cucka 2010.12.21. 11:05

Ünnepre hangolva

Nehezen ment idén a ráhangolódás. Aztán történt valami, ami lemarta rólam a többéves rozsdát és végre beindultak a fogaskerekek. (még hány és hány gyomorszájra intézett rúgásra lesz szükségem vajh ahhoz, hogy az apróbb figyelmeztetésekre is odafigyeljek végre?!)

Tudod-e, hogy az az ember, aki lelkileg erősnek tűnik, az valójában érzékeny és gyenge?

Tudod-e, hogy akik azzal foglalkoznak, hogy másokat védenek, azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre?

Tudod-e, hogy könnyebb valamit leírni valakinek, mint a szemébe mondani, ám annál emez sokkalta értékesebb?

Kell ez a várakozás, a természet tudja a dolgát, mindig is tudta, csak figyelnünk kell rá, hallgatnunk a belső hangunkra, az ösztöneinkre. Mi sem bizonyítja jobban, mint az év végi adventi időszak. Várjuk a csodát, a  születést, az újat és reménykedünk egy jobba. És ha hagyjuk, hogy az áhitat átitasson, hogy az ünnep békéje megtaláljon, mi leszünk a legboldogabbak a világon.

cucka 2010.04.03. 18:52

Eufória

Van abban valami piszkosul felszabadító, amikor a majdnem kétésfélévesed jelzi, hogy pattanj be mellé az anyósülésre, maxi hangerőre kapcsolja a rádiót és fékeveszetten tomboltok a lájk a vördzsinre. Te azért, mert eszedbe jut hamvas fiatalságod, ő meg azért, mert talán sosem látott még ilyennek.

Ennél már csak az tud torokgombócképzőbb érzéseket okozni, ha segíthetsz. Most éppen koraszülött picibabákon. Különösen szárnyaló érzés az, ha ekkora összefogás részese lehet az ember lánya, ilyenkor kicsit a virtuális valóság, kézzelfoghatóan reálissá válik. És bár az árverés lezárult tegnap éjfélkor, a szervezők megtalálták a módját annak, hogy támogatni lehessen bármekkora összeggel is, az ebben a cipőben járókat, egy kifejezetten erre a célra létrehozott alapítvány keretén belül. Csakúgy, mint tavaly, most is lehet vételezni finom sütireceptekkel teli SegítSüti füzetet és idén először a budapestiek vásározhatnak a  varázslatos nevű Marsbéli Boltból is. (részletek a linkeken)

A mai napot ezek után nem is zárhattam volna másképp, mint előbányászva a sokkicsis öntöttvas edényemet, melyet izibe felavattam egy jóféle pácolt tarjával.

Mert adni jó. 

VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!

Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...

Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte  lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal.  A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől...  nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék  pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és  tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat...  hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek...  és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...

Cuckával történt beszélgetésem alatt Minka serényen táplálkozott, sikerült előcsalogatnia a Manna első igazi cseppjeit. Együtt vannak, sikerült helyet kapniuk a szülészeten, ami reggel szinte lehetetlennek tűnt, mivel nagyon sok baba született az elmúlt órákban, teltházzal üzemel a szülészet.
Barátosném, aki hősnőként tündököl a mai nap folyamán, mint névnapos és újdonsült kétgyermekes Édesanya, aludt egy-egy sort időnként és kipihent hangon nyilatkozta a következőket:
Minka leginkább Hunorra hasonlít. Ugyanúgy alszik (hason) és csinos ábrázata is a bátyóra emlékeztet. A ma esti fürdetésből kimarad, de holnap este már nem marad szárazon. Egyelőre bent maradnak, mivel a kis fiatalember olyan megértően és rugalmasan alkalmazkodik a kialakult helyzethez, hogy Cucka szívesen pihenne a kórházban, a fiúk pedig minden nap meglátogatják, legalábbis a jelenlegi tervek szerint.


(a kép illusztráció)

Első találkozásukkor Hunor mosolygott és örült a kis jövevénynek, Cuckának pedig lakatot vitt ajándékba, hogy ő se menjen üres kézzel... Mindent megért, nem követeli az Anyukáját haza és most az Apukájával ünnepli a kis Hugi érkezését.
Ezek a rövid hírek, Cucka mindenkit üdvözöl és nem akarta elhinni, mennyi-mennyi jókívánság érkezett Hozzájuk... pedig igen, én nem hagytam magam, meggyőztem!
 

