17.50 Hunor megtalálja családunk leggyengébb láncszemét. Mióta a macskák kitaszítottá váltak (értsd: az alsó szintre költöztek), már nem ők azok. Kopaszmalackát nem tekinti méltó ellenfelének. Igazságosztok, Hunor előrehozottan kádban végzi. Közben Minkát álombaetetném, de zavar van a mátrixban, bentről kiabál a kiskrapek, félre nem érthetően kaka, kaka. Kicsit hagyom úszni a levében, mert nem hiszek neki. Kellett volna. A fürdőhab buborékai között elő-előbukkan egy-egy sejtelmes darabka. Víz leenged, replay gomb megnyom. Egészen pontosan még kétszer játszuk ezt el. Eztán már csak zuhannyal büntetem.

18.50 már vége is a fürdésnek. Minkesz végre a fürdés előtti húszpercesét alussza. Józsika foggal-körömmel kitart amellett, hogy márpediglen ő az egy tányérra összekotort borsófőzelék ebédmaradékát fogja megvacsorázni. Igen, a kutyák elől. Nem meggyőzhető. Egy adott ponton túl, már fel is adom. Jóízűen elköltött vacsorája után levezetésként kicsit átrendezi Dédi antik szobáját.

19.20 Lakodalmas Lajos elszomorodott fejjel megjelenik az ajtóban és ismét medvéket jelez. Kétkedek, de felküldöm a kanapéra, amíg behozom a szükséges kellékeket. Bő 20 másodperc múlva az alábbi kép fogad:

A felmászás mozdulatában elaludt.

19.55 Minkesz frissenfürösztött, játszószőnyegen lazít. Rájövök, Hunc nem viccelt. Álmába tisztába teszem. Hason. Giga adag. Mégiscsak inkább háton. Közben patakokban folyik a hátamon az izzadtság, mert tudom, elég egy apró hiba, egy rossz mozdulat és feléled a főnixmadaram. Akkor viszont garantáltan hajnalig dáridózik.

20.05 Becipelem. Huhh, de kár, hogy már nem cigizek. Most nagyon jól esne egy mély torokslukk. Jutalom gyanánt. Így magambatömök egy vékonyka csík túrós rétest. Ma se fogyok nádszálra.

20.55 Minka is kidől. Nem bírta követni a Barátok közt eseményeit. Én sem.

21.31 Túl egy habfürdőn, mára már mindegy alapon, bekucorodom egy tál pattogatott kukoricával Helyszínelőket nézni. Mert megérdemlem. (és csak halkan mantrázgatom, hogy nem fognak felébredni, bérmennyire is tökéletes ez az este...)

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

Kedves ismerőseinktől kaptuk az Apám kakasa című,  klasszikus verseket ápdételő kötetet, melyet előszörre kellő szkepticizmussal és talán egy minimális fenntartással is fogadtam. A kötetben az átdolgozott versikék mellett természetesen szerepelnek az eredetiek is.
Most, hogy Hunor második napja nem hajlandó napközben aludni, és hogy délután 5-re olyan állapotba kerül, hogy esik-kel, majd fürdés utánra már üvöltős magasemtudjamibajúvá süllyed, aktuálisnak érzem és ezáltal folyamatosan dúdolgatom is az alábbi Bóbitából átköltött versikét:

Lackfi János: Kölyök

Józsika, Józsika csápol,
frászkarikán hegedülget,
répapüré dala csendül,
fancsali dob hasa dülled.

Józsika, Józsika bokszol
hasba püfölve a Holdat,
az heherész, puha gombóc,
fény-keze visszapofozgat.

Józsika, Józsika majszol,
tök tuti mézzel a hagyma,
sajtos eperfagyin ikra,
s kell csokiöntet a babra.

Józsika, Józsika alszik,
fortyogi katyvasz az álma,
zöld egerek, lila macskák:
tömve szöszükkel a párna.
 

Most már csak Józsikázzuk házi divatdiktátorunkat, aki tökéletesen ötvözi a fején viselt bolhanyakörvet reklámozó kutyakendőt a valamelyik bulvárszaklapban ajándékként fellelhető CombosEdina-sállal. Hősünk mindehhez konszolidált szürke, autós pizsamát választott.

