (vagy csak odébbtoltam a problémát...?)

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)

Hétvégén keresztelőn jártunk, majd megmártóztunk a szinte már kellemetlenül langymeleg Balatonba. Hamarabb nekivágtunk a hazaútnak, mint terveztük, mert eszméletlen mennyiségű fényes napsütésben is támadó szúnyog és bögöly nézett minket estebédjüknek. csúnya bögöly, dögölj meg. Fényképezőgépet, gondosan feltöltve vittünk és amilyen vízbiztosan elcsomagoltuk, úgy haza is hoztuk. Nem, nem felejtettük el használni, csak most kicsit megint olyan ciklusunkat éljük, amikor jobb megélni, nem fotózni. Minkus első nagytós fürdőzése így nem lett megörökítve, de gyöngykacaja még mindig a fülemben cseng. (valamint kevésbé nőies fuldoklása, valamért azt hitte ez a sokvíz mind arra vár, hogy ő megigya. Nem sikerült neki)

A parton ücsörögve aztán megtudtam, hogy a lányom pontolyan természetellenes combokat növesztett, mint a mellettünk táborozók szomszédjának a  lánya, és azt is, hogy ennek ellenére, milyen értelmesen néz mégis. A pihenés szele megcsapott, így nem fajultam vokális tettlegességig sem, inkább csak hátat fordítottam és próbáltam nem odafigyelve olvasni. Az azért még megütötte a fülemet, hogy ezek a mai fiatalok milyen ritkán adnak ilyen szép, régi bibliai nevet a gyereküknek. (és ekkor Hunorra gondoltak)

Aznap szembesültem Minka negyedik kibukkanó fogával  (két alsó és két fölső metszőfog már szabadlábon) és az ötödik startra késszel, mely a jobb alsó (oldalsó metsző),  még bogyóformájú egyelőre.

Hunor pedig... hátőőőő most a családunk büszkesége és hatalmas nagy rovátkát tett amellé az érvünk mellé, hogy mindennek eljön majd az ideje, ha eléggé éretté válik rá, mindenféle külső behatás nélkül, magától. Huncos a meleg és a múltkori sikeres délutáni alvás ellenére, fölöttébb ragaszkodó maradt a pelenkájához. A legnagyobb kánikulában viszont befülledthetett a meleg bugyorba, mert bibire panaszkodott alvég tájékon. Megragadtam az alkalmat, lebeszéltem a pelusról. Azóta is napközben mentes, ügyesen intézi folyó ügyeit, utcán félrehúzódva tőlünk, a lakásban szűkítővel a célhelyre, az udvaron szintén félrehúzódva. Éjszakára még nem mertem üresben hagyni, viszont Balatonról hazáig mentes volt. (az más történet, hogy közvetlen hazaérkezésünk után azonnal locsolni kezdett, és rossz volt az én általam javallott technika- szidtam is az uramat érte, hogy ezt miért is nekem kell-, mindketten hisztérikusan nyenyeregtünk és minden langymelegben úszott) Nagydolog ügyében hajthatatlan, csak és kizárólag pelenkában végzi, előzetesen szól, kéri a pelust.

Ma pedig megejtette az első szomszédboltos bevásárlását. (pont 6 méter a távolság kaputól kapuig). Kezibe nyomtam egy rövidke levelet meg egy Rákóczit ábrázoló bankóst, elmondtam, mit kell tennie és néztem ahogy fontossága teljes tudatában szedegeti aprócska tappancsait. Persze közben a szívem a torkomban dobogott és kisétáltam azalatt a másfél perc alatt elé az udvarra, (így tett a szomszédközértes lány is), ő meg jött büszkén, kezében a megszerzett fokhagymakrém és a visszajáró a blokkal. Persze tocsogóssá olvadtam...

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

Az anyatermészet elrendezi a dolgokat. Ha valami elvész a vámon, az bejön a réven. Amikor kiborul a bili, az élet egy másik területén érkezik a kompenzáció. Erős lelki arcpirulással vallom be, hogy most a kicsiktől (is) érkezett egy óriási  szeretetgombóc.

Minileányka hétfőn felült. Majd rá egy napra, négykézlábra állt egy barátnőmnél. Biztos, ott jobban működik a gravitáció, mert itthon azótasetöbbet. Ennek örömére az éjszakáink is kétórás szakaszokra bomlanak. Hajrá mozgásfejlődés! Nem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva, Huncos ejjráérünkarramég-gyerek volt.

