Napok óta próbálom a fejemben cikázó gondolatokat mondatokká szelídíteni. Nehezen megy, lassan mégis meg kell tennem, le kell ráznom ezt a képlékeny és zsibbadt masszát magamról, amit a felfoghatatlanság és valami különös bizarrság épített.

Gyakorlatilag az idők kezdete óta ismertük egymást. Az általánost egy iskolában, párhuzamos osztályba kezdtük, a kis létszám miatt, sokszor együtt tartották az óráinkat. Közösen néptáncoltunk, az év végi záróink is közösen zajlottak. Amit ő testesített meg a D-ben, az voltam én az E-ben, ennek megfelelően a rivalizálás is folytonos volt köztünk.
A békét, a gimis közös osztályos első napok hozták meg. Gyámoltalanok voltunk, az idegen nagy épületben, szinte belevesztünk a nyüzsgésbe. Egymásba kapaszkodtunk az ismeretlentől félve, aztán már csak azt vettük észre, így is maradtunk. És hogy jó így.

Elválaszthatatlanok voltunk, a legdacosabban tomboló tinédzserkorunkban együtt követtünk el minden nemodaillőt. Lázadtunk mindenhol, az iskolai rendszer ellen, az otthoni rezsim ellen, a világ ellen, a saját magunk korlátai ellen, összes bevethető eszközünkkel. Tankönyvbeillő kamaszok voltunk, nagypofájúak, simlisek, olykor mély depresszióban, máskor a föld felett 2 méterrel, a napba mosolyogva.

Az érettségi után elváltak útjaink. Tudtuk, hogy így lesz, különböző álmokat, különböző vágyakat dédelgettünk szívünkben. A ballagós albumunkba bekerültek azok a mi egyezményes mosolygós keep smiley figuráink, melyek különböző színűek voltak és melyeket egy hullámos vonal kötött össze, azt jelképezve, hogy barátok maradunk örökké.

Az évek teltek, nem volt már meg a mindennapi kapcsolat, de a végtelenséget jelképező, láthatatlan hullámos vonal tényleg összetartott minket. Tudtam a nehézségeikről, tudtam, hogy nagyon sokáig vártak a kisfiúk pocakbaköltözésére, és tudtam arról is, hogy mennyire boldog és kiegyensúlyozott életet élnek azóta, hogy ez megtörtént. Az igazi áttörést a blogom életre hívása okozta. Ekkortól újra működött köztünk az intenzív kommunikáció.

Aztán megtudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj. Volt idő, mikor úgy tűnt, győzedelmeskedik, hogy aztán elementáris erővel, újra a földbe döngölje ez a szörnyű kórság. Küzdött, emberfeletti módon. Már rég nem önmagáért, a szöszke-fürtösért tette. Az iszonyatos fájdalmakon és megpróbáltatásokon át, már csak az az erős szeretetgyűrű támogatta, ami szorosan körülfogta és próbálta elhitetni vele, hogy ez így a végtelenségig működhet.
Abban bíztam, hogy nála megtörténik a csoda, hiszen vele ez nem fordulhat elő! Nem akartam beengedni a tudatomba a történéseket, mert féltem, hogy akkor valóssá válnak. Amikor utolért a hír, nem voltam képes felfogni, elhinni... nyomtatásban kellett látnom ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy életre keljen a döbbenet... Világtalan zaj, zajtalan világ... azt hiszem, menthetetlenül felnőttünk, abban a pillanatban, mihelyst eltemetjük az első kortársunkat...
Úgy alakult, hogy nem tudtunk már személyesen találkozni. Talán, jobb is így, hiszen bennem akként a 18 éves lányként él tovább, aki akkor volt, a napsugár-nevetésével, a fáradhatatlan jókedvével. Nézegetem a fotóit és próbálom meglátni az arcában a sorsát,  a vonásaiban a tragédiát, a szeme csillogásában a jövőjét. De nincs ott semmi, csak kíváncsi pajkosság és hamvas huncutság.

Nyugodj békében, Andykám! Igazad lett: valóban örökre barátok maradtunk! Remélem, megtalálod a békéd és tényleg szabaddá válsz! Szeretünk.

Ma már annyira életre keltem, hogy sikerült szembesülnöm egy hét masszív tétlenségével. A lakótérből egy zacskó száraz kenyeret és kiflit gyűjtöttem, igyekeztem megbarátkozni az időközben besurranó új játékokkal, majd újabb karként hozzám nőtt a porszívócső. Az új mekis játékokból és az itt-ott fellelhető papírdobozokból könnyűszerrel rekonstruálhattam családom elmúlt heti táplálkozási szokásait is. Nem egy reformkonyha nyomaira bukkantam.

És hogy mért is nem vagyok még mindig engedelmes, jó feleség? Mert szerda-csütörtök magasságában az az áldottjó hitös önként felajánlotta, hogy megy egy csíkot a porszívóval, én pedig az összes maradék erőmet összeszedve tiltakoztam ellene. Több okból kifolyólag: 1. háklis vagyok, mert ő tényleg egy csíkot megy. A földönfelejtett többtucat játék és ruhadarab közt szlalomozik, hihetetlen technikával, semmit sem mozdítva el a helyéről. Én ettől sokkot kapok, és sikítófrászt. (tudom, tanulnom kő még a nagyotnyelést és örülni, hogy legalább felmerül benne a gondolat); 2. az a fixa ideám, hogy rajtam kívül senki sem tud olyan tökéletes precizitással pornyívózni, mint én. Legalábbis szűk családon belül biztos, hogy nem. 3. a legprofánabb oka az a masszív fejfájás volt, mely a gyerekkacajra is agyatrepesztett, hát még egy monoton burrogásra.

