Amire emlékszem, az a három hatalmas, duplasorosan megpakolt könyvszekrény. És egy doromboló búgó hang, mely aziránt érdeklődik, mit olvasson, mert unatkozik. Aztán jönnek az erre az alkalomra begyakorlott rituálék, ajánlások, mókával elütött visszahozhatatlan percek. Bájos és melegséges játékaink voltak ezek Anyuval...

Sosem voltak számomra tabu könyvek. Amihez kedvet kaptam azt olvashattam. És évekkel később újraolvashattam és olykor teljesen új aspektusból gondolhattam át. Míg tiniként a kiváncsiság és a mohóság vezérelt, érettebb fejjel sokkal inkább a minőséget kerestem és új dolgokat fedeztem fel a sorok közt megbújva. (ez így nem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen két pöttöm nyúllal sokszor még a sztori magazinban fellelhető cikkek is irodalmi alkotásnak minősülnek, mindenestre igyekeztem nem belesüppedni agyilag is ebbe a kellemes dagonyába)

A napokban került újraolvasására a kezembe Nabokov Lolitája. Lassacskán haladtam vele, kiélveztem minden újraértelmezett gondolatát. És nagyon nem jókor jött. Hamvas lányos anyukaként semmiképp. (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a társadalmi beilleszkedésnek nem biztos, hogy a legelőnyösebb formája a játszótéren való Lolita olvasás...)
Azóta kicsit másképp nézem a kislányok-nagylányok öltözékét. Pontosabban annak hiányát... És mindenhol potenciális áldozatokat vélek felfedezni. Valamint magamon a paranoidia számos jellemzőjét. Már a cseresznye- és ribizli-kínálgató idősebb házaspár ellen is konspiráció elméleteket gyártok.

Talán annyi elég is lenne a gyógyulásomhoz, ha Buncileányka nem most mozgásfejlődne (négykézlábaz -lesz róla vidió- és a mászással próbálkozik) és végre az éjszakáit pihentető alvásra használná és nem 1-másfél órás (alvó)szakaszokat tarkítana maratoni cickózásokkal...
Tudtam, hogy ő is csak emberből van, még akkor is, ha a külcsínyek alapján  a földre szállt angyalok csapatát is erősíti.

arról, hogy miért is jó lányos anyukának lenni:

 
(a meleg érkezésével egyenes arányban kerülnek elő a habosbabos lánykarucik)

és arról, hogy miért is jó, ha az ember lányának több gyereke van:

(mert olyan szívmelengető érzés, ahogy -egyelőre- szeretik egymást...)

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

A múltkori garancialevél keresése kapcsán előkerült pár leporelló meséskönyvem, még abból a  korból, amikor a Román Szocialista Köztársaság a Magyar Népköztársasággal karöltve, békében és szeretetben közösen adott ki gyerekkönyveket.

Hunor választása, Csukás István- Szántó Piroska: Vidám állatkert-jére esett, pár soros versikéket tartalmaz a kötet, mellettük a soron lévő állat illusztrációjával. Kisfiam ölembekuporodva hallgatta a zsiráf, a zebra és az oroszlánra vonatkozó rövidke négysorosokat. Amikor a viziló következett, ujjacskájával egyértelműen rámutatott és közölte "Tátyi", majd kezét a szája elé kapva, hozzámbújva kuncogott.
Szintén így az orangutánnál.

A papagájnál nyányizott a büdöse.

Ezek azok a pillanatok, amikor megszűnik a tér és az idő, megáll kicsit a világ és nem marad benne más, csak nevetés, kacagás és én boldogan merülök bele ebbe a csodálatos szempárba, örömmel fürdök ezekbe a varázslatos momentumokban:

Kedvenc nyálcsorgatós meitai-os oldalam játszani hív. Éppenhogy nem csúsztam még le róla, és bár van már pár igen tutkó hordozóeszközünk, ez is valami olyasféle szenvedély, mint a nőknek a cipő/táska/ékszer/kozmetikum (megfelelő rész aláhúzandó) : sosincs elég belőle ahhoz, hogy ne essünk szerelembe egy újabb iránt.

