cucka 2011.04.26. 13:40

Húsvét

Ünnepünk a feltámadás jegyében telt. Testben is és lélekben is megmaradunk most már.

Szombaton, míg mi igyekeztünk úrrá lenni a kaotikus állapotokon és sebnyalogatva túlélni, HuncNagyi elvitte egy játszóteres fordulóra a csemetéinket. Persze, képek is készültek a két ördögfajzatról, amint békésen együtt homokoznak:

amint Buncilányka ravaszkás mosollyal csúszdára mászik:

vagy éppen ahogy mindketten elcsigázottan merengenek a konyhapulton:

Vasárnap nagybötüs punnyadó-napot tartottunk, bár újfent megállapítottuk, Hunor olyan istenadta tehetséggel simult be anno -és teszi még most is- az ilyesfajta napokba, hogy szavunk se lehet, nem úgy Kismici, aki egyetlen percre is képtelen egy helyben megülni, a délutáni szieszta alatt mindenkit csatakosra nyalogat többtucat csókjával és fojtogató ölelésével.

A húsvéthétfő a locsolkodásról szólt. Nem konvencionálisan, ugyanis mi lányok is a finyúkkal tartottunk, volt kötelező barát (Jutka óvónéni), elsőszerelem (hát ki más, mint Szonjus), és végül egy ríl tanyasi pálinkás- báránysültes- csokinyúl- és tojáskeresős locsolás.
Hunor ismét sikerült meglepjen (tudom moty, most már tényleg elhiszem, hogy az én fiam nem az egyetlen ember a földön, aki sosem fog beszélni), mert köbö 10 perc gyakorlás után, már bátortalan cinegehangon az alábbi locsolóversikével kért engedélyt az öntözésre (persze, szigorúan mögötte guggoltam és jó súgó módján kisegítettem, ahol kellett):

Ákom-bákom berkenye,
Szagos húsvét reggele,
Megöntjük a virágot,
Visszük már a kalácsot.

A zsákmány pedig a húsvéti dekorációnkat fogja gazdagítani (a bal zöld tojást Szonja sk készítette Hunornak...). Idén először nagyon örültem ennek a népszokásnak, és annak, hogy még nem felejtődött el teljesen. Ha rajtam múlik, sosem fog. A gyermekeim csillogó szeme tenni fog róla. (és esőnap miatt elmaradt az udvari tojáskeresés, de annyi édességet kebeleztek már így is be, hogy akár jövőre is átcsúsztathatóak, valahogy idén abból próbáltunk adni a másiknak, amiből a szürke hétköznapokban kevés jut: együtt töltött idő. Erről persze, Hitös egész másképp vélekedne, aki még a délelőtti telefonbeszélgetésünk alatt is az elmúlt napok "Minka stressze" alatt állt, szerinte ilyen gyerek nincs is mint ez a maca, aki válogatott kínzó eszközökkel képes felhívni magára a köz figyelmét)
És utólag (is) sajnálom, mert lemaradt a fotó a korondi bekecses Hunor legényről, és a székely népviseletű Micilányról, így csak írásban, hogy legalább ekképpen emlékezhessünk.

cucka 2010.12.25. 10:27

Párképes-párszavas

A végére persze nagyrohanásos, de talán először az életben sikeredett stresszmentesre. És ennek ellenére minden a helyére került, két gyerekkel díszíteni álom, csak halkan megjegyezném, a kicsi ezerszer erőszakosabb, mint Őurasága. Kiskirálylány nyakában a többméteres girlanddal grasszált egészen addig, míg meg nem próbáltuk viszaszerezni, no akkor jött egy mélyreható ária szoprán, karácsony tiszteletére. Ilyenkor nem bánom, hogy kiköltöztünk a panelból, már rég napi vendégünk lenne a gyámügy.

Aztán volt sok ponton elcsúszó Jézuska-eljövetel, a koncepciót jövőre jobban össze kell hangolnunk, mert rafkós rókafiú már most is kétkedve vonogatta szemöldökét bizonyos részeknél. A varázslat márpediglen kell, úgyhogy a mi feladatunk ennek megőrzése. (de azt nem gondoltam, hogy ehhez ennyi furfangra van szükség...)

Kicsit aggódtam azért, mert 5 óra magasságában derült ki, hogy arról a talpról, amelyről mindketten tuti biztosan tudtuk hol van (természetesen két különböző helyről voltunk teljesen meggyőződve), az nem volt ott egyik helyen sem, így kis körtelefon után sikerült egy belefaragós talpat kölcsönkérnünk. Gyermekkorom legszebb karácsonyai jutottak eszembe, amikor Apám szentségelve faragta bele a talpba a belevalót. Utólagosan megállapítottuk, ezt csakis Ő küldhette nekünk, valamit tanulnunk kell belőle. (Tátyi pölö önuralomra gondolt, egyetlen káromolás nélkül szuszogta bele a fát a talpba, én meg emlékezésre tippeltem, furcsán meghasonul olykor múlt és jelen, cserélődnek a szerepek, ám mégis vannak érzések, amelyek állandókká válnak)

Kis nehézségek akadtak díszítés közben is, Minkával felfogásbeli eltéréseink voltak, ugyanis pilinszka ujjacskáival gondosan leszedegette a már felrakott díszeket és alapos átnyalogatás után visszahelyezte a gömböket a dobozba, hogy aztán én újra föltehessem. Végül az alsó egy méter gömbök nélkül maradt, a szaloncukrokért pedig közelharcot vívtunk.

