cucka 2011.05.25. 15:05

a zárójelekről

(milyen érvényes
lett arcom: két tenyered
zárójelében)

(Fodor Ákos)

cucka 2010.04.18. 16:31

Józsika, Józsika...

Kedves ismerőseinktől kaptuk az Apám kakasa című,  klasszikus verseket ápdételő kötetet, melyet előszörre kellő szkepticizmussal és talán egy minimális fenntartással is fogadtam. A kötetben az átdolgozott versikék mellett természetesen szerepelnek az eredetiek is.
Most, hogy Hunor második napja nem hajlandó napközben aludni, és hogy délután 5-re olyan állapotba kerül, hogy esik-kel, majd fürdés utánra már üvöltős magasemtudjamibajúvá süllyed, aktuálisnak érzem és ezáltal folyamatosan dúdolgatom is az alábbi Bóbitából átköltött versikét:

Lackfi János: Kölyök

Józsika, Józsika csápol,
frászkarikán hegedülget,
répapüré dala csendül,
fancsali dob hasa dülled.

Józsika, Józsika bokszol
hasba püfölve a Holdat,
az heherész, puha gombóc,
fény-keze visszapofozgat.

Józsika, Józsika majszol,
tök tuti mézzel a hagyma,
sajtos eperfagyin ikra,
s kell csokiöntet a babra.

Józsika, Józsika alszik,
fortyogi katyvasz az álma,
zöld egerek, lila macskák:
tömve szöszükkel a párna.

 

Most már csak Józsikázzuk házi divatdiktátorunkat, aki tökéletesen ötvözi a fején viselt bolhanyakörvet reklámozó kutyakendőt a valamelyik bulvárszaklapban ajándékként fellelhető CombosEdina-sállal. Hősünk mindehhez konszolidált szürke, autós pizsamát választott.

cucka 2010.03.15. 21:55

Ünnep

Rövid és csöndes megemlékezés volt kisfalunkba, amire éppenhogy odaértünk, a gyerkőcök elhúzódó délutáni alvásának köszönhetően. KokárdásMinka nagy sikert aratott faluszerte. Jó érzés, hogy már akadnak ismerős arcok, kedves szavakkal fogadnak, van kivel váltanunk pár szót... jó itt élni... szeretem.

Marikanéni gondoskodott az itthoni hangulatról is, nemzetiszínű csokitortával készült. (Hunor keze általi sérüléseket szenvedett a torta):

"A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében

A vadak békéjében, erdők magányában,
A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában

Kutyák hűségében, madarak röptében,
Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében

A tanító vérében az utca porában,
Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban

A zászló színében s a lerakott fegyverben,
Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy "nem",
Ott van tebenned és itt lapul énbennem."

"Először sírsz.

Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem."

(Reményik Sándor: Kegyelem)

cucka 2009.10.21. 10:15

Nórika megérkezett!

Isten hozott,
Ölelésért nyújtózó
aprócska karok,
szunyókáláskor
félig lehunyt kis szemek.
Isten hozott,
apró kezek
és apró lábacskák,
édes kuncogások
és mosolyok.
Isten hozott egy világban,
mely csak rád várt...

Nagyon sok szeretettel gratulálok Naninak és Nórinak, nagyon gyorsak és ügyesek voltatok! Boldogságos életet és minden szépet és jót kívánok Nektek, hosszú és rögös volt az út, de immáron mindenért kárpótolnak ezek az apró mindennapi csodák, amiket óhatatlanul becsempésznek falatnyi tündéreink az életünkbe...

Tavaly szeptemberben, a tomboló nemalvásos, 15-20 darabos ébredéses éjszakák egyike után, jegyezte meg reggeli közben HuncApu, mi lenne, ha rágyúrnánk Hunor kistestvérére. Abban a pillanatban pontosan azt éreztem, mint amikor a Somlói vár fokára felmászatott magassarkú csizmában a tükörjeges erdei ösvényen, én szuszogva és sarasan próbáltam feloldódni és betelni a tavaszi táj gyönyörűségével, ő meg vigyorogva megkérte a kezem. Elöntötte még az agyamat is a forróság... dühömben. Mert azt hittem viccel. Most is. Hiszen egy épkézláb összetett mondat kimondása is komoly feladatnak bizonyult azidőtájt, hiszen rabokat távolkeleten nemalvással vallatnak és tesznek idegileg ronccsá. Élesen vágtam vissza és igyekeztem úgy fogalmazni, hogy legkevésbé legyek bántó... asszem, valami olyasmit mondhattam, ha majd egyetlen egy éjszakát a ház ura is végigcsinál Hunorral, akkor térjünk vissza újra erre a beszélgetésre.