Hm. Ebbe a korondi tulipiros mintájúba nagyon bele tudnám képzelni Minkeszt, akárcsak ebbe a csodaszarvasosba Huncost (bááár, elképzelhető, hogy hoszasan már nem időzne benne):

Ismét a szülinapos ajándékoz, Márti egy csodaszép hordozót sorsol ki holnap a jelentkezők között, játékszabályok és részvételi felvételek ehelyt találhatóak.

6 hónapos kor környékén illett elkezdenünk a hozzátáplálódást, főként úgy, hogy lyánykám bizonyítottan el- és befogadó.

Talán újabb kivetítésem a gyerekre, de még élénken él bennem Hunorral való viaskodásom, aki ugyancsak érdeklődő és befogadó volt a mikajánk iránt, ám egyáltalán nem volt ennyire közreműködő a saját pépe irányába. Míg erdélyi nyaralásunk alatt a kis héthónapos úrfi vidáman rágicsálta a kenyércsücsköt, szalonnát, hazaérve és felvéve újra a bio-anyuka szerepet, (szakkönyvek és ajánlások alapján görcsösen igyekeztem hozzátáplálni), nem haladtunk semmilyen irányba. Azaz de, a kecskeméti konzervgyár lassacskán részesedést utalhatott volna, annyi babakaját nyitottam fel, kóstoltattam meg Idösfiammal, majd hajítottam kukába. Próbálkoztam én saját főzettel is, biopiacon beszerzett bioárukat főztem, pürésítettem és fagyasztottam jégkockatartókba, majd kínáltam anyatejjel vagy tisztán. Eredménytelenül. Egy-két kanál után összecsücsörített szájjal sztrájkolt a befogadás ellen.

Kettes számú versenyzőnknél valahogy lazább keretek között szerettem volna megvalósítani a hozzátáplálást. Az elmúlt hetekben volt klasszice alma kóstoltatás, kóstolgatta-kóstolgatta, de inkább visszaküldte, és vajmi kevés jutott el belőle a gyomrába. Pár nappal később volt szilva, cseresznye, krumpli, sárgarépa, végigzongoráztuk a lehetőségeket, hasonló eredményekkel. Odáig jutottunk, hogy amikor meglátja a kanalat lelkes, ám mégis összeszorított szájjal nemfogadbe. Azt viszont megfigyeltem, Minkus érdeklődése továbbra sem csappant a miétkünk irányába, így gondoltunk egy merészet és megfogható darabokra szelve elétettük a főtt répát, az almát, a kenyércsücsköt, a paprikát, a kimagozott cseresznyét és tegnap este egy fél virslit is kapott.
A reakció összehasonlíthatatlan volt, mennyiséget nyammogott el vidáman, önszántából. Azt nem állítom, hogy kevesebb folttal jár, viszont stresszel és kidobott maradékokkal biztos, hogy igen.

Már megint azt hittem, hogy az évezredek alatt és a nők milliója közül eddig senkinek sem jutott ez eszébe, (akárcsak anno a száraz fürdetésnél Hunor esetében), és halálosan elégedett voltam az ösztöneimmel, egészen addig, amíg Evetnél nem olvastam erről a módszerrel. (erről az jutott eszembe, hogy az a jó a világban, hogy a lusta kényelmes anyukák számára is gyártódnak ideológiák...)
Tehát létező fogalom, neve is van igény szerinti hozzátáplálásnak hívják (baby led weaning= BLW) , bővebben ITT olvasható róla. Nálunk egyelőre működik, mindkettőnknek tetszik. És még a járólap is jobban szereti ezt a fajta maradékot. Éjjel megsúgta. 

Előre bocsátom, nem vagyok focidrukker. Megboldogult lánykoromban többször is megpróbáltam szerelemből rápróbálva bizonyítani, hogy tulajdonképpen én képes vagyok megszeretni, nézni, drukkolni, érteni a szabályokat. Csillogó-pillogó tágranyílt szemekkel csodálkozva hallgatni olyan mondatokat, amiből az agyamig vajmi kevés számomra használható információ jutott el a kötőszavakon kívül. Pedig igyekeztem.
Cserébe viszont bármikor hajlandó vagyok (körömrágásig  menően) végigizgulni kézilabda- vagy kosár-meccseket.