Huncimaci pedig elkezdett mamának hívni. Bájos és kedves és szívbemarkoló, csak éppen meg kell szoknom a hosszúhónapok elnyújtott nyányizása után. És bújik, és simogat és nagyonjó. És este önként és dalolva megmászta a nagy fehér porcelénistennőt, én már csak fáradtan legyintettem, de azért kilátásba helyeztem egy kérhetsz bármit, ha belecsurrantassz-t. A szokás hatalma. Aztán csobog és vigyorog és tépi a papírt, amit tőlem látott és nem tudott mit kezdeni vele, dugdosta előre-hátra. Én meg megkértem az apját, hogy ezek olyan férfi dolgok, jó lenne, ha most már megbeszélnék, mit is kell ilyenkor csinálni. Megbeszélték. Aztán még egyszer lóra pattant. Ismét sikerrel. És annyira örült a miörömünknek, hogy még a beígért jutalmát is elfelejtette behajtani rajtam.

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

Ténymegállapításként: megjött a hidegfront. HuncApu kolléga feleségénél elképzelhetően otthonszületett babát hoz, nekem fejgörcsöt, kismamahormonokkal teletűzdelt hisztit és hajnal óta tartó Minkatáncot a pocakban. Nem tudom, mit szeretne hírül adni a morzézásával, de a pocakom bekeményedéssel válaszolt. Hunor nemérti, most ő a jógyerek, aki bújik-vígasztal, puszilgat, törölgeti a könnyeimet, amik már nem is dühömből-hisztimből fakadnak, hanem meglágyulok ekkora gondoskodás láttán és elszégyellem magam, hogy mért nem tudom összekaparni végre testem-lelkem. Mélységesen fáradtnak  és nyűgösnek érzem magam, ugyanakkor ki tudnék szaladni a világból, annyi mindent szeretnék mostazonnal megcsinálni, a saját magam elviselése is komoly gondot okoz önmagam számára. Természeti tanulmányt nem folytattam, de sanda pillantásaikból ítélve, így lehet ezzel a közvetlen környezetem is.

Huncos amúgy pelenkátlanul nyargalász lakásszerte, már nincsenek akadályok, pólót, kisnacit leszaggatva tépi le magáról a pelust, a lábaközött kapcsolódó bádik sem tartják vissza a kendőzetlen meztelenkedéstől.

Naponta többször rákéredzkedik a trónusra, nyögdös-vigyorog-leszáll, mindenestre jó alibi a véletlenül rajta maradt pelenkától való megszabaduláshoz. Ma,  majomkodása csúcsán elkérte a bent lévő újságok egyikét is.

Aztán meg beköszöntett a kedvenc terhességi tünetem, amiről azt gondoltam, Minka esetében nem fog elkísérni, sőt még előjönni sem, hiszen Hunorral ilyentájt már rég a nyelvem hegyén a savmegkötővel tértem esti nyugovóra. Tegnap a patikában vételeztem egy homeós bogyót, egyelőre nem kell bevetnem a nehéztüzérséget, úgy tűnik, segít.

Ma durcás kismalac vagyok... és pogácsát fogok sütni ismét, szívvel-lélekkel, mer az úgy finom. És mer elfogyott. Uff!

Már este éreztem azt a féktelen bizsergést, amely a hatalmába kerített és tudtam, nincs megállás. Az egész egy ártatlan blogbejegyzés olvasásával kezdődött. Éjjel már róluk álmodtam, reggel tudtam, lehet itt bármilyen forróság, nekem ma ezt meg kell kóstolnom. Száz szónak is egy a vége ma pogácsát sütöttem, igen a 40 fokban, egy szál bugyi melltartó kombóban, a legifjabbik kukta segédemmel nagy egyetértésben. (ifjú hősünk alapjáraton megértette ugyan a pogácsa szaggatás és sütés koncepcióját, bár voltak pillanatok amikor éreztem, féktelen bukás lesz a vége, pölö mikor teljes testével ráfeküdt a kilisztezett deszkára hóangyalkát imitálva, vagy amikor nyalogatta a nyers tésztát, vagy amikor ő még kicsit módosított a kinyújtott tészta állagán a sodrófával... nomeg ugyanezzel a sodrófával akart a macsekokon is végigsimítani...).