Bár így utólag, ha tudtam volna mi vár rám, nem lamentáltam volna ennyit, hanem hátat fordítva, takarót a fejemre húzva horpasztanék, amíg valaki kitakarít helyettem.

cucka 2010.10.28. 14:41

A süti segít

Volt egyszer még az őskorban egy nagyrabecsült civil blog-kezdeményezés, mely az évek alatt hatalmasra és csodálatra méltóvá nőtte ki magát. Koraszülött osztályokon segít, jelképesen, mennyei sütikre licitálva, bebizonyítva azt, hogy igenis működik az összefogás, becsületesen és tisztán, hogy csakugyan oda és olyan formában érkezik a segítség, ahogyan az a "rászorulónak" támogatás.

A kezdetektől részesei vagyunk ennek a csodának, jó érzés tagja lenni a csapatnak, jó érzés adni, pajkosan évődni, izgatottan emaileket váltani, aztán kiváncsian várni a postát, mikor érkezik meg A Csomag. 

Idén már ketten örültek Beckzsu kiskosárnyi aprósüteményének: 

  

És igen, ez az a pont, amikor megszűnnek a kételyek, a félelmek, háttérbe szorulnak az ittragadt pillanatok, a közelgő évfordulók, az újra feltépődő sosemmúló sebek. Mert érdemes. Hinni egy jobba-szebbe mindenképp. Mert van. Az ilyen apró dolgok a bizonyítékok rá.

És talán most már újra visszatér az íráskedvem is, és talán már nem csak fejben-mindenhol fogok posztolni, hanem újra itt, és nem fogom bambán hosszú perceken át bámulni a villogó kurzort mielőtt kikapcsolom a gépet, talán majd most újra jönnek a szavak és láncot alkotva mondatokká gurulnak. És talán újra képes leszek hömpölyögtetni őket a magam alkotta mederben.

Az elmúlt napokban kicsit elsikkadt a blogírás, nem tudom, hogy ez mennyire fog állandósulni. Képtelen vagyok megígérni a rendszerességet és ugyanazt az intenzitást, ami eddig volt. Egy őrült sebességgel közlekedő valóvilágos vonaton ülünk, ahol egyre kevesebb hely jut a virtuális létnek. 

Pár hete vendégségben jártunk kedvesbarátnőmnél, kicsit beszélgettünk, aztán szóba került egy könyv, amit ő olvasott és amiből kiragadott egy gondolatot, mely szerint a blogírás  nem egyéb, mint egyfajta érzelmi inkontinencia.  (azóta már én is olvastam, sok ponton egyezik a véleményem az íróné asszonysággal, sok ponton vitába tudnék szállni vele. Talán, mert személyesen is van szerencsém ismerni őt, és vagyok annyira emocionális lény, hogy a kettőt nem tudom különválasztani egymástól ). Sokat gondolkodtam azóta ezen, és azt gondolom, vagyok annyira kontinens, hogy tudom a megfelelő helyén kezelni a virtuális és a valós létünket. Sok ismerőst, barátot köszönhetek a blogírásnak, és sok csalódás is ért, amikor olyan tulajdonságokkal ruháztam fel a virtuális barátaimat, melyek a többszörös találkozások alkalmával, fokozatosan rongyokká feslődve lekoptak róluk. Az elmúlt évek alatt voltak nagy, mély találkozások és egészen említésre sem méltóan pöttömök. Mindegyik csiszolt, finomított rajtam, a jellememen, a  gondolkodásmódomon. És ez jó is így.

A legfőbb indok amiért ez a virtuális napló még él és funkcionál, az az emlékeim egy helyen tárolása. Ritkán visszaolvasom a két évvel ezelőtti gondolataimat, hogy mennyire másként éltem meg egygyerekesként az akkori életünket, és hogy mennyit változtam-változtunk. Szeretek írni. Szeretek ide írni. Szeretem tudni azt, hogy azok az emberek, akik tőlünk messzitávol élnek és szeretnek, tudnak rólunk, kicsit belelátnak abba a sávba, amibe szeretném, hogy belelássanak. Tudom azt is, hogy nálam nem működne a levelezés, mert pocsék levélíró vagyok. Már tizenévesen is ezért maradtak el mellőlem a nyári táborokban megismert barátnők, mert minden levelemet azzal a mondattal indítottam, hogy exkuzáltam magam a lassú válaszomért. Aztán egyszer már csak nem volt pofám válaszolni se.
Még egy bizonyíték: Minkus születésekor kaptam egy csodaszép, vastag, ropogóslapos emlékkönyvet, melyre letettem a nagyesküt, hogy rendszeresen fogok vezetni olyan személyes gondolatokkal, melyeket kizárólag a kislányomnak szánok. Máig üresen áll... de már legalább lapozgatom és barátkozom vele.

Konklúzió: blog marad, mert szeretem, és nem vagyok érzelmileg inkontinens. Pont.

Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

cucka 2010.10.07. 13:43

Pro és kontra

Most már a kismorgó leányka is IT szakember lett, olyan pillanatok alatt kapcsolja ki- illetve be az asztali számítógépünket, hogy még sikkantani sincs időm.

