2009.11.19. 20:34
Elgondolkodtató
A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)
Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül, már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...
Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk, akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...
Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...
Valamit másképp kellett volna valamikor.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Lyndy2 2009.11.19. 22:40:45
ßóbita 2009.11.20. 00:06:31
Drukkolok Minka érkezéséhez! :)
huncut_kata 2009.11.20. 01:33:06
gabci242 2009.11.20. 09:25:06
cucka 2009.11.20. 10:48:08
Örülök a kommentednek, mert így akár egy másik aspektusból is értelmezhető a történet, de félek itt nem erről volt szó. :( A balesetin töltött időkért nem irigykedem... kínos percek lehettek és tulajdonképpen még örülhetsz, hogy nem küldték nyakatokba a gyámügyet. :S (bár nem tudom, ez kishazánkba mennyire működik olajozottan?!)
PBea · http://pappb12.freeblog.hu/ 2009.11.20. 10:50:54
gabci242 2009.11.20. 13:13:15
huncut_kata 2009.11.20. 15:18:39
szerintem abszolút olajozottan működik ez a rész (is gondolom, mert én mostanság olyan leveleket olvasok, amit a Tesco küld a lakhelyileg illetékes gyerekjóléti szolgálathoz, ha elkapnak valakit akár egy-kétszáz forintos lopott tétellel is, plusz mikor a Heim Pálban voltunk tavaly jöttek rendőrök a gyanúsan megsérült és balesetes gyerekekhez, hogy kivizsgálják az eseteket. Szóval ahol én láttam, ott működik a dolog)
Ingrid 2009.11.20. 16:57:03
Ott is furcsán néztek az anyukára, bár a gyámügyet nem hívták ki... igaz, nem is lett volna ok rá, mert a gyerek csak a mászókáról esett le.
Agresszió és fenkérecsapás között azért van különbség! Úgy megrángatni egy gyereket, hogy utána ne használja a karját, azért az elég durva...
Hidd el, egy fenékrecsapástól nem dől össze a világ! Sok szakember nem ítéli el, olykor ajánlott is, csak a mi lelkünket terhelik ezek a kis összekoccanások, mert utána a kis ártatlan drágák pont a mi karunkban sírják ki magukat... (jobb esetben)
jekyll-fan (hjiezkif) · http://bunosvilag.blog.hu 2009.11.20. 21:32:10
Érdeklődni lehet: jekyll-fan@freemail.hu
Szalma Lilla [azaz én] és Gácsi Judit [Judy-osztitársam]
Hozzászólások: