cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

cucka 2010.08.31. 21:59

Az elmúlt napokban

...voltak nagy találkozások és voltak egészen picik. Tesztelhettük, milyen is az, amikor valóban tele a ház. Jó érzés. Nagyon is az. Jó érzés szeretetbe mártózni, feltöltődni az érintésektől.
És ha csak rajtam múlna... (hát igen, van egy optimatizált jövőképem, mely szerint a sokgyerekem sokunokával ajándékoz majd meg, és hétvégente pontilyen nyüzsi lesz mifelénk... és a gondolataim azóta is egyre inkább visszatérnek a lelkem mélyén már megfogant harmadik gyermekünkhöz... )

"Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság!"

Itt van az ősz, a hirtelen jött hideg megfagyasztott, lelassított. A mindennapjaim is egyre jobban befelé fordulósak, önmagam belső kitapintásával foglalkozom. Talán ezért is érintett érzékenyen a tegnapi bedobott levél, mely szerint Huncos óvodai szülőértekezletére vagyok hivatalos szerdán. (az már csak hab a tortán, hogy egyelőre megoldhatatlan feladat kilogisztikázni, hogyan is tudok gyerekmentesen eljutni erre az értekezletre... ) Eddig tudtam és éreztem, hogy jó a döntésem, de most ezernyi aprócska kérdőjel és kétség harapdál és marcangol... Most már nem vagyok benne biztos, hogy neki most mennie kellene, sőt, nem is értem, miért is hagytam, hogy magával sodorjon az ár... és most itt állok a kételyeimbe kapaszkodva és nem tudom, hogy eresszem vagy megtartsam. És ezt a hezitálást az überszenzitív Hunorvirágszál átveszi és így ő is hangulatfüggően reagál az ovi említésére. Hol lelkes és vigyorog, hol hevesen tiltakozik. Nem érti még, nem tudja milyen lesz. Mint ahogy nekem sincs még konkrét elképzelésem a mikéntekről.
Persze a józan eszem tudja, hogy egy próbát megér... és azt is tudja, hogy semmi sem kötelező. És ettől föllélegzem.

Cucc kis esti nyafogásait olvashattátok.

Élünk. Nagyon is. Magunk mögött hagytunk egy fotómentes balatonos hosszú hétvégét, előttünk pedig áll egy barátos, sokemberes rövid hétvége.

A Balatonos hosszúról annyit érdemes megjegyezni, hogy ismét megállapíthattuk, hogy kevés olyan hely van kishazánkban, ahol olyan terüljterülj vendégfogadás van, mint Somogyországban. Kemence partiztunk, de úgy, hogy az összeverődött nagy társaságnak hála, szinte gondunk sem volt a kicsikkel. Hunor tökéletesen beiileszkedett (majdnem) legkisebbként a csapatba, Minka meg felfedezte a földtől pár centire fellelhető felfedeznivalót. Persze, ismét minden kettős, lassan tényleg elgondolkodom egy magasan kvalifikált szakember felkeresésén. Egyrészt jó volt látni, hogy Huncmester mennyire okosan viselkedett, hogy mennyire be tudott illeszkedni egy összeszokott gyerekcsapatba annak ellenére, hogy még mindig aligbeszél, másrészről, meg a szívem szakadt darabokra, hogy mekkora nagyfiú már. Erről meg persze, rögvest az óvoda jutott eszembe, hogy hóvégén kiírás (jajjistenem, már csak pár nap...), 17 új gyerek szokik be idén, heti 3-4 gyerekre lebontva, így nem tudom mikor is kezdünk, de a szeptember már az ajtónkon kopogtat, és ugyan az eszem tudja, hogy nem lesz semmi baj, a szívem mégiscsak mindenféle helyzethez nem illőket duruzsol nekem.

Aztán Minka. Aki sejtéseim igazolásaként többszörösen bebizonyította, hogy jobban érdekli már a kemencében sült csirkecomb burgonyával és a kenyérlángos, mint amit a testem képes nyújtani neki. És természetesen ez ismét ambivalens érzeteket keltett bennem, hiszen még aligszületett, és Hunor ennyi idősen még csak kóstolgatta az ételeket, és kétszer ennyi idősen is cickón aludt el. És ez az, amit jelen állás szerint Miciről nem nagyon tudok elképzelni, hiszen napközben max kétszer, éjjel 2-3-szor igényli már csak a negédes sűrítményt.
Amúgy meg kitalálta, hogy ő már nagylány, így napközben már egyetsem akar aludni, cserébe viszont este 7-kor kidől reggelig, ami bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nagyon nem, mert mindenen állni akar, sokszor összecsuklik olyan fáradt, de megy, tarol, és fejetbever. A homloka (jajjszegénykém) a szivárvány színeiben pompázó tiplikkel van teli, beszerzése idejének függvényében.

Hát csoda ezek után, hogy skizofrén énemet sűrűn kellett jóféle kupicákkal fröccsel öntözgetnem?!

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

Vasárnap reggel egy viszonylag rossz hírre ébredtünk, olybá tűnt, egy időre szögre akaszthatom mesterségem, aprócska homokszem került a gépezetbe. Az első mostmilesz riadalma után, égi jelnek értelmeztem a kellemetlen intermezzot, és úgy döntöttem, sok-sok év után először én is megérdemlek pár hét (kényszer)pihenőt. Izibe szétszerveztem ehetünket, kistucat restancia-látogatást szúrtam be, naponta akár többet is. Persze azt az aprócska tényt kifelejtettem a számításaimból, hogy felsőbb hatalom kipucolta a gépezetből a homokszemet, és egyetlen szabad napom lett a többhetesnek tervezettből. A programok viszont maradtak, mert fanatikus vagyok, mert maximalista vagyok, mert önző vagyok, mert megérintett a szabadság szele.
Külön meg kell említenem rugalmasnak egyáltalán nem nevezhető hitös uramat, aki mindenben támogatott és mellettem állt és hajlandó volt minket A pontból B pontba fuvarozni, kis túlzással kényünk-kedvünk szerint.

