cucka 2010.06.09. 18:50

Büszkeségem

... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

Sajnos, a falunkban a könyvtárnak nevezett létesítmény könyvállományát bőséggel lekörözzük a hazainkkal. Az állandó házhozrendelősdit enyhén szólva is luxusnak éreztem, főként mostanában. Maradt a közeli városban egy könyvtár-beiratkozás.

Rutinróka módon, bababónuszozás közben interjúvoltam meg a szintén ott shoppingoló kismamákat, merre is található a könyvtár. És háperszehogy ők tudták.
A kasszánál ért a legnagyobb meglepetés, egészen Szemérmetes Erzsók módon viselkedtem, belepirultam, meg hebegtem-habogtam zavaromban, ugyanis lelkemből szakajtott magzatom becsempészett egy mosolygósfejű terhességi tesztet a kosárba, és ez a futószalagra-pakoláskor derült ki. Vissza már nem volt lelkierőm vinni, Minka a telefonáló apja mellett a babakocsiban elégedetlenkedett maximális hangerőn, én küzdöttem a fáradtságtól leállíthatatlan elsőszülöttemmel...  Meg amúgy vásárlás közben már megharcoltam Mancival, hogy egyrészt nincs szükségem démoni veres hajfestékre, bár tény, hogy szívesen kipróbálnám majd egyszer, másrészről úszópelenkára sincs szükségünk, akármennyire is jön a víz.
Szóval teszt maradt és zavaromban valamért heves késztetést éreztem magyarázkodni az alighúsz pénztároslánynak, hogy nem is én vettem le a polcról, hehe, meg, hogy milyenek ezek a mai gyerekek, hehe, meg aztán a kistesót is ő érezte meg először, hehe, de ha most is igaza lesz, hehe, esküszöm átrendezem családunk strukturális szerkezetét. Szintén hehe. (mondjuk azért is érintett érzékenyebben ez a mosolygós tesztes jelenet, mert éppen kettő nappal azelőtt zabbantottam be egy újfajta töménykrémes piskótás milkát, ami ugye nem szokásom, és már erre vigyorgott az uram, hogy érkezik a következő fiú... hehe) Az alighúsz válasz arckifejezéséről esettanyulmányt lehetett volna írni, a na, én így aztán sose, meg úgy egyáltalán is sose, de volt egy leheletnyi szánalom is az irányomba, meg talán egy enyhe megvetés is, így összekaptam 46 darabos kis zacskómat, melyeket sebtibe átnyomtam a zuram kezibe, majd hónom alá kaptam a menekülő Hunort, mellből megtoltam a babakocsit és csatakosra izzadva elvonultunk a helyszínről.

A könyvtárban rögvest jobban éreztem magam, főként, hogy hatalmas és eszméletlen könyvmennyiséggel rendelkezik. (és mert jóelőre letisztáztam, hogy a szentélybe csak és kizárólag egyedül megyek be). Így most pihenünk, olvasunk, elfogadjuk a természet törvényeit és várjuk a tetőzést, mely estére-reggelre várható.
Mindeközben a Duna nyaldossa a veteményesünket. Oda a termés, a délutáni prodzsekt része lesz a dughagymáink, retkeink kiásása-megmentése. Mert ugye ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Kösszépen, ebből inkább nem kérünk.

cucka 2010.06.05. 23:37

Ahol a víz az úr

Napok óta sejthető volt az, ami ma délután végül is bekövetkezett. Kényszerpihenőre ítélt minket a Duna. Leghamarabb csütörtökön oldják fel a zárlatot. Az utak lezárva, a következő faluig egyelőre járható az út. A másik irányba csak sejthető, a víz alatti részen haladna:

a messzi távolban a rév, ez a partszakasz kedvelt szalonnasütő-hely (itt ugrálóvárazott pár napja, gyereknapon Huncimaci) :

Az emberek nyugodtak, elfogadóak. Lassacskán ránk is átragad ez a fajta beletörődés és megadás egy sokkalta nagyobb erőnek. Félelemetes érzés, hogy miközben azt hisszük magunkról, hogy a világ urai vagyunk, időről időre szemünkberöhögve közli a természet, hogy maximum a saját cselekedeteink urai lehetünk...

A víz felért a kertünkbe, kutyáink legnagyobb örömére. Wellnesszelnek. A mai kánikulában egymást harapdálva taszajtották bele magukat a vízbe. Vidám kölyökkutyák.
Mi osztunk-szorzunk és reménykedünk, hogy a tyúkok a helyükön maradhatnak. A veteményest valószínűleg eléri, és dejó, hogy ilyen restasszony vagyok, a paradicsom-paprika palánták még csak a gondolataimba vertek gyökeret, a kertünkbe nem.

A világ megálljt parancsolt. Mi hallgatunk rá.

süti beállítások módosítása