Vacsora után csöngettek az angyalkák (no itt is volt kis baki, mert az angyalkák Nányi kezeit használták csöngetésre, füles róka meg kiszaladt a konyhába egyenest a hang irányába, én pedig alig bírtam elrejteni a böhömnagy agyag csöngettyűt a kenyeres kosárba...), Huncos megkapta a régóhajtott jó dvágyváját, egy szirénázó rendőrautó képében, Minkus pedig szöszkebabát örökölt, amit este tátottszájjal puszilgatott és szeretete jeleként jó sokszor összebújt vele. (mondhatni ráfeküdt)

Aztán kierőszakoltunk egy időzített beállítottat is. Ez itt a legjobb. Többször nem futottunk neki. Viszont megért bennem az elhatározás, hogy talán majd egyszer (most már biztos, hogy igen) eljutunk egy profi fotóshoz is. Csak előbb lefogyok.

Nem leszek sem összeszedett, sem következetes. Leszek helyette gyomorideges (ezt mondjuk nehéz kiszúrni betűkön keresztül) , meg nosztalgikus, meg totálisan labilis. (így már nem érheti szó a ház elejit hitelesség ügyébe, ez a hónap amúgy is csöpög a cukormázas ünnepektől, belefér)

Indokolatlanul is idegeskedem. Huncimaci holnap lesz 3 éves. És persze tudom, ez nem ok arra, hiszen ez csak egy pontolyan nap, mint a többi 364 a naptárban, csak mi köszöntjük meg, házi csokitortával, a szűk család, az igazán nagy ünnepség jövő szombaton lesz, családdal-rokonokkal-barátokkal. Egybentartva a két kicsié. Meleg burokban, szeretetben.
Holle anyó meg reggel óta csak rázza a dunyháját, mindent beborít a puhafehér. És erről meg persze, hogy az jut eszmbe, hogy a telet csak Hunor születése óta szeretem. (melegszoba, kandalló, forralt bor, jókönyv, puha takaró, ablakból hópelyhek játékos tánca ezidáig is szerethető volt). De igazán 3 éve vizionáltam először azt, hogy lépteink ropogós hóba süppednek, miközben visszük haza a frissenszületettet a kórházból. És tényleg így volt. Miközben nézem a bohókás, mindentbeborító hóhullást, akaratlanul is könny szökik a szemembe. Szeretem ezt a nagyfülü kisrókát, aki annyi minden új érzést tanított nekem. Aki mindent elsöprő türelemmel nevelt anyává. Nagy szavak, persze hogy azok, elcsépelt frázisok, de mióta ők evilágra születtek, a szívem már kint is dobog. Megosztottan.

Aztán jön a Mikulás. Kislányként szerettem a csodát, vártam. Az iskolában, nyersen és azzal a nagyon ütni-tudó gyermeki kegyetlenséggel összetörték álmaimat, Anyu ragasztotta sokadszorra össze a mesevilágomat, abban az évben nálunk kétszer járt a Télapó: mert jógyerek voltam, hazafelé tartva az északi sarkra még belecsempészett egy cukorkát a kiscsizmámba. Évekig őriztem kincsként.

Alig egy hét múlva következik a Minka-születésnap, totálisan lesöpörve az eddig engem ünnepelt dátumot. Sebaj, hiszen tényleg ő a legszebb ajándék. Elröppent az elmúlt év minden keserve-nehézsége, tudtam már mire számíthatok, meg úgy amúgy is, Buncilány -leszámítva pár fogas iccakát- továbbra is Buddha lány.

Közben várakozunk, rákészülünk szívvel-lélekkel az eljövetelre, az újjászületésre, a csodára, miközben bőszen számot adunk, és próbáljuk megkeresni a válaszokat a kinemmondott miértekre. Néha nehéz békésnek maradni akkor, amikor tüzetokádva torkot harapnál át, vagy öklöddel suhintva az eget káromolnád.

Aztán jön a karácsony, a maga ezer apró fényével, csodájával, az aprótalpúak csilingelő nevetésével. 

Azt hiszem, nekem már a december marad a kedvenc hónapom, annak ellenére, hogy éveken át inkább a személytelen kórházi ügyeletet választottam a fa alatti kényszeredett tipródás helyett. A fény érkezésére, az örömszerzés ajándékára szintén a kicsik tanítottak meg.

És előre szóltam, hogy szirupos lesz.

cucka 2010.11.05. 06:20

Bartel

Pár napja költöztek hozzánk, kisebb-nagyobb konfrontációk ugyan még előfordulnak az összeszokott baromfiudvarban, de úgy tűnik, már csak napok kérdése és konszenzusra jutnak a felek. (nem úgy, mint kisfalunk tanult vezetői, de ez már egy másik történet...)

Róluk van szó:

ők Pici és Poci (helyesbítenem kell, Giziből módosított Poci-kecskénk lett- by Huncos), a két gida lánytestvér. A baloldali a Pici, ami Huncos általi leosztásban a Nináé, a Gizi, az övé, mert az nagy(obb). És mondja is és tárja is a két karját amennyire bírja, akárcsak az egyszeri horgász, a nagy halfogás érzékeltetésekor.

Jövő héten érkezik még kettő darab megesett kecskelány, tavaszra várjuk gidóikat, addig szorgosan fejegetni fogom őket. (muhaha...) Már előre azon röhögök (kínomban?), hogy ha nem megy másképp, pösti lány módjára aventes kézi mellszívóra kapcsolom őket. Addig meg szorgosan bújom a kecsketartás kisenciklopédiáját. Mer hogy van már ilyenünk is.

Optimista jövőképemben diós és fokhagymás (meg lilahagymás, meg snidlinges, meg olivabogyós, meg füstölt...) kecskesajtok ízét érzem a számban...

cucka 2010.11.01. 10:57

Életfa

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.

süti beállítások módosítása