cucka 2009.05.22. 10:09

Rajzok nekünk

Tegnap délelőtt, a kihűlt reggeli kávém elfogyasztása közben, elkalandoztam a világhálón, egyik hírről a másikra kattintva, szinte észre sem véve, hogy hosszú percek óta magával ragadott a virtuális világ. Hunor már reggelizett, egy ideig a lakásban föl-alá vezényelte Kokót... A hirtelen belémhasító csöndre figyeltem föl először, akinek van vagy valaha is volt, minimum egy darab, másfél év körüli gyermeke, az tudja, ez általában sok jót nem jelent. A hálószobába érve az ágyunkon találtam a kisembert, aki békésen gyurmázgatott már ekkor. Aztán felfedeztem a nyitott filctollat a földön, a telerajzolt számológépet (HuncApu gondatlanul az éjjeliszekrényen felejtette ezeket...), a laminált parketta újdonatúj fekete  szálkáit. Szemem ekkor jutott el az ágyunkig, ahol felfedezhettem Hunor meglepi rajzait, hiszen mindkettőnk oldalán ott díszelgett egy-egy személyreszabott műalkotás.

Huncos akkora lelkesedéssel magyarázta rajzait, miközben megrángatta a lepedőnket, hogy sem kedvem, sem lelkierőm nem volt ahhoz, hogy összetörjem buzgalmát. Megpróbáltam megértetni vele, hogy amit rajzolt az csodaszép, de ha lehetne, legközelebb inkább kérjen hozzá egy papírt, és ne barlangrajzozza tele a lakást.

Tulajdonképpen, én nagyon örülök a rajzainak, hiszen már régóta várom a pillanatot, hogy nem parancsszóra, nem kérésre, hanem az ősi belső hangnak engedelmeskedve, megörvendeztessen lelke képeivel. Lelkes rajongója vagyok Molnár V. Józsefnek, aki évtizedeken át kutatta-bújta az óvodások-kisiskolások gyerekrajzait, szerinte:

"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak. A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.

(bővebben olvasható itt)

A fölső rajzot kaptam én, szemmel láthatóan lágyabb, gömbölyűbbek a vonalak, afféle kezdetleges fészekrajzok fedezhetőek fel benne, az anya ölelését, féltését jelképezve. Az alsó szálkás, pontozott Apa-rajzban az erő, a férfias dominancia szerepel.

... milyen csodálatos is a világ, ha néha meg tudunk állni pár pillanatra és félre tudjuk tenni az apró bosszúságainkat, majd a dolgok mögé nézve, felfedezzük a rendet, a békét, a harmóniát, a természetességet...

cucka 2008.12.16. 21:07

A zsákmány

Megvettem, mert megtetszett és mert mindig is ilyenre vágytam, mert gondoltam, ez egy kedves ajándék lehet egy Hunorforma gyerkőc számára. Itthon izgatottan bontottam ki, ki kellett bontanom, hogy megnézzem, megvan-e minden tartozéka...  aztán fel kellett húznom, és ki kellett próbálnom... csak egyetlen egyszer... azonnali szerelem lett mindkettőnk számára... a mágneses-zenére-táncoló bocik velünk maradtak... Hunor pedig odacövekelődik hosszú percekre és bűvölten nézi a pöttyös tehenek körkörös táncát, valamint rakosgatja föl-le őket fáradhatatlan lelkesedéssel... és így mindketten elvarázsolódunk egy kicsit...

cucka 2008.03.28. 21:43

Hírmorzsák

Tegnap túlestünk a rettegett duó oltásunkon. (az egyik kötelező, a másik szabadon választott). Természetesen Anyuka megint sokkalta rosszabbul viselte, mint Kisded. És természetesen pont most kellett egyedül mennem, mert addig húztuk-halogattuk a 3 hónapos oltását, mígnem kisdedünk a betöltött naptári negyedik hónapját súrolja és csütörtökön HuncApu délutános, tanácsadás meg hátperszehogy délig van. Reggeltől szétrendezgettem a növényeimet, ágyneműt húztam, íróasztalt takarítottam meg mécses által kiégetett számítógépasztalt igyekeztem újjávarázsolni, aligsikerrel. Oké, időhúzásnak is nevezhetném, de az úgy túl profánul hangzik, így "háziasszonyosabb". ;)
Közben kiderült, hogy a kispasi is rendelkezik a nagypasik tévéfüggő jellemvonásával. Míg öltöztem benyomtam neki a számomra már ölnitudnékhameglátom agysejtrombolással is felérő Mozart dvd-t, amit tátott szájjal és kikerekedett szemekkel képes még mindig csodálni (önző dolog és rossz anya vagyok, tudom, de így legalább nyerek naponta fél órát, amikor pl. ágyneműt cserélhetek). Közben átslisszoltam előtte, ciccegett és oldalra dőlve próbálta egy másodpercre sem levenni a szemét a tévé képernyőjéről, bár ezt először csak véletlennek gondoltam, de a második ugyanilyen esetnél már csak röhögve roskadtam le az ágy sarkára. A pasik tényleg genetikailag tévékódoltak és kész. A következő tesztem a  focimeccs előtti átgrasszálásom lesz...

