cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

Túléltük. Buzgómócsing Anyuka oldalam előrevetítetten kicsit túlvállalta magát (2 kiló kenyér szendvicsei és két kiló liszt kakaóscsigái), talán ennek köszönhető, de a délutáni ovibuli külső megfigyelőjeként voltam csak jelen. Legalább fotóztam.

Volt konflisozás a faluban (még szerencse, hogy én ekkor javában nemvoltamkész, így akár még azt is elsüthetném, hogy voltam annyira gondos, hogy a falu legelőnyösebb pontjáról fotóztam, a teraszunkról):

majd egy egyórás táncház következett, melyen ha részt vettem volna a tűző napon, 5 kilóval könnyebben és egy újszülöttel gazdagabban zárhattam volna a napot:

Mici képviselte családunkat a kifutón, akinek annyira tetszett a táncmulatság, hogy egészen közelről szívta magába a népzenei ütemeket. Mindeközben megéhezett legényünket lefotózhattam sármos amorozzó hangulatában (háperszehogy cicává arcfestett Szonjával).  Igazság szerint legalább tucat kép készült elsőszülöttem idétlenebbnél idétlenebb bazsalygásairól, melyeket olykor bandzsulással párosított, de ezeket inkább megtartom a későbbiekre, addig is szövögetem zsarolási terveimet.

A tombolák sorsolását izgatottan vártuk, az apró játékok/kiegészítők mellett voltak igazán komoly nyeremények (étterem-fagyizók-cukrászdák felajánlásai, kozmetikai kezelések, és mi itthon azon rötyögtünk, -mert perszehogy óhatatlanul is szmk-s lettem-, hogy jövőre lesz állatorvosi csomag is a nyerhetőek között). Egész szépen gazdagodtunk a fellelhető összes törékeny, javarészt kerámia alkotással (lett teakiöntőnk, üveghattyúnk, rózsaszínbohócos perselyünk), végül már csak én izgulhattam a sorsolás kimeneteléért, mert a gyermekeim cserbenhagytak és leléptek motorozni. Kismicit meg tiszteletbeli óvodássá és túlélővé minősítettük, együtt motorozott-homokozott-csúszdázott a nagyokkal és végigkunyerált mindenkitől minden élelmet:

A tombolán nyert esernyőnknek majdnem gyakorlati hasznát is vehettük hazafelé jövet, de persze annyira adta magát a dolog, hogy Huncos még kicaplatott a nagyernyővel a teraszra és Hugival szarrá áztak kipróbálták a lehetőségeiket fürdés előtt.

Ringató-altató senkinek sem kellett, fél 8-ra régnemhallott csöndbe borult hajlékunk.

Bár nagy a szám, újabban egyebet sem lehet tőlem hallani, minthogy semmi másra nem vágyom jobban, mint egy kis gyerekmentes létre, azért mégiscsak volt mit morzsolgatnom, amikor Huncos a buszon ülve nagyfiús integetéssel álcázta könnytől maszatos arcocskáját, Minkus meg üvöltve próbált felkapaszkodni Bratyó után a járműre.

Lelkemből szakajtott magzatom ma vesz részt közös életünk első szülőmentes oviskirándulásán.

cucka 2011.05.16. 11:12

Mindhalálig Ákos

Szóval a koncert. Meg a beszámoló.

Szombaton egész nap gyűszűnyi gyomorral közlekedtem, tényleg mint egy elsőrandis tinilány. Izgultam, hogy Mici ne lázasodjon be (nem tette), hogy Hunor kis orrfújásai ne legyenek többek, mint kis orrfújások (nem lettek), hogy legyen mit felvennem és még én is tűrhetően érezzem magam benne (pipa, sikerült egy farmer-póló-blúz kombóra bukkannom), annak ellenére, hogy a ház ura csípőből azt válaszolja a hogy nézek ki című vígeposzra, hogy jól, egy kismamának mentsége, hogy kismama és majdnem mindegy (???) mit vesz fel (férfi!), hogy odaérjünk időben (odaértünk, sőt).
És minden annyira-de-annyira flottul ment, hogy már a kandi-kamerát vártam vagy azt, hogy valaki bejelentse, nem is lesz itt ma semmiféle konszert. Egy neonvillogó mellényes embör éppen a mi autónkat terelte el egy üres parkolóba, ami közvetlenül a bejárat előtt volt, ott ugyan -részemről- volt kis tanácstalanság, míg megpróbáltam a közel azonos betontömbök között leledzve elmagyarázni Szőlőlánynak a koordinátáinkat, még egy biztonsági őr is próbált a segítségemre sietni mondja azt, hogy Déli kapu, ami ugyebár  két szőke esetében nem volt igazán nagy segítség, nem úgy a börgerking tábla, vagy ha legalább egy Zara vagy egy H&M működne a szomszédságban.

Aztán bejutottunk és ugyan még bőven volt időnk, de üdítő és bármi más vásárlása helyett mi inkább a helyünk megkeresésére koncentráltunk, ott gyorsan elmajszoltam egy csokit, csak úgy a vércukkerem karbantartása végett. (és az idegességem tompítására)

Aztán elkezdődött és lúdbőröztem a gyönyörtől és egyáltalán nem bántam, hogy sokkalta zúzósabb feldolgozást hallhattunk, mint a lemezeken megszokottak, így csak egy számon bőgtem, de ott nagyon, mert sok minden eszembe jutott. Egy másik dal pedig éppen ott erősített meg, ahol gyengültünk. Azt hiszem, rég nem töltődtem fel ennyire... rég nem kaptam ennyi energiát...

