Idővel persze, minden a helyére került. Igaz, semmi sem úgy, ahogy azt mi elterveztük, de nem is ez volt a lényeg.
A fát végül nem 23.-án éjjel, hanem 24.-én koradélután rohamtempóban dobtuk össze, ugyanis gyermekeink valami csodálatos lelki ráérzéssel nem voltak hajlandóak karöltve 23.-án fél 1-ig (igen, éjjel fél egyig) elaludni. Természetesen, az előre lefaragott fenyőtörzsről kiderült, hogy mégsem volt kellően lefaragva, így még nagyobb gyermekkori dezsavüm volt, miközben a lépcsőházból beszűrődött HuncApu kopácsolása és bizonyos időközönként a semmivelösszenemtéveszthető mormogása. Feltehetőleg nem így adott hálát az ünnepnek...

Végül minden sikerült: lett vacsoránk, lett bejglink, lett megilletődötten pillogó szempárunk, ajándékkicsomagolós örömködésünk, harmónia és béke. És délutánra még jutott egy lelketsimogató telefonhívásom is, egy olyan igazi karácsonyos szeretetes, lélekemelő. Asszem, a legszebb karácsonyi ajándék mégiscsak az, ha adhatsz annak, akinek szüksége van rá. És ezáltal válik minden letisztultan ünnepélyessé...

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK, ERRE-LÁTOGATÓNAK NAGYON BOLDOG ÉS MEGHITT ÜNNEPET KÍVÁNUNK! 

Minka belibbenésére várva, teljesen háttérbe szorult a tavalyról jól ismert izgatott készülődés Huncos születésnapjára. Valahogy azt gondoltam a nagy történések idén picit háttérbe szorítják ezt a napot, aztán majd, ha minden lecsöndesedik körülöttünk-bennünk, megejtjük a bulit, igaz visszfogottabbat, mint tavaly, ám mégis egy kétéves születésnaposhoz méltót. Persze, ember tervez, Isten végez: most sem úgy alakultak a dolgaink, ahogy elméletileg elterveztem, Minkaleányka előzékenyen megengedte, hogy nagyokos bátyuskáját méltóképpen megünnepelhessük, és nem egy kijelölt pótnapon, hanem éppen a saját születése napján.

Ma észnélkül igyekeztem minden követ megmozgatva szülinapi hangulatot teremteni a kisróka számára, sikerrel, hála ezúton is a szeretteinknek, akik hajnalhasadás óta különböző fórumokon köszöntik ezt a csöpp kétéves elégedettmosolyú kiskrapekot. Így az esti diszkrét családi ünnepléshez sikerült tortát is szerezni és akad némi ajándék is. Sokszor meghallgattuk a megunhatatlan Halász Jutkás Boldog szülinapot dalt felváltva az Almással. Kicsi Hunc ölből tombolt, én a könnyeimen át mosolyogtam, erre ő értetlenkedve vizslatott, majd homlokráncolva, mutatóujjával morzsikázta szét az arcomon a sós cseppeket...

Furcsa gondolatok kavarognak most bennem... tudom, hogy mi már rég óta együtt vagyunk, és azt is tudom, hogy még sok életet osztunk meg egymással, különböző szerepeket játszunk, különböző jelmezekben, különböző alkattal és különböző helyeken. Minden percben és minden nap, továbbra is csodálattal adózom ennek a kibontakozó kicsi lénynek. Szeretem őt, az első pillanattól, szíve első dobbanásától... most anya-gyerek kapcsolat van köztünk, de tudom, kapcsolatunk időtlen, végtelen és tiszta. A szeretet az ami összeköt minket örökkön-örökké. Bár ma még mindenért hozzám fordul, sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy valójában csak átmenetileg vagyok a kísérője. Tudom, eljön majd az az idő, amikor már nem hozzám fordul minden kérdésével-kívánságával, amikor fel kell kutatnia a saját válaszait, amikor be kell gyűjtenie saját kincseit. Tudom, eljön majd az idő, amikor el kell, hogy engedjem, amikor el kell ismernem, elég idős a saját döntéséhez, a saját maga választotta cselekedetekhez...
Sok mindent meg kell még tanulnom, de ígérem, megadom a szabadságát, és elengedem, hogy fejlődhessen, hogy saját maga lehessen. És én mindig itt leszek, ha bármikor a tanácsomat, az ölelésemet, a mosolyomat akarja. Mindig válaszolni fogok a hívására, mindig ott állok majd, mint cölöp a kikötőben. Természetemből fakadóan, sokszor nehezemre fog esni megtartóztatnom magam, s nem beleszólni a dolgaiba, de igyekszem szem előtt tartani, hogy meg kell adnom annak a lehetőségét, hogy szabadon és magabiztosan szárnyalhasson... hittel és örömmel...

Drága kicsi fiam! a jelenléted áldás számomra, boldogan táncol tőle a lelkem. Csodálattal nézem hogyan bontakozik ki a személyiséged, hogyan válsz önálló egyénné, saját véleménnyel, vonzalmakkal és ellenszenvekkel. Tanúja vagyok annak, hogyan változik a jellemed az új élményektől, a kihívásoktól, a lehetőségektől. Szeretni foglak örökkön-örökké, és megtisztelve érzem magam amiatt, hogy megérintett a lelked ebben az életben és az elkövetkezendő életekben!

"Más világból jössz Te,
hogy itt legyél velünk.
Csillagokon túlról
űr ürességéből,
és magaddal hozod
a szeretetedet.
Átváltoztatsz minket,
akit csak megérint
e földi aggályok,
gondok és bánatok,
ahol Te megjelensz,
ott szertefoszlanak.
Mert örömet hozol
úrnak és uraltnak,
pórnak és királynak.
Minden gonoszságból
jóság lesz általad.
Színarany szeretet,
amit Te teremtesz.
A szeretet tüzét
gyújtod Földön, égben,
Szívében, lelkében
minden létezőnek.
Szereteted vegyít
Létet és nem-létet.
Így egyesítesz majd
Minden ellentétet
S minden evilági
így lesz újra szent."

A tegnapról lecsúsztunk, legalábbis megörökítés szempontjából, ám ma reggel szinte már Huncmaci mutatta az utat, a bontogatás irányába. Szerettem volna valami nagyon egyedi és nagyon emlékezetes naptárat összehozni Fülesmackónak, ám a közelgő nagynapra és a rövidke rendelkezésemre álló időre való tekintettel eme gyors- és minimáldizájnos naptárra futotta. Jövőre igyekszem még dekorálni rajta. Mindenestre öröknaptárként fog funkcionálni... legalábbis amíg újabb gyeremekünk nem születik. (igen, megelőlegeztem Minkának is az apróságokat...)

Az adventi naptárunk praktikuma csak most vált számomra egyértleművé, amikor nem-és-nem lehetett elmagyarázni Huncosnak, hogy nem szedjük szét, csak napiegyet bontunk ki belőle... így most az üres doboz romjaiban hever, az újabb apróságot csak holnap reggel, közvetlenül kibontás előtt fogom belehelyezni.

Több hete azon rinyálok, egészen pontosan azóta, mióta először megláttam EZT a reklámot, hogy gyereklányunk csak és kizárólag arra vár, hogy még mielőtt kilépne a nagybötűs életbe a zanyja megkóstoltassa vele ezt a remekbeszabott menüt. A zord Huncnak Apuja ellenben eddig mindenfélékre hivatkozva mellőzte étrendünkből, ám -úgy látszik- mára már ő is kezdi elveszteni a türelmét és mindenféle házi praktikák bevetését indítványozza, köztük olyanokét is, amiket jelen állapotomban, méreteimből adódóan szinte kivitelezhetetlennek tartok... (Apjuk mára virradólag azért megfogalmazta újabb teóriáját, mely szerint ezek a Pelenkási gyerekek utolsó pillanatig szeretik igénybe venni azt, ami jár nekik... )

Így ma délután volt hosszú séta, lépcsőzések, megkaptam a hőn áhított csípős menümet is és estére mindenféle kényeztető programokkal óhajt hitös uram kecsegtetni... amennyiben Hunor korán kidől és végre nem én alszom el a leghamarabb mindannyiunk közül, újkori szokásomhoz híven. Ha mégsem történne semmi, még mindig talonban van a kedden érkező bő 8 fokos lehűlés... addig meg: holnap délelőtt ultrahanggal egybekötött ctg...

Persze arról talán sohasem fogok tudni megfeledkezni, hogy éppen két évvel ezelőtt, azaz advent első gyertyagyújtásos vasárnapján mi már a kórházban türelmetlenül vártuk Hunorkincs érkezését, és alig pár óra múlva már köztünk volt... Egy évvel ezelőtt még csodálkozva pillogtatta söprűs pilláit az adventi koszorú láttán, ma meg... alig várjuk, hogy Apa hazaérjen a csatából és meggyújthassuk az első gyertyát a koszorúnkon... advent első vasárnapja kicsit mindig Huncos szülinapja lesz számomra...

Update fotó a rendszeresség kedvéért:

Tegnap megesett a hajnali menettel megejtett vérvétellel egybekötött ctg is. Minkalányt lekenyereztem egy kis csokival, asszem 32 évembe telt -és egy kedves baráti ajándékba, nomeg, hogy Hunor egy óvatlan pillanatban felszakítsa a csokis-zacskót -az, hogy megtaláljam életem csokiját. Azaz a kedvencet. A nagybötűs CSOKIt. Soha rosszabbat.

Naszóval, ennek tükrében a leányzó hiperaktív volt, ezért se kaptunk dícséretet, bár minden rendben vele. Extra ultrahang most kimaradt, doktorbácsink késett-csúszott, én hajnal 7 óta ücsörögtem a pincefolyosón, inkább hazatértem az ítéletidőben. A pozitívum: majdnem kiolvastam az aktuális könyvem.

Aztán ma éjszaka végre-végre-végre egyvégtébe sikerült bő 8 órát aludnom, mindezt úgy, mint akit leütöttek. Sem Huncmaci nem rugdosott ki az álmomból, sem Minkalány nem morzézott valami roppant fontosat munkára buzdítva ezáltal a húgyhólyagomat. Meg is lepődtem a 9 órai ébredésen.

Hunormanó alvásai megérnének egy külön bejegyzést. Ha eddig azt mondtam, hogy igyekszik megélni minden pillanatot és alvásra gyakorlatilag nulla időt fecsérelni, erős túlzás volt. Napközben kitolja összeesős-bárhol elalvósig a szunyát, az estire ugyanez a jellemző. Órákban mérve: általában reggel 8-kor kel, délelőtt időtől és kismamás hangulatomtól teszem függővé, hogy lemegyünk-e, majd ebéd, utána rápróbálás egy alvásra. Általában otthagy, 10-ből egyszer hajlandó aludni, viszont, ha látja rajtam, hogy fekvő üzemmódú vagyok, békésen elszöszmötöl rajtam a kisautóival, vagy elnézegeti Vukot. (ha mégsem alszik, délután 4-5 körülre dől ki KO-sra, ez a rosszabb... ilyenkor még éjfél-1 körül is dáridózik, felelőtlen szülei alvó gyűrűjében... noigen, hetek óta köztünk alszik ismét) Ha ő is elalszik 2 magasságában, egy órás szunya után frissen-fiatalosan ébred, eszik-játszik, újabban kifestőkönyvezünk meg színesceruzázunk. Élmény. Vigyorog és tetszik neki az új móka.
Előbbre hoztuk a fürdetést, hátha felkiáltással, de mégse lett belőle. Így mire apjuk hazaér a csatából, csöppje már frissen-illatosan fogadja a vacsorához. Aztán, indul a buli! Kis játék, kis összebújás, majd alvás... helyett: játék, bírkózás, ugrálás, dögönyözés, oda-vissza... jobb esetben 10 körül elalszik, rosszabb a 11-fél 12. És reggel minden kezdődik előlről. Próbáltunk már villanylekapcsolásos retorziókat, eljátszani, hogy mi hullafáradtak vagyunk és már alszunk is, kismaci is alszik, Kokó és Natasa cica is alszik, az egész ház alszik... egyelőre semmi sem vált be. Bízom az időben, mely mindent megoldott eddig is. És még a beszédfejlődésére sem foghatom, mert az majdnem stagnál, azaz dehogy is, míg el nem felejtem, lett egy új szavunk: úúúúú (a gyöngébbek kedvéért, a szívószálat hívja így... sosem fogom megérteni mért...).

Szóval így megoldódott egy hónapok óta visszatérő kérdés: hogyan is fogunk Minka születésével elférni a hálóban? Hát ma megszületett a döntés, Hunc csodaszép ágya helyet cserélt a régi rácsosával, miután jól megbeszéltük nagyfiammal az alábbiak szerint:
Mi (Hapu-én): Hunor, hol van az ágyad? Hunor vigyorog, mutogatja az ágyát. Mi: és hol alszol? még jobban vigyorog, mutogatja a mi nagyunkat. És ha megszületik Minka ő hol fog aludni? kis gondolkodás, szemöldökráncolás, majd rámutat a sajátjára, de azért kiböki ányim. (messzemenő következtetéseket nem akarok levonni, de számunkra ez azt jelentette, aludhat ott Minka, de azért a tulajdonviszonyokat időben illik letisztázni a későbbi félreértések elkerülése végett...). Hunor, az az ágy nagy a Minkának, kicseréljük a rácsosra, jó? vigyorgás, bólogatás, és újfent elhangzik az ányim szócska. (oké, kicserélhetitek, de attól még az is az enyém...). Kicseréltük, Hunor heves mutogatása és irányítása alatt. Ez is egy élmény volt. Így, ha Pelenkási uraság meggondolná magát és elkülönített sajátszobás magányra vágyna, megtehetné.
Egészen kézzelfoghatóvá kezd válni ez a szülésesdi... lassan, tényleg elsimulnak a dolgok körülöttünk...

És ma van a 3. házassági évfordulónk. Különösebb izgalom már nem jár át, inkább csak rácsodálkozom, hogy mennyi minden történt velünk ezalatt a 3 év alatt, hogy mennyire gondtalanul fiatalok voltunk még... Mintha nem is 3, hanem 13 év telt volna el... Lett egy csodaszép nagyfiúnk, mindjárt érkezik a picilányunk, lett sok-sok ráncunk, szerencsére, ha a mérleg serpenyőjére kellene dobnom őket, egyforma arányban állnának a nevetéstől-vidám percektől  és a szomorkodástól-gondoktól keletkezettek...és ez így is van jól...

... most már nincs Benned büszkeség és sértettség, mint ahogy bennem sem maradt még foszlányaiban sem... miért kell elveszítenünk valakit ahhoz, hogy meg tudjunk bocsájtani, hogy megtudhassuk, mennyire mélyrőljövő szeretettel is szerettük őt? miért kell előbb elengednünk ahhoz, hogy aztán visszatérhessen és körülölelhessen bennünket? hogy beburkolhasson a szeretetpajzsával? bennem még csak kérdések vannak, de Ti odafentről, Ti már tudjátok a válaszokat...

Talán egyszer majd minden a helyére kerül...

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

Mindig elcsodálkozom azon, mennyire gyorsan regenerálódnak ezek a kisemberek... Este valószínűleg volt egy leheletnyi hőemelkedése, nem maceráltuk méricskéléssel, kapott gyulladáscsökkentő lázcsillapítót, ami amúgy a duzzadt orr-nyálkahártyájának is jót tesz.