Huncossal természetesen minden nap egyeztettem a programokat, kvázi megbeszéltük kihez és miért megyünk, kit látogatunk meg. Lelkes volt és mosolygós, egészen tegnap délig, valahogy egész nap olyan klasszikus szopott gombócos volt, kanapénfekvő, teraszra sem kijövő. Betudtam a csapnivaló, kevés alvással tarkított éjszakának. Aztán hozzámbújt és szinte sütött a gyermek. Jellemző, hogy alig találtam hőmérőt, aztán rögvest kettőt is, de nem bíztam meg a digitálisba, így hagyományos higanyossal is megmértem, alul-felül. Legalább összemértem az itthoniakat, stabilan 38,7- 38,9-et mutattak. Nurofen, percek alatt le is ment a láz. Kicsit tanakodtunk, de mivel még egy kóbor köhögést sem tudtunk a láz mellé csatolni, kúppal és lázcsillapítóval felfegyverkezve nekivágtunk az útnak. Amint megérkeztünk ismét lázrózsásra csattant kisfiam arca és üveges csillogásúvá a szemei, nem mértük, égett, csillapítottuk, prizniceltük, lement, extrán pocsék éjszaka, gyakorlatilag szemhunyásnyikat aludtam, amikor éppen nem rajtam vagy rámtapadva aludt Huncos, akkor Bunci szomjazott meg és cuppant rám. Hajnalban a kicsiknek felállított gyerekágyban kucorodtam össze pár perc magányra. 5.20-kor pedig csodálatos gyermekeim már indították is a napot.

Több kóbor gondolatunk is akadt: az egyik egyértelműen a nem fehér embernek való meleg, a másik a sok izgalom. Hamvas lánykoromban volt egy rövidke ciklusa életemnek, amikor a szüleim minden programukat csak indulás előtt pár perccel közöltek velem, mert zsinórban képes voltam bojkottálni a hirtelen jött, majd ugyanilyen hirtelen elmenő 40 fokos lázaimmal az összeset.

Így most némán nyelem el magamban azt az infót, hogy holnapra egy nagyon régen várt látogatást szerveztem be, és bízom benne, a mostani nyüzüge állapot tényleg csak a melegnek szól. (Bunci teljesen jól van)

Huncosról anno írtam már egy effélét, kiskirálylányról is érdemes egyet fabrikálnom, mert csöppfiam esetében, a két év távlata is feledtetett pár örökérvényű kedvencet. (avagy neki se legyen makulátlan múltja vagymifene)

Minkust sokféleképpen szólítgatjuk. Hívjuk őt Minkesznek, Minyonnak, Minilánynak (ez ugyan lassan kezd groteszkké minősülni), Minkizzük is, Minkucifucizza remekbeszabott apukája, Minicicalányozom rózsaszín ködben, olykor  Minkeszkuzom (nem tudok szabadulni a gyökerektől), használom a Mincit is, de az igazán tuti befutó a Bunci(lány) lett. (és az ebből kézenfekvő Buncó és Bunyó(ca)...) Saját maga választotta, amikor egy szép napon készületlenül lebunciztam, ő gurgulázó kacagással válaszolt. Sorsa megpecsételődött. Buncivá vált.
És lassacskán mindenki így szólítja, cinege hangú bátyja is buncizza.

A ma reggeli közértlátogatáskor megtudhattam, miként becézgeti lelkemből szakajtott magzatomat a köz. Megkérdezték, hogy van a kis dúshús leányzó? valamint elcsíptem egy telefonbeszélgetést, amiben férj megemlítette feleségnek, hogy itt a doki lánya is, igen, a kis dagi.

A magasranőtt barátnőm önmagát látja leányomban, tegnap még a szüleinek is megmutatta, akik elvarázsolva a dezsavütől kézről-kézre adták, hogy tényleg pontolyan, mint a sajátjuk volt, aki szintén vidáman elboldogult bárhol, ha kikandikált az ujjai közül egy szelet gépsonka. Pár kétségbeesett kísérletett tett irányomba, hogy talán ne adjak többet enni neki, vagy gondoljak arra, milyen sanyarú gyermekkora lesz, minden tornasorból ki fog lógni, vagy széltében, vagy hosszában, Legmeggyőzőbb aduja a hát nézz rám felkiáltásai voltak, melyeket szemforgatások követtek.
És a fodros ruhák használatától is eltiltott, főként azok fotózásától és körbeküldésétől család és legjobb barátok számára. Vagy annak blogban való publikációitól.

És véletlenül még össze is öltöztek ezek ketten, de nem fotózhattam le idillüket.

És ő tényleg a barátnőm. Nekem ilyenjeim vannak. És kellemes nevetős-evős délutánunk volt. Szellemfrissítős. Emlékezős.
Azt gondolom, pár évre eltántorítottam a gyermekvállalástól, pedig nem is voltak csúcsformában a skacok. Amolyan rialiti nagymagyar valóság volt: egyik nyüsszögött, másik rákontrázott ezer decibellel. Győzzön a hangosabb elven működnek néhanapján.

cucka 2010.07.09. 11:54

A vég kezdete

Sejtettem, hogy házi bredpittünk nem fogja sokáig húzni az időt. A pár napja megismert lányokat tegnap délután hazahozta! (újabb iskolapéldája annak, hogy ugyan nem beszél, mégis hatékonyan ügyködik minden vonalon)

A ház zsibongott az öt gyerektől, a cserfes leánykák egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni egymást.Már megint többet megtudtam, mint illett volna a családjukról, jajj nekünk, ha végre Hunor megszólal.

Estig itt bandáztak a  lányok, sok kusza gondolat megfogalmazódott bennem, többek között az, hogy én annyira jól éreztem magam velük-köztük, hogy újra ennyi idősnek éreztem magam, hogy sutyorogtunk az Alkonyatról, hogy várat építettünk építőkockából, hogy kellő mennyiségű izzasztó kérdésre kellett válaszolnom 6 figyelő szempár előtt, hogy a 8 éves Dorka egyszer csak azt mondta, hogy az ő anyukájuk is ilyen jófej anyuka, mert ha éjjel rosszat álmodnak, bármikor átmehetnek a szülők ágyába aludni. (és hogy én ettől arcpirulósan zavarba jöttem...)
És arra is gondoltam, hogy hogyan is kellene az ilyesfajta szituációkban viselkedni, hogy szabad-e, lehet-e lemenni az ő szintjükre, van-e jogom infantilizálódni, vagy én már anyuka vagyok, akinek sopánkodnia kell a rendetlenség, a zsibongás miatt?!
És zsírosdeszkát kentem, meg vajasat és paradicsom-paprikát szeleteletem és úgy éreztem magam, mintha kivülről látnám a konyhában azt a sziluettet, ami én voltam, és elnehezedett a szívem, mert összemosódott múlt és jelen, és talán most megértettem, miért örült anyu annyira a zajos gyerektársaságnak.

Este nem kellett altató egyikünknek sem, pedig szívesen olvasgattam volna...

Nos, mivel, mi mindig csúszunk mindennel, így pár napja tűnt fel az is, hogy a Minkesszel kábéra egyidős babablogokban egyre többször jelennek meg az oltásos bejegyzések. Előbányásztam a kisleány oltási könyvét és bezony, már megent késtünk a kéthónapos kötelezővel.