Egy dolgot sajnáltam. Mégpedig az ülőhelyet. Úgy érzem, nem esett volna nehezemre azt a két órát állva végigtombolni, még nagy pocakkal sem, így is a végén már nem bírtam/bírtunk a pezsgő véremmel (és az előttünk ülő többszöri rosszalló pillantása ellenére, ami nem is tudom igazán minek illetve kinek szólt: a nagyhasamnak? annak hogy "ilyen állapotban" is ki merészeltem mozdulni otthonról? esetleg a többmásodperces sikkanataimnak?  vagy...?), a visszajátszás alatt már állva tomboltam.

A felpörgetett hangulatomhoz hűen társult Zsiga is, aki az első taktusok alatt még mocorgott párat, aztán fejére húzta a méhlepényt és igyekezett kizárni a külvilágot, miközben húzogatta a bosszú rovátkáit megérezte az adrenalinbombát és békésen szunyókált úgy éjfélig, akkor ő is bulizni kezdett, követve az anyja stílusát, csápolt és rugdosott, mindkettőnk szerencséjére a felfokozottságtól hajnal 3-ig én is forgolódtam.

Egy potyakoncertes, anyja konszolidáltan ülő korszakából:

Szóval elvarázsolódtam, feltöltődtem, függő lettem újra, belezuhantam a csodába, és még az sem tudott ebből kilendíteni, hogy a mi sorunkban volt a legnagyobb a fluktuáció, az egész szektorban nem vándoroltak annyit az emberek, mint minálunk.

A napjaink önző módon telnek. Esküszöm, rosszabb vagyok, mint egy 14 éves tinilány, napközben többször is képes vagyok elbőgni magam annak a gondolatára is, hogy ottlehetek, úgy várom az így, csupa nagybetűvel íródott KONCERTET! Így most megszűntek az Alma dalos bulik, nincs több Kolompos, az elmúlt egy hétben még az esti levezető densz is a lemezbemutató zenére történik. Minka szintén nagy rajongóvá vált, talán mert ő a nagyfiú oviban tartózkodása alatt is kap egy adagot belőle, Hunor meg már csak megadóan építgeti a vonatsíneit, miközben egy erőtlen Alma? kérdéssel próbálkozik.
A szombati bulit egyetlen dolog árnyékolja be, mégpedig hősies Kismici második napja perzisztáló láza, ami ugye várható volt, a múlt heti oltás következményeként. TankAranka megtagad mindennemű lázcsillapítást, a kedélye jó, bár minimálisan étkezik (annyit, mint általában Hunor itthon, tehát aggodalomra továbbra sincs okom), így nem is abajgatom, bár az éjszakai felsírásai, meg a hajnal ötös hányásos kelése a hátam közepibe se hiányzott. És persze figyelgetem, mert ugye királylányunk már bizonyítottan hajlamos a lázgörcsre.

Mindeközben olvasok. Sokat és sokfélét, és mindig nagyon meg tudok örülni annak, ha sikerül egy igazi gyöngyszemre bukkannom. És az ezenfelül is fennmaradó szabadidőmben pedig kötögetek, viszonylag szépen haladok itt ezzel, bár egészen másképp kötögetem, és az eredeti tervvel ellentétben: nem fog debütálni a vállaimon szombat este, azon profán okokból kifolyólag, hogy nem lesz kész.  Szegény csáládom sínyli meg újkori befordulásomat, akár 2-3 napig is ugyanazt a főtt ételt kénytelen fogyasztani, cserébe viszont hajlandó vagyok a leglehetetlenebb kéréseknek is eleget tenni, mint pölö az este tízórai rántotta-készítés. (azt viszont megközvélemény-kutatnám, hogy Hunor azt kérte, hogy kössek neki egy olyan manónadrágot, amiben dirrdurrozhat, és ennél több pontosításra nem volt hajlandó... WTF??? ilyenkor -is- látszik, hogy nem vagyok a kreativitás csúcsán szédelgő anyuka)

Úgy látszik, csak írnom kellett róla és máris helyrebillentem, mert persze az ittemlítettet azonnal meg kellett sütnöm, isteni finom, a recept örökös tagságot nyert, amit aztán majdhogynem egyedül kellett elpusztítanom (nem esett nehezemre), apjuk nem édesszájú, bár erről még ő is elismerte, hogy finom, a büdöskölköknek meg zsenánt volt érinteni a ragacsos csiguszokat, így inkább egyáltalán nem foglalkoztak vele. Azaz Hunornak még volt pofája ártatlan babaszemeivel megkérdezni, hogy mást nem sütöttem-e? Szóval a kakaóscsigák mellett észrevétlen bekúsztak a zöldségek is, valahogy új dimenziókat fedeztem fel, ahogy a zöldségeshez belépve szaglászva válogatok, aztán persze általában csalódás ér, mert a paradicsomok isteni illata mellett az íze igenis felejthető, a kerti zöldhagymánk viszont még mindig dobogós aranyérmes. (holnap kihagyom!)