Az éjszakánk ébredésmentesen telt Hunc részéről, igaz azáltal, hogy náthás, szörcsög, nem kap levegőt és sűrűn kell macerálni, gyakorlatilag nullától 24-ig karnyújtásnyira vagyunk egymástól, így a teljes éjszakáit is újra köztünk tölti. Leszámítva azt a horkolásszerű valamit, amit néha produkált, mondhatni ötösre abszolváltuk az éjjelt. Nodeugye, egy igazi pasival van dolgunk, lészen az bármíly csöpp kivitelezésű is, betegség- (és pasi!) tudata már igencsak a helyén van. Amióta reggel kinyitotta begyógyult szemeit, éppen azóta nyüsszög, semmisejó: a tea túl meleg, a köhögésére alkalmazott Stodal szirupot nem hajlandó befogadni, a szemét nem hagyja sem csöpögtetni, sem törölgetni, ugyanez vonatkozik az orrára, ha mégis közelítek az eszközökkel, (mer ugye már megint én vagyok a rossz-zsaru), öklendezve köhögésrohamot produkál. No és persze, a benti cipő sem kell a lábára, meg zokni se, sőt leginkább naci sem... hogy valami jóról is beszámoljak: az orrában már nem sok leszívnivaló akad, hőemelkedése sincs, a szemei sajna még duzzadtak, de egyre kevésbé váladékoznak, egyedül ami maradó tünet, az a köhögés. Ismerve a gyors gyógyulását, szerintem holnapra már partiképes lesz újra a kispasim.

És a nagy taknyolódások tengerében szinte már meg is feledkeztünk arról, hogy ippeg két évvel ezelőtt, esküt tettünk Isten és ember előtt... tejóég, hogy telik az idő! és milyen jó buli volt! A hatalmas pocakom sem gátolt meg abban, hogy hajnal 6-ig ropjam a táncparketten, szeretteink gyűrűjében...

Ámerikából érkező ünnep ez a mai, kishazánkban még nem igazán ékelődött be a köztudatba, pedig Apáink nélkül igencsak nehezek lennének mindennapjaink. Hiszen ők azok, akik -jobb esetben- velünk kelnek, ha erre van szükség, pár órára megszabadítanak rajtunklógó kismajmunktól, akikre olyan-de-olyan rajongással tekint gyermekünk, ahogy senki másra. Mert bármilyen érzékenyen is érint ez minket, anyákat, sajna ez a kőkemény valóság: ha Apa nyitja az ajtót, gyermekünk szeme egészen más fényben ragyog onnanstól. És enyémgyerek ugyan még csak babanyelven kommunikál, mégis pillanatok alatt elmagyarázza HuncApunak, hogy mi is történt azóta, mióta nem találkoztak. És tárt karjaival csimpaszkodik a nagy erős Tátyba, akinek még arra is alig marad ideje, hogy levegye a cipőjét, mielőtt Huncos belefúrja kis fejét a vállába és úgy öleli és úgy bújik hozzá, mintha ezer éve nem látta volna, még akkor is, ha csak a sarki közértig futott le Táty egy kiló lisztért... szerelem volt az övék, első pillantásra, első érintésre...

... és ez a szerelem egyre csak erősödik a közös sétákkal, játékokkal, bírkózással, nevetéssel, mókázással, amik nélkül mindhárman sokkalta szegényebbek lennénk:

Bár hivatalosan csak ez a nap az ő napjuk, én mégis azt gondolom, nem csak ma kell ünnepelni őket, mint ahogy az anyák tiszteletét sem szabad csupáncsak egyetlen napra korlátozni. Hiszen az anyák és az apák közös érdeme és felelőssége a jövő nemzedék, a gyermekeink élete, egészséges és boldog gyermekkorának biztosítása. (no, ez amolyan 80-as évekbeli népbuzdítósra sikeredett, de remélem, azért értitek a megfogalmazni kívánt lényeget...)

Boldog Apáknapját a mi HuncApunknak (is)!

Ippeg ma másfél éve, hogy békés és összetartó kis triumvirátussá lépett elő szerelmetes házasságunk, hiszen ekkor érkezett közénk a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk az Égiektől. Jó ez így, jó érzés megtalálni az életben a helyed, megtalálni a dolgod... és ha néhanapján súrlódunk/türelmetlenkedünk/cívódunk is, egységgé kovácsolódtunk mi így hármacskán (lassacskán négyecskén...)... egyetlen pillanatát nem bánom, továbbra is azt gondolom, semmit sem tennék másképp...