A húsvét előtti hetekben, kicsiny falucskánk férfi lakosai (az aranymosolyúak és az egyfogúak is) valamiféle perverz vigyorral az arcukon biztosítottak arról, hogy idén nem fogok ám elhervadni. Pánikhangulatom csak egyre jobban fokozódott attól a hírtől, hogy a szomszédközértes azért nincs nyitva e jeles napon, mert elege lett a sok locsolásból érkezett, fessnek aligha nevezhető férfiember kiszolgálásából.
Aztán eljött a jeles nap, és még HuncNagyi csengőjére is összerezzentem, és gyorsan elhadartam az előre begyakorolt szöveget, mi szerint, jajjdenagyonsajnálom, hát éppen nem vendégeink vannak, nem jönnének esetleg vissza, mondjuk jövőre?

Nyúl-ügyben szintén így jártunk. A fél falu bizonygatta, köll az a nyuszmák vasárnap reggelre a kertbe, elősegíti a tojáskeresést vagy mit. Gyermekkorom legszebb tojáskereső nyuszis évei jutottak eszembe, és elég hamar meggyőzhető voltam, főként úgy, hogy több gazda is lizingelhető nyuszkát ajánlott, azaz ünnep végén visszaveszi. Itt faluhelyen kicsit más aspektusból nézik a nyuszókat, az egyik Józsi úgy menedzselte kisszőrösét, hogy ha agyonszereti a gyerek (értsd feldobja a pacskerét), asse baj. Hm.
Végül jöttek a nyulak. Igen, többes számban, ugyanis két gazdától szereztük be az alfa nőstényünket (jobboldali foltoska) és az alfa hímünket (baloldali vadas). Mert persze, hogy nyulaink is lesznek. (vannak?). És reménykedünk, hogy valóban úgy szaporodnak, mint a közmondásbeliek.

És tegnap megérkezett az újabb kisgombóc is, így most már a kerti munkálatok közben boldogan danolászhatom, hogy feketén a hófehér... Bár jelen állás szerint inkább fehéren a szénfekete, mert a pici még nagyon pici, Göncöl meg tejóégmekkora előszeretettel tapodja meg a kispulit, merő játékosságból.
Kéretik figyelemmel kísérni a hátteret is, amiatt a frissen ásott földsáv miatt van ma 5 újabb darab vízhólyag a tenyeremen. Igen, amin éppen hancúroznak a kölkök...

Az én szociálisan érzékeny kisfiam testével védi a kispulit a sorozatos attrocitások ellen, közben dünnyög is valami biztatásfélét:

A falusi életünkben továbbra is dívik a cserekereskedelem. Élvezem ezt az új állapotot, hiszen amint hazatér a zuram és észreveszem az arcán azt a hamiskás mosolyt, már tudom, ismét valami új terméket-élőlényt izzított be itthonra. Így van már gombaszedő nemJózsibácsink, meg medvehagymaszedő szinténnemJózsibácsink, sütisütő Marikanénink, tyúkotadó apókánk, alfanyulakat adományozó Józsibácsink (erről majd külön is szó lesz valamikor) és lovasoktatást biztosító szinténnemJózsink.

A ma délutáni napsütés kedvezően befolyásolta Huncmedve kedélyállapotát, vigyorogva bólogatott arra, hogy hétvégén elmegyünk lovagolni. Oly mértékben beleélte magát, hogy rögvest beugrott a cipőjébe és az ajtó előtt hadovált, hogy uccu neki, ő már most menne. Mivel kivételesen a zapja is itthon volt, így amíg én dolgoztam, ők kilátogattak a farmra.

