Most már nem csak kicsit fedetlen a Minkalak, ha így folytatjuk, nemsokára köldökkivillantós lesz ez a helyre kis rodzsaszín fölsőm.

S hogy milyen a közérzetem? röviden és tömören: lelkileg ingatag, instabil... olykor elég egy talán nem is nekem szánt, ám mégis félreérthető félmondat ahhoz, hogy tüskeként cipeljem és minden gondolatomba beférkőzzön. Minka egésznapos baba, ficánkol-lubickol megállás nélkül, tegnap este olyan vitustáncot lejtett, hogy lazításképpen muszáj volt leküldtem neki egy kortyocska tokajit.

Fizikailag abszolút jól bírom a kiképzést, sokkalta többet jövök-megyek, mint anno Huncossal, másképp nem is lehetne, hiszen kispasink napi kétszeres maratoni futtatását csak alvásáldozatok árán lehet elodázni. (lásd tegnap: egész nap monotonul szakadó eső, nemmentünkle, Hunc délután 3-kor aludt el egy órácskát se, majd este 11-kor...).

Szerdán Minkalesre megyünk, meg szülőszobalátogatni meg szülésznőmegismerni. Nagyon pereg ez a homokóra...

Mióta újfent szerves részei lettünk az társadalomnak, azaz inkább Huncos, én a háttérben megbúva továbbra is orrfújdogálok szépcsöndesen, naszóval éppen azóta újra beeresztem Pelenkási Edömért a játszóterek sűrűjébe. (Most írhatnám, hogy jajj, de mások meg mennyire nem ilyenek, mert látom ám a  sok csöpögő orrút egymás játékait szájból szájba adogatni, de most nem ez a lényeg... ) Tegnap pl. reggel fél 9-kor lehisztizett motorozni, majd délben alig bírtam fölparancsolni ebédelni-aludni, gondoltam talán megússzuk a délutánt egy kiskörössel, de nem 5 körültől fél 8-ig rótta a köröket, istápolta a játszótéren a kicsiket. No igen, mert éppen erről szeretnék írni, ugyanis a játszótéren szerelembe esett (vagy mi a szösz?) jópárszor, általában a fiatalabb generációt preferálta, Szofi 10 és fél hónapos, Boróka 11 és fél.

Az úúúgy kezdődött, hogy Huncmaci legkedvencebb játszótéri fogalaltossága az elmúlt napokban a homokevés lett. Nem kóstolás, csipegetés, belenyalintás, neeeem, a kétpofára történő homokevés. Tessen ezt úgy elképzelni, hogy hol homokozólapáttal töm egy adagot a szájába, hol formából önti a szájába, hol pedig nemes egyszerűséggel hasravágja magát a téli angyalkázásra emlékeztetve engem, majd vígkedélyűen nyalogatja a homokot, mint normálisék a fagyit. Próbáltam szépszót (kicsim, ez nem finom, ez butaság), befenyítést (ha mégegyszer magadbatömsz egy adag homokot, szó nélkül hazamegyünk), de semmi hatása nincs, általában egyöntetűen bólogat, aztán rafkósan megbúvik a csúszda alatt, ahol én nem vagy csak alig látom és ott gyorsan leküld még pár kanál homokot. Most a nemfoglalkozom vele, hátha így fontosságát is veszti izibe a dolog elvét alkalmazom, a többi anyuka nem kis megbotránkozására. Így történt ez tegnap is, javarészt idősebb (3-4 éves) ördögien bájos gyerekek és a nagyon fiatal (és szemlátomást még rutintalanul tiszta) 1 év alatti babák voltak csak a téren. A fiatal babás anyukákat sikerült megbotránkoztatunk kellőképpen, Szofianyut oly mértékben, hogy azonnal szóba is elegyedtünk, majd pár mondat után kiderült, ő csak amiatt aggódik, nem lesz-e baja, mert hogy övélány is homokzabáló, csak sokkal diszkrétebb formában. Közben gyeremekeink a szemünk láttára keveredtek egymásba, Hunor csókolgatós-ölelgetős szeretetével bűvölte el Szofit, aki engedvén a gyengéd erőszaknak, kikerekedett szemekkel nézve Hunort, a karjaiba omlott a csúszda árnyékában. Miután leporoltuk gyermekeinket, fiam maga mögé kérte a hintalóra a leányzót és a gyí te paci rigmusára hangosan gyízve messzeföldre vitte a háta mögött hangosan nevető leányzót. (hiába no, méltó ez a gyerek a nevére...)