Lett egy vadiúj lízing kecsként ismét, Folti. Így már komolyabban is bele kellene vetnem magam a sajtkészítés rejtelmeibe, mert lassan tejben-túróban fürdünk, és a legyártott mennyiség messze meghaladja a fogyasztásunkat, sőt a szomszédok/barátok kapacitását is.

Hunor meg rácuppant a Spongyabobra, amit én ezidáig csak egy kedves figuraként éltem meg, meg ugye hajdanában Huncos fogai nőttek spongyabobosan, köztük ikarusznyi hézaggal. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak reggel van és csak én nem tudom felfogni a poénjaikat, vagy a készítőik tényleg elszívtak egy zacskó cuccot mielőtt nekiültek rajzfilmet csinálni, és ahogy tolultak az agyukból a gőzös gondolatok, úgy adták azokat válogatás nélkül a szereplők szájába.

És most már tényleg csak egyet kell aludni, (beleszámítva a koradélutánimat kettőt), és a szakadó eső sem tud eltántorítani. (legfeljebb egy bőröndnyi rucival készülök).

cucka 2011.05.09. 16:27

20-as

Zsiguval hivatalosan is elértünk közös utunk felére. (az előzőekből tanulva, plusz 1-2 hét). Ennek örömére addig zaklattam családunk egyes személyi számmal kezdődő tagját, míg kénytelen (inkább kelletlen) módon, villantott rólam 3 királyfilakot. A legelőnyösebbet (illetve a leghasználhatóbbat, mert az első homályosra sikeredett, a másodikon pedig mintha hiányoznának az ujjaim) megosztom:

(élőben és napközben nagyobb, ez itt reggeli ropogós)

Aztán, volt nekem az az áldott mandarinzabálós szenvedélyem, annak is meglebbenteném gyümölcsét, éppen akkor nyiffantottam ki egy futókámat (ami állítólag szintén kiirthatatlan, hócipőm tele az ilyenekkel), és  unalmas estéimen a megárvult cserépbe dugdostam a ritkán lelt magokat. Pár hete dugta ki a fejét az első, és az elmúlt napokban a második mandarin fácska. (És már ki is találtam, 15-20 év múlva déligyümölcs nagyhatalom leszünk mink így itt a Duna kanyarban.)

S hogy milyen az élet félidősen? Jó. Leszámítva Zsigababám faros ücsörgését, ami teljes mértéken emlékeztet Huncoséra, hosszú távon képtelenség ülni, mert a jobb oldalamon feszegeti a bordáimat, így is tágítván szűkre szabott otthonát. Ugyanezen okokból fakadóan a tempósabb távgyaloglás sem a kedvencem, és -mivel mindig késéssel esek be Huncosért az oviba- jól esik ott pár percig megpihenni. Digu (ahogy Hunor hívja) igen aktív életet él, gondolom ennek is köszönhető, hogy sűrűbben-erősebben keményedek, naponta többször le kell dőlnöm 10 percekre, és ebben a várandósságban savmegkötő és telefon helyett, a magnézium vált karnyújtásnyira leledző élettársammá.
Úgy látszik, nálam maradt a jól bevált rendszer, Hunorral csokifüggésem volt, Minkával vanília, most ismét felszínre tört a régfeledett csoki szenvedély. Előkerültek a dugiLindt-ek, az elalvás utáni tömény csoki-shake-ek, napközben pedig kókusz őrület van, és tej. Pontosabban nyuszis kakaó. Együtt iszom a gyerekekkel. Meg akkor is, ha ők alszanak. (és ezt muszáj megörökítenem, mert eddigi életem kakaófogyasztását a két kezem ujjain meg tudtam számolni.)

Illene valami egészséges szenvedélyről is írnom (a déli alvás annak számít, ugye?), még mielőtt máglyán égetne el az Egészséges Lájf kismamaszövetség, de még egy ványadt mandarint sem tudok felmutatni amit az elmúlt hetekben fogyasztottam volna el. Vagyis most eszembe jutott az a töménytelen mennyiségű gej sütemény, az a csábító zöld alma, ami a hétvégi esküvői asztal dísze volt és azt jóízűen suvasztottam magamba. Valamint kertünk zöldhagymáit és retkeit tudom még ide sorolni, ami bármikor jöhet korlátlan mennyiségben.

Elkapott az ilyenkor szokásos kötögetési szenvedélyem is, most éppen Zsigatakaró készül, így könnyedén előfordulhat, hogy a szubminimumnyit időt töltöm csak számítógép előtt. Nem bánom.

(és már csak ötöt kell aludni... )

Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

cucka 2010.08.11. 23:28

Ad hoc nyaralás

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)

Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

cucka 2010.05.29. 08:40

Jótékonykodtunk

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

Pár éve még hős biciklistaként, tavalyelőtt babakocsi-tologató friss anyukaként, tavaly már hordozósfajtájú mámiként, de minden évben részt vettünk a kritikus tömeg évente megrendezendő figyelemfelkeltő akcióján.