A 3-4 éves kori lovasoktatást nem a kőkemény edzések-kötelezettségek jellemzik, hanem sokkal inkább játékos ismerkedés, simogatás és barátkozás ezekkel a busafejű lényekkel. Az első óra ennek megfelelően telt el, a Palacsinta nevű póni és a kisember szőtték szorosabbra szálaikat. Hunor lelkesen vigyorogva teljesített minden bohókás feladatot, koncentrált, figyelt és bátran ráfeküdt a menetelő lovacskára, sőt a lovászlány kérésére, fel is állt rá. Mintha mindig is köze lett volna a lovakhoz...

Hunor előszeretettel alszik el extrém helyeken, ám az utóbbi időkben egészen konszolidáltan, ágyban, kanapén tette, így ma konkrétan röhögőgörcsöt kaptam, amikor szólt a Dédi, hogy ezt látnom kell. És tényleg. Nomeg dokumentálnom:

És igencsak el vagyok maradva a Szépleány fejlődésének lejegyzésével. Míg ezelőtt két évvel örömtáncokat lejtettem, hogy Hunorvezér a negyedik hófordulójára megörvendeztetett egy hasról hátrával, most teljesen természetesnek vettem, hogy kicsilányom alig két hónaposan hasról hátra, alig háromhónaposan meg hátról hasra forgolódik.

Valamelyik este megörökítettem a konvencionális hasról hátrát, íme: 

Arról, hogy a kéthónapig elhúzódó Minka-arcmizéria miként is gyógyult meg, egy hosszabb bejegyzésben készülök beszámolni. Alaposan körbejárva a témát, és főt hajtva a főhajtanivalók előtt.
A lényeg ezeken a fotókon van, széparcú lett a kisasszony:

És Hunor, aki szintén társ a hordozásban:

A hétvégénk kertgondozással telt. Az eredmény számtalan harci sérülés testszerte, valamint bőrkeményedések és vízhólyagok tömkelege. És szembesültem azzal, hogy ott is vannak izmaim, ahol sosem gondoltam volna. Mint ahogy azt sem, hogy egy szelet kenyér levágása kemény hátizommunka eredménye. Vidéki fitnessz.
Kompenzál a tudat, hogy idén nyáron már saját ződségek kerülnek az asztalra.

Ismét eljött a legendás kiskörtés rugdalózó ideje.

Bízom benne, hogy a történet itt még nem ér véget és pár éven belül újabb kiskörtéseket fotózhatok... A rugdalózó még elbírja.

Hunor a kiköltözésünkkel egyidőben varázsütésre rendbe szedte estéit. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt önmagától tette. Legkésőbb 7-kor vacsorázik, fürdik, aztán 8-kor már pizsiben, pár percet tévézik, majd jelzi, hogy indulandusz a hálóba. Lassacskán még a mesére is megérik.

Pár napja gondoltam először arra, mi lenne, ha rápróbálnánk a külön szobás alvásra, semminemű kötelezettség és erőszak bevetése nélkül. Aztán teltek a napok (hetek?), és nem volt erőm, kedvem a teszteléshez. Ma délután megpendítettem a legénynek, hogy este különszobába alszik... különösebb reakciót nem váltott ki belőle a szónoklatom, én mégis megvetettem az ezeréve nem használt ágyat, amíg Hunorvirágszál a kádban áztatta habtestét.
Fürdés után következett a szokásos bepillantás a kereskedelmi tévék által sztárrá avanzsált egyének magánéletébe, majd kisfiam mutatta, elérkezett a lefekvés ideje. Eléggé egyértelműen teszi: villany leó, tévé kikapcs. ...és egyetlen rápróbálás nélkül, a gyerekszobába vette az irányt, felmászott az ágyára, lefeküdt és megpaskolva  a mellette lévő helyet, közölte, hogy csücs. Melléfeküdtem, ő szorosan hozzámbújt, adott egy puszit és nem egészen 5 perc alatt már álomföldön vadmotorozott. Fölöttébb giccses szitu.

Tejtől és mindenféle érzésektől dagadó mellel jöttem ki a szobájából, és lelkesen hívtam a kicsik apját, hogy jelentem, nyóc óra és mindenki a helyén durmol. Apjuk, meg fancsali hangon csak ennyit mondott, nekem úgy fog hiányozni Mancika...
Amúgy meg nekem is, hiszen közel 2 éven át aludt velünk-mellettünk-köztünk.

Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy innenstől soha többet nem jöhet a miágyunkba, sőt. Inkább csak azt érzem, hogy megintcsak nem csaptak be az ösztöneink, amikor azt éreztük, ha eljön az ideje, lesz külön szobája, külön ágya.
Felnőttél, picibabám...

A másik történelmi pillanat, az tegnap volt. Kimenő napunk volt a ház urával, adtunk a kulturának, ránk fért. Hosszú hónapok óta nem jártunk már kettesben sehol. Hunor indulásunk pillanatában úgy döntött, mégiscsak inkább velünk tartana, nehezen volt lebeszélhető róla, még a gumicsimmáját is magára kapta, úgy igyekezett. Persze, volt sírás-rívás, hiába no: ritkán mozdulunk ki nélküle, bár állítólag percekkel később teljesen megvígasztalódva dögönyöztette magát agyon a kutya által.
A nagyobbik bibi Minkaleányka volt. Ugyanis én úgy gondoltam, jól feltankolom, meg hagyok is itthon egy nagyadagnyit, becummedlizheti kedvére. A leányka mégis inkább az éhségsztrájkot választotta, nem volt hajlandó elfogadni a műcickót, helyette hosszasan skálázott. Őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy ebből baj lehet, bár Minka sosem cumizott, és így utólag belegondolva, cumisüvegből sem fogyasztott.
Mondjuk, van aranytartaléka rossz napokra, mégis éjjel kettőkor soron kívűl rámcsatlakozott.

Ma megejtettük a hathetes csípőszűrést is. Negatív a leányka csípeje, dottore bácsinak egy maroknyi macicsapattal jattolt a vizsgálatért. Hálás beteg.

Esti kanapébitorlás:

és iskolapélda arról, hogy a ducilányok is lehetnek csinilányok:

Minka két napja úgy nyálzik, mint egy veszett kutya, ami kéznél van, azt gyűri a szájába. Gyanítom, beindulhatott a fogzása, bár messzemenő következtetéseket nem merek levonni, Hunor esetében is így kezdődött és majd' 9 hónaposan bújt ki az első gyöngyszeme. Jóslásban nem vagyok túl jó.
Minka bubinyálakat fújkál és közben danolász. Mert telepocakkal szép az élet.

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy vasárnap délelőtt 10 órakkor mi már túl vagyunk reggelin, egy-két kóbor macicsapaton, és élvezzük a küszöbön toporgó , lágyan cirógató tavaszi napsütést, én azt finoman szólva is arconröhögöm.

Ma viszont nyakunkba vettük a vidéket, órákon át sétáltunk, erdőben, gyalogúton, Hunor javarészt motorral, Minkesz rámkötötten. (mer nappal szembe jó pózolni...)

A kiszabadult gyermek, aki már a lakótömbök gyűrűjében is különös kapcsolatban állt a játszótér melletti szökőkúttal (ő és a kis Gyurka pajtija versenyt dobálták tele kavicsokkal a biztonsági őrök legnagyobb örömére), most háborítatlanul dobálhatott mindenféle kavicsokat, tobozokat, botokat a sebesen futó patakba.

Rájöttem, a mifalunk (kicsit érezhető azért már a lokálpatriotizmus, ugye?!) a hídak faluja, bármerre is indulunk neki, minimum egy két hídon átkelünk, Hunor nem kis örvendezésére. Ott aztán hosszú perceket kell eltölteni, én szívdobogva lesem, mikor kell ugrani utána a folyóba, annyira a széléről és annyira életveszélyesen dobál.

Akárki meglássa, hídember lesz belőle.