Az a jó a házasságban, hogy már lehet nemszeretni dolgokat. És már nem kell másfél értékes órát azzal töltenem, hogy idegesítő és vakarászásra késztető darázsdöngésre, szemmel kövessek egy pindurka labdát, amit huszonkét színesruhás ember hajkurász. És hótziher, hogy éppen azalatt a kettő perc alatt történik valami, amíg leveszem a szemem a képernyőről. (ezalatt én inkább sokkal hasznosabban töltöm az időt, mint például habfürdőben olvasok, körmöt reszelek és nem kérdezek hülyeségeket,  vagy csak egészen egyszerűen alszom...)

Huncorgó viszont szereti, esténként összekucorodva nézik az apjával (ágyő, este nyolc nulla-nullakori villanylekapcsolás), és ugyan szerintem még nincs teljes mértékben tisztában a szabályokkal, annyira már kódolt genetikalilag, hogy ha elkövetem azt a hibát, hogy megállok a tévé és közte, egy laza csuklómozdulattal tovább haladásra intsen.

A hétvégi kisbaleset eredményeként (Huncos szétrágott littylittyéből rászivárgott egy fél nap alatt kb 2 deci víz a csúcsszuper okostelefonomra) , volt sírás-rívás-zokogás-tépelődés-vádaskodás-gyanúsítgatás-beletörődés-megadás. Szervizesbácsi nem sok jóval kecsegtetett, aztán mégiscsak vidáman telefonozott, hogy bárcsak mindenki így áztatná el a készülékét, mint én, úgy tűnik nincs benne víz, köllene a jótállásija. Hátöööö, inkább kettő könnyebbet. Ugyanis költöztünk. És az utolsó emlékem a kékfehér dossziéről, hogy dobozolás közben a kezemben morzsolgatom, hogy ezt valami nagyon tuti helyre kellene elpakolnom. Sikerült. Az éjjelünk annak fényében telt, hogy miután végre hajlandóak voltak a tesók elaludni*, (mer perszehogy most volt mind a kettő lelőhetetlen, rég volt ilyen fél 11-ig randalírozós esténk...), egyfajta mániákus perverzitással tépkedtük fel azt a közel 90, pincében egymásra halmozott és még bontatlan dobozt. Megtaláltuk a régi telefonom jótállásiját (mondanom sem kell, hogy tavaly, amikor azt kerestük, akkor azt nem találtuk),  pár elveszettnek hitt (és régelfejetett) fölösleges ketyerét, a dedek apjának gyerekkori lego-kockáit és -míly meglepő-  még jó pár doboz játékát.

Az már csak hab a tortán, hogy hősnőnk a telefonja memóriáján tartotta az összes telefonszámot, általa készített képet és videót. És mindig ráért lementeni majd máskor.

A mai napot előreláthatólag aktív puncsolással fogom eltölteni. Felhívom az ügyfélszolgálatot, igyekszem bársonyosan duruzsolni, megvan a telefonom doboza, körbebiggyesztve mindenféle számsorokkal (éppencsak a  jótállása hiányzik...) , évezredek óta szolgáltatóhű vagyok (de minek?), hátha sikerül megenyhítenem szőrös szívűket és kiadnak egy jótállási másolatot. (tudom, reménytelen, de mért ne higyjek a csodákban?!)