Node: valami égi tehetséggel sikerült úgy megbuherálnia ma délelőtt a zsinórokat, hogy gyakorlatilag gyerekzárolta az internetet: a postaládámon és pár blogon kívül, semmilyen oldalt nem lehet semmiképpen sem elővarázsolni. Beleértve az üzenetküldő szolgáltatásokat is. Pedig próbálkoztam már többszörös újraindítással, idegrohammal, fenyegetőzéssel és zsarolással, ki-be dugdosással, szolgáltatóval onlájn, higgadtan és kevésbé, órákra kikapcsolódással. Semmi.

Viszont: kivasaltam, ebédet főztem és kitakarítottam a fürdőszoba-szekrényeinket.

cucka 2010.10.01. 22:43

Kisördög

Úgy alakult, hogy ma bevillámlátogattunk fővárosunkba és úgy is alakult, hogy a kocsi első motor-brümmögésére szinkronalvást mutattak be a kicsik. Aztán úgy alakult, hogy meghitt beszélgetésbe mélyedtünk a Hitössel (úgy, mint régen), és a pillanat varázsában rákérdeztem, (bár tudom, hogy olyan nincs is!), hogy mi az a tulajdonságom, amit nem szeret bennem. Nem merte sorolni, kis nógatásra, zavart mosollyal ezt sikerült kiböknie: reggelente olyan nehezen ébredsz.

Az első gondolatom a felcsattanásos védekezés ezer módja volt. Aztán -és ezt utólag a gyermekeim megszületésével és velük töltött itthonlétemmel hozom összefüggésbe- egy nemrégóta kibontakozó-félben lévő tulajdonságom bújt elő, higgadt maradtam és be kellett látnom, hogy van benne valami. Hogy ne menjünk messzire pár nappal ezelőtt magam is beismertem, hogy nehezemre esik a reggeli megindulás.
A kanyargós úton a gondolatok fénysebességgel cikáztak bennem, elöntött ezeregy emlék és próbáltam megkeresni az okot, hogy mért lehet ez.

A munkahelyeimre is már úgy emlékszem, hogy hiába a korai kelés, az olykor  hajnal 7-es munkakezdés, én csak kb délelőtt 10 órára csatlakoztam az ébrenlévők táborához, addig javarészt gépiesen végeztem a munkám, néha teljesen kimaradtak az addigi történések.
A fősuli kötelező délelőtti gyakorlatait sokszor blicceltem el mindenfélékre hivatkozva, mert képtelen voltam felkelni.
A gimnázium nulladik óráira sokszor nem értem be, pedig nem laktam messze a sulitól. Sőt. Ilyenkor beültem a tanodával szemben üzemelő Szegfűszálba kávézni. Ha mégis mellbedobással beestem, a hátsó padban sokszor elbóbiskoltam az első órák alatt. (ilyen vallomások után hogyan lehet jópéldát statuálni a későbbiekben?)
Aztán eszembe jutott az általános iskolába indulásos veszekedős reggelek bármelyike. Anyu gyakorlatilag álmomban öltöztetett fel, indított útnak és még így is sokszor előfordult, hogy amíg ő is készülődött, én fogmosás helyett visszabújtam egyenruhástúl a puhameleg vánkosok közzé. Pedig korán elaludtam este, családunk szabályainak egyik alappillére a kora esti lefektetésem volt. (7-8 óra, szigorúan híradó előtt).
Az oviról nem tudok ilyen dolgokat felidézni. Ott éppenhogy az volt a gond, hogy még hétvégén is hajnal 6-kor kukorékoltam fel a családot az ártatlannak tűnő apró trükökkel. (csak a szokásos éhes vagyok, szomjas vagyok, mesét nézek, és hopp, máris 8-9 óra is lett...)

Szóval, valahol az óvoda és az elemi között csúszhatott be a hiba a mátrixba, aminek sacc per kábé életem végég fogom inni a levét. A geriátriai inszomniában van minden reményem.

Mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, (mint pölö korán kelés, borús idő, ágyból nehezen kikászálódás, visszaalvás mindkettő kicsi részéről már reggel 9-kor), a mai napot bojkottáltam és ovimentessé tettem. És a reggeli nemrohanásban megvilágosodtam nagyhirtelen: hiányozni fognak ezek a meghitt és álmos reggelek, hiányozni fognak a közös játékok, a programmentesség, ha teljes értékű tagja lesz Hunor az ovis-populációnak. És ez elbizonytalanított, mert az odáig rendben van, hogy szüksége van társaságra, meg szocializálni kell és integrálni kell a társadalomba, de... biztos, hogy erre MÁRIS szüksége van?

Másrészről meg vagyok annyira önző és lusta, hogy én igenis szeretek itthon lenni, kényelmesen, ráérősen ébredezni, hagyni hömpölyögni a mindennapokat a saját ritmusunk szerint. Világ életemben gyűlöltem a hajnali ébresztéseket, a korai munkábaindulásokat és még egy ideig szíves örömest megkímélném mindannyiunkat ezektől a tortúráktól...

Az ajándékba kapott varázslatos, lombok közt kibukkanó napsugaras ősz kirángat minket a vackunkból.
Mindig a tomboló nyár volt a kedvenc évszakom, imádtam ahogy perzselt a nap, ahogy felforralta a bőröm... amióta viszont gyerekeim lettek, -mint minden- az évszakokról alkotott nézeteim is megváltoztak: már nemjó ezer fokban elhagyni a lakást, mert egyrészt mire összetrombitálom és glédába állítom a csapatot már folyik is a víz rólam, másrészről meg féltem a bőrüket.