Sosem volt titok, hogy nálunk az esték-éjszakák, -hogy is fogalmazzak?- eléggé lazává sikeredtek. S hogy mit értek laza alatt? Az időpont sem volt kőbevésett, valamint a hely sem. Azaz de, általában a miágyunk. S hogy hogyan is alkult ez így? Foghatnám ezer dolgora (családfő kiszámíthatatlan munkaideje, a gyakori szoptatások, a holdállás, közös tévézés... vagy, hogy divatosan hangozzon: kötődő nevelés), leginkább mégiscsak a mi kényelmünket-lustaságunkat tudom felhozni indokként. Mert nekünk jó volt, hogy ott voltak karnyújtásnyira, hogy összebújva aludhattunk el. Ösztönösen erre volt mindannyiunknak szüksége.
A kiköltözésünkkel egyidőben, mondhatni varázsütésre megszűntek az esti altatásos ceremóniák. Szokott időben (általában vacsoracsata közepén, ámbátor néha a híradó végét sem érjük meg...) elmegyünk fürdeni, 8-kor legkésőbb már ágyban vannak, legtöbbször ekkor már alszanak is, de legrosszabb esetben is 9-kor már csönd van. (és már emlékeimben is halványulnak az éjfél-fél egyes ébrenlétek...)

Mi valóban szeretjük, ha köztünk alszik/alszanak. És sosem éreztem ezt problémának. Egészen pontosan az elmúlt napokig, amikor is képtelen voltam összefüggően aludni pár órát. Rámnőttek. Mindketten. Kiszorítanak és eltaposnak. Sajátos módszerekkel. A nagyobbik rámfekszik, belémfúrja magát, csatakosra izzadunk -bal oldalról, a kisebbik addig kaparász, piszkál, karmolgat, amíg arrébb nem vonszolom magam -jobb oldalról.
Persze H&M Apjukot békén hagyják. Önálló elhatározásra jutottam, melyet tegnap este tett is követett, így este gyors és a tőlünk megszokott módon hangos lakásátrendezés következett. A változás: a Kisebbik, -ugyan továbbra is a mi hálónkban-, ám a saját kisrácsosában alszik. És ebben a formában, ő is nyugodtabban aludt, azaz kihagyta az éjféli etetést, este 8-tól hajnal 3-ig grillcsirke pozicióban feküdt. (persze, hajnaltól már ottragadt mellettem... )

A Nagyobbikkal való próbálkozáshoz egyelőre nincs erőm. (értsd: esténként rápróbálni a saját szobájában-saját ágyában való altatásra.) Pedig talán éppen ugyanennyire könnyen menne.

Talán akkor esténként, ha mi is aludni térnénk, nem ez a kép fogadna és nem kellene minden este kilogisztikáznunk az alvóhelyünket:

... már nem is a hálószobánkból látható, hanem a nappalinkban. Közvetlenül ebéd után. És ilyenkor már nyomom is a kávégépen az On gombot, hátradőlök és élvezem a szabad perceket:

...és ebből az állapotomból a raklapnyi vasalnivaló sem tud kizökkenteni...

"Nálatok
laknak-e állatok?
Várnak-e rátok
régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok,
hogy merre jártatok?"
                         (Kaláka)

Ki hitte volna, hogy kiköltözésünkkel egyenes arányban növekedni fog az állatállományunk?! Egy éber házörzőre igazán szükségünk van-volt, hiszen tavasszal érkezik a baromfiudvar és itt a bátor Vukok igencsak bemerészkednek éjjeli tivornyára a faluba. Szóval elkél a háznál egy jóvágású jelző-őrző eb, aki a gyermekeinket sem akarja megkóstolni,  feladatai végzése közben. Hosszas tanácskozás-eszmecsere után, az élet ismét az útunkba kavart egy kis pumi-puli-komondor-mujzli keverék leánykát, akit jószívvel fogadtunk be.

Az sosem volt kérdés, hogy az ösztönös nevelés mellett, mindketten igyekszünk természetközeli nevelésben részesíteni gyermekeinket, hogy értékrendjükbe alapvető kincsként épüljön be a természet szeretete és tisztelete. Ez pedig nem működhet másképp, minthogy aprótalpú koruktól együtt nőnek az állatokkal, gondozzák őket, felelősséget vállalnak irántuk.