Egy átlagos másfeles paraméterei (merthogy ez most nem csak rólam szól): kisportolt és izmos, vékonycsípőjű és szélesvállú 10 és fél kilós, 80 akárhány centis, 19-es cipőméretű talpakon éldegélő (nacikban még mindig bővenjók a 74-esek, badikban 86-osakat visel, nem részletezem: felül férfiasan erős... ezen van a lényeg). Immáron 12 használható foggal rendelkezik, észrevétlen gyüttek ki, fájdalommentesen, kemény éjszakák és napok nélkül. (vagy talán már mindannyian megszoktuk: Hunc a fájdalmat én meg nem tulajdonítok különösebb jelentőséget egy-egy nyüsszögősebb napnak).
Mindenevő, és ha hagynánk mindenivó is lenne, szívesen megkóstolgatja az apás délutáni játszóterezések alkalmával, HuncApu jólmegérdemelt, hűsítő pohárka sörét, közben elmajszolgatja a tejszínhabos fagyitölcsérét, esténként a vacsi mellé ösmét szívesen belekóstol az éppen aktuális borfelhozatalba is. A számára különfőzést elfelejthetem, a fagyasztóban felsorakoztatott bio zöldségekből, gyümölcsökből és húsokból készített finomságaimat lassacskán a macskalányaink fogyasztják el, érdeklődés hiányában. Helyette az kell, amit mi eszünk, lehet az vajas kenyér, májkrémes-sajtos kenyér, vagy húsleves (itt nagy kedvenc a benne főtt zöldségek és a tészta), vagy akár egy egyszerű tejszínes rakottas, egyszóval bármi. Van olyan reggel is, amikor csak kis gyümölcsre vágyik, esetleg egy túrórudival megspékelve. Enni most már gyakorlatilag egyedül eszik, igaz, az eredmény olykor-olykor hagy némi kívánnivalót maga után, de másképp már nem megy, ha etetni próbálom összeszorított szájjal csóválja a fejét vagy éppen sikoltozva veri magát az etetőszékében, hogy nem-nem-nem! Egyre szociábilisabb, ugyan még mindig nem a vele egykorú gyerekekkel, de a környék összes kutyáját/gazdáját már ismeri, a séták alkalmával ismerősként üdvözli őket. (sikkant). Ugyanez érvényes a velünk egy háztartásban élő négylábúakra is, rövidke simogatás után sokkalta jobb játék az, ha végigtereli őket a lakásban, vidáman visítozva! A játszótéren még mindig inkább a felnőttekel igyekszik kapcsolatba lépni, a gyerekekkel még nem igazán tud közösen játszani (azaz de: igyekeznek megszerezni egymás elől a fellelhető összes játékot). Itthon már egyre többször játszik el egymagában, főleg, ha dolgozom, és nem igazán van más választása, bár a gyanúsan hosszú csend, mindig jelent valamit. (néha csak egyszerűen elalszik...).
Az éjszakáink: 9-10 között elalszik a fiatalember és általában reggel 7-ig húzza a lóbőrt. Nappali alvás: hetek óta egy darab van belőle, változó, hogy mikortól, de általában dél és kettő között lezdi meg valamikor és olyan két óra nyugira lehet ilyenkor számítani. (ha mégsem, akkor estére extrán nyűgös és billegális, önmagára is veszélyes kisemberré válik)

A mindennapjaink sokkal könnyedebbek/gördülékenyebbek. Ugyan még mindig nem beszél, a saját maga nyelvén igencsak ügyesen megértet velünk mindent. Igazi korunk gyermeke, reggelente már az sem mindegy milyen ruhát adok rá, vannak olyan napok, amikor maga veszi ki a szekrényéből a kívánt aznapi szerkóját. Persze, nem mindig időjárásnak megfelelőre sikeredik a választás. (mi lenne, ha jány lenne?!) Ha új ruhát vél fölfedezni magán, végigbilleg a lakáson és bezsebeli az érte járó dícséreteket, miközben nyújtogatja a lábát és pörög-forog előttünk.

Táncol: sajátos, ősi indián tűztáncot lejt (kissé szumós beütésekkel), gyakorlatilag mindenfajta zenére.

Egyszóval: imádom őt és elfogult vagyok vele a végtelenségig... bár úgy érzem, jelen pillantban éppen ez a dolgom.

Az idei húsvétunkat, rendhagyó módon, szűk családi körben ünnepeltük. Szombaton kirándulást tettünk szerelmetes Pilisi régiónkba, betértünk egy általunk kedvelt, hangulatos kisvendéglőbe (isteniek az ételek... mmm), majd kicsit sétáltunk a tágabban vett környéken, a Duna túl oldalán lévő Vác és környékét fedeztük fel. Délután hazatértünk, ekkor lázas készülődésbe kezdtünk, megsütöttem a kalács-pótlónkat, megfőztük a húsvéti sonkát, tojásokat festettünk (idén zöld tojásaink lettek, de ez a tény mit sem csökkentett ünnepünk értékén).

Vasárnap korareggel, (igen, most sem aludt tovább Hunc 7 óránál...), családfőnk megszegte a kenyeret, a sonkát, Hunc imádnivalóan élvezte a látványt, az új ízeket, formákat, a levegőben pihenő ünnepi hangulatot. Reggeli után összepakoltunk és nyakunkba vettük a várost, ellátogattunk a hagyományörző Hollókői 2 napos húsvéti fesztiválra. Mivel előre lefoglalt szállásunk nem volt, a véletlenre bízva magunkat indultunk neki, persze esélytelen volt bárhol is megszállnunk 20 km-es körzetben. Így este hazatértünk az egész napos túrázástól kellemesen fáradtan, élményekben és meseszép pillanatokkal a lelkünkben sokkalta gazdagabban.

Húsvéthétfő nem múlhatott el a megöntözésem nélkül, HuncApu szódavízzel pótolta az elmúlt éveket, nem kis derültséget okozva ezzel Hunorvirágszálnak, aki az etetőszékéből figyelte az eseményeket, és gurgulázva nevetett. Jövő húsvétig már bizton nem hervadok el, onnanstól pedig már két férfiember hivatott biztosítani üdéntartásomat. A délutáni program, egy Margit szigeti séta volt, ahol akár leforgathattuk volna, a "Reszkessetek, kutyák!" című filmet is, ugyanis Hunor olyan sikítós és erős szeretethullámmal közelíti meg négylábú barátainkat, hogy azok általában fejvesztve menekülnek előle. A bátrabb ebek viszont a fojtogató szeretete előtt hajtanak fejet (és oly sokszor testet is... )

Szeretem az ünnepeinket.

