cucka 2009.10.31. 23:01

Sokminden

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

Nálunk az esti rutin éppen aképpen zajlik HuncApu délelőttös-é vagy délutános rabigában vagyon éppen. Ha délelőttös (legyen ez az A verzió), a fiúk délután elcsavarognak pár órára, iylenkor végre egyedül lövöldözhetek kedvemre maradhatok a gondolataimmal, bambán olvashatok, esetleg szunyhatok egy húszperceset. Ha délutános a ház ura, (ez a B verzió) akkor van a nehezített pálya: a kettecskén töltött délután, ami estére nyűgbe és fáradtságba csap át. Ez az állapot akkor kulminálódik, amikor Huncmester előbányássza bárhonnan is a telefonomat, megjelenik vele, a kezembe nyomja és félre nem érthető módon kiadja a parancsot: Táti. (föl kell hívni az apját). Ilyenkor HuncApu pár szavára lecsitul, hevesen bólogat, majd angyal és kismama kímélő üzemmódúvá válik.

Este sikerült egy kaputelefonos Táti hívást elcsípnem: (kisszék odatol, Hunc feláll, kagyló leemel és már mehet is a szpícs... azon még nem gondolkodtam el, hogy vajon ezt a beszédet az utca előttünk elhaladó népe is hallja-e?!)

cucka 2009.10.22. 11:15

Szavak

Merhogy valami szemmel láthatóan megindult a kölökben (és most nem az orrából megindulóra gondolok). Az elmúlt napokban egyre többször nevez nevén tárgyakat, melyeket eddig sosem tett. Persze 98 százalékban még mindig a maga alkotta nyelvezetet használja a külvilággal való kommunikációra, ám bátorít a gondolat, hogy mégiscsak hamarabb fog bezsélni a szépokosnagy Bátyuska, mint Hugica.

- kezdetben vala ugye a dziz (víz), ami mostanság litylity lett, ebből én messzemenően azt a lelketsimogató következtetést vontam le, hogy sikerált átörökítenem beléje egy leheletnyi humán beállítottságot, hiszen első szavai hangutánzó szavak... (profánabb magyarázat: enyém rosszokás az ágy mellé készített ásványvízes flakon, amit nemes egyszerűséggel meghúzok, gluttygluttyolva...)
- TÁTI- még mindig az apa, apu hívószava, egy átlagos napon 298ezer 643szor hangzik el, még akkor is, ha apjuk éppen itthon is leledzik, ám mégis valamely oknál fogva csippan a kapucsengő, Hunc akkor is angyali mosollyal megüdvözülve tátizik hosszasan (akik látták a Vejedre ütököt, annak ismerős lenne a Táááá-Tiiii hanghordozása... igen, éppúgy artikulálja, mint a kissrác az első szavát...). Jó csaliként szolgál hazacsalogatáskor a térről. (gyere, mert Apa már otthon vár minket... szem felcsillan, Táááátiiii, és már jön is... egy újabb 10 méteren simán és zökkenőmentesen...)
- náni- no, ez lennék én... ritkán hangzik el, de olyankor odabújik és feszíti hozzám a kistestét... könnycsalogató, hiába is bagatellizálom el... Ez a hívószó akkor is, ha valami nagy okosságot csinált (pl.felmászott valahova, ahonnan nem tud lejönni, kinyitott egy fiókot, amit nem tud visszatolni, ám már nem bír tartani sem...)
- nem, sőt nemnemnem- elég egyértelmű, nem is ragozom
- hinta
- , sőt jójójójó (a hosszított verziót én használom, ha telefonálok... )
- hámm - a gyengébbek kedvéért a mutatóujját ilyenkor behelyezi a mandulája tövéig
-
kis odafigyeléssel fellelhetők még szótövek a kifejezéstárában, de ezeket olykor a saját belemagyarázásomnak érzek. (ma = alma, Atyi= Matyi... ööö, ma néztük meg a Matyibarátot vidión, Miii= Minka, Luuu= Lilu, szavak helyett inkább mutogat-gesztikulál- jelbeszél)
- ányi, ányim (elvégre hamvas kétévesense köll kijelölni a tulajdonjogokat, birtokos névmás: enyém)
- vava - nem és nem hajlandó kutyának hívni szegény párát továbbra sem , ja és Vukot is vavának hívja
- brubrubru - motor
- bruá - autó (hoppá! van ám itt megkülönböztető jelzés!)
- - a nyomaték kedvéért bólogat is hozzá, igent jelent
- tutyitutyitutyi, tututyi, gyitágyi és társai (ismeretlen értelemmel rendelkeznek, talán évszázadok múlva a Hunor-kutatók megfejtik...)

És ilyen az, amikor végképp megszűnik a zárt ajtók biztonsága...

... és mégse csinálja!

Lassacskán szívügyemnek kezdem tekinteni, hogy varázslatos babszem Jankónk továbbra sem óhajt a minyelvünkön kommunikálni. Persze tudom, az égadta világon semmiről sem vagyunk lemaradva, nomeg keringenek legendák Einsteinről is, aki csak 5 évesen szólalt meg először, és persze vannak teljesen hétköznapi Hunor korabeli manócskák, akik már javában mondatokban beszélnek. Igazából kézzel-lábbal, mutogatással és hangjelekkel abszolút érthetően ellavírozik Huncmester a világunkban, ám bennem mégis olykor adódik egy csöpp hiányérzet meg szívdobogás, főként olyankor, amikor véletlen kicsúszik a száján valami odaillő és értelmes szóra hajazó.

Történt ma, hogy vasalásos restanciám fojtogató gyűrűjében, Minkalány sűrű szüneteket követelt ki magának (közelít a hidegfront...). Ilyenkor Huncos is mellémkuporodott a fotelba, rámfeküdt, szorosan hozzámbújva pihentünk. Az egyik ilyen szünetben hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem csibészlurkómat, hogy mondod azt, hogy Ági? (kis magyarázat: azért pont az Ágival indítottam, mert exkolléganőm legutóbbi látogatásakor egész délután azt szajkózta, hogy gági-gági-gági), mire dedem rámemelte sűrű szempillával körülölt szemeit és legszebb magyarságával azt mondta Ági. A nemvárt sikertől felbuzdulva, ám továbbra is blazírt higgadtsággal tovább kérdeztem, és hogy mondod azt, hogy Huni? Kisfiam erre a legtökéletesebb kiejtéssel ismételte utánam, hogy Huni... rafkós róka ellenben ráérzett a ráéreznivalóra és innenstől extázisba bohóckodta magát és semmit sem volt hajlandó utánam ismételni, sőt! Belecsapott egy azóta is tartó nyelvjátékba (nyelv szájon át ki-be himbál, miközben torkát folyamatos lálálálálálálá hagyja el), mely akkor és csak akkor kezdődik és mutat egyre emelkedőbb hangerőt, amikor én a Zapjával szeretnék pár szót váltani.

Aztán meg a véletlenek furcsa játéka, váratlan telefonhívás, régnemlátott barátnő és ugyanazzal a jóhírrel örvendeztetjük meg egymást és sírva nevetünk és ugyanarra gondolunk és ugyanúgy örülünk a másik sikerének. És ez jó. Mindennél jobb.

süti beállítások módosítása