H&M-Apuka tegnap reggel úgy ment el dolgozni, hogy elmondta Huncorkájának, délután érkezik a kutyájával... ugye, mondanom sem kell, hogy a tegnap déli alvás botrányos fordulatot vett, és koradélutántól kezdve kiscsizmában beöltözve, minden motorbúgásra ajtóhoz rohanva várt haza az apját?!

Az ismerkedés percei kisszőrössel, akinek egyelőre nincs neve:

Update: a délutáni Gömböcözés és Gombócozásból kifolyólag, rátalált a kisszőrösre a neve, amire még ő is elégedetten rávakkantott, így pásztorkutyákhoz méltó neve lett: Göncöl.

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

Mióta vidéki életet élünk, gyermekeink angyal üzemmódra kapcsolva legkésőbb fél 9-kor alszanak már. Minka egyszer éjfélkor és egyszer 4 körül éhezik meg, Hunor -érthető okok miatt- (csak) reggel 7-ig nyomja  az álommanókkal a bulit megszakítás nélkül (kivételt képez, ha okosapu a pincébe hasít éjjel 1-kor aprófát), szinte ugyanekkor ébred Minka is, de ő peluscserével kombinált reggeli langyos után alszik 10-11-ig.

Az alábbi videó a kicsik ma reggeli éberdését rögzítette: (kicsit szemcsés, kicsit reszketős, kicsit fénytelen, kicsit sokat dumálós, kicsit telefonos, de a lényeg elcsíphető: Hugi eszméletlen nagy odaadással figyeli Nagytesót...): 

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de Tá a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...

Meló után, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és célirányosan betámadta a kisközértet, majd leemelte a polcról a jólmegérdemelt chipsét. Nesze, neked egészséges életmód! (ja, és már 16 fog büszke tulajdonosa a fiatalember, igaz a vámpírfogacskái még amolyan kezdetleges szúrós tüskék)

Pár fotóval illusztrálom mindennapjainkat, van doboz- és zsáktenger, Huncos már profin szelektálja a feladatainkat, ha dobozt lát Táti felkiálltással jelzi, ha zsákot Nyányiként. Minka két napja füligmosollyal örvendeztet meg, combhurkásodás miatt ismét pelenkaméretet ugrottunk, ruhák közül már csak a 62-esekkel áll szóba. (5 és fél kiló lett valamikor észrevétlenül...). Napközben egyre többet van ébren, büszkén heözgetve (máris dumál, anyjalánya), keze lába állandóan jár (fut), és bizalmatlan pillantásokkal illeti a saját kezét, amikor az látótávolságán belül leledzik.

Gyönyörűséges gyermekeink olykor bojkottálják a dobozolást, mint pl itt is, amikor Minilány nem volt hajlandó másképp aludni, csak így és ott:

Minkát fotózni sokszor nehézségekbe ütközik, annak ellenére, hogy újabban Hunor nem kultiválja a fotózkodást, ha Huggancsot készülök megörökíteni, azonnal megjelenik, odabújik, vigyorog, simogat. Hugi meg még jobban figyeli Nagytesót és visszavigyorog. Igazi fláverpáver jellemzi kettejük kapcsolatát úgy általában... fáradtság esetére persze ez egyáltalán nem érvényes, olyankor nagyon éberen kell figyelni Huncos kezét, mert csal, mert előszeretettel csíp, húz, von, üt... és teszi mindezt megüdvözült, angyali mosollyal az arcán.

Hunornál tomboló dackorszak van, mindenre az első -és még mindig majdnem az egyetlen- szava a nem. Néha nehéz vele, bár megállapításom szerint az ő dacosságának mértéke egyenes arányban áll a mi feszültségeinkkel. Igazi kis indikátorként működik. Nagyon sokat kell még tanulnunk a türelem tantárgyából, úgy érzem...

Minkából közben ürülnek az Anyu hormonok, telibe kiütődött a fején a bőre, még a haja alatt is. Talán azért is tette mindezt ennyi draszticizmussal, mert jóidöse szülés óta nem nagyon favorizálja a húsos dolgokat, viszont irdatlan mennyiségű tejterméket fogyaszt. Az elmúlt két napban csökkentettem, plusz a rügyeket a jóöreg mindenrejó anyatejjel is kenegettem, mára egész szépen leszáradtak.