Így most az ősz lett a kedvencünk: még éppenjó meleg van napközben, de a napsugár már csak kellemesen simogat. Igyekszünk még többet magunkbaszívva tárolni belőle, főként annak tudatában, hogy a helyi erők öregei kemény és hosszú, hideg telet jósolnak.

Hunor hétfő óta mindennapos óvodás lett, 9 magasságában érkezünk az ovi udvarára, és délig maradunk. Hőscincérünk várja, szereti, kéri, hogy menjünk. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet...
Az ott töltött idő alatt az ovisok csúszdáznak, házikóban kuckóznak (Hunc is szokott), diót, makkot, tobozt, mogyorót és birsalmát gyűjtenek (vivát vidéki ovi), a dió-mogyorót a helyszínen elfogyasztják, a többi begyűjtöttel óvodát dekorálnak (ebben még nincs részünk). Minka ezalatt világot fedez fel, a homokozó homokja és a homokozó lapátok, rágcsálás általi percepcióját gyakorolja, majd kidől és még az ovisok sem tudják éberré simogatni.
Ebédre hazajövünk, jövő héttől pedig kipróbáljuk, hogy délelőtt 1-2 órára nélkülem marad. Hiszen egygazdás gyermekünk van, ha jelen vagyok, kizárólag rám hallgat.

A lelkem meg repes. És a testem is. 2 hete, mióta megtaláltam álmaim bébiszittyóját, eljárok újra tornázni és heti egy hastáncot is besuvasztottam a napirendembe. Csodálatos érzés. Mindig irigyeltem a Zuramtól, hogy amint belép az ajtón, a fia röpül felé lelkendezve, Tátyikat kiáltva.  És most megkapom, ugyan csak 1-2 órácskára lépek le, már a kertkapu csikorgásánál tudja, hogy megjöttem és fut ki elém a kis lókötő, a nyakamba veti magát és csivitel-mesél, nyomában pedig ott tapicskol vigyorogva a hétfogú (mára növesztette ki, itt is megjegyezném, hogy God Save The Osanit, viszonylag zökkenőmentessé teszi a folyamatot) Hugica. Felkapom őket, mélyen beléjük fúrom az arcom, megörülök az ismerős illatoknak és elönt az eufória: jókor vagyok jó helyen, a világ kerek, megtaláltam a helyem! (és még a perzisztens izomláz sem tudja elvenni tőlem ezt a csodálatos érzést...)

Néha történik valami és az ezeddig überfontos dolgoknak hittek totálisan háttérbe szorulnak. Ezért maradt el Huncos első ovisnapos beszámolója (ígérem, pótolni fogom), ezért csúszom a szokásosan jól elkapott pillanatok Nagyifotóival (ezt talán még ma), sőt Minilány hófordulósával is (napok kérdése).

A külsős történés -részemrőli- tehetetlensége fojtogat, a bárcsakok és sehogysék pedig konkrét fizikai tünetekkel (fejfájással) jutalmaztak. Az elnemvágott Hunoros köldökzsinór pedig csodálatosan bejelzett: lelkembőlszakajtottam éjszaka befulladt, róttam a köröket a frisslevegőjü teraszunkon és szinte kivülről láttam magam, megállt a világ, tapinthatóak voltak a gondolataim, kitisztult a kép. Hajmász lázálmaim félelmei keltek életre. Szívbemarkoló érzés azzal a tudattal élni, hogy mekkora hatással vagyok a  fiamra, hogy félelemtől reszketve is képes volt követni az utasításaimat, ahogy próbált lassítani a fuldoklásból és ahogy hozzámbújva, a szívverésem hangjára képes volt elaludni.  Az egészet belengte egy ilyen már volt egyszer érzet, talán emiatt is, de képes voltam higgadt maradni. A falhoz dőlve egy másfajta tudatállapotú ébrenlétben töltöttük az éjszakát, próbáltunk mindkettőnk számára megfelelő poziciót találni, és miközben megszoptattam Minkust, óvatosan magam mellé helyeztem a nagyobbikat, a kezemet ösztönösen a mellkasán tartva... megnyugtatott az ütemesen fiatalos dobogás ritmusa. És ebben a félálomban vártam, hogy csorogjanak a percek, vánszorogjon az az ócska mutató előrébb... a kényszerességem ékes bizonyítékakén, a hajnal ötöt tűztem ki... ha addig nem lesz baj, aztán sem lesz... hiszen aztán már kivilágosodik... (nem tudom elengedni a sokéves kórházas gyakorlatot,  a baj mindig éjjel jött... talán valóban így van, talán csak az éjszaka csöndjébe nagyobb zajt kelt a kövön guruló kocsi kereke... )
Kibírtuk... utána mindketten belezuhantunk egy álomtalan szakadékba és  reggel 8-ig kialudtuk magunkból az éjszakát.

Meg kell tanulnom elengedni a hozzám már nem tartozó dolgokat, oldanom kellene a görcsösségemen, a megfelelési kényszeremen és a világ terhének a vállamra vételén... vajon hány és hány figyelmeztetésre lesz még szükségem...?!

3 komment

Címkék: én érzések

cucka 2010.09.08. 08:09

Már három...?!

és még csak három...?!

Nem tudok parancsszóra szépszavakat idevarázsolni. A mindennapok szürkeségébe igyekszem inkább belecsempészni idevágó gondolataimat, óvom a csodahálónkat. Az évfordulóink jó alkalmak arra, hogy emlékeztessenek, meddig is jutottunk, mennyi minden van már mögöttünk. Hogy a múltból erőt merítve tudjunk továbblépni, hiszen alig 3 év telt el és mennyi minden változott körülöttünk/bennünk. Köszönöm az elmúlt éveket, sosem voltam még ennél boldogabb!

