cucka 2010.07.09. 11:54

A vég kezdete

Sejtettem, hogy házi bredpittünk nem fogja sokáig húzni az időt. A pár napja megismert lányokat tegnap délután hazahozta! (újabb iskolapéldája annak, hogy ugyan nem beszél, mégis hatékonyan ügyködik minden vonalon)

A ház zsibongott az öt gyerektől, a cserfes leánykák egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni egymást.Már megint többet megtudtam, mint illett volna a családjukról, jajj nekünk, ha végre Hunor megszólal.

Estig itt bandáztak a  lányok, sok kusza gondolat megfogalmazódott bennem, többek között az, hogy én annyira jól éreztem magam velük-köztük, hogy újra ennyi idősnek éreztem magam, hogy sutyorogtunk az Alkonyatról, hogy várat építettünk építőkockából, hogy kellő mennyiségű izzasztó kérdésre kellett válaszolnom 6 figyelő szempár előtt, hogy a 8 éves Dorka egyszer csak azt mondta, hogy az ő anyukájuk is ilyen jófej anyuka, mert ha éjjel rosszat álmodnak, bármikor átmehetnek a szülők ágyába aludni. (és hogy én ettől arcpirulósan zavarba jöttem...)
És arra is gondoltam, hogy hogyan is kellene az ilyesfajta szituációkban viselkedni, hogy szabad-e, lehet-e lemenni az ő szintjükre, van-e jogom infantilizálódni, vagy én már anyuka vagyok, akinek sopánkodnia kell a rendetlenség, a zsibongás miatt?!
És zsírosdeszkát kentem, meg vajasat és paradicsom-paprikát szeleteletem és úgy éreztem magam, mintha kivülről látnám a konyhában azt a sziluettet, ami én voltam, és elnehezedett a szívem, mert összemosódott múlt és jelen, és talán most megértettem, miért örült anyu annyira a zajos gyerektársaságnak.

Este nem kellett altató egyikünknek sem, pedig szívesen olvasgattam volna...

cucka 2010.07.06. 17:54

Igazán semmi

Napjaink monoton egyhangúságban tel(né)nek, ha a háztartásunkban  fellelhető kisfiatalember nem gondoskodna arról, hogy állandó mozgásban legyünk. Pölö az esti felhőszakadást csak úgy bocsájtotta meg nekem (nem mentünk sétálni), ha megígértem, hogy reggel, amint felkelünk, megyünk. Túlzás nélkül állíthatom, a reggeli első skandalluma a tita volt (Hunor nyelvújítása, a séta és a hinta összevont alakja).

Ifjú hősünk ma igazán kitett magáért, a játszótéren irigylésreméltó hölgykoszorúra tett szert, csak kapkodtam a fejem a Dorkák, Katák, Lucák sűrűjében. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a széplányokat Bunci csábította oda sikantgatós füligvigyorával, aztán ő kidőlt, a lányok maradtak és nosztalgia-homokoztak-libikókáztak Huncossal. Az ittnyaraló leánykák családjáról többet megtudtam, mint szerettem volna, így igencsak átértékelődött bennem az a vágy, hogy Elsőszülöttöm beszéjjenmá' végre. Édesek voltak, egymás szavába vágóan csacsogóak. Tiszták és őszinték.

A Minka négykézlábazós videóját időközben cenzúráztam, ugyanis a gyakorló pózhoz tartozik egy huncut, nyelnyújtogatós vigyorgó arc is, az aligrucit pedig már meg sem említem. (igyekszem egy kevésbé családiast is megörökíteni a köz javára).

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

cucka 2009.11.19. 20:34

Elgondolkodtató

A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)

Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a  gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül,  már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...

Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk,  akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...

Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen  alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a  fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...

Valamit másképp kellett volna valamikor.

cucka 2009.10.26. 20:18

A másik én

Az utóbbi napokban életre kelt bennem egy másikén. Normális pillanataimban riasztónak tűnik ez a valaki, aki olykor-olykor kölcsönveszi a testem, eltorzult arccal képes a legapróbb dolgokért is vészvijjogó hangon sipítozni, majd magába roskadva bűnbánóan zokogni. Mert türelmetlen, mert nehezen mozog, mert ami eddig oly könnyű minden napi rutin volt, az mára teher, és ez a teher nagyon idegesíti az egyiként, aki mindezidáig abszolút zökkenőmentesen vette az akadályokat.