Hunor hivatalos születésének a napja ugyan még messze van, én mégsem tudok a március 11.-e mellett talán már sohasem megemlékezés nélkül elmenni, hiszen éppen kettő évvel ezelőtt döntött úgy egy csöppnyi lélek, hogy beköltözik a pocakomba, megadva ezzel nekünk annak a lehetőségét, hogy mi lehessünk a szülei. Kicsit olyan lett ezáltal ez a nap számomra, mintha ma lenne Hunc igazi szülinapja...

"Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat."

(Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek)

A fiúk korareggel, kettecskén egymást ébresztgetve kivonultak, engem békén hagyva az álmok mezején nyargalászni még pár álomkört, majd a készülődésszagú sustorgásukra ébredtem. Miközben nyitogattam a szemeimet, két összeesküvős mosolyú, cinkos arcot láttam magam előtt, kezükben egy papírlappal.

Ez lenne az ő közös rajzuk, melyet nekem szántak nőnap alkalmából...  és hogy én mit éreztem? a torkomban a gombóc akkorára duzzadt, alig bírtam visszanyelni... többet ért minden virágcsokornál, szépszónál, amit ezidáig kaptam...

(a rajzon látható ábrák és a mai nap jelentősége közti összefüggést még kutatom, segítséget elfogadok...  kis útmutató: a házikó, a napocska és a felírat+dátum értelemszerűen HuncApu műve, az összes többi grafika Hunoré.)

Nagyon Boldog Nőnapot kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

A JÓ:

• hogy olyan értékes emberek barátsága és szeretete vesz körül, hogy néha magam is pironkodom a gondolatért, vajon valóban megérdemeljük-e?!
• hogy csodálatos évet tudhatunk magunk mögött, csöppfiam napról-napra virágként kinyíló értelmi és szellemi gazdagságával alaposan megtűzködve
• hogy még mindig megmaradt az a képességem, hogy meglássam az apró csodákat a szürke hétköznapokon
• hogy szilveszterkor könnyeimet nyeldesve tudom énekelni a himnuszt és hálát adok azért, hogy ilyen erős ez a szeretet-háló, hogy sikerült talpra állnom, hogy egy olyan életem van, amilyent mindig is szerettem volna, amilyenre mindig is vágytam, kívánni sem tudnék másabbat/szebbet/jobbat
• hogy a tavalyi évet egy torokszorongatóan csodálatos hírrel zárhattuk: egy  számomra nagyon kedves Valaki vált kicsattanóan gyönyörű kismamivá, pár hete egy aprócska élet költözött a pocakjába...
• hogy olyan Társam van, aki megérezte, hogy ezen a pár napos bulin nekem van igazán szükségem a kikapcsolódásra és hagyta, hogy újra úgy tombolhassak, mint régen, reggelig karaokézhattam-táncolhattam alkoholos befolyásoltság alatt, a meg- és összeszokott lánycsapattal

A ROSSZ:

• hogy szemvillanás alatt eltelt ez a pár nap
• hogy már nem vagyok a régi: még mindig szenvedek a fáradtságtól
• hogy máris elárasztódtunk munkával

A CSÚF:

• a másnapok kiábrándító plasztikussága...

(nomert persze, hogy megint megvárta az éjfélt a fiatalember, akárcsak tavaly...)

Vasárnap délutánnal -HuncApu munkábamenetelével véletlenül éppen egyidőre esik- véget ért ez a többnapos puha melegség, amit hármacskán itthon töltöttünk. Még a számítógépet se kapcsoltuk be napokig, érzékeltetném ezzel is, hogy nagyon jól elvoltunk mindenfajta külső elem nélkül is. (sőt, sokszor azt se tudtam, hol is leledzik a telefonom!) Sok minden másképp alakult, mint ahogy elterveztük, de alapjaiban egy nagyon békés és meghitt, családias ünnepet tudhatunk magunk mögött. Nasakkor sorjában:

23.-ára a lakás csillogott-villogott (najó, itt ez sosem fog olyat csinálni, megelégszem azzal, hogy nem kellett lavírozni a játékok között, nem lepett el mindent a macskaszőr és a vasalni-, illetve mosnivaló). Aznap már rotyogott a gázon a töltöttkáposzta és sült az Ingrid-féle isteni kuglóf a sütőben, pulyka megtűzködve-bepácolva várta a másnapi tűzpróbáját. Nopersze idén kimaradt a házi készítésű szaloncukor és beigli, nodemajd jövőre!

24.-én már koradélután lázas aggódásnak adtam hangot, mely szerint mindig mindenben elcsúszúnk, nem lesz időre se vacsink, de fánk... csakis így történhetett, hogy Huncorgó jelenlétében (a nappaliban leledző etetőszékében trónolva), saját magam ékesítettem a fánkat már koradélután (3 óra magasságában) karácsonyi dallamokra, miközben HuncApu  a pulyka-körüli teendőket látta el, valamiint közelebbről is megismerkedett a hentes-mészáros szomszédunkkal. A közelebbi barátság érdekében feláldozásra került pár kupica pálinka és pár pohárka fehérbor, cserébe viszont énhősöm kolbászfélékkel és kocsonyával tért fel az alattunk elhelyezkedő tárolóból, (pedig, csak gyereksétáltatni indult!), amit szomszéd -mint utóbb megtudtam- konyhává alakított át. Hm. A bevonzás, kérem szépen.