Majd jött Boróka, a maga tündérien apró, ám hihetetlenül nőies mivoltával... a légies jelenség (mely engem teljes egészében Lilura emlékeztetett), a hatása alá kerítette Huncost már a játszótérre való belépésekor (nomeg a maga előtt tologatott játékbabakocsi is...) Fiam a jólbevált trükkjei egyikét próbálta bevetni, nyögdösve vitte a motorját felajánlandó a babakocsiért cserébe. Most viszont megfelelő partnerére akadt, igazi tüzes menyecskére bukkant, Borókának ugyanis van egy 3 éves bátyja, aki valószínűleg éppenugyanígy próbálkozott még nem olyan régen vele, így Hunor legnagyobb megdöbbenésére, a pöttöm leányzó nem hogy nem adta a babakocsiját, de Huncos egyre erőteljesebb kézlefejtésére Hunc gyöngéd megharapdálásával reagált. Láttam fiam szemében a döbbenettel vegyes tiszteletet, mi meg csak harsányan röhögcséltünk Boróanyuval. Hunor ekkor bevetette a legtutibbat, ölelgetős-puszilkodás, de a jéghercegnőt ez sem hatotta meg... annak ellenére, hogy odatartotta az arcát. No, ekkor tett tettet követett, valahogy egymásbagabalyodva összeverekedtek, volt sírás-rívás, csúnya nézés, és onnanstól kezdve Boróka és Hunor a játszótér két különböző pontján maradt és betartották mindezt egész ottlétünk alatt.

Kifelé evickélünk lassacskán a mindent elborító tákonykórból (asszem, éppen 1 hete mantrázgatom ezt naponta akár többször is), néha már egész egyhangúnak érzem a trutymákos külvilágot. Pedig dolgok történnek, változnak, minden egyes nap valami új és apró csodát rejt.

Tegnap örömömben potyogtak a könnyeim és a meghatottságtól képtelen voltam akár egy értelmes tőmondatot is kinyögni. Gólyaérkezés vagyon, egy nagyon kedves és régóta erre vágyakozó fészekbe. Azóta akárhányszor eszembe jut a telefonbeszélgetés képtelen vagyok gátat szabni a kibuggyanó könnyeimnek, és nem győzöm elégszer Hunc szemére hágyni, hogy ők, picurka szuszmákoló csomagok, nem is sejtik, hogy mennyire lehet őket várni és hogy mennyire meg tudják változtatni az egész addigi életünk értelmét.

Aztán meg karnyújtásnyira álomvackunk, ezért akadnak örömkönnyek meg idegeskedés, meg aggódás, meg (alapos és alaptalan) félelmek, meg mileszhák, meg talánok és háthák bőven. Minden képlékeny és az összes idegszálunkkal figyelni kő ezerfelé, pedig még seholse tartunk, hol van még a vég?!

Közben meg almás pite versengés folyik kislakunkba, szigorú kritikusom HuncApu (meg a fia), akinek a mérce a nagyik által sütött almások. Az esti már egészen megközelítette állítólagosan az ízeket, (hurrá, jobb vagyok, mint Lajos Mari, aki receptje nálunk elvérzett,  utólag bevallhatom, szemmértékes mérleggel készült a tegnapi süti...) így dagadó büszkeséggel a keblembe zuttyantunk le házimozizni. Megnéztük a soron következő Harry Pottert, nem részletezem, csalódtunk. Bár én már a könyvön is elcsodálkoztam, hogy hogyan is lehetett ebből a bájos és innovatív irányzatú meséből ennyire felnőttes realitásút fabrikálni... A kopott és fakó színek, a kameraállások inkább voltak depresszívek, mint életvidámak... nomindegy, ez is csak egy vélemény, és tudom, esse szép dolog, de nem bánom, hogy itthon moziztunk.

És egy olyan de olyan embertől kaptam egy kedves emailt, aki nagyon mélyen hatással volt a gyermekkoromra... símogattak a szavai, és újra 12 évesnek éreztem magam, aki csillogó szemekkel, rajongásig imádott tanára mélyen barázdált arcából próbál gondolatokat kiolvasni...

Szóval -a trutyiban úszva- öröm van meg bódottá!

Akarva akaratlanul ma Willie Fogg jutott eszembe, aki ippeg ennyi idő alatt tette meg földkörüli útját, amennyi időnk van még hátra Minkával a kézzel fogható szimbiózisból.
Ezt most ide bevésem, mert torokgombócképzően szépségesnek ítéltem meg:

"Szimbiózis: különböző élőlények között kialakult tartós együttélés, mely mindkét partner számára előnyös és olyan szorosságú, hogy a két élőlény egymás hiányában huzamosan nem is életképes."
                           (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Mindamellett szerettem a föntebb említett rajzfilmet. A bájosan megrajzolt, ám méreteiből adódóan mégis bumfordi oroszlán, engem mindig Apura emlékeztetett. A többi pedig már történelem.