Szóval rendelőbe be (természetesen ismét mellbedobással estünk be, útközben többszörösen ígéretet tettem Huncmesternek, hogy megjavulok és mostantól mindig pontos leszek!), gyermek levetkőztetése következett, doktornéni most hogy nem volt mellettem a zord és szigorú HuncApu sokkalta csevegősebbre vette a figurát, miközben személyeskedve meg is jegyezte nem kis nyomatékkal a hangjában, hogy "félelmetes, mennyire hasonlít ez a gyerek az apjára!". Mondom, persze, hiszen klónok. Megmogyorózta ismét, de most már valóban rutinosan tette, mihelyst végzett azonnal elcsomagoltatta Huncost a pelenkába. Hitelesen lemérlegelték a fiatalembert, kereken 7000 gramm, (najó 7010!). Doktornéni kérdezi, tud-e valamiben segíteni, kérdés, óhaj-sóhaj. Mondom én, okos Anyuka, szerintem valahogy nem eszik mostanában rendesen ez a gyerek, meg kevesebbszer is kéri a cicit, meg rövidebbeket is lóg rajtam... Doktornéni bajsza alatt somolyogva, "hát, azért én annyira nem aggódnék ezen, kedves Anyuka, szemmel láthatóan nem éhezik ez a gyerek". Hunor nagyon szereti a szemüveges embereket, a doktornéninek is végig magyarázott, gőgicsélt, simogatásért hatalmas mosolyokat adott cserébe, aztán a semmiből előjött a védőnéni és lefogta, ekkor már érezte, hogy valami igazságtalan fog történni, majd egyik combocska megszúrva. Hunor feje azonnal bevörösödött, szája legörbült és teli torokból adta tudtára a világnak az igaztalanság tényét. (megjegyezném, annyira felhergelte magát, hogy a másik combijába kapott szurit meg sem érezte).
Aztán végigüvöltötte a felöltöztetést, a kocsibabetételt és ez az áldatlan állapot egészen pontosan a védőnői szolgálat kapuján való kilépésig tartott, ahol hatalmas sóhaj és levegőremegtető ikegés mellett beájulva elaludt. Ígéretemhez híven (ha kicsi hős lesz, sétálunk egy nagyot a tavaszi napsütésben), másfél órán keresztül bóklásztunk, közben bevásároltam, fölfedeztem apró csodákat, amik mellett többtucatszor elmentem már, csak eddig sosem volt időm fürkésző pillantással vizslatni.

Manca felébredéskor bűbájvigyoros volt, nagyokat ásított és nyoma sem volt már a rosszkedvének. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy nagyobbat aludt volna, mint máskor. Vagy nyűgösebb lett volna, sőt, a fogzása is megrekedt az utóbbi napokban.

Aztán ma délben éreztem, hogy kicsit melegebb a homloka, mint máskor és kicsit panaszkodósabb is. Családi tanácsunk úgy döntött, mivel, nincs rosszkedve és nem is nyűgös, nem adunk be neki lázcsillapító kúpot. Hunc eljátszadozott a könyvecskéivel, majd elnyomta a buzgóság, mikor fölemeltem, hogy betegyem az ágyba már tűzforró volt az egész kis teste. Ekkor már nem vacakoltunk, és nem vesztegettünk több időt lázméricskéléssel, HuncApu beadta a kúpot, Hunor ezt is mosolyogva viselte (?!), majd  félórácskát durmolt és közben le is ment a láza.

Ezután meglátogattuk PocakKatát, aki most már inkább SzomszédKata lett. Hihetetlen, mennyire csinos, nyoma sincs már a gigapocaknak! :) Anita csodaszép kislány ( a fotók nem is igazán adják vissza, hogy mennyire az!), formás kis hajasbaba, csodaszép szemekkel és mezoszoprán hanggal megáldva, amiből Anyukája szerint, alig hallottam most valamit. Nagyon furcsa volt felemelni ezt a picilányt. Hunor méretes termete után attól féltem összeroppantom vagy kárt okozok benne... pedig alig 3 hónapja még nekem is ugyanekkora kisbabám volt... most pedig ott álltam és alig mertem megfogni...
Vittem fényképezőgépet is, de valamit nagyon elszúrhattam a beállításon, alig lett pár jó kép.

A délután képekben:







miccka 2007.12.03. 06:26

Tádámmm!


Cucc értékes útmutatásai alapján végül sikerült megoldani a rejtélyét a poszt kitevésének. Íme ők:


Anyukája úgy küldte át, hogy cicifüggő kispasi, de én egyszerűen annyira csodálatosnak látom ezt a kisembert, hogy éltem a posztolási omnipotenciámmal. :-) hát nem gyönyörűek?

süti beállítások módosítása