Felhívtam, az új-választott gyerekorvosunkat, akit -hála a 22. századi virtuális világnak- az interneten lőttem. A számomra legkedvesebb jelzővel egy anyuka illette, aki azt írta róla, hogy még a gyerekek is szeretik. Ma délelőttre kaptunk időpontot, és máris szimpatikus intróval indított a doftorbácsi, mert azt kérte, ne a rendelési idejében menjünk, hanem  inkább a két rendelés között, hiszen kiskirálylány egészséges.
Ismét teljes stábbal érkeztünk, Hunor a rendelőbe szorosan tapadt a jóidösapjához, majd amikor már valóban elhitte, hogy most nem ő kap szurit, egyre bátrabban ismerkedett.

A szimpátia kölcsönös volt, Minka frissenébredve a doktorbácsi kedveskedő szavaira, mosolyogva gőgicsélt, majd mérlegre került a valóság: Minka 6 és fél kilós lett észrevétlen, itt hosszt nem mérnek, meg én sem macerálom, 68-as rucikat hord. Gyanítom, nem feltétlenül a hossza miatt. 
A doktorbácsi agyondícsérte, hogy milyen erősen húzza fel magát és hogy gyönyörűen kitámaszt, stabilan tartja a fejét, és már érti, hogy mért nem látta a kórház óta orvos ezt a gyereket. Szerencsére mára ismét belobbant Minka fél arca (tegnap rántottsajtot ebédeltünk Hunccal...) így megmutathattuk az össz-panaszunkat a leányzóra. Kaptunk rá egy újabb kikavarós koleszterines patikai kencét és egy borítékolt jótanácsot: ne hagyjuk abba a kenegetést akkor sem, ha szebbnek tűnik. Szárazbőrű. Napi 2-3 alkalommal kenjem be. Én továbbra is látok párhuzamot az általam elfogyasztott tejtermékek és a megjelenő vörösfoltok között, mindenestre az eddigi krémezés is hatásos volt.

Az oltásnál egyetlen pillanatra felsírt, de amint fölvettem már abba is hagyta és tovább mosolygott. Kicsi, hős Minkaleányka.
Megkaptuk a beutalót csípőszűrésre is. Khm-khm, igen, pontosan a hat hetes csípőszűrésre. Talán jövő héten oda is eljutunk.

Az elégedett Pufilány:

És a mai naphoz tartozik, még egy ropogtatós ölelés, és egy régenvárt találkozás, aminek még lesz folytatása nyugodtabb körülmények között is. Ebben biztos vagyok.

Ihlet kicsit most balra el, a való világ magával ragadott, Minkus továbbra is angyallány, békés-csöndes-nézegetős (update: ágyról legurulós... még szerencse, hogy csak egy 10 centis ágykeret+matrac kombóról gurult le ma délután... IronLady, meg sem rezdült... ), Hunor torokreszelős, reméljük megússzuk a megfázásosdival járó dolgokat, közben a délelőtti polcfelfúrás során addig segédkezett, amíg sikerült beszereznie egy jóvágású jobbmonoklit. Ő nem IronMan, sírdogált, szerintem közrejátszik a nyüzüge állapota. 

A hétvégi Szőkeciklonos látogatás jóóóra sikeredett, nosztalgikus-ölelkezős-a-gyereknélküli korra emlékeztető... azt hiszem, az igazi barátságok túlélnek házasságot-gyerekszületést-költözést mindent... túlélik a változó szerepeinket és ugyanúgy módosulnak az övéik is, mindennemű játszmák beiktatása nélkül...

Szombaton kicsit össze kellett raknunk önmagunkat, hiába elszoktunk az ilyen jellegű éjszakai mulatozásoktól. A kedvenc félálom-részem az volt, amikor hajnal 7-kor H&M Fádör azt próbálta elmagyarázni éhező Huncosának, hogy ő ugyanennyi idősen, hagyta a szüleit pihenni, kiment a konyhába, magához vett egy kiflicsücsköt és leült a tévé elé mesét nézni... Kiflicsücsök ugyan nem volt itthon, de kevéske túrórudival kompenzálható volt a fiatalember, aki tényleg leült mesét nézni ezekután.

Aztán, volt a napokban a blogomban egy játék. Aki esetleg lemaradt róla(m), ám fékezhetetlen kedvet érez részt venni a csináld magad ajándékozásban, az bátran tegye meg egy nagyon kedves blog barátom oldalán, akinek az írásait amúgy is jószívvel ajánlom, kismamáknak, anyukáknak vagy olyanoknak, akiket érdekel a dúlaság, a természetes és háborítatlan szülés békés világa. Nagyon sok hasznos és érdekes cikk várja az arra járó kedves olvasót, és Orsi nagyon segítőkészen fogad bármilyen kíváncsiskodót.

"Nálatok
laknak-e állatok?
Várnak-e rátok
régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok,
hogy merre jártatok?"

                         (Kaláka)

Ki hitte volna, hogy kiköltözésünkkel egyenes arányban növekedni fog az állatállományunk?! Egy éber házörzőre igazán szükségünk van-volt, hiszen tavasszal érkezik a baromfiudvar és itt a bátor Vukok igencsak bemerészkednek éjjeli tivornyára a faluba. Szóval elkél a háznál egy jóvágású jelző-őrző eb, aki a gyermekeinket sem akarja megkóstolni,  feladatai végzése közben. Hosszas tanácskozás-eszmecsere után, az élet ismét az útunkba kavart egy kis pumi-puli-komondor-mujzli keverék leánykát, akit jószívvel fogadtunk be.

Az sosem volt kérdés, hogy az ösztönös nevelés mellett, mindketten igyekszünk természetközeli nevelésben részesíteni gyermekeinket, hogy értékrendjükbe alapvető kincsként épüljön be a természet szeretete és tisztelete. Ez pedig nem működhet másképp, minthogy aprótalpú koruktól együtt nőnek az állatokkal, gondozzák őket, felelősséget vállalnak irántuk.

H&M-Apuka tegnap reggel úgy ment el dolgozni, hogy elmondta Huncorkájának, délután érkezik a kutyájával... ugye, mondanom sem kell, hogy a tegnap déli alvás botrányos fordulatot vett, és koradélutántól kezdve kiscsizmában beöltözve, minden motorbúgásra ajtóhoz rohanva várt haza az apját?!

Az ismerkedés percei kisszőrössel, akinek egyelőre nincs neve:

 

Update: a délutáni Gömböcözés és Gombócozásból kifolyólag, rátalált a kisszőrösre a neve, amire még ő is elégedetten rávakkantott, így pásztorkutyákhoz méltó neve lett: Göncöl.