(a fa élőben sokkal szebb/formásabb/sűrűbb... és mindketten tudunk értelmesebben is nézni... de komolyan!)

25.-én családi ebéden jártunk, miszter H. fenemód elemében volt, egy szemvillanásnyi idő alatt átrendezett egy ékszeres fiókot és ezzel egyidőben számítógépes alapismereteit is bizonyította. Kikapcsolta az éppen akkor nemhasznált műszaki cikket.

A 26.-27.-e a békés punnyadás jegyében telt. Imádom, hogy a Ded, (aki már nem is Ded, merhogy csak egyéves koráig illeti Őt meg ez a jelző), teljesen rá tud hangolódni a mi ritmusunkra: ha sokáig köll aludni- ebben is partner, ha sokat kell enni- no, ebben is helytáll.

A hajnalba nyúló maratoni olvasásaimnak köszönhetően, melyeket (minő perverzió?)  a fürdőszobaszőnyegen lapulva ejtek meg, komatózus és eseményekben gazdag álmaim voltak... node az milyen már, amikor azt álmodod, hogy az expasi, aki sosem volt a szavak embere, gyermekdalok kiadásából kíván útiköltségre szert tenni, hogy kijuthasson az ígéret földjére?! és akkor már szót sem ejtek az érett petesejtjeim félálmomban vizionált misztikus táncáról... egy valamirevaló pszichomókus tenyerét összecsapkodva lelkesülne mesélnivalóimtól...

Tegnap óta vizesésszerűen ránkzúdult a munka. Minden azonnal és rögtön köll, necces esetek és még necesebb ügyfelekhez van szerencsénk. Hunc meg nemes egyszerűséggel, ha úgy ítéli meg, hogy sok időt töltünk a gép előtt,  lazán kikapcsolja. Párhuzamosan készülnek a szilveszteri étkek, és igyekszünk ráhangolódni, hogy ma este már buli van, pár óra és indulunk, de valahogy még nem tökéletes a harmónia, főként úgy, hogy éppen kétrét görnyedek az azonnali és nagyon sürgős munkáktól, valamint Hunc is hipernyűg. (tudom, hidegfront).

Akivel nem beszélnék, annak kívánok egy olyan új évet, amilyent szeretne, minden titkos álma megvalósulásával, lelki békéje megtalálásával!

BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

Ezúton is szeretnénk Minden Kedves Rendszeres és Rendszertelen Olvasónknak Vidám és Meghitt Ünnepeket kívánni!

Közeleg a karácsony, és nem hiszem, hogy csak én érzem  úgy, hogy kezdenek felszaporodni a támogatásokért protestáló alapítványok. Úgy gondolom, ilyentájt mindenki szíve csordultig telik, bőkezűbb lesz, kicsit befelé néz és megpróbál hálát adni a békés, puha estékért, a tüzhely melegéért, az összetartozás szeretetteljes hálójáért, az asztalon a főtt ételért és mindközül a legértékesebbért - a családunk egészségéért.

Hunornak pedig igyekszem átadni ezt az érzést... igyekszem megtanítani arra, hogy a szerető cselekedetek egész életre szólnak.

Idén már Hunorral (nomeg drága barátainkkal, akikkel tavaly nem sikerült összehangolnunk egy Andrássy úti sétát...) látogatunk ki a Mikulásgyárba. Idén majd Ő adja át a Mikulás(lány)oknak az összekészített csomagot... és szeretném hinni,  hogy valakinek szenteste ezzel mi is egy mosolyt csalunk az arcára... hogy valakinek igazán örömet okozhatunk, apró odafigyeléssel, törődéssel... csak annyival, amennyiről valójában kellene szólnia az ünnepnek...

Egy csodálatos év röppent el... megmutattunk sok mindent egymásnak,  Hunor megtanított arra, hogy alvás nélkül is lehet élni és, hogy föl lehet ébredni éppen kettő perccel az Ő ébredése előtt is. Tanultam türelmet, szépséget látni, minden nap valami apró csodával ajándékozott meg... megtanultam önzetlenül és feltételek nélkül szeretni... anyává érlelt ez az egy év... Ő pedig kisfiúvá nőtte ki magát... csibész és huncut kisember vált belőle. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyaság nem tennivalók listája, nem lehet pontról pontra könyvből megtanulva jóanyának lenni. Az anyaság egy végtelen szeretetfelhő, gondoskodás, odafigyelés és törődés, figyelmesség, ami körbeöleli a kicsi kibontakozásait...  Megtanulni magunkbaszívni és becsben tartani minden olyan értékes pillanatot, amikor hozzánkbújik, átölel, ránk nevet... amikor még mi jelentjük nekik a mindent... azt jelenti, hogy igazán velük vagyunk testben és lélekben... azt jelenti, hogy igazán elégedettek vagyunk azzal, akik vagyunk, hogy ők is büszkeségtől, elégedettségtől és magabiztosságtól ragyoghassanak...

Köszönöm, hogy minket választottál, Kisfiam!