"Ha minden húr elszakad,
ha mindenki mást akar -
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad.

Ha elfogy a gondolat,
ha nem érthetsz dolgokat -
Te és én tudjuk csak:
a szerelem megmarad:

Ha nem lesz több alkalom -
és lehull a csillagom,
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad.

Ha belőlünk por marad,
koszorúnk elszakad.
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad!

Őrizd meg titkodat
őrizd meg titkomat -
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad."

Kezdem az előttével. Most nem kezdenék bele, hogy miért, de pár napja heves késztetést érzek egy új farmer megvásárlására. Talán nem is lett volna mindez annyira fontos, ha mondjuk az első boltban sikerül magamravalót találni. És mondjuk válogathattam volna a lehetőségek között. De nem így történt. Sőt, ma egy madárcsontú hamvas 19-es eladóleányka nem átállotta szemrebbenés nélkül a képembemondani, hogy most nem divat a 30-as naci méret, gyakorlatilag senki sem keresi. (Ööö, esküszöm nem divatból hordok ekkorát, boldogan elővenném a pincemélyére csomagolt 27-eseimeit, ha mondjuk  beléjükférnék.)

Bolt boltot követett, amíg a többiek -egyre türelmetlenebbül- rótták a kisvárosi köreiket,  aztán az egyik nagyondrága farmert árusító üzletbe végre a kezembe akadt egy 30-as, ami ráadásul az 50 %-os leértékeltek között pihent, egy gyors magamrarángatás után tökéletesnek ítéltem. A kasszánál a bűvös 25 ezer hallatán majdnem dobtam egy hátast, az itt dolgozó, szintén 19 éves leányka hebegve-habogva kerekített 20 ezerre, ekkor megemlítettem, hogy én ezt az 50 %-osok közül ragadtam ki, ő keresgélte a valódi árát, majd rábeszéltem megegyeztünk, hogy mivel nincs több ilyen méretű, ez tuti utolsó darab, tehát féláras. Megszereztem, elviharoztam. Remélem, nem leszek kiplakátolva városszerte, mint közveszélyes bűnöző. (még a  blokk elütött kijavítását sem vártam meg, sőt jobban belegondolva a blokkot sem...)

Szülői: hátöööö... az óvónéni első találkozásra szimpatikus volt. És most másodikra is. Megnyugodtam. Bízom bennük és tudom, hogy jó kezekbe adom lelkemből szakajtott magzatomat. 13 anyuka ücsörgött a pindur székeken és ismerkedett össze -az óvónéni kreatívságát dícsérendő- játékos módon. Aztán röviden bemutattuk gyermekeinket. (minden anyuka meggyújtott egy gyufaszálat és amíg az leégett pár szóban össze kellett foglalnia a gyermeke számára fontos tulajdonságait. Érdekes volt más szempontokat tapasztalni, tanulságos volt, hogy más anyák mennyire más oldalról tapogatják ki a gyermeküket... ) Aztán jött a számomra új szint: felnőtt nők a szemem láttára könnyhullatásig voltak képesek azon vitatkozni, hogy a gyereküknek mi legyen a jelük.  (Két anyuka is szerette volna ha a gyermeke tigris lenne, annak ellenére, hogy nem volt tigris jel a választható jelek között, végül az egyik anyuka lemondott róla és kérte a szitakötőt, ami nem mellesleg szintén nem szerepelt a használható jelek között, mire a másik anyuka közölte ő nem csíkos tigris akar lenni, hanem rózsaszín. Én ennél  a pontnál kezdtem el keresni a kandi kamerát...)

A mi jel választásunk kurtafarkúra sikeredett, ugyanis az óvónénik már konkrét ötlettel vártak, hogy Hunornak szakrálisan a szarvas kell a jele legyen. Én meg rábólintottam. A zuram azóta is azon röhög, hogyan fogok visszaforduló szarvasokat (mer persze, hogy csodaszarvas dukál a kölöknek), hímezni a Huncos ruháiba. Én nem röhögök. Gondolkodom.

A lelkem megnyugvásra lelt. Nem kell semmivel sem sietnünk. Jövő héttől elkezdjük a heti 1-2 délelőtti bejárogatást-játszást, ha működik, ott is hagyhatom 1-2 órára.  Úgy érzem, még nem tudom teljesen odaadni őt. Az óvónénink azt mondta, nem is kell. Érezni fogom ösztönösen, hogy mikortól lesz ez jó mindkettőnknek, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor otthagyom nyugodt szívvel. Akkortól viszont következetesen kell viselkednem. De addig semmit sem kell siettetni. (még a szobatisztaságot sem, a mackó-tisztaság is majd egyik pillanatról a másikra megoldódik, akárcsak a kisdolgok) Kitűztük a januári kezdést, de ha mégsem menne sincs baj. Szerencsére ráérünk.
Nem tudom, hogyan kellene ennek igazából működnie. Azt érzem, hogy ez most jó így. És mivel az elmúlt évek alatt igencsak ösztönösen, a megérzéseinkre hallgatva éltünk-neveltünk, most ezt érzem hozzám közelibbnek, humánusabbnak.
(és akkor dióhéjban idekívánkozik a magam története: 3 évesen rápróbáltunk az ovira. Akkor még nem volt beszoktatás, mély víz volt, bedobtak, rövid búcsúzkodás után Anyu otthagyott. 3 teljes napon át ordítottam-sírtam menetkor-ottlétkor-hazajövetelkor. A mai napig emlékszem erre a 3 napra. Anyu nem vitt többet oviba. Eltelt egy év és önként jeleztem, hogy menni szeretnék. Erre a napra is tisztán emlékszem. És imádtam az ovit. Pontugyanazt, ami ellen előző évben minden idegszálammal tiltakoztam. )
Jó érzés, hogy már most ekkora gondoskodással és odafigyeléssel várják a gyerekeket. Túlzás nélkül állíhatom, hogy ez az ovi személyreszabottan kezeli a beszoktatást és a mindennapokat is.