Ma dél óta itthonvagyunk, ismerkedünk, örömködünk... az üldögélés gép előtt egyelőre még nagyon nehézkesen megy, nem is csak velem van a baj, mer én kipárnázgatom magam, sokkal inkább a Hunc-Minek kombóval, akiket még nem merek kettecskén hagyni, Huncbátyó ugyanis elhalmozza hugicáját mindenféle földi jóval (cumisüveg a fejbe, ráül, ráfekszik dünnyögve-szeretettel-csókolgatva...), állandóan tiltani sem akarom, így inkább hármacskán bújdogálunk össze, míg családunk feje az uccsó simításokat intézi a külvilággal egy pár napig. (patika, bolt, bank)

Azon meg aztán valóban könnyekig hatódtam, hogy mennyi-de-mennyi kedves gondolatot kaptunk (tényleg azt gondoltam bogyólányomIngridem igen csak eltúlozza... úgy tűnik valóban paranoid lettem, szülés közben is volt jópár konspiráció elméletes gondolatom, ezt majd alkalomadtán megosztanám, remélem nem felejtem el...), nem hiába sikeredett ennyire jól ez a szülésesdi, a pozitív energiák hegyeket mozgatnak meg. Ím a bizonyíték.

Igyekszem összefoglalni a tényeket és a bennem tomboló érzéseket is szavakká formálni. Katarktikus élmény volt, semmihez sem fogható. Nagyon hálás vagyok érte az Égieknek, a Jóistennek, de nevezhetjük Sorsnak vagy a dolgok ilyetén alakulásának, hogy megtapasztalhattam. Most béke van bennem és óriási harmónia. Ezért ma nagylábon élünk és ebédet rendeltünk. Sokfogásost, mert megérdemeljük mindannyian. Asszem a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert minden vágyam teljesült...

Mégegyszer: KÖSZÖNÖK MINDENT! Stílszerűen akár egy Oscar díj átadón: Bogyóleánykám, Neked a rengeteg erőt, aggódást, gondoskodást, amikkel elláttál, és nem utolsó sorban a tudósítást, hiszen nélküled többnapra elvágódtam volna a virtuális élettől. HuncApunak, a türelmét, a szeretetét, az erejét, amit igencsak kiszivornyáztam a végére belőle. Hunormackónak a toleranciáját, az éles látását, a csodálatos (mondhatni tankönyvbeillő) fogadtatását ennek az igenis nagy traumának. Tudom, lesznek még csaták, ha végetér az idill, de most mrá azt is látom/tudom, hogy Hunor egy nagyon okos és értelmes Bátyó, aki a lehető leghiggadtabban kezelte ezt az egész fennforgást. Köszönet a családunknak a mobilitásért, a mindenre megoldást találásért, a segítő kezekért. És végül, de biztos nem utolsó sorban, köszönet NEKTEK, blogbarátok, azokért a sok-sok pozitív gondolatokért, amikkel elhalmoztatok!

Visszatérek nemsoká.

Már Hunorra várva is itt mocorgott bennem a gondolat, hogy dejó lenne a szokványos hétről hétre egy pocakos összehasonlítós képek helyett, valami művésziesen szépet is megörökíteni, valami olyasmit, amit az évek előrehaladtával is büszkén mutogathatok...

Szőlő fotósmunkái már nagyon rég óta elnyerték a tetszésemet, aztán valahogy szó szót követve összehoztunk egy kellemes délutánt és pár meseszép fotót. Bevallom nem volt könnyű meghitten Minkáragondolósra hangolódni, miközben Hunorvirágszál minden pillanatban azon mesterkedett, mit is cselekedjen ahhoz, hogy végre újra csak vele foglalatoskodjunk?!

Voltak kezdeti nehézségeink, megállván a fal előtt, rögvest mellémsorakoztak a csemeték:

majd Hunc szeretettel ölt:

(sajna az nem lett megörökítve, amikor a kanapén Hunor nem gyengéden megfektette Mazsilányt...)

És akkor pár csodaszép és emlékezetes a teljesség mindennemű igénye nélkül:

és az én nagy kedvencem:

Kedd este végül sikerült teljes stábbal (egy élmény volt egy felpörgött, álmos Huncossal 8 magasságában abszolválni a látogatást, párna nem maradt székeken, sőt ultrahangos zselé sem szárazon, papírok szanaszét dobálva tették otthonossá csatatérré a vajúdót és még egy Mekis kajás-zacsit is majdnem sikerült zsákmányolnia),  becsúsznunk a szülőszobára és végre személyesen is találkozni a majdani szülésznőnkkel. A szülésznéni személye engem meggyőzőtt, tapasztalt rutinróka, aki minden eshetőségre felkészülve érezhetően mellettünk áll.

A vele folytatott beszélgetés sajnos már nem volt ennyire édeni. Ráébresztett pár olyan tényre, amikkel én ugyan tisztában voltam, ám igyekeztem mégis nemgondolva rájuk, szőnyeg alá söpörni őket. Átbeszéltük az előző nemszülésemet (a császárt), bár mostanában, már kezdtem elfogadni, hogy én is szültem, csak kicsit másképp. Arra is figyelmeztetett, hogy bár ott aktívkodik mellettem ez a majdnemkétéves, én papírforma szerint mégis elsőszülő nőnek felelek, meg hiszen még nem tudhatom mi vár rám, milyen nemismert érzések, érzetek és fájdalmak keríthetnek a hatalmukat, és azzal sem vagyok tisztában, ezeket miként tudom megélni, átélni, kezelni. Éppen ezért választhatom a könnyebbik utat, azaz kérhetem a programozott császár lehetőségét. (bár ezzel nem voltam tisztában, de minden első császáros automatikusan élhet ezzel az alternatívával!).
Ellenben, ha mégis a természetes szülés menetét választom, tisztában kell lennem annak is az árnyas oldalával: menet közben semmiylen fájdalomcsillapítást nem vehetek igénybe (még edát sem!), mert ez elnyomhatja a hegszétválás okozta jellegzetes tüneteggyütteseket, valamint gyorsítót sem kérhetek (oxitocint), mert az intenzív és erős méhösszehúzódások szintén okozhatnak hegszétválást. Ugyanezen okokra hivatkozva, pöppet felejtős a vízben, bordásfalon, gumilabdán, folyosón sétálgatós és a különböző alternatív módon történő vajúdás is, javarészt illene monitorra kapcsolva lennem... És amit még számításba kell venni az az, ha a vajúdás elhúzódik, a szülés nem halad a relatív normális ütemében, még így is benne van a pakliban a császározás eshetősége, mint végső megoldás.