Mindamellett, hogy belül éreztem, hogy így van ez rendjén, el fognak múlni ezek a hónapok, hogy jól működünk mi így együtt ifjabb Pelenkási úrral, a kialvatlanságom könnycsorgató dühében sokszor gondoltam arra, miért is nem voltam keményebb az elején, mért hagytam, hogy így alakuljon, mért akartam ennyire természetesen, ennyire emberközelien nevelni Hunort???? hiszen roncs vagyok, idegileg, emberileg, testileg, a nőiességem a béka segge alatt van, örültem, ha le tudtam zuhanyozni, ha hajat moshattam. Fakó és fehér volt a bőröm, és még mindig sok, számomra túl sok kiló ragadt rajtam.

Belül mégis gyökeret eresztett bennem a kistestvér gondolata... mondjuk ezzel párhuzamosan az is sokszor végigcikázott a fejemben, fogom-e tudni úgy és annyira szeretni, mint Hunort, aki maga a tökély, aki a legszebb, akiért gondolkodás nélkül odaadnám az életem... hogy lehet-e ezt mégegyszer és ugyanígy? nehéz dolgom volt, hiszen én egyedüli gyerek vagyok, nem azért, mert nem szerettek volna a szüleim többet, hanem, mert ennek az egynek is csodaként tudtak örülni, hosszú volt az út, míg végre bejelentkezhettem hozzájuk... csak vágyakozva néztem a testvérrel rendelkező osztálytársakat, barátokat... nem tudtam a saját bőrömön tapasztalni, milyen lehet az, ha egy anya több gyereket szeret, ha osztoznom kell valamin... Anyu engem nagyon szeretett, csak ezt tudtam alapul venni... és azt, hogy ő végtelenített szeretetgázzal volt feltöltve, gyerekként ebben biztos voltam, hiszen olyan burkot épített körém, ami még felnőttként is sok mindentől megvédett...

Teltek a hetek, én pedig öntudatlanul elkezdtem figyelni a napokat, hogy mikor is lehet esedékes a dolog,  mondjuk szinte lehetetlenség volt, hiszen a sűrű szoptatásoknak és az alapból meglévő rendszertelen ciklusomnak köszönhetően, esélytelen volt bárminemű számítás is. Vaktában lövöldöztünk, majd vélt- és valós tüneteket kezdtem el fölfedezni magamon és furcsán megdöbbentő érzés volt szembesülni egy teljesen más dologgal egy rutin nőgyógyászati vizsgálat kapcsán... talán, mert abban az állapotban szinte lehetetlennek tűnt, talán a nemlátszó fény az alagút végén tette, de elkezdtem vágyakozni egy újabb kisbaba után.

Mindeközben teltek a hónapok és Hunor elkezdett már csak 2-3-szor ébredezni éjjelente, ez nekem már sétagalopp volt, a köztes időszakban komatózusan aludtam és éreztem, ahogy lassacskán viszatér belém az erő, ezáltal több időm-kedvem-energiám maradt magamra is. Talán még fogytam is, bár azzal, hogy visszatért az egészséges öniróniám már sokat dobtam a saját magam alkotta összképemen.

Aztán, amikor már újra a régi voltam, testestől-lelkestől, Hunor gyakorlatilag átaludt éjszakákat produkált zsinórban, és én is hajlandó voltam végre elengedni a görcseimet, félretenni önös érdekeimet, és újra önfeledten szeretni a világot, az érintést, az életet... na akkor, akkor költözött a pocakomba ez a királylány. És attól a pillanattól kezdve, hgy megtudtam, hogy itt van velünk, ugyanolyan szeretettel várjuk és ugyanolyan torokgombócképző érezni a -gyöngédnek továbbra sem mondható- mozdulatait.

"Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint a szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a világ,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek."

(Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?)

cucka 2009.05.20. 09:52

Őrzöm álmodat

"Fáradni látszol, gyermekem,
ágyadhoz bújok, kedvesem.
Kezemben párnás kezecskéd,
tenyerem ágyán fejecskéd.
Véled lesz szép az estelem,
néhányat pislogsz, meglesem.
Álmosan csillog gyöngyszemed,
párnádra arcod fekteted.
Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon.
Bámulom csöppnyi lábadat,
aludj csak, őrzöm álmodat."
(Nagy Bandó András)

 

Hunor hivatalos születésének a napja ugyan még messze van, én mégsem tudok a március 11.-e mellett talán már sohasem megemlékezés nélkül elmenni, hiszen éppen kettő évvel ezelőtt döntött úgy egy csöppnyi lélek, hogy beköltözik a pocakomba, megadva ezzel nekünk annak a lehetőségét, hogy mi lehessünk a szülei. Kicsit olyan lett ezáltal ez a nap számomra, mintha ma lenne Hunc igazi szülinapja...

"Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat."

(Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek)

süti beállítások módosítása