Persze volr sírás-rívás, meg kaptunk egy jelképes virágmagot elültetendő a gyerek első óvodai napján, és egy-egy szál virágot, annak jelképeként, hogy az óvoda x év múlva ilyen csodaszép virággá növeszti gyermekünket. És rutintalanul nem vittem papírzsepit sem magammal, így könnyeimet diszkrét mozdulattal pottyantottam a pulóverem ujjába.

Föllélegeztem. (vagy csak odébbtoltam a problémát...?)

cucka 2010.08.11. 23:28

Ad hoc nyaralás

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

Előképzés:
- szülj két éven belül két gyereket. (a számok változhatnak, a lényeg, hogy ne legyen köztük egynél több a különbség)
-  a gyerekágy alatt dobozolj-dolgozz-költözz-kezdj egy teljesen ismeretlen szférában új életet, akkor, amikor amúgy is minden labilis és ingatag és sötétben tapogatózva próbálod megtalálni a helyed immáron egyik kicsi, másik pici-vel, két(három)gyerekesként

Alapképzés:
- olvass sikertörténeteket, külön ajánlatosak a rózsaszínfelhős bababüfis blogok, ahol minden klapfol, mindenki mindenkit szeret, a lakás legeldugodtabb pontjáról is enni lehetne, úgy ragyog a tisztaságtól. Ettől még nyomorultabbnak érezheted magad, hiszen te még mindig az előző gyerekágyra/a kúszó-mászóra/a mindent elérő-lepakoló elsőszülöttre fogod a mindennapi káoszt/rumlit/rendetlenséget.

Középszint:
- próbáld meg elhitetni magaddal, hogy tulajdonképpen te teljesen jól érzed magad a szemétdombod tetejibe ücsörögve, sőt gyárts ideológiát is hozzá (pl a rend a kisemberek mániája, de a zseni a káoszon is átlát). Amennyiben váratlan látogatód akad, foghatod a csapnivaló éjszakákra, de ezzel bánj csínján: kétélű fegyver, hamar visszaüt és gyermeked valóban megörvendeztet pár bulizós éjszakával.

Emelt szint:
- omolj össze, borulj ki, zuhanj magadba és végre lásd be, hogy egyedül képtelen vagy tökéletes anyának (napi két szabadtéri programmal, állandó készültségben), kívánatos feleségnek (kb egy óra ráfordítás), ínycsiklandó ételeket feltálaló háziasszonynak (alsóhangon egy óra ez is), és lelkes háztartásbelinek lenni. Vagdosd a férjedhez felturbózott és megtépázott egód összes galacsinját, a nyomaték kedvéért pár sohabenemváltott ultimátum is becsúszhat halkan, kétségbeesetten, könnyekkel bőven átitatva. Úgy hitelesebb. (dögöljön meg a szomszéd lova is elv alapján)
A kialakult patt helyzet is tökéletes időhúzásos alibi.

Felsőfok:
- tedd félre összes ellenérzésedet az idegenkezűséggel kapcsolatban és szerezz be heti egyszerire egy Julit, aki megértő vagy legalábbis úgy tesz, és ügyeskezű és aki első ottlétekor 8 óra alatt csillogóvá varázsolja az otthonodat. Míg ő elsikálja a többéves festéknyomokat is a családi házba behordott koszt is, te nyugodt szívvel koncentrálj csak a gyermekeidre és  játsz velük, építsétek meg a 48. lego garázst a kisautóknak a kétésfelessel és közben hábrüzz a félévesnek. És nevessetek sokat. Töltődj fel belőlük. Hiszen miattuk maradtál otthon. Értük. És ezekért a felszabadult pillanatokért.

Posztgraduális:
- szerezz heti egyszerire egy Jutkanénit is a hátsó őserdő veteményeskertté varázsolásért. Így már valóban csak az élvezetekért kell kimenned a kertbe (pl.málnaszedés), tyúk etetés és kalandos tojásgyűjtés az aprótalpúnak. (kis túlzással egy újabb szabadtéri program).
Este finom étellel várd a fáradt urad, bújj szorosan mellé és adj hálát azért, hogy teljes és boldog az életed. Hogy pont olyan, amilyenről kislánykorodban álmodtál.

(ez a cukormázas bejegyzés a rossz napokra íródott)

cucka 2010.06.29. 10:59

Elmélkedős

Amire emlékszem, az a három hatalmas, duplasorosan megpakolt könyvszekrény. És egy doromboló búgó hang, mely aziránt érdeklődik, mit olvasson, mert unatkozik. Aztán jönnek az erre az alkalomra begyakorlott rituálék, ajánlások, mókával elütött visszahozhatatlan percek. Bájos és melegséges játékaink voltak ezek Anyuval...