Kedd óta kavarognak ezek a dolgok bennem, helyet keresve próbálnak leülepedni... és sajna, teljesen más irányból is szakadozik a napfényes egünk... gyűlölöm, hogy ennyire kiszolgáltatottan a bürökrácia martalékai vagyunk, hogy amiről már azt hittük simaügy, kiderül, hogy göröngyösebb a pokolravezetőnél (dehát mi ment nekünk bármikor is simán? nem is értem, mért lepődöm már meg ezen...)... vízválasztó időszak ez, türelemre és nagyon sok erőre van szükségem, hogy mindent a maga érdemi szintjén tudjak kezelni, hogy a helyére tudjam tenni a dolgokat...  vízválasztó ez kapcsolatok terén is, átértékelődnek a dolgok, és egyik polcról a másikra helyeződnek... őszi nagytakarítás van... hogy a jövő év tiszta lappal indulhasson...

... és mégse csinálja!

Lassacskán szívügyemnek kezdem tekinteni, hogy varázslatos babszem Jankónk továbbra sem óhajt a minyelvünkön kommunikálni. Persze tudom, az égadta világon semmiről sem vagyunk lemaradva, nomeg keringenek legendák Einsteinről is, aki csak 5 évesen szólalt meg először, és persze vannak teljesen hétköznapi Hunor korabeli manócskák, akik már javában mondatokban beszélnek. Igazából kézzel-lábbal, mutogatással és hangjelekkel abszolút érthetően ellavírozik Huncmester a világunkban, ám bennem mégis olykor adódik egy csöpp hiányérzet meg szívdobogás, főként olyankor, amikor véletlen kicsúszik a száján valami odaillő és értelmes szóra hajazó.

Történt ma, hogy vasalásos restanciám fojtogató gyűrűjében, Minkalány sűrű szüneteket követelt ki magának (közelít a hidegfront...). Ilyenkor Huncos is mellémkuporodott a fotelba, rámfeküdt, szorosan hozzámbújva pihentünk. Az egyik ilyen szünetben hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem csibészlurkómat, hogy mondod azt, hogy Ági? (kis magyarázat: azért pont az Ágival indítottam, mert exkolléganőm legutóbbi látogatásakor egész délután azt szajkózta, hogy gági-gági-gági), mire dedem rámemelte sűrű szempillával körülölt szemeit és legszebb magyarságával azt mondta Ági. A nemvárt sikertől felbuzdulva, ám továbbra is blazírt higgadtsággal tovább kérdeztem, és hogy mondod azt, hogy Huni? Kisfiam erre a legtökéletesebb kiejtéssel ismételte utánam, hogy Huni... rafkós róka ellenben ráérzett a ráéreznivalóra és innenstől extázisba bohóckodta magát és semmit sem volt hajlandó utánam ismételni, sőt! Belecsapott egy azóta is tartó nyelvjátékba (nyelv szájon át ki-be himbál, miközben torkát folyamatos lálálálálálálá hagyja el), mely akkor és csak akkor kezdődik és mutat egyre emelkedőbb hangerőt, amikor én a Zapjával szeretnék pár szót váltani.

Aztán meg a véletlenek furcsa játéka, váratlan telefonhívás, régnemlátott barátnő és ugyanazzal a jóhírrel örvendeztetjük meg egymást és sírva nevetünk és ugyanarra gondolunk és ugyanúgy örülünk a másik sikerének. És ez jó. Mindennél jobb.

cucka 2009.08.23. 21:31

Mádonná!

Sokak számára nem mondok újat azzal az aprósággal, hogy harmatos kislánykorom óta nagy rajongója vagyok a popzene fentebbemlített koronázatlan királynőjének, összes maga körült tákolt és valós legendájával együtt. És valószínűleg ez már így is marad. Így talán már az sem meglepő, hogy idei szülinapomra, HuncAputól a hazánkba látogató énekesnő koncertjére kértem és kaptam belépőjegyeket.

Csöppnyi kavarcot okozott pár apró tény a szervezésbe, mint például: 1.  amikor a jegyeket vettük, még nem tudtuk, hogy éppenmost sokalunk be és megyünk nyaralni, 2. asse, hogy ekkorra már ekorra pocakot növesztek. Sőt. Amikor beszereztük a jegyeket még az áldott állapotomról sem tudtam. Így a múlthetem annak fényében telt, hogy igyekeztem minden követ megmozgatva túladni a régóhajtott jegyeken, ezzel is meghosszabbítva nyúlfarknyi nyaralásunkat. Annnyira azért mégsem törtem magam, hagytam, hogy a dolgok sodorjanak, ha nekünk ott kell lennünk ezen a koncerten, akkor ottleszünk, hiszen mégiscsak egy nem mindennapi elemekkel tarkított előadásról lehet szó. Pár koncert dvd-jén már átrágtam magam, nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok.

Részletezni nem fogom és elemezgetni sem kívánom a koncert menetét, engem magával ragadtak az események, számomra felejthetetlen élményt okozott a tegnap este! És egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy végül ottlehettem, hogy részese lehettem ennek a varázslatnak.

Ami számomra nagyon tetszetős volt:
- hihetetlen technikával és stábbal dolgozik a nőci maga mögött, nem vagyok egy kifejezetten lézersó és látványra cuppanós, mégis azon kaptam párszor magam, hogy szinte tátott szájjal lesem a szinpadot, párhuzamosan a kivetítőkkel és szinte ittam magamba a képkockákat
- vérprofi. Itt minden lépés, gesztus, mozdulat és hang a helyén volt, nem voltak -legalábbis nagyközönség számára észrevehető- bakik, félmozdulatok. (mondjuk, ez egy leheletnyi ellenérzést is csempész a történetbe, ezáltal személytelenné és megközelíthetetlenné is vált ez az egész móka... persze, valószínűleg ez is a célok egyike lehetett)
-
lehet azon vitatkozni, hogy most pléjbekelt-e vagy sem. Látszólagosan valóban sok volt a lemezrőljövő Madonna hang -általában a magas hangok-, én mégsem vártam el azt, hogy egy ilyen mozgalmas táncos előadást végigdanolásszon. Amikor viszont gitárt ragadva énekelt, az nem volt lemezről nyomott, tisztán és kellemesen szólt.
- annak ellenére, hogy HuncApu alaposan utánajárt az este érkező hidegfrontoknak, mégsem vettük komolyan és a rutintalanok bájával, egy szál póló-rövidnaci illetve fölső-halásznaci kombóban indultunk útnak. A késleltetett kezdés eredményeként, előbb csak hűs szellő kezdett el fújdogálni, majd lágy esőpermetet is érezhettünk magunkon... ekkor a mellettünk ülő lány két esőkabátot nyújtott át nekem, hátha nekünk nincs olyanunk... számomra mindig szívetsimogató tud lenni az ismeretlen emberek kedves gesztusa. (és nem utolsó sorban: így nem áztunk annyira szét a monotonul szakadó esőben)
- aztán volt egy röpke Jacko megemlékezés is a műsorba fűzve, egy adott pillanatban az orosz-cigány Kolpakov trió is hegedált, elhangzott egy Sex Pistols dal is, a kivetítőn hirösségek pörögtek, szóval mindenkinek igyekeztek a szája íze szerint teljesíteni, mindezt maximálisan tiszta hangzással.
 