Nehéz lehet most a körülöttünk élőknek. Néha már attól lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy rámnéz a kismackó azokkal a fürkésző szemeivel: vajon Náni éppen milyen állapotban leledzik, harap-e a szavaival vagy ugyanolyan mókásnak ítéli a huncutkodásokat mint eddig? Mert segítő kezek most is akadnak, és a máskor oly viccesnek ítélt közös sütés-főzések, többórás lenti bevásárlással egybekötött kolbászolások, újabban idegpróbák. Legalábbis a másik énem számára.

Feszültség-levezetésként újra leporoltam a többéves pókhálót az egyik kedvenc blogomról, ahol a komoly odafigyelést igénylő játékoktól elkezdve a párperces agymenésekig minden megtalálható. Csakúgy, mint az egyik közösségi portálról csokorbagyűjtött lövöldözős egypercesek. Azóta esténként így kapcsolok ki. HuncApu szerint ha íly bambán is látott volna meredni megboldogult lánykoromban, nem biztos, hogy valaha is lánykérésre is sor került volna. Szerintem meg Minka minimum Lara Croftként fog kipattani belőlem, ha eljön az ideje. Ennyit a pocaksimogatós ejtőzéses könnycsorgató babazenékről.

Apropó idő: amikor Huncra vártam, a védőnéni akkurátusan kérdezgette tőlem, vagynak-e már jóslófájásaim? mondtam, nekem olyanom nincs. Ahogy visszaemlékszem, valóban nem igen volt. Nem úgy, mint most: napi rendszerességgel tevékenykedik a méhem, hol fájdalmasabban, hol lájtosabban húzódik össze, ma reggel konkrétan a tipikus nehéznapokbéli derékfájásra ébredtem, sőt bele is szőttem az álmaimba, takargattam a derekamat, hoyg meleg hatására elmúlik a fájdalom, aztán magamhoztérve döbbentem rá, ez most nem az. HuncApu egyelőre blazírt nyugalommal kérdezi meg minden egyes fölszisszenésemre, hogy na, mi van, ma szülünk?

Huncmester kikeveredett a ződcsiga időkből, újra fitt és mozgalmas. Igaz, ma kisebb attrocitás érte őt a játszótéren, egy kisleányka rózsaszín motorjáért harcolva, majd leharapta csöppöm ujjacskáit, 8 napon belül gyógyul, a lelki traumát is látszólagosan már kiheverte. Új elfoglaltsága a szerepjáték: a legváratlanabb helyzetekben egyszer csak elkezd ugatni, nyelvet nyújtogatni (harapdálni, kezet-lábat nyalogatni!), és hosszú percekig képes kutyát játszani. Hogy honnan ismeri ennyire a kutya szokásait rejtély, hiszen két macskánk van, azok meg nem ilyenek... (sőt, vauvauvau-olva meg is kergeti őket... esküszöm Frakkot még nem látott!). Íme egy rövidke kutyáskodás, kivételesen ma fotogén és videogén hangulatában leledzett:

Minka érezhetően megszelídült. Napközben néha-néha jelzi ébrenléteit, általában közvetlenül étkezéskor. Nem tehetek róla, de folyton a Nicsak ki beszélre asszociálok, lelki szemeimmel látom ahogy rángatja a köldökzsinórt, hogy hé anyu, ebből még küldj le egy adagot! Esténként táncbemutatót tart, a tegnap esti laza két órás bemutató volt, kis csuklással tarkítottan.

