Azt mondják az okosok, az emberek öt féle képpen mutathatják ki szeretetüket, azaz 5 féle szeretetnyelven kommunikálhatnak egymással: 
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékok
4. szívességek
5. testi érintés

Továbbá azt is mondják az okosok, hogy ha egy gyermek szeretetteljes és boldog családban nő fel, teli szeretettankkal indul neki az életnek. Meghogy minden embernek más és más ez a kommunikációs csatornája és ismernünk kell annyira  barátunkat-házastársunkat-gyermekünket, hogy a megfelelő szeretetnyelven kommunikáljunk vele. (értsd én pl halálba gyömöszölném szeretetemben Huncost -ezzel el is árultam, hogy az én szeretnyelvem a gyermekeim felé az 5-ös-, de neki banyek sokkalta többet jelent, ha elmegyünk együtt motorozni, vagy mellécsücsülök a szőnyegre és elismerő szavakkal dícsérgetem épülgető legotornyát -1-es és 2-es kombinációja. Kompromisszumot kötve, szőnyegen ülve csenek el egy-egy Huncpuszit tőle...)
Vannak emberek, akik nehezen ismerik fel a saját szeretetnyelvüket, részint azért, mert olyan légkörben nőttek fel, ahol mindegyik nyelv használata mindennapi  és természetes volt, részint, mert sosem érezhették szüleik szeretethálója nyújtotta biztonságát.

Kétkedve vettem a kezembe a fenti könyvet, olvasatlanul is, egy újabb amerikai hogyan neveljünk még láthatatlanabb gyereket? műfaji csoportba soroltam. Kellemes meglepetés ért, sok mindent egész más megvilágításba helyezett. Egyelőre tapogatózom, de egész működőképesnek tűnik a dolog. Bár eddig is minden alku tárgyát képezte kiccsaládunkban, most már legalább tudatosan csináljuk. (ha megengeded, hogy leszívjuk az orrod, utána bemegyünk játszani az építőkockával; ha elpakolod a játékaidat, kérhetsz valamit a kisboltból). Kicsit úgy érzem, egész hatásos fegyverre bukkantam.

Most már csak türelmet kérek azokhoz a pillanatokhoz, amikor a vörös köd mélyen elborítja az összes általam ismert szeretetnyelvet.

Már keresem a tolerancia növelésére vonatkozó szakirodalmat.

17.50 Hunor megtalálja családunk leggyengébb láncszemét. Mióta a macskák kitaszítottá váltak (értsd: az alsó szintre költöztek), már nem ők azok. Kopaszmalackát nem tekinti méltó ellenfelének. Igazságosztok, Hunor előrehozottan kádban végzi. Közben Minkát álombaetetném, de zavar van a mátrixban, bentről kiabál a kiskrapek, félre nem érthetően kaka, kaka. Kicsit hagyom úszni a levében, mert nem hiszek neki. Kellett volna. A fürdőhab buborékai között elő-előbukkan egy-egy sejtelmes darabka. Víz leenged, replay gomb megnyom. Egészen pontosan még kétszer játszuk ezt el. Eztán már csak zuhannyal büntetem.

18.50 már vége is a fürdésnek. Minkesz végre a fürdés előtti húszpercesét alussza. Józsika foggal-körömmel kitart amellett, hogy márpediglen ő az egy tányérra összekotort borsófőzelék ebédmaradékát fogja megvacsorázni. Igen, a kutyák elől. Nem meggyőzhető. Egy adott ponton túl, már fel is adom. Jóízűen elköltött vacsorája után levezetésként kicsit átrendezi Dédi antik szobáját.

19.20 Lakodalmas Lajos elszomorodott fejjel megjelenik az ajtóban és ismét medvéket jelez. Kétkedek, de felküldöm a kanapéra, amíg behozom a szükséges kellékeket. Bő 20 másodperc múlva az alábbi kép fogad:

A felmászás mozdulatában elaludt.

19.55 Minkesz frissenfürösztött, játszószőnyegen lazít. Rájövök, Hunc nem viccelt. Álmába tisztába teszem. Hason. Giga adag. Mégiscsak inkább háton. Közben patakokban folyik a hátamon az izzadtság, mert tudom, elég egy apró hiba, egy rossz mozdulat és feléled a főnixmadaram. Akkor viszont garantáltan hajnalig dáridózik.

20.05 Becipelem. Huhh, de kár, hogy már nem cigizek. Most nagyon jól esne egy mély torokslukk. Jutalom gyanánt. Így magambatömök egy vékonyka csík túrós rétest. Ma se fogyok nádszálra.

20.55 Minka is kidől. Nem bírta követni a Barátok közt eseményeit. Én sem.

21.31 Túl egy habfürdőn, mára már mindegy alapon, bekucorodom egy tál pattogatott kukoricával Helyszínelőket nézni. Mert megérdemlem. (és csak halkan mantrázgatom, hogy nem fognak felébredni, bérmennyire is tökéletes ez az este...)