És ami annyira nem:
- a meghírdetett 8 órás kezdés, kicsit csúszott 10 óra után lépett a színpadra hősnőnk, addig különböző didzsék és színpadi munkások igyekeztek életben tartani a közönséget, egyre kevesebb sikerrel. Egyre több helyről érkeztek elégedetlen morgások, füttyögések, szarkasztikus megjegyzések.
- A Kincsem Parkban én most jártam életemben először, az ülőhelyek, melyek a régfeledett pottyantósra engednek asszociálni, kb másfél-két óra üldögélés után igencsak kényelmetlenné kezdtek válni, és hol volt ekkor még a vég?! (sőt, akár a kezdet is?)
- inkább furcsasának nevezném dolog az volt, amikor dívánk egy magyaroknak dedikált dala alatt, a kivetítőn ökrösszekereken menekülő cigányok vagy harmadik világbeli szegények voltak láthatóak. Az értetlenség volt az első ami felmerült bennem... a választ azóta sem találom, talán valamily kósza hírek alapján Magyarországról ez a kép alakulhatott ki benne?! és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha azt mondom, ez volt a legártatlanabb gondolatom...
- Madonna szexistennőnek feltűntetése... persze, tudom savanya a szőlő, de valahogy kicsit nekem sok volt a miniszoknyás, ártatlan iskoláslánnyá maszkírozása. Messziről dögösmaca volt, de a kivetítőn el lehetett csípni pár kiábrándítóan közeli képkockát...
- értem én, hogy ő jóember lett, meg kabbala meg megtérés, de mégis pillogva néztünk össze zurammal, amikor a vásznon sorra jelentek meg világunk nagyonrossz emberei, majd különböző világmegváltó szlogennel és gondolattal teletűzdelve a nagyonjók.

... és mindeközbeni élményszerzés közben Szőkeciklon B-nőm negédesen álombavukoztatta reggel 8 óra húszig Huncmedvét... hazajőve, hajnal 3-ig a konyhában jól kiveséztünk mindenkit, olyan nőcisen... hát kell ennél több?

Voltak régvárt találkozások, bizsergések ottbelül, szívtájékon, voltak mókás helyzetek, mélyrőljövő egyszerre nevetések, cinkos összenézések, ugyanakkor elkapott és ugyanarra gondolt szavak, közös programok, ölelések, gyerekzsivajtól és dübörgéstől hangos lakás, (ide csak egy betűzött gondolat: ha eddig nem úgy gondoltam volna, most saját bőrön is tapasztalhattam, hogy mennyire jó is az, ha a gyerekek többen vannak testvérek, persze tudom, az összecsiszolódás/összenövés esetenként időigényes és nehéz lehet, de hát mi nem az, kérem szépen?), hatalmas lábasban rotyogó gulyás leves, rövidke lopott bezsélgetések, olykor fájó emlékezések, állatkertes ramazuri, nagytesós bevásárlás kölökmentesen, mekis reggeli meg miegyma, Hunc bűbáj bevetés.

Persze, elkerülhetetlen megállapítás is született: öregszünk és rigolyásodunk és jó lenne azt is tudni, miért is vagyunk már ennyire rugalmatlanok?! Mert a kis feszültség terjed, át- és visszacsapódik, majd felerősödik és átitatódik minden körülötte, akár az ember bőre alá is bekúszik. És nyugtalanságot kelt és kellemetlen szúrós érzést közvetlenül tarkótájékon. Addig nincs igazán baj, míg ezt ki tudjuk mondani, be tudjuk látni, meg tudjuk beszélni, tudunk nevetni és elgondolkodni. Az alapok stabilak, így a rajta leledző építmény bárhogy is imbolyoghat, összedőlni sosem fog. Legfeljebb átépül. Másmilyenné. És ez a kaméleoni változatosság örökérvényűvé teszi ezt a kapcsolatot. Szerepek változnak és módosulnak ugyan, de a szereplők mindig ugyanazok. Örülök az állandóságának. 

Az elmúlt napok feszültséghalmazára ráhúztuk a fáradtakvagyunk matricát, így az előzőleg, idén nem megyünk sehova nyaralnit módosítottuk, holnap reggel felkerekedünk és meg sem állunk az erdélyi havasokig. Reményeink szerint, pihentebben, feltöltődöttebben és nyugodtabban térünk majd vissza, onnan, ahol a magasságok és  a végtelen hegyeknek hála, kicsit úgy érezhetjük magunkat, mintha mindannyian újra Isten tenyerén üldögélnénk... ahogy a tapintható békében végigsimít az ujjaival a hátadon...

cucka 2009.07.26. 18:36

A nagy találkozás

Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

Pár napja furcsa érzés kerít hatalmába, és általában mindig akkor, amikor egy-egy fárasztó nap után ágyba bújok, olvasgatnék és végre kinyújtóztatnám elfáradt testemet. Sokan pillangószárny-verdesésként jellemzik ezt az érzést, már Huncnál is ezért bizonytalankodtam az elején, amikor nagyon korán (14. héten) először megéreztem -finom mozdulatai helyett- a fölöttébb profán, bélmozgásszerű érzetet.
És most újra itt van, múlthéten még valóban azt hittem, csak az érzékeim játszanak velem, (nomeg a vacsira elfogyasztott bableves) de ma olyan határozott, semmivel össze nem hasonlítható összerándulást produkált a Kettes számú versenyzőnk, hogy könny szökött a szemembe!

Talán érzi, és ezért is teszi, mert a lehető legjobbkor jelentkezik most be, hiszen a többnapja tartó nátha-láz-takonykór mára már az agyamat is cseppfolyósította és egész nap azon nyüsszögtem, hogy szegény Pindúrpandúr biztosan ő is szenved, (mer az anyja is), én meg nem tudok már mit csinálni, annak érdekében, hogy helyre jöjjek. Bevetettem mindennemű segéderőt: homeopátiát, gyógyfőzeteket, népi kuruzst, sárkány ellen sárkányfüvet is vételeztem, de eredménytelenül. Sőt, most már engedtem Huncapu presszúrájának is, belémcitálhatta az aszpirin C-jét is, meg a lóadagnyi extra C vitaminját, amitől -szerintem- nagyobb hatást várt el. Így a holnapi vérvétel eltolva pár nappal, sajna sokkal nem lehet, mert ez az a bizonyos 16. heti AFP, amire még cirka 3 napom van.