A városi gyalogos babakocsis-hordozós közlekedés még mindig kritikán aluli, ez az igazságtalanul peremre került réteg szenvedi meg legjobban a városi közlekedési infrastruktúra hiányát.

Bár nem fűzök vérmes reményt bárminemű változáshoz, mégis fontosnak tartom, hogy sokan részt vegyenek ezen a demonstráción, gyűljön össze az a kritikus tömeg.  Hátha történnek még csodák.

Gyülekezés babakocsival, gyalogosan, hordozóval április 24.-én, szombaton 15 óra 30 perckor a Kodály köröndön, indulás 16 órakkor, végigsétálva a lezárt Andrássy úton, majd a Hősök terén keresztül megérkezés a Városligetbe. Bicikli-babakocsi-baba emelés pontban 17.30-kor lesz. 

Hajráf Mindenkinek!


 
(további részletek, friss hírek a fotóra kattintva)

 

cucka 2010.04.16. 23:01

Szépvilág jön

Az öt napos monoton esőzés bennem egyetlen fő gondolatot fogalmazott meg: (nem, nem utazom el messzeföldre nyárba) be kell szereznem egy gumicsizmát, mert edzőcipőben képtelenség kislattyogni napi kétszer állatokat etetni a saras udvarra. Minden etetés enyhén komikusra sikeredett, én dagonyáztam a sártengerben, miközben  Göncöl atomjaimra ugrált, én cifrákat mondogattam, Hunor gurgulázva röhögött.

Szőkenősen, először valami hipercuki rodzsaszín kisvirágos volt a koncepció, majd ezeket böngészgetve ráeszméltem, sajnálom rá a pénzt, minden egyes sárfoltra és kutyatappancsnyomra fájdalmasan felszisszenne a lelkem, így maradtam egy klasszikus darabnál. Na, őt sem a szépségéért fogom szeretni, praktikuma viszont kétségtelenül van. Vagyis inkább lesz. Mert mióta megérkezett, azóta kisfalunkba hétágra süt a nap.

Mindenestre családunk férfitagjai képtelenek szó nélkül elmenni a csimmám mellett, Huncos kappanhangon sikkantja, hogy nányi-nányi, sőt olykor hozza is utánam, hogy nosza pattanjak bele, a ház ura meg a bajsza alatt somolyog nagy elégedettségében, hogy ő ezt aztán sose gondolta volna. És éppen rólam. Nomeghogy spontán magamtól tendálódtam efelé.
Közben bújnak a zöldségeink, és olyan furaságos büszkeséges érzés végignézni rajtuk, hiszen ezek itt a mi kezünk munkái.

Megvan a napi kis- és nagykörünk. Délelőtt bevásárlásos-játszóteres-patakba kavicsdobálós nagykör, délután alvás és munka után fakultatív kiskör, mely mindenképpen tartalmazza a fiatalok által sűrűn látogatott sörözőt, ahol Hunc 2 deci almalevet egyszuszra, én vaníliás kapucsinót, zuram egy pohárka sert, Minka opcionálisan langymeleget fogyaszt. Aztán haza, vacsora, fürdés és alvás.

Minkucimuci cefet mód fogzik, nem ritka már a fájdalmas felsírása napközben sem, az éjjeliek is rendszeressé váltak. Kísértetiesen kezd hasonlítani Huncos ezen korszakára, nem tudom, hányszor kel, nem tudom mennyit van fönt, önkiszolgáló üzemmódban rendelkezik a langymeleg fölött. 4-5 ébredése biztos van. Továbbig sosem jutok el, pedig mindig próbálom agyban rögzíteni.
Buncó felsírására rajtam kívül egyedül Hunor szokott félálomban reagálni, csukott szemmel sissegni kezd, és néha kicsit rángat ringat is a leányzón. Díjazom a gondoskodását, mert napközben minden dícsérő szóra zavarba jön és átváltozik kutyává. (szerepjátékoskodik: ha zavarba jön, vagy szeretne valami rosszaságot elkövetni, hirtelen ugatni kezd és kutyává konvertálódik, ha a helyzet megengedi négykézlábra is áll, megharapdál amíg elköveti a csínytevését, majd visszaváltozik jógyerekké )

 

És még mindig szeretem a nappalinkba délután beáramló napsugarakat, ahogy végigsimítanak rajtunk és hunyorgásra késztetnek. Apró és meghitt csodáink ezek.

A falusi életünkben továbbra is dívik a cserekereskedelem. Élvezem ezt az új állapotot, hiszen amint hazatér a zuram és észreveszem az arcán azt a hamiskás mosolyt, már tudom, ismét valami új terméket-élőlényt izzított be itthonra. Így van már gombaszedő nemJózsibácsink, meg medvehagymaszedő szinténnemJózsibácsink, sütisütő Marikanénink, tyúkotadó apókánk, alfanyulakat adományozó Józsibácsink (erről majd külön is szó lesz valamikor) és lovasoktatást biztosító szinténnemJózsink.

A ma délutáni napsütés kedvezően befolyásolta Huncmedve kedélyállapotát, vigyorogva bólogatott arra, hogy hétvégén elmegyünk lovagolni. Oly mértékben beleélte magát, hogy rögvest beugrott a cipőjébe és az ajtó előtt hadovált, hogy uccu neki, ő már most menne. Mivel kivételesen a zapja is itthon volt, így amíg én dolgoztam, ők kilátogattak a farmra.