* az esti dühömben nagyhirtelen új játékszabályokat állítottam fel: mától nincs azt csinálok, amit akarok, nincsenek egyéni szabadelvűségek, nincs olyan, hogy ha kedvünk van este 7-kor elmegyünk levezetőkör motorozni, napirendünk lesz, nem lesznek nem várt fordulatok, elhúzódó maratoni altatások. Sőt, azt a szót is  kitöröljük a mindennapjainkból, hogy altatás. Reggel 8-kor kelünk, 9-kor már a játszótéren leszünk, 11-re hatzaérünk, gyors ebédet rittyentek, déli harangszóra már az asztalon is, aztán 2 órás alvás, játék, újra játszótér. Este 6-kor vacsora, kis játék, 7-es harangszóra fürdetés, aztán újra gyerekszobás meseolvasás, 8 nulla-nullakor villany leolt, és mindenki (a saját ágyában - na, ezt még én sem gondoltam komolyan-) alszik. Vagy legalábbis nem jön már ki a szobából.

Khm, ma még kicsit csúszunk, na de holnap!

Minyonlány úgy döntött, egy enyhe hőemelkedéssel tarkított nap utáni éjszakán, éppen a feledikre kinöveszti a második gyöngyszemét. (alsó kettő ready üzemmódban, bevetésre készen)

(szúnyogcsípett sikkantgatós bulilány)

Ugyanezen éjszaka előestéjén, szerelmetes szülei bőséges, beszélgetős görög vacsorát fogyasztottak, éjszakába nyúlóan a degeszre evés határát súrolva. Nem sokkal lefekvés után kezdődött, hajnal fél 4-kor csúcsosodott (ezidőtájt született Minkucifuci), voltak pillanatok, amikor azt éreztem az életbenmaradásért küzdök a földön fetrengve kegyes porcelánistennőnk előtt, hol a hideg rázott, hol folyt rólam a víz, miközben alul-felül távozott a távoznivaló.

Az áldott jó uram persze ebből semmit sem vett észre, sőt, miután konstatálta, hogy tényleg odavagyok, mert még a  számítógépet sem kapcsoltam be, annak ellenére, hogy elvonultam a nappaliba szenvedni, készségesen főzött egy bögre teát. Véletlenül tejserkentőt. Így most már 100-as melllbőséggel tarolok. De megmaradok, minden felgyülemlett méreg és salakanyag távozott... így vagy úgy.

Most már tuti, hogy Hunor éjszakánként olvassa a blogomat, vagy beszél valakivel, aki olvassa azt... Csak így történhetett, hogy a hozzá eljutott infót (mely szerint ő nem egy kifejezetten könyvszerető egyén) pár nap alatt feldolgozta és ma látványosan könyvlapozgatott és meseolvasott a délutáni sziesztája után:

Lelkem bizakodó. Lassacskán örülnék pár kimondott szónak is, mert addig naponta többször akaratlanul (megnyugtatásként?)  ez motoszkál a fejemben.

Az életünk tele van egyesekkel, meg kettesekkel. És a belőlük származtatható -olykor-  előforduló hármasokkal.

11. hó 11.-én kötöttünk házasságot, 02. 22.-én született az anyám, 3. hó 11.-én fogant Hunor (Minyoné nem pontosítható, csak behatárolható...) , 11. hó 22.-én rántotta ki a  Nagy Játékmester a lábaim alól a talajt,  egy nyári 12.-én gabalyodtunk egymásba gyermekeim apjával, 12. hó 2.-án született Hunor, 12. 12.-én Minka, 22.-én írtuk alá az otthonunk adásvételi szerződését, egy másik hónap 11.-én a hitelkérelmünket, és a családi örökségem is egy téli 22.-én cserélt gazdát. Évfordulók, dátumok, születés- és névnapok, emlékek és emlékezések. Az életünk miniatür képkockái. Akár egy kirakós elemei hevernek körülöttünk szanaszét.

11.-e van. Ismét egy fordulóponthoz érkeztünk. Egy újabb lépés, egy újabb -stílusosan- gátszakadás. Este röhögve konstatáltuk. Megerősítő véletlen. Talán mégiscsak jó az út...

... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

Két és fél év távlatából be kell látnom, hogy Elsőszülöttem maximálisan az apjára hajaz, már ami az olvasás szeretetét illeti. Meg úgy általában is.
Báááár, elkiabálni nem akarom, de úgy tűnik a soktucat könyv közül mégiscsak akad egy, ami igazán leköti és esténként kér egy (2, 3 vagy 4) történetet belőle. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy azért teszi, mert valóban kedves és önmagára ismerő mesék vannak benne, vagy csak egyszerűen rájött arra, hogy így kicsikarhat még jó pár percet az esti alvás előtt. Rafkós Róka, így bármi előfordulhat. Anyai szívem, ettől függetlenül diszkréten olvadoz...