A végeredmény önmagáért beszél: minden áldozatot megért ez a pogi, most szuszogva igyekszem a levegőnek is helyet biztosítani a gyomromban. Ez van, Hunor gyermekkel megzabbantottam egy szekérderék gej csokis sütit, Minka leányka kétnaponta raklapnyi sós, házilag sütött pogácsát igényel. Már nem félek, hogy nem lesznek rajtam plussz kilók.

Újabb mérföldővel gazdagodtunk, ugyanis a nagymelegre való tekintettel Hunor nudista irányba halad, azaz itthon nem tűr meg magán semmiféle ruhaneműt, beleértve a pelenkáját is. A baj ott kezdődik, hogy még nem tudatos (vagy mi a szösznek nevezzem?) a végtermékek eliminációja, azaz amerre jár arra pottyant-csurgat ezt azt. Persze, utána szól, hogy öööööööööö (a Hunor nyelvet nem beszélők részére: né má, itt egy tócsa gyere lécci töröld fel), ilyenkor én elmondom neki, hogy kisfiam, lécci, akkor szólj, amikor érzed, hogy kell pislantani vagy mackózni, hiszen ma vettünk neked egy Teáltalad választott WC szűkítőt, tehát, csak szólj bátran és én már röpítelek is a megfelelő munkaszobába. És ilyenkor még hevesebben bólogat és a nyomaték kedvéért még mosolyog is, én meg bedőlök neki, ahogy szoktam. (esetenként azonnal rá is kéredzkedik komoly arccal a trónra, ott nyögdös párat, mint aki tényleg, majd lemászik és mutatja, hogy végeztünk, húzzam le... persze, nulla produktum... ) Aztán pár perc és újabb öööö-zés és újabb csöpögtetés. Ma viszont kitoltam vele, kapott 3 darab alsónacit is a kicsihős, melyek ugyan kicsit még nagyocskák rá, de éppen olyanok, mint Tátyé, és melyeket nagyon nagy büszkeséggel visel-mutogat. Viszont az szemmel láthatóan idegesíti, ha ez nedves lesz. Félsiker. Bár, hogy merre tovább és hogyan is, az még nem állt össze bennem teljesen. Sőt. Mondhatni egyáltalán nem.

Egyre kevésbé bírunk megmaradni a négy fal között, amint lehetőségünk nyílik rá, mégha csak 24 órára is, de elmenekülünk panelbörtönünkből egy kis szabadlevegőre.

A mostani hétvégi kiruccanás, immáron rendhagyónak mondható, ismét eljött a Paksi Gaszto-Blues fesztivál ideje, ahol teljes stábbal képviseltük kiccsaládunkat. Huncossal ugyan a kertkapun kívülre nem nagyon jutottunk, de azalatt a két nap alatt Mancifalvy nagyokat evett, levetkőzött sokember előtt, és valahogy mindenki temperamentumára simult.  Volt akivel mókázott, volt akivel evett-ivott, akadtak játszópajtásai, és szerelemre is lobbant egy akár anyjaislehetne korabeli, jól szituált hölgyemény iránt.
Apropó levetkőzés: megejtette élete első -és nem bánnám, ha egyben az utolsó is lenne- nyilvános macizását. A helyzet komikus és Hunc számára roppant meglepő volt, nem értette igazán, mi is az a szépen formált fenyőtobozszerű, ami távozott belőle és a felcsendülő kacajokkal sem igazán tudott mit kezdeni. Hosszasan kellett a sírását megvígasztalni és susognija fülibe, hogy nincs semmi baj, senki sem akarta bántani, és nagyon ügyes volt, nem történt semmi különös.

A Keresztapja bográcsos vadpörgöltje után mind a 10 ujját valamint a tányért is meg- illetve ki-nyallintotta, majd lenyomta egy kis kókuszkockával. Köbö végkimerülésig fárasztotta magát sík terepen, így reméltem az altatással nem lesz gond, ám mégis úgy alakult, hogy 11-ig esze ágába se volt nyugovóra térni, helyette téblábolt a szobában, majd úgy esett össze, hogy a biztonság kedvéért szorosan rámtapadt, egyik kezében a karórámmal, másikban a telefonommal. Csak úgy, miheztartás végett. Ha mégis szökni próbálnék éjszaka.