A 3-4 éves kori lovasoktatást nem a kőkemény edzések-kötelezettségek jellemzik, hanem sokkal inkább játékos ismerkedés, simogatás és barátkozás ezekkel a busafejű lényekkel. Az első óra ennek megfelelően telt el, a Palacsinta nevű póni és a kisember szőtték szorosabbra szálaikat. Hunor lelkesen vigyorogva teljesített minden bohókás feladatot, koncentrált, figyelt és bátran ráfeküdt a menetelő lovacskára, sőt a lovászlány kérésére, fel is állt rá. Mintha mindig is köze lett volna a lovakhoz...

cucka 2009.10.19. 19:35

Nyaff

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.

cucka 2009.09.28. 14:47

Címszavakban

Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

A mai délelőttre beiktatott fodrászoláson átestünk mindannyian, viszonylag minimális áldozatok árán. (keksz, türelem...). Rugalmas Kinganéni még arra is hajlandó volt, hogy szökős Hunort hol az utcán, hol a fodrász-székben nyírja helyes kisfiúsra. Hol az én ölemben keresett nyugalmat, hol az apjáéban próbálta rövidre zárni a lehetőségeket, ám most az egyszer mindhiába. Az egész procedúra kezdve a belépésünkkel, nem tartott 20 percnél tovább, mégis óráknak éreztük és mindannyian leizzadtunk a menet alatt, de legalább most jó pár hónapig nem lesz rá szükség. Hunor morcossága csak a hajvágás idejéig tartott, a művelet után már elégedett vigyorral (bár a szokottnál sokkalta bátortalanabbul) adott egy köszönőpuszit Kinganéni arcára.

Nasakkor mára már csak egy kötelező 18 hós oltás, terhesgondozás és egy nőgyógyászati kirucc maradt...

cucka 2009.09.22. 17:54

Pénzes gépjármű

Amikor alig egy éve először találkoztak egy bevásárlóközpont  jól megtervezetten elhelyezett előterében, Hunor csak tátikálva figyelte, majd kezecskéit nyújtogatva földkéredzkedett a gépjárműre és bambán hagyta magát ráemelni. Akkor elkövettem azt a "hibát", hogy hirtelen felindultságomban pénzt gyömöszköltem a csillivilli kisautó erre a célre kihelyezett üregében, minek következtében dübörgő hangerőre kapcsolva rodeóztatta meg Huncost, aki ijedtében sírógörcsöt kapott, akárcsak a körülöttünk lévő nagyobbacska kisfiúk. (nem, ők nem az ijedtségtől, hanem azért, mert nekik az előrelátó anyukájuk nem gyömöszkölt pénzt a gépjárműbe).
Eztántól a kisautók Hunor számára légüres térnek számítottak.

Nyáron egy balatoni hétvégén, Hunor lelkes keresztapja nem tudván a fentemlített incidensről rápróbált egy bazársori zenemadárra, a konklúzió hasonlatos volt az előzővel. Fölösleges pénzkidobásnak minősítettük a csodajárgányokat.

Aztán egyszer Bea barátnőm is megénekelte Matyi lángra lobbanását, igaz ő zenélő kutyagolt, a bejegyzés olvasásakor csak magamban somolyogtam, nekünk ilyen úgyse lesz, hiszen akarva-akaratlanul nekem sikerült egy életre meggyűlöltetnem Hunorral a rodeózó pénznyelőgépeket.

Aztán ma délután kihasználva az őszi napsugarak melegét, kilátogattunk a Római-partra egy motoros séta erejéig, aztán megláttunk egy játszóteret is, (véletlenül éppen a palacsintázó mellett...), ám csöppöm ahelyett, hogy a homokozó felé vette volna az irányt, rutinosan bevágódott a kisautóba, majd ugyanezzel a nemtudomhonannszármazó rutinnal megmutatta, hova is kell a fémszázast dugdosni. Én, gonoszanya, az első százast (igen, mert azt elsőt követte egy második is, persze csak a videó kedvéért...) az esélytelenek nyugalmával helyeztem a gépbe, nyugtatgatva közben Huncost, hogy ez bezony el fog indulni és meg ne ijedjen. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem ijedt meg, sőt... ha rajta múlt volna, még mindig ott ülnénk és ha jól számolom, éppen az egyhavi Hunor utáni juttatás összegének a végét blackjackeznénk el...

cucka 2009.09.13. 21:45

Extázisban

Amit már rég szerettem volna megörökíteni azok Hunor elmúlt időszakban kezdődő extatikus örömtáncai, felpörgései. Ha valami olyan éri, aminek örül, ha olyan helyen vagyunk, ahol jól érzi magát, tetszik a légkör, sok ember megfordul, Hunc kiteljesedik, visít örömében, táncol, pörög-forog, tüsténkedik és ami elmaradhatatlan: ha igazán jól érzi magát, otthonosan leveti a cipőjét, bárhol is járjunk.

Az élménypark után betértünk egy hangulatos vidéki kisvendéglőbe ebédelni, aminek szerencsére hatalmas udvara volt és egy kis helyisége, ahol gyerekjátékok voltak elhelyezve, így viszonylag tűrhető ritmusban és majdnem egyszerre sikerült megebédelnünk mindhármunknak.