Szerdán uccsó védőnő látogatás, megkapom a Minka kezdőcsomag receptjeit. Hihetetlen. Jövő hét kedd első ctg. És azt álmodtam Minka természetes úton született, könnyedén, ügyesen, méltósággal... És most ezt mantrázgatom...

cucka 2009.09.22. 17:54

Pénzes gépjármű

Amikor alig egy éve először találkoztak egy bevásárlóközpont  jól megtervezetten elhelyezett előterében, Hunor csak tátikálva figyelte, majd kezecskéit nyújtogatva földkéredzkedett a gépjárműre és bambán hagyta magát ráemelni. Akkor elkövettem azt a "hibát", hogy hirtelen felindultságomban pénzt gyömöszköltem a csillivilli kisautó erre a célre kihelyezett üregében, minek következtében dübörgő hangerőre kapcsolva rodeóztatta meg Huncost, aki ijedtében sírógörcsöt kapott, akárcsak a körülöttünk lévő nagyobbacska kisfiúk. (nem, ők nem az ijedtségtől, hanem azért, mert nekik az előrelátó anyukájuk nem gyömöszkölt pénzt a gépjárműbe).
Eztántól a kisautók Hunor számára légüres térnek számítottak.

Nyáron egy balatoni hétvégén, Hunor lelkes keresztapja nem tudván a fentemlített incidensről rápróbált egy bazársori zenemadárra, a konklúzió hasonlatos volt az előzővel. Fölösleges pénzkidobásnak minősítettük a csodajárgányokat.

Aztán egyszer Bea barátnőm is megénekelte Matyi lángra lobbanását, igaz ő zenélő kutyagolt, a bejegyzés olvasásakor csak magamban somolyogtam, nekünk ilyen úgyse lesz, hiszen akarva-akaratlanul nekem sikerült egy életre meggyűlöltetnem Hunorral a rodeózó pénznyelőgépeket.

Aztán ma délután kihasználva az őszi napsugarak melegét, kilátogattunk a Római-partra egy motoros séta erejéig, aztán megláttunk egy játszóteret is, (véletlenül éppen a palacsintázó mellett...), ám csöppöm ahelyett, hogy a homokozó felé vette volna az irányt, rutinosan bevágódott a kisautóba, majd ugyanezzel a nemtudomhonannszármazó rutinnal megmutatta, hova is kell a fémszázast dugdosni. Én, gonoszanya, az első százast (igen, mert azt elsőt követte egy második is, persze csak a videó kedvéért...) az esélytelenek nyugalmával helyeztem a gépbe, nyugtatgatva közben Huncost, hogy ez bezony el fog indulni és meg ne ijedjen. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem ijedt meg, sőt... ha rajta múlt volna, még mindig ott ülnénk és ha jól számolom, éppen az egyhavi Hunor utáni juttatás összegének a végét blackjackeznénk el...

cucka 2009.09.17. 09:53

Ásó-kapa-nagyharag

Mióta újfent szerves részei lettünk az társadalomnak, azaz inkább Huncos, én a háttérben megbúva továbbra is orrfújdogálok szépcsöndesen, naszóval éppen azóta újra beeresztem Pelenkási Edömért a játszóterek sűrűjébe. (Most írhatnám, hogy jajj, de mások meg mennyire nem ilyenek, mert látom ám a  sok csöpögő orrút egymás játékait szájból szájba adogatni, de most nem ez a lényeg... ) Tegnap pl. reggel fél 9-kor lehisztizett motorozni, majd délben alig bírtam fölparancsolni ebédelni-aludni, gondoltam talán megússzuk a délutánt egy kiskörössel, de nem 5 körültől fél 8-ig rótta a köröket, istápolta a játszótéren a kicsiket. No igen, mert éppen erről szeretnék írni, ugyanis a játszótéren szerelembe esett (vagy mi a szösz?) jópárszor, általában a fiatalabb generációt preferálta, Szofi 10 és fél hónapos, Boróka 11 és fél.