Sosem voltak számomra tabu könyvek. Amihez kedvet kaptam azt olvashattam. És évekkel később újraolvashattam és olykor teljesen új aspektusból gondolhattam át. Míg tiniként a kiváncsiság és a mohóság vezérelt, érettebb fejjel sokkal inkább a minőséget kerestem és új dolgokat fedeztem fel a sorok közt megbújva. (ez így nem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen két pöttöm nyúllal sokszor még a sztori magazinban fellelhető cikkek is irodalmi alkotásnak minősülnek, mindenestre igyekeztem nem belesüppedni agyilag is ebbe a kellemes dagonyába)

A napokban került újraolvasására a kezembe Nabokov Lolitája. Lassacskán haladtam vele, kiélveztem minden újraértelmezett gondolatát. És nagyon nem jókor jött. Hamvas lányos anyukaként semmiképp. (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a társadalmi beilleszkedésnek nem biztos, hogy a legelőnyösebb formája a játszótéren való Lolita olvasás...)
Azóta kicsit másképp nézem a kislányok-nagylányok öltözékét. Pontosabban annak hiányát... És mindenhol potenciális áldozatokat vélek felfedezni. Valamint magamon a paranoidia számos jellemzőjét. Már a cseresznye- és ribizli-kínálgató idősebb házaspár ellen is konspiráció elméleteket gyártok.

Talán annyi elég is lenne a gyógyulásomhoz, ha Buncileányka nem most mozgásfejlődne (négykézlábaz -lesz róla vidió- és a mászással próbálkozik) és végre az éjszakáit pihentető alvásra használná és nem 1-másfél órás (alvó)szakaszokat tarkítana maratoni cickózásokkal...
Tudtam, hogy ő is csak emberből van, még akkor is, ha a külcsínyek alapján  a földre szállt angyalok csapatát is erősíti.

A hajnal 3-as parám az az volt, hogy éppen tettenérem a betörni készülőket, és nem kapcsolok villanyt a ház körül, mert akkor ők belátnak, viszont így meg azt hiszik, mindenki alszik, és kedvemre settenkedhetek és jól rajtuküthetek. Hogy miképpen is teszem, arra nem volt kidolgozott koncepció. Viszont hajnalhasadásig, alvás helyett, settenkedtem egy jót. Asszem, túl sok Helyszínelőket néztem az elmúlt évek alatt.
Mindeme akció valóságalapja: hajnalig tartó buliról hazatérő fiatalokat megugató kutyáink hangja. Asszem, öregszem is és ez hajlamossá tesz összeesküvés-elméletek gyártására.

Reggel úgy ébredtem, mint aki az éjjel folyamán valóban szembeszegült a betörőkkel, és ők minimum egy puskatussal kentek szájon, gondoltam valamelyik kölök megrugdalt. Aztán addig kutakodtam az arcomon/számban, míg rá nem jöttem, hogy nő a bölcsességfogam, felül. (mondom én, hogy kialakulóban a problémamegoldó énem, a bölcsebbik felem).

Duplakávé, kis késés és máris elindultunk Duna-partra gyermeknapozni. Épphogy talajt fogtunk, Hunor bevetődött az ugrálóvárba, jött is egy kóbor esőfelhő, pár csöppet szórt belőle, ahhoz épp eleget, hogy büfébe meneküljünk egy kapucsinóra. Mer' az én Buncim ilyesfajta lány, aki mellett lehet képeslapokat olvasgatva kapucsinózni bármelyik kávéház teraszán. Hogy irigykedtem Hunor mellett az ilyen nőcikre, miközben én csatakosra izzadva a 48. sétakörömet tettem meg vele, az a másik gyerek meg békésen szuszogott a babakocsiban, amíg a szülők komótosan megebédeltek...
Mihelyst kisütött a nap Hunor újra birtokba vette az ugrálóvárat, épphogy 2-3 fotót lőhettem róla, amikor minden előjel nélkül egy akkora vihar kerekedett, hogy azalatt a 20 másodperc alatt, amíg kikapartam Huncost a várból és bemenekültünk valami fedett alá, alsóneműig áztunk mindketten.

Mire hazaértünk, a kellemetlen érzetet felváltotta egy kellemes álkapocs-zsibbadás,  fültájéki fájdalom, enyhén dagad a fejem, most már tényleg úgy is nézek ki, mint aki kapott egy sallert. Gondoltam, délután összefekszem egy fájdalomcsillapítóval megtunningolva a skacokkal, de kapucsinózni-lehet-vele-aludni-nem Buncilány ezt egészen másképp gondolta. Szemhunyásnyit sem aludt, egész délután rágicsált, nyöszörgött, hajat tépett, szenvedett. Együtt fogzunk. Hát kell ennél erőteljesebb anya-lánya kapcsolat?

Ha mégsem fogzanék, akkor még lehetek mumpszos (bár az már voltam), vagy esetleg nyálmirigy-gyulladásom is lehet. Vagy nyálkövem. Vivát webdoktor! mégiscsak visszasírom az áldott netnélküli tudatlanság korát.
És letolhattam az uramat is kedvemre, hogy a lehúzott kocsiablak huzata miatt durrant be a bal felem.
Mindenestre savanyát iszom, igyekszem sokat tátogni, (ebben partner Hunor, aki állandóan ad okot a folyamatos beszédre), és még mielőtt toltálisan elveszteném a  fejem is egy gennyedző tályogban, előkotortam a dalacint is.

cucka 2010.05.17. 16:03

A másik én

Létezéséről nem tudtam, maximum sejtésem lehetett ezidáig. Hétvégén előtört, kirobbant belőlem. A B verzióm nem udvarias, nem bájos, nem kedves, és egyáltalán nem nevezhető toleránsnak. Ő ordít, türelmetlen és az A modell maradék erejét felhasználva bújt elő. Míg B-én őrjöngött, addig A-én magábazuhanva, egész nap pizsiben zokogott és síratta az odalett boldogságát, erejét, energiáját, vágyait és álmait. És síratta szegény énjét, aki idejutott, hogy siratnia kelljen azt. A rengeteg szerep között menthetetlenül elveszett valahol. A tükörből már régről egy idegen néz vissza rá.