Közvetlenül a megérkezésünk után készültek az alábbi újhelyfeltérképező videók: 

 

(csak, hogy a múló idő szépítő ködfátyla végső feledésbe ne merítse ezeket a könnyített meneteket... )

cucka 2009.09.13. 20:34

Sehol Sziget

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Szerelem fokozódik, mi egyelőre csöndben hajtunk fejet előtte, bár sokszor eszembe jut várandósan talán nem kellett volna kikászálódnom minden tankoláskor a benyakutakon és szagolgatnom, azt a számomra isteni nedűt, amit amúgy is imádok, de várandósan triplán rajongok érte. (ilyenkor sajnálom igazán a kétütemű autók felszámolását, na azok kipufogócsöve után imádtam igazán átkelni a zebrán, jó mélyeket szippantottam a szagukból... evvan, mindenkinek lehetnek stikkjei...) A szomszédmotorosboltos srác bótja felé kell újabban motoroznunk, mer ő jófej és mert az enyém kicsi meg ő kölcsönösen szimpatizálódnak, így már kérdezés nélkül felülhet Huncos a hatalmas gépmadarára: (nomeg, mert neki vannak olyan kölököknek való, különböző márkájú famocijuk, amelyeket a kurta lábacskái ugyan hajtani még nem tudnak, ám elégedetten vigyorogva ülni rajta, azt igen):

Hétvégén meg a fűnyíró motorok iránt gyulladt olthatatlan szerelemre, emígyen:

S hogy ezek után mi lesz a következő állomás? magam sem tudom... igyekszem bízni abban, hogy Minkaleányka egy csöndesen, babákkal eljátszadozó, kevésbé veszélyes hobbik után érdeklődő kisszösszenet lesz... 

Az úgy volt, hogy idén azt találtuk ki, mi márpediglen nem megyünk olyan igazi hosszút nyaralni, hanem megelégszünk a hétvégékből lecsippentett órácskákkal, akkor azonnal kocsibavágódunk, és keresünk valami helyre kis zöldövezetet, eszünk-iszunk, jóidőben fürdünk, ottalszunk, ha egy mód van rá, majd másnap már jövünk is haza, dolgozódni.

A szerintünk tuti megoldás, egészen augusztus közepéig működött, amikor is a feszültség látható villámcsapásokkal adta tudtunkra, eljött a pihenés ideje, avagy drámai fordulatot vesz minden körülöttünk. Heves vérmérsékletünkből adódóan, nem csak a feszültség volt tapintható, olykor-olykor a hangunk is hallható volt széles szomszéd körökben. Ugyebár a panel előnyei. No meg aztán, az elsődleges szempont mégiscsak Huncmackó és pocaklakó Hugicája volt, nekik hiányzik legkevésbé egy ilyen felpaprikázott légkör. Elhatározásunkat tett követte, nem rágódtunk sokáig az úticélunkon, oda vágytunk, ahol embert is csak akkor látunk, ha mi akarunk, ahol a természet karnyújtásnyira van, világháló- és telefonmentesen naturalista vidék. Így hát oda mentünk, ahová harmadik éve visszatérő vendégként érkezünk.

A hosszú útat végül két részletben tettük meg, elsődlegesen az volt a koncepció, hogy lehúzzuk egyvégtében, hogy hajnalban útnak eredünk, de végül maradt a kevésbé fájdalmas normál időben felkelés, reggelizés, és végül 10 óra körüli indulás. Ebben a korban már egyre kevésbé viselem jól a megrögzött mindennapjaim megbolygatását. HuncApu előrelátóan beszerzett egy hordozható dvd lejátszót Mancinknak, de szinte alig kellett bevetnünk Thomast és Vukot, a 8 óra alatt egyszer kellett megállnunk, Hunor hősiesen viselkedett, állítom, mi kevésbé viseltük jól a hosszú útat, mint őkelme.

Másnap koradélután érkeztünk meg a célállomásra, ahol a  mifiúnk meg a házigazda 2 hónappal fiatalabb kisfia azonnali jópajtási viszonyba kerültek. Nyaralásunkat pár szóban eképpen jellemzném: hosszú átaludt éjszakák, ebéd utáni alvások, finom étkek, metszően tiszta levegő, pár jó könyv elolvasása (büszkeséggel tölt el, de elég volt a szimpla jelenlétem és néha egy-egy pillantást vetnem Huncra, aki a hatalmas udvaron köveket dobált, pacsázott a felfújható medencéjében, kergette a kiscicákat, vagy homokozott...), apróbb kirándulások a környéken.