Az úúúgy kezdődött, hogy Huncmaci legkedvencebb játszótéri fogalaltossága az elmúlt napokban a homokevés lett. Nem kóstolás, csipegetés, belenyalintás, neeeem, a kétpofára történő homokevés. Tessen ezt úgy elképzelni, hogy hol homokozólapáttal töm egy adagot a szájába, hol formából önti a szájába, hol pedig nemes egyszerűséggel hasravágja magát a téli angyalkázásra emlékeztetve engem, majd vígkedélyűen nyalogatja a homokot, mint normálisék a fagyit. Próbáltam szépszót (kicsim, ez nem finom, ez butaság), befenyítést (ha mégegyszer magadbatömsz egy adag homokot, szó nélkül hazamegyünk), de semmi hatása nincs, általában egyöntetűen bólogat, aztán rafkósan megbúvik a csúszda alatt, ahol én nem vagy csak alig látom és ott gyorsan leküld még pár kanál homokot. Most a nemfoglalkozom vele, hátha így fontosságát is veszti izibe a dolog elvét alkalmazom, a többi anyuka nem kis megbotránkozására. Így történt ez tegnap is, javarészt idősebb (3-4 éves) ördögien bájos gyerekek és a nagyon fiatal (és szemlátomást még rutintalanul tiszta) 1 év alatti babák voltak csak a téren. A fiatal babás anyukákat sikerült megbotránkoztatunk kellőképpen, Szofianyut oly mértékben, hogy azonnal szóba is elegyedtünk, majd pár mondat után kiderült, ő csak amiatt aggódik, nem lesz-e baja, mert hogy övélány is homokzabáló, csak sokkal diszkrétebb formában. Közben gyeremekeink a szemünk láttára keveredtek egymásba, Hunor csókolgatós-ölelgetős szeretetével bűvölte el Szofit, aki engedvén a gyengéd erőszaknak, kikerekedett szemekkel nézve Hunort, a karjaiba omlott a csúszda árnyékában. Miután leporoltuk gyermekeinket, fiam maga mögé kérte a hintalóra a leányzót és a gyí te paci rigmusára hangosan gyízve messzeföldre vitte a háta mögött hangosan nevető leányzót. (hiába no, méltó ez a gyerek a nevére...)

Majd jött Boróka, a maga tündérien apró, ám hihetetlenül nőies mivoltával... a légies jelenség (mely engem teljes egészében Lilura emlékeztetett), a hatása alá kerítette Huncost már a játszótérre való belépésekor (nomeg a maga előtt tologatott játékbabakocsi is...) Fiam a jólbevált trükkjei egyikét próbálta bevetni, nyögdösve vitte a motorját felajánlandó a babakocsiért cserébe. Most viszont megfelelő partnerére akadt, igazi tüzes menyecskére bukkant, Borókának ugyanis van egy 3 éves bátyja, aki valószínűleg éppenugyanígy próbálkozott még nem olyan régen vele, így Hunor legnagyobb megdöbbenésére, a pöttöm leányzó nem hogy nem adta a babakocsiját, de Huncos egyre erőteljesebb kézlefejtésére Hunc gyöngéd megharapdálásával reagált. Láttam fiam szemében a döbbenettel vegyes tiszteletet, mi meg csak harsányan röhögcséltünk Boróanyuval. Hunor ekkor bevetette a legtutibbat, ölelgetős-puszilkodás, de a jéghercegnőt ez sem hatotta meg... annak ellenére, hogy odatartotta az arcát. No, ekkor tett tettet követett, valahogy egymásbagabalyodva összeverekedtek, volt sírás-rívás, csúnya nézés, és onnanstól kezdve Boróka és Hunor a játszótér két különböző pontján maradt és betartották mindezt egész ottlétünk alatt.

cucka 2009.07.26. 18:36

A nagy találkozás

Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

A jó idő beköszöntével szinte minden blogban megtalálható egy-egy negatívabb hangvételű bejegyzés a játszóterekkel, az ott fellelhető anyukákkal, konfliktusokkal kapcsolatban. Magam is tele vagyok ambivalens érzésekkel, mert egyik felem igenis szükségét érzi a langymeleg napsugárnak, a sok nyüzsgő gyereknek, a vígkedélyű szülőknek, a másik felem gyomra meg görcsberándul az ott kialakuló konfliktusok kezelésétől.