Talán az erősödő UV sugárzás hatására, talán, mert továbbra sem visel el a fején semminemű tökfödőt, ma reggel megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megjelent az első anyajegye Hunornak, a feje jobb oldalán, a füle fölött. (a konstatálás előtt alaposan megsikáltam, mert azt hittem, a reggeli túrórudi maradéka ékeskedik a hajába-fejébe)

Mára előre meghírdetett áramszünetet rendelt el kedvenc szolgáltatónk, amiről sikeresen megfeledkeztünk. Eszméletlenül vicces volt, ahogy addig elindítom a mosogépet, addig megnézek egy filmet, addig olvasok egy kis blogot, addig vasalok, addig kiporszívózok, amíg nincs áram. Helyette gyertyafényes zuhany és macizás volt, valamint gyufakutatás, hogy tüzet csiholhassak az elektromos gáztűzhelyen, mert a szintén elektromos kávéfőzőnk sem üzemelt, így mire összehoztam egy réglejárt szavatosságú kávét, már vissza is kapcsolódtunk a rendszerre.

Pasik. Sport. Tévé. Bevonva a gyengébbik nem képviselőjét is a mókába. Teniszközvetítés nézése közben. (felhívnám külön a figyelmet azokra az apró puszilgatnivalóan bájos, puha talpacskákra) :

(a kép nem beállított, Hunor önként és dalolva kusszant be Anita mellé a fotelba)

Kiütéssel győzött felettem a migrén... ma se bírtam kikelni az ágyból, hiába kapkodom a homeopata bogyeszokat, be kellett vennem egy fél algopyrint ahhoz, hogy ellássam a Kölköt. (pedig türelmes volt, angyal üzemmódban pakolászta az építőkockákat az ágyban mellettem, amíg én igyekeztem életet lehelni magamba és erőt venni magamon, hogy végre fölkeljek). Tudom, az időjárás teszi, és nagyon bízom benne a közelgő hidegfront elfújja ezeket az őrült napokat. (mondjuk azért kíváncsi leszek a  jövő héten esedékes vérképem eredményére is, elképzelhető, hogy megbúvik egy kis vérszegénység meg egy kis alacsony vérnyomás is a háttérben...). Mindenestre szeretném, ha már vége lenne, nemjó érzés az, ahogy látom a gyerekem szemébe az értetlenkedést, nem akarok egy állandóan  kíméletre szoruló, beteg anyukát neki...

Aztán meg tegnap megörvendeztetett a Kicsi valami nagyon aranyos dologgal, azt gondolom, lassacskán rálép a szobatisztaság rögös útjára. A sima pelenkát már csak éjszakára hajlandó elfogadni, napközbenre nadrágpelenkát óhajt (bugyiszerű, levenni könnyebb, az oldalán található perforációnak köszönhetően), szerintem ebben felnőttesebbnek érzi magát. Délután elkolbászolt mellőlem, majd győzedelmes vigyorral az arcán tért vissza, micsodája kilógatva a nadrágpelenkából. Ejnyebejnyézve szerettem volna visszahelyezni a visszahelyeznivalót, ám ekkor megéreztem, hogy nedves ott minden. Megkérdeztem, hogy pisilt valahova? Elégedetten vigyorogva bólogatott, kérdeztem, megmutatja hova? erre kézenfogott és bevitt a fürdőszobába és lemutatott a szekrény előtt a földre. Valóban ott volt egy viszonylag nagyobb tócsa. Feltöröltem, közben ismét elmagyaráztam, hogy szóljon, ha kell pisilni, és megyünk WC-re. Persze, most is bólogatott értelmesen, de azóta se szól.
Ugyanezek a jelenetek szoktak megismétlődni fürdetéskor is, amint levetkőztetjük, meztelenül menekülni kezd, ha sikerül elmenekülnie azonnal odatócsál valahova (kedvenc helye: a hitvesi ágyunk enyémfelőli oldala...)
Próbálkoztunk már ilyenkor WC-re ültetni, de ott nem alkot még semmit, csak diadalmasan vigyorog.

Azt már tudja, hogy mire való a WC papir, mert annak adagolását saját feladatának érzi, olykor maga szeretné elvégezni a törölgetést is. Erről lebeszélhető. Tudja. Ekkor is vigyorog. Meg kell futnia a napi fölösleges köreit akkor is.

A bili lehetőségét szeretném kihagyni. WC szűkítőben és kicsi dobogóban gondolkodunk, hiszen, mi is oda járunk, tőlünk is ezt látja. Persze, semmit sem erőltetve, mindennek eljön majd az ideje. Csak úgy tűnik, lassacskán fogékony már erre is.