Képdömping következik, két részletben:

Statisztikai adatok:
- a nyaralás alatt mindenki hízott, bár van aki ezt nem vallja be (pl HuncApu, a kölök még nem tiltakozik a megmérettetése ellen). Nekem speciel megapocakom lett, bár az én esetemben erre még logikus magyarázat is akad. Mondjuk, tegnap ketten kérdezték meg a játszótéren, hogy ugye már nincs sok hátra? alig 3 hónapocska...
- Hunort többször érte kisebb-nagyobb baleset, megérkezésünk napján kétszer esett fejre (hanyagolandó horzsolások), indulásunk napján gumicsizmás motorbaleset következtében orra (ez kicsit nehezítettebb pálya volt). Mára egész tűrhetően begyógyultak a sebei.
- igazi fláverpáver szülők lettünk, elindítottuk gyermekünket az öntisztulás útján: egyszer fürdött olyan igazi estiset, amúgy egész nap pacsált a medencében
- megérkezésünk pillanatában megcsípett térdhajlatban egy welcome darázs. Úgy tűnik, már nem vagyok allergiás a csípésére, nem lettem perceken belül Michelin baba, mint évekkel ezelőtt, pedig jópofa poénok repkedtek köröttem. Viszont 3. napra tenyérnyi veresség és duzzanat miatt mégiscsak patikában kötöttünk ki, kaptam hűsítő rázófolyadékot. Élmény volt.
- döbbenetes a kölök, talán nevet is érdemes lenne a későbbiekre vonatkozóan változtatni, mondjuk Ezotér Géza lesz. Bővebben is kifejtem majd, egyelőre feldolgozás alatt áll a történet.
- van élet internet és telefon nélkül. Az emailjeimet 1 hét után néztem meg, a telefonomat esténként bogarásztam elő a táskám mélyéről, csak úgy informatíve. Többrendbeli ember és számítógép undoritíszem lett, kicsit még mindig nehezen rázódom vissza a való világba, meg a blogvilágba. Sőt, ma már arra is gondoltam, talán nem is vagyok igazi blogger (nemszeretemszó!), mer ugye az olyan fokú függőséggel is jár, amit most egyáltalán nem tapasztaltam magamon.
- a kiskrampusz végtelenül türelmes és belevaló gyerek. Szeressük. És most már biztos megtartsuk. Ha a húga is ilyen lesz, 10 gyerekig meg se állíthat senki, max a biológiai órám. Ha mer.

cucka 2009.08.23. 21:31

Mádonná!

Sokak számára nem mondok újat azzal az aprósággal, hogy harmatos kislánykorom óta nagy rajongója vagyok a popzene fentebbemlített koronázatlan királynőjének, összes maga körült tákolt és valós legendájával együtt. És valószínűleg ez már így is marad. Így talán már az sem meglepő, hogy idei szülinapomra, HuncAputól a hazánkba látogató énekesnő koncertjére kértem és kaptam belépőjegyeket.

Csöppnyi kavarcot okozott pár apró tény a szervezésbe, mint például: 1.  amikor a jegyeket vettük, még nem tudtuk, hogy éppenmost sokalunk be és megyünk nyaralni, 2. asse, hogy ekkorra már ekorra pocakot növesztek. Sőt. Amikor beszereztük a jegyeket még az áldott állapotomról sem tudtam. Így a múlthetem annak fényében telt, hogy igyekeztem minden követ megmozgatva túladni a régóhajtott jegyeken, ezzel is meghosszabbítva nyúlfarknyi nyaralásunkat. Annnyira azért mégsem törtem magam, hagytam, hogy a dolgok sodorjanak, ha nekünk ott kell lennünk ezen a koncerten, akkor ottleszünk, hiszen mégiscsak egy nem mindennapi elemekkel tarkított előadásról lehet szó. Pár koncert dvd-jén már átrágtam magam, nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok.

Részletezni nem fogom és elemezgetni sem kívánom a koncert menetét, engem magával ragadtak az események, számomra felejthetetlen élményt okozott a tegnap este! És egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy végül ottlehettem, hogy részese lehettem ennek a varázslatnak.

Ami számomra nagyon tetszetős volt:
- hihetetlen technikával és stábbal dolgozik a nőci maga mögött, nem vagyok egy kifejezetten lézersó és látványra cuppanós, mégis azon kaptam párszor magam, hogy szinte tátott szájjal lesem a szinpadot, párhuzamosan a kivetítőkkel és szinte ittam magamba a képkockákat
- vérprofi. Itt minden lépés, gesztus, mozdulat és hang a helyén volt, nem voltak -legalábbis nagyközönség számára észrevehető- bakik, félmozdulatok. (mondjuk, ez egy leheletnyi ellenérzést is csempész a történetbe, ezáltal személytelenné és megközelíthetetlenné is vált ez az egész móka... persze, valószínűleg ez is a célok egyike lehetett)
-
lehet azon vitatkozni, hogy most pléjbekelt-e vagy sem. Látszólagosan valóban sok volt a lemezrőljövő Madonna hang -általában a magas hangok-, én mégsem vártam el azt, hogy egy ilyen mozgalmas táncos előadást végigdanolásszon. Amikor viszont gitárt ragadva énekelt, az nem volt lemezről nyomott, tisztán és kellemesen szólt.
- annak ellenére, hogy HuncApu alaposan utánajárt az este érkező hidegfrontoknak, mégsem vettük komolyan és a rutintalanok bájával, egy szál póló-rövidnaci illetve fölső-halásznaci kombóban indultunk útnak. A késleltetett kezdés eredményeként, előbb csak hűs szellő kezdett el fújdogálni, majd lágy esőpermetet is érezhettünk magunkon... ekkor a mellettünk ülő lány két esőkabátot nyújtott át nekem, hátha nekünk nincs olyanunk... számomra mindig szívetsimogató tud lenni az ismeretlen emberek kedves gesztusa. (és nem utolsó sorban: így nem áztunk annyira szét a monotonul szakadó esőben)
- aztán volt egy röpke Jacko megemlékezés is a műsorba fűzve, egy adott pillanatban az orosz-cigány Kolpakov trió is hegedált, elhangzott egy Sex Pistols dal is, a kivetítőn hirösségek pörögtek, szóval mindenkinek igyekeztek a szája íze szerint teljesíteni, mindezt maximálisan tiszta hangzással.
 