Így mosolyognak a zöldek:

és így vigyorog a kiskrumpli:

A költözés körüli gondolataimról is szeretnék majdeccercsak...

Az elégedett, jóllakott, fürdés után azonnali teliberotyogással pelenkacserét igénylő, orrleszívott Pufifánk:

és a szintén elégedett, jóllakott, fürdés után azonnal valami rágcsálnivalót igénylő, szintén orrleszívott IrigyKutya nagytesó, aki nem maradhat ki újabban egyetlen fotóból sem:

Karikásszemű, elégedetlenkedő, villámpercek alatt ételeket eltüntető, mamégnemzuhanyzó, pizsibenélő, torokkaparást érző, lóvitaminmennyiségnyit magáhozvevő Anyukáról kompromittáló fotó nincs. És nem is lesz egyhamar.

Hunor nagy kedvence volt a sárgalila, malacos-tehenes zenélő körforgó. Amikor választottuk, igyekeztünk uniszexet vásárolni belőle, hogy majdan a következő dedeinket is kiszolgálja. A koncepció mondhatni tökéletes lehetett volna, amennyiben Hunor az elmúlt egy évben megfeledkezett volna egykori kedvencéről. A kiságy visszahelyezésekor döbbentünk rá, hogy bezony pöppet sem feledkezett meg a hőnszeretett körforgójáról, azonnal megkaparintotta és diadalittasan forgatva a feje felett, sikítva körbecsattogott a lakáson többtucatszor. Nem maradt más lehetőség, mint Minkusnak is beszerezni egyet: nem tanulva hibánkból, szintén uniszexet vételeztünk (cicás-kacsás, pasztellszínekben pompázó).

Ma felszereltem a délutáni szusszanásuk alatt, majd ébredésük után beüzemeltem... azt gondoltam- én még mindig ich bien naíva-, így talán akad pár szabad percem, míg Minka a körforgók bűvöletében varázsol, Hunor pedig mondjuk velem tart a konyhába mosogatni, főzni. Amíg kidobtam a csomagolását (talán lehetett 10 másodperc is)  és visszatértem a hálóba, már ez a kép fogadott (igen, lehet hüledezni: bemászott Minka mellé Hunorvirágszál; én már nem teszem, mindennap többszörösen előforduló esemény):

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek ellenére egy tizedmásodpercnyi időre nem állt meg bennem is az ütő, de igyekeztem a legkevesebb pánikot keltve elmagyarázni a fiatalembernek, hogy mér nem jó az, ha ő ennyire közel csücsül a Hugihoz.
Aztán, megnyugodva, még egy videót is sikerült készítenem. Emlékként. Azóta nem zenélőkörforgunk. Minkának szegényesebb gyermekkora lesz. Ámbátor sokkalta ingergazdagabb. Az én idegeim viszont továbbra sincsenek drótkötélből.

A Minilány ringatásos álombazuhintásáról lassacskán ódákat zenghetnék. Ma ismét magamrakötve dolgoztunk, míg eszembe nem jutott, van ám nekünk egy használaton kívüli hintánk, melyet kicsiként Hunor egyáltalán nem preferált. Mondjuk, csodaszép gépzenéjével azóta is mindennap megörvendeztet. Aki személyesen is ismeri elsőszülöttemet, az azt is tudja róla, ez a kilenc kilóig használatos hinta, az ő szíve csücske. Igencsak nehezen enged a közelébe bárkit is. (van ezzel így még pár dolog kapcsán...) Ezért is lepett meg, hogy első kérdésemre azonnal heves iiiizésbe csapott át (ez nála igent jelent), majd lelkesen bekapcsolta a hintát, majd még lelkesebben rázni hintáztatni kezdte kishugát. (a felvételen hallható nemnemnem-ezés és a bebújás a hinta alá, Hunor fényképezés elleni protestálását jelképezi): 

Így (is) telnek mindennapjaink.