Egy konvencionális videó, anyuka-gyerek gügyögéséről, kötelezően: jajjdecukin fürdik a nagykádba a lebukott fürdővízkóstolgató.

Háttértörténet: a fiúk a bányába dolgoztak, így végrevégre egyedül bitorolhatta kiskirálylány az egész nagy kádat.

És jobban van mindenki. Kopp-kopp.

Azért ennek a taknyolódásnak is vannak előnyei. Pölö megtudtam, hogy csodafiam arcürege porcosodott. Azaz, ha beteg, már nem jön a tuszmák a szeméből is, csak az orrából. Ez azért is jó, mert így egy képzelgéssel szegényebb lettem, nem lesz szükség arra, hogy huszonévesen is kézenfogva cipeljem csöppfiam könnycsatorna-mizéria miatt orvostól-orvosig.

A ház urát én ennyire odalevőnek még sose láttam. Este sújtás-terápiát alkalmazott, azaz mindent bevett amit talált itthon, a népi gyógyászattól elkezdve korunk modern gyógyszeréig.  (értsd pálesz, fokhagyma, méz, nyákoldók, köptetők, por fájdalom- és lázcsillapító) Reggelre úgy tűnt, megmarad, aztán mire elindult dolgozóba, újra hangtalan és morc lett.

Az éjszakai virrasztások alatt meg sokkal élesebben tudatosul bennem, hogy a gyermekeim mennyire gyönyörűek és milyen kiszolgáltatottak. Teljesen más aspektusból érzékelem a történéseket, más lesz fontos. Körémkucorodva képesek csak békésen aludni. Ugyan én  meg pontosan így nem nagyon tudok, viszont nagyon jól haladok a régóta sarokbaszorított könyveimmel. A napközbenek meg álomszerűen irreálisak.

Jól van, értem én, lassítunk...

Családunk egészségfelelőse Huncom Nagyija. Valószínűleg tőle örökölhette a Zuram is a bogyóbekapkodásait, bár ő abszolút hektikusan teszi, ha a baj már az ajtón kopogtat, pánikszerűen magábatömi az itthon fellelhető össz vitamin- és táplálékkiegészítőt. És közben látványosan haldoklik. Úgy férfimódon.
Hosszú hónapok (talán már évek is?) óta HuncNagyi gondoskodik Huncos megfelelő vitaminpótlásáról (gondos anyuka imidzs most messzehuss), hol ezzel, (bár ez sajna nem ízlett a fiatalmembernek) és hosszú ideje bizonyos időközönként beállít egy-egy üveg ezüst-kolloiddal. (bővebben a használatáról itt olvasható)

Sajnos elég trehány vagyok, sokszor sok mindent addig odázgatok, míg végül a feledés jótékony ködfátyla örökre belengi. Vagy legalábbis addig, amíg valaki nem figyelmeztet-szembesít a restanciáimmal. Pontosan így vagyok a gyógyszerek-vitaminok -kúrák precíz végrehajtásával is. Mindig elfelejtem. Ezért nincsen pölö hálivudi mosolyom sem. Mert rendszeresen elfelejtettem esténként a fogaimra aplikálni a két hét időtartamú, fogfehérítő csíkjait.

Az ezüst kolloidról számtalan pro- és kontra vélemény található a világhálón. Nem szeretném hosszasan elemzgetni, de az utóbbi hónapokban rákaptam a napindító reggeli kupicára belőle. (csak zárójelben vallom be, annyira felhalmozódott az itthoni készlet, hogy már számomra volt vérciki...) Megérkezett a szokásos 4 hós elmúlt a gyerek hullik a haj szindróma, így pöppet még az adagomon is emeltem. Persze majomkorszakát élő Huncmaci reggelente csatlakozik.

Hogy emiatt-e vagy sem, kitudja?! A család egyik része továbbra is dögrováson, én kis szédelgéssel-émelygéssel úgy tűnik megúszom (kopp-kopp). Ezt is inkább csak az éjszakázásoknak tudom be. Hunor is túl van a nyavalyán, viszonylag kis hőemelkedéssel átvészelte. Csak a  két renitens, ezüst-kolloid-nemfogyasztó szenved cefettül. Zapjuk hangja vetekszik Dártvéderével, ha számkijelzés nélkül telefonál, elsőként valami mániákus suttogóra gondolok, ha beleszól. Minus lázban ég, elég félelmetesen levihetetlenbe. Az orráből dől a cuccos, 5 percenként szivornyázom a  véres, masszív széplányokhoznemillő undormányt.

Azt hiszem, nekünk még nem is voltak igazán betegek a gyerekeink. Anyaszívnyomorgató érzés, hogy érdemben nem is tudok segíteni rajtuk...

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...