És ami annyira nem:
- a meghírdetett 8 órás kezdés, kicsit csúszott 10 óra után lépett a színpadra hősnőnk, addig különböző didzsék és színpadi munkások igyekeztek életben tartani a közönséget, egyre kevesebb sikerrel. Egyre több helyről érkeztek elégedetlen morgások, füttyögések, szarkasztikus megjegyzések.
- A Kincsem Parkban én most jártam életemben először, az ülőhelyek, melyek a régfeledett pottyantósra engednek asszociálni, kb másfél-két óra üldögélés után igencsak kényelmetlenné kezdtek válni, és hol volt ekkor még a vég?! (sőt, akár a kezdet is?)
- inkább furcsasának nevezném dolog az volt, amikor dívánk egy magyaroknak dedikált dala alatt, a kivetítőn ökrösszekereken menekülő cigányok vagy harmadik világbeli szegények voltak láthatóak. Az értetlenség volt az első ami felmerült bennem... a választ azóta sem találom, talán valamily kósza hírek alapján Magyarországról ez a kép alakulhatott ki benne?! és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha azt mondom, ez volt a legártatlanabb gondolatom...
- Madonna szexistennőnek feltűntetése... persze, tudom savanya a szőlő, de valahogy kicsit nekem sok volt a miniszoknyás, ártatlan iskoláslánnyá maszkírozása. Messziről dögösmaca volt, de a kivetítőn el lehetett csípni pár kiábrándítóan közeli képkockát...
- értem én, hogy ő jóember lett, meg kabbala meg megtérés, de mégis pillogva néztünk össze zurammal, amikor a vásznon sorra jelentek meg világunk nagyonrossz emberei, majd különböző világmegváltó szlogennel és gondolattal teletűzdelve a nagyonjók.

... és mindeközbeni élményszerzés közben Szőkeciklon B-nőm negédesen álombavukoztatta reggel 8 óra húszig Huncmedvét... hazajőve, hajnal 3-ig a konyhában jól kiveséztünk mindenkit, olyan nőcisen... hát kell ennél több?

Voltak régvárt találkozások, bizsergések ottbelül, szívtájékon, voltak mókás helyzetek, mélyrőljövő egyszerre nevetések, cinkos összenézések, ugyanakkor elkapott és ugyanarra gondolt szavak, közös programok, ölelések, gyerekzsivajtól és dübörgéstől hangos lakás, (ide csak egy betűzött gondolat: ha eddig nem úgy gondoltam volna, most saját bőrön is tapasztalhattam, hogy mennyire jó is az, ha a gyerekek többen vannak testvérek, persze tudom, az összecsiszolódás/összenövés esetenként időigényes és nehéz lehet, de hát mi nem az, kérem szépen?), hatalmas lábasban rotyogó gulyás leves, rövidke lopott bezsélgetések, olykor fájó emlékezések, állatkertes ramazuri, nagytesós bevásárlás kölökmentesen, mekis reggeli meg miegyma, Hunc bűbáj bevetés.

Persze, elkerülhetetlen megállapítás is született: öregszünk és rigolyásodunk és jó lenne azt is tudni, miért is vagyunk már ennyire rugalmatlanok?! Mert a kis feszültség terjed, át- és visszacsapódik, majd felerősödik és átitatódik minden körülötte, akár az ember bőre alá is bekúszik. És nyugtalanságot kelt és kellemetlen szúrós érzést közvetlenül tarkótájékon. Addig nincs igazán baj, míg ezt ki tudjuk mondani, be tudjuk látni, meg tudjuk beszélni, tudunk nevetni és elgondolkodni. Az alapok stabilak, így a rajta leledző építmény bárhogy is imbolyoghat, összedőlni sosem fog. Legfeljebb átépül. Másmilyenné. És ez a kaméleoni változatosság örökérvényűvé teszi ezt a kapcsolatot. Szerepek változnak és módosulnak ugyan, de a szereplők mindig ugyanazok. Örülök az állandóságának. 

Az elmúlt napok feszültséghalmazára ráhúztuk a fáradtakvagyunk matricát, így az előzőleg, idén nem megyünk sehova nyaralnit módosítottuk, holnap reggel felkerekedünk és meg sem állunk az erdélyi havasokig. Reményeink szerint, pihentebben, feltöltődöttebben és nyugodtabban térünk majd vissza, onnan, ahol a magasságok és  a végtelen hegyeknek hála, kicsit úgy érezhetjük magunkat, mintha mindannyian újra Isten tenyerén üldögélnénk... ahogy a tapintható békében végigsimít az ujjaival a hátadon...

süti beállítások módosítása