Minden elcseppfolyósodásomat és könnybelábadó szemeimet félretéve, csodanapokat tudhatok magam mögött, Mickaleányka megvillámlátogatott, lélekmorzsolgattunk-töltődgettünk. Volt pár inverz dezsavüm is (bár szerinte ez nem is az), egy kellemes találkozásom, belenézhettem egy nagyonmelegbarna és nagyonmélyenbölcs kisember nyugodt szemeibe... és még mindig jó, mert még mindig képes vagyok a berögzült dogmáimat darabokra törni és belátni azt, hogy tévedtem...

Az első hajvágásán felbúzdulva (ami ezév jaunár 9.-én esett meg), lelkesen jelentkeztem be kedvenc fodrász-barátnőmhöz tegnap délelőttre. Pár hónapja még mosolyogva integetett a tükörképének, és türelmesen ücsörgött a fodrászköppeny alatt az ölemben, végig figyelve mit művelnek a fején a gondoskodó kezek a csattogó ollóval. Arra persze, sosem lehet előre számítani, hogy természetesen éppenekkor kel fel a gyermek hajnalok hajnalán, visszaaltathatatlanul. Ezért a fél 11-es időpont elég necces volt, a kocsiban már küzdött Huncos az álommanókkal. Talán emiatt vagy egyszerűen nem volt ráhangolódva erre a maceratúrára Hunor hajvágása botrányosra sikeredett, előbb csak halkan tiltakozott, majd egyre panaszosabban, végül hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatva ikegett az apja oltalmazó karjaiban, miközben már az egész szalon igyekezett jobbkedvre deríteni a vígasztalhatatlan fiatalembert. Nem sikerült.

Pedig az eredmény önmagáért beszél:

Aztán a küzdelemben annyira lefárasztotta magát, nomeg az utána következő játszóterezésen, meg talán egy kis bacit is átadtam a gyermeknek, hogy hazaérve egy röpke négyórásat aludt, amire babakora óta nem volt még precedens. (vagy talán még akkor se). Közben volt egy nemhivatalos FiTyE is (tréfás kedvű férjuram nevezi így a szerdánkénti BMK-t, az ÖTyE után szabadon), melynek keretében a jókedvűre aludt Hunormanó oly kitörő szeretettel ölelgette meg Anitát, és igyekezett betuszkolni őt a nappaliba, hogy szegény kislány csak megszeppenten pillogott hol az anyjára, hol a Hunorra. Aztán persze, csak sikerült Huncosnak egy kis felborítós erőszakot alkalmaznia, amikor pedig arra kértem, kérjen bocsánatot Anitától, mert fájdalmat okozott neki, belevigyorgott Kata (Anyuka) arcába és belemászott az ölébe. (van olyan, hogy valaki genetikailag strébernek születik?)

Rafkós kis manipulátorunk van. Evvan.

A hosszú hétvégénket -dacolva az időjárás viszontagságaival- a magyar tenger partján töltöttük. Annyira elegünk van már a fővárosból, hogy igyekszünk, amint lehet és még ha csak pár órára is sikerül, de kimenekülni belőle.

A rossz időre való tekintettel, szombaton nem mertünk nekivágni a kirándulásnak, amúgy is szépbaleset érte ösmét a Kicsit, miközben vasaltam és el akart csenni egy zoknit, hogy besüllyeszthesse a mélynyomón lévő lukba, elcsúszott és majdnem beépült a hangfalba, szerencsére csak a szeme sarka hasadt föl, és nem a szemhéja. Nagyon sírt, nagyon bújt, nagyon sajnáltuk. Lassacskán valóban várom a gyámügy jelentkezését, senki sem mossa le rólunk, hogy bántalmazzuk családon belül... mentségünkre: mindketten jobbkezesek vagyunk...
Így a szombati nap csöndes vasalgatással, alvással és a hűtőben fellelhető maradékok elfogyasztásával telt. Regenerálódtunk. Ránk fért.

Vasárnap erőt vettünk magunkon és kora délelőtt útnak indultunk, a kocsiban természetesen szinte azonnal elalult Huncos, ekkor sikerült megörökítenem az egynapos monokliját:

Huncos nagyon élvezte a Balaton partot, a hatalmas udvart, botokat gyűjtögetett, mindenféle bogárkákat simogatott (jájjjnekem!), kavicsokat dobált a vízbe, segített tüzet rakni a szalonnasütéshez az apjának, majd kidőlt egy órácskára, hogy aztán újult erővel vesse bele magát az esti partiba, de a gaz szülők időnek előtte villanyoltottak és beszüntették a duhaj jókedvet. (fél 10-kor kidőltünk a sorból...).

Hétfőn végre összehoztunk egy nagyon rég óta esedékes találkozót: hazafelé meglátogattuk Pocakos Zsóékat és a csodaszép Nikilányt. Hihetetlenül jól elvolt a két kiskrampusz, Hunc ölelgetősen kirobbanó szeretetével, néhol még Niki sem tudott mit kezdeni... Köszönjük ezúton is a vendégszeretetet és a végtelen kedvességet! ... jó volt ebben a harmóniába megfürödve hazatérni... (persze, fotók részemről ismét nem készültek, még szerencse, hogy Zsóra lehet ebben is számítani). Az izgalom hatására egyik gyerek sem volt hajlandó megkezdeni délutáni alvását, így lementünk fagyizni sétálni a partra, itt már azért Huncos feladta az ébrenmaradással folytatott küzdelmet és elaludt HuncApu karjaiban és tette mindezt egészen hazáig.

Elfoglalva a kerti csúszda-várat:

Kézenfogva:

Niki mindenáron közelebbről is szerette volna megcsodálni a hattyúkat:

Repülő:

Szélfútta kiccsaládunk:

Azaz Baba-Mama Klub. Mondhatnám nagyképűen, a Mi Klubunk. Hiánypótlóan jött létre, hivatalosan kölök szocializálódás, de fű alatt bevallva, főként Anyukák szocializálódása érdekében. A helyszín télen-tavasszal a mi lakásunk volt, (most is itt találkozunk, legalább egy haboskávé erejéig...), a jóidőre való tekintettel, mostanában a közelünkben lévő játszóteret szálljuk meg, de terveinkben a kicsit messzibb levő Szent István park is szerepel.

Sok mindent megéltünk mi már együtt... születésnapokat, apró örömöket, fájdalmakat, csalódásokat rágtunk át, beszéltünk ki. Összekovácsolt kis csapat lettünk, és bármi programunk is akad, az a szerdán működő BMK-hoz igazodik...