Minkettejükről kb. 3  hetesen, véletlenül készült egy-egy ilyen fotó. Az én rodzsaszín fölsőm egyezése is tényleg csak a véletlen műve (nomeg a praktikumé, ebből tizedmásodperc alatt tudok eleséget prezentálni éhező dedeimnek...):

És aki számára ez nem lenne egyértelmű: baloldali fotón HuncorgóMici pihen, jobb oldalin Minkaleányzó. Mindketten szigorúan evés után képesek így és ennyire.

Reggel óta szenvedek virtuálisan és fizikailag is egyaránt, ugyanis a Minkaleányka születése körüli időcsúszás most köszön vissza. Nem mennék bele a részleteibe a dolognak, legyen elég az, hogy ismét klasszikus iskolapéldáját tapasztalatom annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben nem igazán tudja a bal kéz, hogy mit is csinál a jobb...  én meg, szegény kis szürke eminenciás fuldoklom az általuk generált formanyomtatvány habokban...

Hogy mégis érthető legyen: a Huncos után járó juttatás (gyed), a gyermek második születése napján lejárt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál (ha jól emlékszem, éppen nagyon szülni akartam és mindenféle vélt vagy valós jeleket igyekeztem fölfedezni magamon, ennek beköveketkezésére... ), hogy a biztosítási jogviszonyom rendezésével foglalkozzam. Minka születése után többször sikerült beszélnem illetékesnek (hitt) elvtársnőkkel különböző hivatalokban, kapcsolgattak szaneszét, végül megnyugtattak különböző módokon, volt aki szerint 30 naptári napom van rendezni a fentebbemlítettet, volt aki 42 napot emlegetett (elég misztikusan hangzik ez a pontnegyvenkettő), és volt aki szerint visszamenőleg 180 napig intézkedhetek büntetlenül. Ugyanilyen (fél)információkkal gazdagodtam a munkáltató szerepét illetőleg is ebben az egész szappanoperában, így a ma reggelielső koffeinlöket után nekiálltam kitölteni a kitöltenivalókat a szokásos reggeli káoszban, majd tűzokádóként jól elüldöztem a zuramat az nagy Állami Egészségbiztosító Intézménybe. Órák óta szépen ül és vár a sorára. Nem türelmesen. Közben felhívott, hogy sikerült Minkát nevelt lányomként feltüntetnem az egyik paptyíroson. Örülök, ha a reggeli vircsaftba csak ennyit ikszeltem mellé.

Update (látszik, hogy reggel óta írom...): sorrakerült, 180 napom van minden rendezésére, de nem jó formanyomtatványt töltöttem ki, (pedig jajdetetszett az a kérdés, hogy mióta van a háztartásban a jány? telefonos segítség kérése után megtudtam, ez a kérdés nem a születési dátumára, hanem a kórházból hazaérkezésére vonatkozik... ), Zapjuk hoz jófélét, melyet -mint kiderült- nem is én, hanem a munkáltató tölt ki. No, itt újabb gubanc van alakulóban, a cég, amelynél dolgoztam időközben tulajdonos- és könyvelőváltáson ment keresztül, így úgy érzem lesz még pár agysejt-romboló körtelefonom...

A nagy káoszban meg Hunorvirágszál fájdalommentesen kinövesztette a jobb alsó vámpírfogát is, így most már 15 hófehér gyöngyöcske büszke tulajdonosa. (sztem 1-2 napja tehette...)
Minka egyre kevesebbet alszik, étkezések után ébren figyeli a mozgásokat, a nagy okos Bátyuska neki szóló mutatványait (pl. a legújabb: Minka fekszik a miágyunkon, Hunor meg átdobálja fölötte a pinyólasztikat gyöngyöző kacagással... Minka pedig szemmel és fejforgatással követi a lasztik mozgását, néha egy-egy halvány mosolyt is megereszt... szeretem nézni őket...)

Kisesti közös, telefonos, nemelőnyös Minkás (felhívnám a figyemet arra, hogy majd'egyforma krampuszpizsiben nyomultak, nomeg hátteret sem ér elemezgetni, belelógott Családfőnk izmos lába szára...):