11 hó 11.-én a 11. 4. házassági évfordulónkon, a zapjuk meglepetésszerűen Márton-napi libavacsorára invitált. Az órákon át tartó, kényelmes, bőséges és finom vacsora nyugodt körülmények közti elfogyasztása, meglepő fordulattal kápráztatott el: egy romantikus  és felejthetetlen éjszakát tölthettem el a porcelán istennőnk társaságában.

Továbbra is a számok bűvöletében maradva, a közel 11 kilás, ma éppen 11 hónapos Buncilány meg frontol, vagy fogzik, vagy fejlődési ugrik, vagy hasfájol, vagy éhezik, én már igazán nem tudom, de valami ördögség beléjebújhatott, mert nem szenvedi, ha 1 méternél messzebbre távoznék, és nehezen tolerálja, ha az 1 méteren belül maradva, ő éppen nem csatlakozhat rám. Napszaktól független az úri hóbortja.

Pár napja kezdte el ellesni a mozdulatainkat, a  lapos, telefonhoz hasonlatos tárgyakat bájosan az arcához szorítja és bababázik, meg tetetézik lelkesen. Konferenciabeszélget. Tesóval kukucs-játékol, reggelente öblöseket nevetnek, a Nagyfiú finoman felborítja a Kicsilányt, majd meggörgeti az ágyon, és nevet, hogy Nina elgurul, ezzel hosszú percekig elszórakoznak. Minkusz elgurul, majd fölül, négykézlábra áll és megpróbál elmenekülni, Huncos én elkap felkiáltással vetődik a kicsi után, persze elkapja, gurítja, csikizi. Imádnivalóan bájosak, döcögve nevetősek.
Az idill természtesen pillanatok alatt átválthat sírásba, kicsiszumólány ösztönösen megérzi, nyalkaHunor nem bírja, ha korlátozva vagyon bármiben is, vagy ha nincs szabad mozgása. Háperszehogy ráfekszik, és Hunc nehezen vagy alig, tud vagy akar, kimászni alóla.

Emlékszem, sokan riogattak az első évvel a két picivel, ha azt túlélem/jük, onnanstól nyert ügyem/ünk van. Nem tudom, én sosem éreztem annyira keménynek, sőt.  És most is azt érzem, hogy az elmúlt év szinte egy szempillantás alatt elröppent, mindig történt valami, nem volt időm sokat merengeni az apróbb nehézségeken, valahogy csípőből megoldódott minden.
Amikor megszületett Hunor, bármennyire is szerettem volna ösztönből nevelni, sokszor voltak bennem kételyek-kétségek, motoszkáltak kérdések vagy akaratlan összehasonlítgatások. (az éngyerekem mért nem alussza még mindig át az éjjeleket, az éngyerekem mért nem eszik rendesen, mért nem beszél, mért nem rajzol, mért nem jár és még sosolhatnám...) Minka valahogy sokkal nagyobb természetességgel érkezett meg a családunkba, és foglalta el bélelt páholyát, és ugyan teljesen más a jellemük, az éjszakáink nem lettek átalvósabbak, a nappalaink sem kevésbé karonülősek, mint az elsőszülöttünknél. Talán annyival könnyebb most minden, hogy előttem a példa, hogy eljönnek majd az átaludt éjszakák, hogy eljön majd a természetes és -számomra- olykor fájdalmas leválás, ha eljön az ideje. Már nem csak hinni akarok benne és megoldások után kutatok, hanem tudom, hogy így van és hagyom, hogy az idő kibogozza a szálakat.
Azt látom, hogy ezek ketten nagyon jó barátok lettek, hihetetlen csibészek és elválaszthatatlan társak. Egyre tökéletesebb kiegészítői egymásnak, talán annak is köszönhető ez, hogy Huncos kicsit lasabban halad minden téren, Kismici pedig viharos sebességgel veszi az akadályokat. Összenőnek észrevétlen...

cucka 2010.11.12. 17:36

Hogy is van ez?

Egyrészről: szeretném, ha gyermekeim azt tanulnák meg fogyasztói társadalmunkban, hogy a játékaik, könyveik, ruháik értékek, melyekre vigyázni kell, meg kő becsülni.

Másrészről meg azt az elvet vallom, hogy ezek csak tárgyak, melyekhez köthet emlék, kellemes érzet, a földalá mégsem tudjuk magunkkal vinni őket, és az igazi értékek kézzel megfoghatatlanok.

Hunor már kapiskálja a lényeget, persze, a tőle megszokott sajátos módon. Kismici ma beleszakajtott az annapetije egyik lapjába (báh, halálos bűn), Huncos az első döbbenettől csak kikerekedett szemekkel nézett (én visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor kell leválasztanom egymásról a küzdő feleket), majd oroszlánüvöltéstől eltorzult arccal kezdett el zokogni, persze a megnemértett művésznő azonnal kontrázott, én még mindig tanácstalanul csöndben, várva a végkifejletet. Az okozott hangzavartól Huncos is megijedt, majd nyugtatgatni kezdte kicsihugit, hogy nembaj, nembaj. Végül elmagyarázta, hogy a megtépázott annapeti most már a Minkuszé, neki új kell.

A szituációs gyakorlattal még nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de a tendencia szimpatikus.