Minden reménységem ebbe a csöpplányba szorult, és bíztam benne, ha majd eljön az ideje, kicsivel több érdeklődést fog mutatni a könyvek irányába. Azt azért magam sem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön az ideje. Kisvirágszál ugyanis nem válogat: jöhet könyvtári Szabó Magda (jájjjj), vagy heti kötelező bulvársajtó, de megelégszik a havonta érkező állatorvosi szaklappal is (ezt ehónapban Iratmegsemmisítő Kiskirálylány olvasta ki a maga sajátos módján) , érdeklődési köre nem behatárolható, szabadlelkületű művész, egyelőre keresi önmagát.

Tegnap még megijedtem a pelusban talált "valamitől", amit gondosan megtisztítottam folyó víz alatt, aztán már csak röhögtem, amikor előbukkantak rajta a betűk...  a mait már nem tisztogattam, és inkább abban bízom, sikerül mindennemű olvashatót jómagasba elhelyezni előle egy időre.

Elmaradásaim akadnak bőven, így a kényszerpihenő alatt rekonstruálom az elmúlt időszak említésreméltó eseményeit.

Minka pelenka dermatitisze: Kezdődött egy enyhe pírral, betudtam a fogzásnak. Folytatódott egy erősebb pattinkással, azidőtájt szintén fogzottunk, akkor éppen fej-fej mellett. (sajnos, mindketten eredménytelenül). Ekkor már elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal, bevetettem házi vindexünket, a mindenrejó sudocrem-et. Látszólagosan jobb lett, lokalizálódott a pír. Aztán valahogy kifutott a kezemből a gyeplő, hiába levegőztettem, pelenkátlankodtattam, amikor csak lehetett, végigkentük dottore telefonos segítségével mindenféle létező csodaszerrel (neogranormon, ezüst kolloid, fúvókás aloe vera, kék kenőcs, nivea pelenakiütéses krém, még a házipatikás diznyóhájas balzsamot is bevetettük, látszólagosan mindig kicsit jobb lett, hogy aztán még rosszabb legyen).

A viharos végkifejlet szinte egyik pelenkázástól a másikig történt, egészen pontosan egy délutáni alvás alatt. Szétterjedt, levált a bőre, eleven és bűzlő undormánnyá vált. Ekkor már sejtettem, hogy nagy a baj, pár éves szakmai gyakorlattal mögöttem nem volt nehéz kitalálnom, hogy a nedves-fülledt pelus igazi melegágya a gombák elszaporodásának. Dokink éppen nem összeegyeztethetőkor rendelt és ekkor eszembe jutott Katáék nem olyan régi hasonló szélmalomharca. Ők bőrgyógyászaton végezték, dettó ugyanezzel a kórképpel. Szerencsére megőrizte a titkos receptet, és még el sem készült a patikában a kevert krém, már sikerült is elcsípnünk a dokibát, aki látatlanba is ezt a kencét ajánlotta, kiegészítve egy kis Castellani oldattal. (nekem erről mindig valami romantikus olasz étterem képe villan be, pedig a maga profán valójában ez a gyorsító gombaölő). A terápia része a pelenkátlankodás (szellőztetés), ami azért tud vicces szituációkat okozni, Minka is képes többrendbeli macik után, szabadlevegőre is ereszteni boldog macicsapatokat, amelyekbe tokától bokáig belefetreng, éppen azalatt a kettő perc alatt, amíg én hanyag-anya ellátogatok oda, ahová most éppen magányosan járok, a fiam már unja, a lányom meg még nem tud utánam jönni.
Villantjuk is nap felé, szigorúan orvosi utasításra  a napról-napra egyre szebb területetet, ebből is adódnak mókás helyzetek. Legyen annyi elég, hogy újabban újraélhetem a régi szenvedélyem, naponta többször is átöltözhetek.
Föllélegzünk.

Hanna széklete: Aztán volt az óvodalátogatás utáni fosós-hányós, családunkat kiütő kis finomságunk, aminek egyetlen hozadéka maradt: Huncos közel egy hónapon át csatornát megszégyenítő, penetránsan bűzlő macikat rakott, naponta többször. Kihasználva kapcsolataimat (értsd bepuncsolva a volt főnökömnél), beutaltam egy széklet parazita és tenyésztéses vizsgálatra a cuccost. Átvételkor mindenki hümmögött, hogy húha ez ám a fogás, tuti pozitív, meg, hogy mennyire nem normális állagú-színű-szagú (kispiros tégely híján fecskendőbe gyűjtöttem), itthon tippelősösdiztünk, szerintem Campylo pozitív lesz, apjuk szerint csak egy laza  Salmonella hordozóval élünk egy fedél alatt. Persze, mindkettő be- és lejelentés köteles, tehát már előre szerveztük miként fogjuk agyonszűrni családunkat.
Eltelt egy nap és hív a volt főnököm: a parazitológiai vizsgálat ugyan negatív lett, de a következő napra hótziher, hogy kinő valami belőle.
Másnap érkezik egy szűkszavú sms: minden negatív. Ekkor felhívtam, hogy mégis hogy is van ez, mert oké, örülök én, hogy negatív,  de mégsem érzem ott belül, teljes meggyőződéssel azt, hogy valóban nem hordoz semmit ez a kölök. Azért, mert biztos vírus. Talán rota- érkezik a válasz. (szerintem meg biztos nem, mert még a tünetek sem olyanok voltak, és a negatív eredménnyel egyidőben teljesen meg is szüntek). Nem vitatkoztam.

Eztán megérkezett az írásos eredmény is, mely szerint: P. Hanna, másfél éves (???), normál bélflórával rendelkezik és nem tulajdonosa semmilyen parazitának.  Föllélegzünk?!

Sajnos, a falunkban a könyvtárnak nevezett létesítmény könyvállományát bőséggel lekörözzük a hazainkkal. Az állandó házhozrendelősdit enyhén szólva is luxusnak éreztem, főként mostanában. Maradt a közeli városban egy könyvtár-beiratkozás.

Rutinróka módon, bababónuszozás közben interjúvoltam meg a szintén ott shoppingoló kismamákat, merre is található a könyvtár. És háperszehogy ők tudták.
A kasszánál ért a legnagyobb meglepetés, egészen Szemérmetes Erzsók módon viselkedtem, belepirultam, meg hebegtem-habogtam zavaromban, ugyanis lelkemből szakajtott magzatom becsempészett egy mosolygósfejű terhességi tesztet a kosárba, és ez a futószalagra-pakoláskor derült ki. Vissza már nem volt lelkierőm vinni, Minka a telefonáló apja mellett a babakocsiban elégedetlenkedett maximális hangerőn, én küzdöttem a fáradtságtól leállíthatatlan elsőszülöttemmel...  Meg amúgy vásárlás közben már megharcoltam Mancival, hogy egyrészt nincs szükségem démoni veres hajfestékre, bár tény, hogy szívesen kipróbálnám majd egyszer, másrészről úszópelenkára sincs szükségünk, akármennyire is jön a víz.
Szóval teszt maradt és zavaromban valamért heves késztetést éreztem magyarázkodni az alighúsz pénztároslánynak, hogy nem is én vettem le a polcról, hehe, meg, hogy milyenek ezek a mai gyerekek, hehe, meg aztán a kistesót is ő érezte meg először, hehe, de ha most is igaza lesz, hehe, esküszöm átrendezem családunk strukturális szerkezetét. Szintén hehe. (mondjuk azért is érintett érzékenyebben ez a mosolygós tesztes jelenet, mert éppen kettő nappal azelőtt zabbantottam be egy újfajta töménykrémes piskótás milkát, ami ugye nem szokásom, és már erre vigyorgott az uram, hogy érkezik a következő fiú... hehe) Az alighúsz válasz arckifejezéséről esettanyulmányt lehetett volna írni, a na, én így aztán sose, meg úgy egyáltalán is sose, de volt egy leheletnyi szánalom is az irányomba, meg talán egy enyhe megvetés is, így összekaptam 46 darabos kis zacskómat, melyeket sebtibe átnyomtam a zuram kezibe, majd hónom alá kaptam a menekülő Hunort, mellből megtoltam a babakocsit és csatakosra izzadva elvonultunk a helyszínről.