Végtelenül félelemetes ez a másik én. Végtelenül félelemetes érzés az, hogy nem tudsz ura lenni a tetteidnek, az érzéseidnek, hogy szinte fizikai fájdalommal jár minden egyes nap abszolválása, amikor tudatosul benned, hogy igenis létezik az a pont, amikor könnyebb lelépni az ismeretlenbe, mint visszatérni és kibogozni a kuszaságot. Amikor elveszted az erőd ahhoz, hogy meglásd a probléma okát, hogy megoldást keress. Amikor már semmi sem tud visszatartani...

Sarokbaszorítódtam, kiszolgáltatódtam.

cucka 2010.05.14. 10:06

Csak a szokásos

A héten valahogy nem állok munkafronton a csúcson, egyszer én követtem el egy gigabakit,  überszenzitív lelkem még mindig sínyli. Elnézőek voltak velem az égiek, talán, mert azon kevés helyzetek egyike volt ez, amikor felvállalva tetteimet szembementem az ítélettel. Máskor meg habzószájú drogdíler ígéri meg, nyomdafestéket nem tűrően, hogy kinyiffant, mert átvertük kollektíve. Alig tudom onlájn lezsírozni, hogy ne jöjjön ide személyesen gyilkolászni. Sosem gondoltam volna, hogy a kémcsövekkel való foglalatosság ilyen veszélyes szakma.

Aztán rendeltem onlány, mert mióta nem jutok el egy normális boltba (sem), megcsappant mindenféle raktáronlévőm. Így meg kényelmesen elnyúlva a bőrfotelba, hajnal kettőkor is szétshoppingolhatom magam és állandó jelleggel képben lehetek az aktuális nagyvárosi trendről. A futár érkezése mindig meglepetés számomra, sokszor azt is elfelejtem éjszakai ténykedésem alatt, hogy milyen nélkülözhetetlent rendeltem is éppen. Ideje lenne óvatosabban kezelni ezt a vonalat, mert nem kifejezetten olcsó addikció. Megnyugtatásképpen, a számlákon feltüntetik az olyanoknak, mint én, hogyha mindezt boltban vettem volna, alsóhangon is a duplája lenne. Na, ezt szoktam lobogtatni hitös uramnak, ha fékezni próbál, és néha valóban őszinte csodálkozással kérdi, azon a  bőrömalábújó hangján, hogy Cékóka, te tényleg ennyire naív vagy? 
Naszóval, az orkán erejű esőre való tekintettel ma megérkezett a díva napszemüvegem, ami tökjó, meg éppolyan vagyok benne, mint Victoria Beckem (+30 kiló). És megfejtettem, mért jár állandóan emelt fővel fentebbemlített. Ha lenézek, azonnal lecsúszik a trendi cuccos az orrom elejére. Asszem elméreteztem a fejem nagyságát. Érdekes kiegészítője lesz az idei játszótéres mindennapoknak.
Talán részt kellene vennem, valami Ismerd meg a tested valódi méreteit nevezetű csapatépítő tréningen. Gyülekeznek a nemlétező szekrényembe a majdbelefogyok méretű ruhák is. És még el is hiszem, hogy ez motiválni fog a valódi súlyvesztésre.
Ezek után érdekes énképem lehet belülmélyen: lufifej és hozzá gyíktest.

És, hogy mások se maradjanak könnyek nélkül, becsúsztatom ide a Csilluséknál talált síratóvidijót:

(Az én kétésfelesem ezalatt a dal alatt bekucorodik az ölembe és alulról figyelve nézi az első könnyek kibuggyanását, ekkor Nányi felkiáltással letörli őket és elkomorodott fejjel néz rám, nekem meg nyugtatgatnom kell, hogy nincsbaj, ezek jókönnyek. Megvan ám a koreográfia az esetek túlnyomó részében a mindennapjainkra. )

cucka 2010.05.05. 11:37

Álmomban már

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.

cucka 2010.04.21. 08:00

Talán skizó

A szabadidő hasznos eltöltése, működhet szabadban, valódi kertet művelve, hullára ásva-kapálva-gyomírtva-megküzdve a kutyákokkal magunkat. Itt fellelhető azért néminemű szubjektivitás is, ugyanis az én ingerküszöböm igencsak alacsonyra van kalibrálva, így mondjuk a napszámos röhögve teljesítené azt a napi mennyiséget az ebédszünetében, amennyitől én már  vinnyogva a kipurcanás határát súrolom. 

Aztán bejövök és nekiesek a virtuális kertemnek, amiből immáron kettő darab is van, mert mért is ne, és persze ez úgy az igazi, ha külön weboldalon van, és aratok, meg termesztek, meg tojást tojatok a virtuális tyúkjaimmal és kereskedem a virtuális piacon.

És megpróbálom jó mélyre elásni azt az énemet, aki szánalmasan megmosolyogta azokat az embereket, akik anno tamagocsit nevelgettek a balzsebükbe.

15 komment

Címkék: én egyéb

süti beállítások módosítása