És hogy miért éppen ma írok erről? Mert ma becsatlakozott egy régi ismerősöm is a 19 hónapos kisfiával hozzánk, és rákérdezett, hogy hogyan is "alakultunk" mi, fórumosok voltunk? És akkor mindannyian olyan meleg mosollyal, egymás szavába vágva meséltük a megismerkedésünket, összefonódásunkat... Sosem beszélek a blogomról, nem szoktam reklámozni, sokáig kicsit az is zavart, ha véletlenül akadtak rá ismerőseimés így lassacskán meg kellett tanulnom úgy leírni őszintén a gondolataimat, hogy mégse maradjak pőrén vacogva... és ma mégis annyira büszke voltam arra, hogy igen, nekem van egy  internetes naplóm, ahol ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg... büszke voltam a Barátaimra...
Pár hónap híján, lassan két éve vésem le életünket, érzéseimet, gondolataimat, vagy éppen tanácsot kérek, ha elcsüggedem és bíztatásra vágyom... és ma újra azt éreztem, hogy jó volt ez az út, amin elindultam, hogy jó emberek vesznek körül, hogy jó ebbe a melegségbe burkolózni és ilyen erős szeretettel körbeölelve élni...

Alakultak itt már barátságok:

...volt közös munka:

...lassacskán szerelem (és akkor azt még nem is sikerült lencsevégre kapni, amikor Matyi a csokis kezét Anita szájába süllyesztette...) :

vannak csakegyképerejéigcsöndes szemlélők:

és álomföldön kergetőzők is (ilyenkor fogyasztottuk el a jólmegérdemelt haboskávénkat...):

Vivat  BMK forevör!

cucka 2009.02.19. 10:08

Születésnapodra

Hogy véletlen egybeesés lenne? néha már magam sem tudom, minek is nevezhető ez a talán több emberöltőn átívelő kapcsolat... mintha mindig is lett volna, mintha mindig is ismertem volna, mintha mindig is a részem lett volna... barát ő, társ, testvér és olykor anya, anyós és a többszáz kilóméter távolság ellenére, mégis olyan, mintha minden elkezdett mozdulatban, minden kimondott és kimondhatatlan gondolatban benne lenne, mintha itt lenne velünk a másik szobában...

Drága Micim: ez itten a Te Napod! Isten éltessen még nagyon sokáig ezen a csodálatos, ha jól emlékszem, 18. szülinapodon! Ha lehet ilyet kérni az Égiektől, azt kérném, hogy sose vegye el tőled azt a mélyrőljövően klasszikus, burjánzó Dalmisnevetést, amit, ha hallok, tudom, hogy minden rendben van Veled-Benned, a nehézségek ellenére is. (esküszöm megtalálom a módját és levédetem ezt a gurgulászó  nevetést valahogy!)

Szombaton, hosszas (elő)szervezkedés után, végre létrejött az első ilyetén nagyszabású kezdeményezés. És hogy mért nemzetközi? Csakis Eriberi külföldről hazaérkezése miatt... :)))

Színhelyül egy játszóházat választottunk, ár-érték arányban szinte tökéletesnek is mondható, egyrészt abszolút bejáratott a hely, másrészt meg télvíz idején ekkora társasággal nem nagyon tudtunk volna máshová berobbanni. Ami kicsit -így utólag- ellene szólt, az a hideg volt a helyen, de nézzük a dolgokat pozitívan: nagy, nehezen befűthető helyiségekről van szó és nem utolsó sorban több napos munkaszünet után érkeztünk, amikor még a játszóház alatt üzemelő boltok sem voltak nyitva. És a legpozitívabbat nézve: együtt voltunk... és igyekeztünk ezalatt a nyúlfarknyi idő alatt még jobban megismerni egymást. Persze, mindenkire nem jutott elég idő, nademajd legközelebb!

HuncMackó ismét nagyon jól érezte magát, általában csak magányos harcosként csatangolt a nagy területen, alkalomadtán még lelkiismeretfurdám is támadt, amikor vadidegen játszóházasozó apukák öléből köllett pironkodva kikaparnom elsőszülöttemet.

(a fotón elég egyértelműen látszódik, hogy mér is köllene nekem az a szemüveg...khm... napi használatra...)

Kicsit kipróbálhattam milyen is lenne két gyerekes anyukaként az élet:

(még fotók: itt)

cucka 2008.12.03. 21:41

Meglepetés...

A mai sétánkból hazatérve egy vastag boríték fogadott az asztalon, melyet HuncApu felhozott ugyan a postaládából, de mégsem bontott fel, mert címzettként Hunorunk volt feltűntetve. Kibontva egy nagyon kedves ajándékot találtunk benne, amin én könnyekig hatódtam, Minimacsónk meg csak vigyorgott... majd ráadtam és büszkén feszített benne. Most már emlék is marad arról, hogy kicsinek ő volt a mi Minimacsónk...

Köszönjük Ercsi!

"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük... A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem Őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek, hazamegyek. "

Mi már nagyon várunk haza!

HuncApu szerint ingerszegény környezeteben élünk, mi kettecskén Hunorral. Ennek érdekében tegnap délután és ma délelőtt mindenhová magával rángatott minket. Hm, nem tudom mire gondolt, talán a kocsiban eltöltött gazdag káromkodásokkal és stresszel telt levegőre? vagy éppen, hogy mindketten csücsüljünk egy állatorvosi rendelő műtőjébe, ahol semmihez sem érhetünk hozzá és nézhetjük, hogyan operál Apu? vagy kocsiban ülve várjuk amíg ő ügyeket intéz? Mindenesetre ezért lemondtuk a tegnapi valamint a mai csajos programunkat... (azért egy koradélutáni Pocakos Macsek család még belefért... nagyon jó volt látni őket, Anyuka is és Nórka is tüneményesek, sajna kevés időnk volt -annak ellenére, hogy közel egy órán át egy bolt előtt ácsingóztunk- de tudom, ebből a találkozóból is lesz "legközelebb" :D )

Nem érzem sokkal ingergazdagabban magam, bár fáradtabban klasszisokkal...

Sokat tanultam ezalatt a 2 nap alatt emberekről, barátokról, kapcsolatokról... nem biztos, hogy mindig az az igaz barát, aki csak a bajban képes melletted állni és együtt szenveditek át magatokat a mindennapokon, hanem sokkal inkább az, aki veled tud nevetni, ha boldog vagy és aki veled örül, mert látja, hogy jól érzed magad a bőrödben... az elvesztés, mindig egyfajta megfoghatatlan fájdalommal jár... titkon, reméltem, neki is pont annyira hiányoztam, mint amennyire Ő nekem... közhelyekbe sűrített ki nem mondott szavak... nincs időm...

Talán mégiscsak igaza van HuncApunak, sokszor én erőszakolom ki egyes emberek barátságát, arra gondolva, szükségük van rám, csak nem mernek nyitni felém, holott lehet, hogy ez is csak rólam szól, arról, hogy nekem van igazán szükségem a szeretetre, az elismerésre...
süti beállítások módosítása