A könyvtárban rögvest jobban éreztem magam, főként, hogy hatalmas és eszméletlen könyvmennyiséggel rendelkezik. (és mert jóelőre letisztáztam, hogy a szentélybe csak és kizárólag egyedül megyek be). Így most pihenünk, olvasunk, elfogadjuk a természet törvényeit és várjuk a tetőzést, mely estére-reggelre várható.
Mindeközben a Duna nyaldossa a veteményesünket. Oda a termés, a délutáni prodzsekt része lesz a dughagymáink, retkeink kiásása-megmentése. Mert ugye ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Kösszépen, ebből inkább nem kérünk.

Napok óta sejthető volt az, ami ma délután végül is bekövetkezett. Kényszerpihenőre ítélt minket a Duna. Leghamarabb csütörtökön oldják fel a zárlatot. Az utak lezárva, a következő faluig egyelőre járható az út. A másik irányba csak sejthető, a víz alatti részen haladna:

a messzi távolban a rév, ez a partszakasz kedvelt szalonnasütő-hely (itt ugrálóvárazott pár napja, gyereknapon Huncimaci) :

Az emberek nyugodtak, elfogadóak. Lassacskán ránk is átragad ez a fajta beletörődés és megadás egy sokkalta nagyobb erőnek. Félelemetes érzés, hogy miközben azt hisszük magunkról, hogy a világ urai vagyunk, időről időre szemünkberöhögve közli a természet, hogy maximum a saját cselekedeteink urai lehetünk...

A víz felért a kertünkbe, kutyáink legnagyobb örömére. Wellnesszelnek. A mai kánikulában egymást harapdálva taszajtották bele magukat a vízbe. Vidám kölyökkutyák.
Mi osztunk-szorzunk és reménykedünk, hogy a tyúkok a helyükön maradhatnak. A veteményest valószínűleg eléri, és dejó, hogy ilyen restasszony vagyok, a paradicsom-paprika palánták még csak a gondolataimba vertek gyökeret, a kertünkbe nem.

A világ megálljt parancsolt. Mi hallgatunk rá.

Írnék szépeket, szipogósokat az utókor számára, de ma nem megy...

Talán, ha nem a többedik éjszakámat kellene szétett lábakkal kifeszítve átaludnom, mert az a legújabb heppje a kölyökkutyámnak, hogy lábközött alszik.
Talán, ha nem egész nap kellene hallgatnom a beszédét helyettesítő nyögdösését és ha nem lenne ennyire kényszeresen a szokások rabja. (reggel elsődolgok között van a mosogatógép kipakolása. ha én nem teszem meg, akkor odacitálja az apját... mert ezt így kell... )
Talán, ha lenne naponta átlag egy szabad percnél többem, és nem kommunálisan szívnák a vérem lógnának rajtam. A legutóbbi állatkerti sétánk során már szolidaritást vállaltam az orangután-mamával, ugyanolyan rezignáltan viselem az egész napos szétcincálásomat, mint ő. (és esküszöm nem csak képzeltem a szemébe a részvétet)
Talán, ha miközben próbálom ünnepi hangulatba hozni a lelkem, nem okád nyakba egy túlzabbantott Buncilány. Persze csöpögő szájzugában már ott a megkönnyebbült örökmosoly.

Szeretem őket. A csibészesen kócos kétésfélévest és az öröknyugalmú mindjárt félévest. Általuk váltam azzá, ami mindig is szerettem volna lenni. (és nem, most nem az idegroncs és karikásszemű htb-re gondolok...)