A játszóterezésünk hajnalán nem mentünk messzire, a házunk mögötti parkba látogattunk, itt ugyan 2 darab felnőtthinta, valamint egy óriási üvegszilánkokkal és cigarettacsíkekkel sűrűn teledobált homokozó található csak, mégis úgy gondoltam, kezdeti lelkesedésünknek (és ismerkedésünknek), bőven elég. És valóban, már az első napon "konfliktusba" kerültem/kerültünk egy igazi őslakos játszóteres anyukával, aki a kakaóscsigáját úgy osztotta szét a fia, és a fia barátai között, hogy közben az én ott ácsingózó és sikkantgató Hunoromon teljesen átnézett. Kevésszer facsarodott még így össze a szívem, mint ott és akkor, és a híresen nagypofám is elnémult, miközben könnyeimet nyeldestem, ölemben a szemmel látható igazságtalanságot nehezményező Hunccal megfogadtam, ide többet nem jövünk.
Tanulságként levontam: azóta sosem indulunk el itthonról rágcsálnivaló nélkül (házi, sütött pogácsa, kölesgolyó vagy buláta mindig lapul a táskám mélyén).

Pár méterre a lakásunktól, modern környezetben (az építőanyagokat szállító, böhöm nagy kamionok is annak számítanak, ugye?), egy épülő lakópark közepibe funkcionál a mi játszóterünk. (mondjuk arra igazán kiváncsi leszek, ha fölépül a hátralévő kb ugyanennyi lakótömb, hogyan fogja ez a picinyke játszótér kiszolgálni a környéket...). A felszereltsége kicsiny kívánnivalót hagy ugyan maga után (összvissz 1 baba- és egy nagyobb hinta, egy csúszda és pár lógnivaló szerkezet található rajta, nagyobbak számára),  de ezt mindenképpen kompenzálja családias mivolta. Egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben, minden négyzetcentiméterre jut egy gyerek, hiszen a környékünkön ez az egyetlen viszonylag modern játszótér, ahol délután nem a tinédzserek söröznek-cigiznek-bandáznak. (nem bántom őket sem, hiszen még élénken él bennem is, hogy mennyire nem volt hova mennünk nekünk sem a bimbódzó öntudatunkkal...).
Valahogy itt gördülékenyebb a helyzet, az alapszabályokat hamar magamba szívtam én is, bár értelmét továbbra sem látom mindegyiknek, de a birka szellem magával ragadott engem is:
- mindenki homokozószettel érkezik, melyet az anyuka megérkezésükkor gondosan kiborít a földre, teljesen fölöslegesen általában, mert magzatuk ilyenkor már messze, balra el, jobb esetben egy másik homokozószettet babrálgatva.
- több anyukával kommunikálva, sokakkal hasonló nézetekre jutottunk, mely szerint, gyermekünket általában hagyjuk maguk megoldani a konfliktusaikat, és csak akkor beleszólni, ha durvul a helyzet. (jajjdenehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem még belefér/már nem fér bele, másnak még igen/már nem...)

Sokáig gondolkodtam, mért okoz ekkora frusztrációt, csontighatoló és vérremenő problémát a játszóterezés, aminek éppen a gondtalan felszabadultságról kellene szólnia. Talán azért, mert igazán most eresztődnek össze a különböző nevelési elveket és különböző nézeteket valló emberek, és itt felszínre törhet az a rengeteg feszültség, ami egyikünkbe-másikunkba oly hosszú hónapok óta elfojtódott. És a mi igazunk az egyetlen igazság, a mi gyerekünk a legtökéletesebb gyerek, a mi nevelésünk az igazi nevelési út... nehéz dolgok ezek, sokszor oly nehéz objektíven látni a világot. Azt gondolom, még  mindig csak kapisgálom, hogy valójában mekkora felelősséget kapunk a kezünkbe egy-egy gyermek születésével... Mert a döntéseket nekünk, szülőknek kell meghozni, a tól-ig határokat nekünk kell kitűzni és mindezeket úgy, hogy figyelembe kell vennünk gyermekünk személyiségét, érettségét. Mert nincs két egyforma gyerek, szülő, helyzet, lelkiállapot, az azonos szituációkat sosem lehet éppenugyanúgy kezelni...

És mindezek ellenére: mi szeretünk játszótérre járni. (és tegnap a szemerkélő langymeleg esőben, amikor csak a miénk volt a tér, sikkantva én is lecsúsztam a gyerekcsúszdán... ).

süti beállítások módosítása