Az egész napom csöpögős és könnyes nosztalgiázással telt, hiszen tavaly advent első vasárnapján mi már nem tudtuk meggyújtani közösen az első gyertyát a koszorúnkon. Fontosabb dolgunk akadt... a kicsikirályfi ekkor látta elérkezettnek idejét a megérkezésének. Szinte újraéltem az elmúlt év vasárnapjának minden percét. Igen, tavaly ilyenkor már a karomba tarthattam Huncost, már elkészült az az ominózus első közös fotónk is...

Idén pedig már együtt gyújtottuk meg az első gyertyát... és igen, tessen nézni ezeket a csillogó szemeket, na, ezekért a szikrázó, világra-rácsodálkozókért bármire képes lennék... tavaly ilyenkor még fel sem fogtam igazán, hogy az a kis tátogó csomag az tényleg az enyém, velem jön haza, részt kér (nem is olyan kicsit!) az életemből, hogy lehet így szeretni, ennyire mélyrőljövőn és feltétel nélkül... tudom, hogy idén olyan karácsonyunk lesz, amilyen még sosem volt....én pedig úgy várom, ahogy még sosem vártam életemben ezt az ünnepet...

Mivel nekünk kettő van, és ugyan tavaly Ingrid érdeklődőtt, hogy mostantól melyiket fogjuk ünnepelni: a polgárit vagy az egyházit? és mivel még mindig nem született döntés, (tehát mindkettőt ünnepeljük!), ismét eljött a házassági évfordulónk napja. Most éppen a polgárié.

A közös útunk első lépései kicsit ingaórásra sikeredtek, de akárcsak a mindennapokban, előbb vagy utóbb ott is közös nevezőre jutottunk: 

A fotók válogatása közben döbbentünk rá mindketten, hogy bezony, mi sem ússzuk meg az évek múlását ráncok és plusz kilók nélkül: (bár HuncApu szerint nincsenek is plusz kilók, csak a karom lett a Hunc-cipeléstől erősebb... )

Írni kéne erről is... hiszen bármiről oly könnyedén csacsogok a mindennapokban... tavaly sem tudtam szavakba önteni a gondolataimat és igazán most sem tudom megfogalmazni az érzést, ami a Halottak Napja közeledtével a hatalmába kerít. Gombóc képződik a torkomban és megbénulnak az ujjaim... újra és újra belekezdek egy-egy mondatba, hogy aztán elcsatangoljanak a gondolatok és semmissé váljanak a már leírt szavak... az agyamban cikáznak az emlékképek,  egymásba-keveredve lassacskán kamikáze módon szétpukkadnak...

... a hiányuk ezen a napon kulminálódik a tetőfokára, ilyenkor gát nélkül előtörhetnek a mindennapokban padló alá söpört érzések...

...tudom, hogy lassan meg kell tanulnom beszélni róla, hiszen jövő ilyenkor, Huncos már a világmegismerő kérdéseivel fog bombázni... és nekem elfogadható válaszokat kell adnom a miértekre...

...már városi legendaként kering, hogy csöpp Pelenkásink új ébrenmaradási csúcsokat döntöget, egyre nagyobb sikerrel. Meg az is tudvalevő, hogy iccakánként többször bejelentkezik pár frissen nyert vígaszkortyért, amit ezidáig lelkesen teljesítettem, de pár napja úgy döntöttem, megpróbálom megvonni tőle az éjjeli nasiját.

Az ébredező nyöszörgésekor halkan megjelentem az ágyánál az orvul odakészített vízzel töltött cumisüveggel, majd csöndben a hátáról a hasára fordítottam és megkínáltam vízzel. Első megdöbbenésében elfogadta, hatalmas pillogással méricskélte ki lehet ez az anyuszagú teremtés, aki egyáltalán nem a megszokott anyumódon viselkedik?! Amikor már hagyta a vízet kicsordulni a szája szélén nemes egyszerűséggel egy odakészített cumit dugtam sírásra görbülő ajkai közé. Összevont szemöldökkel cummantott kettőt rajta, majd csirkeláb-ujjacskáival szakszerűen kiemelte a szájából és egyik kezéből a másikba adogatva csodálta a sólámpa fényénél, hogy ugyan mi lehet ez a furcsa szerkezet? Pillanatnyi holt idejét kihasználva, kislisszoltam a szobából, füleimet az ajtóra tapasztottam, de mögöttem továbbra is néma csönd maradt, még hosszú percek múlva is... nem bírtam tovább, visszalopakodtam meglesni: Hunor mézédes álmait aludta, a cumi elérhetetlen távolságban tette ugyanezt...

Konzekvencia:
1.Hunor éjszaka határozottan nem éhes és mióta bevezettem spártai szigoromat, újra vannak átaludt éjszakáim
2.továbbra sem lett cumista a gyermök, viszont figyelemelterelésre kivállóan alkalmas ez a célszerszám.

És merő figyelmetlenség az életem, pedig esküszöm nagyon készültem rá: éppen tegnap volt egyéves a családi krónikánk (bár őszintén, magam sem hittem, hogy ilyen sokáig kitartok)! A naplóírás ötletét két csodálatos barátnak köszönhetem: éljen Micka meg Ingrid nomegpersze HuncÚr, hiszen nélküle blog sem lenne és mit sem érnének mindennapjaink!