Vannak kardinális pontok, amik egyrészt a szolgáltató, másrészt a mindennapjaink történései miatt kimaradtak a múlt hétről, ám mégis úgy érzem, fontosak, hogy meg kell őriznem őket.

Az egész ekkor -azaz pontosan Beáék érkezése előtt egy fél órával-, kezdődött, amikor is Mici, a sztronglédi szokásától eltérően a kerti bográcsozás végét totálisan bojkottálta, teli torokból üvöltve át magát az anyjától az apjáig és vissza. Tőle annyira szokatlan ez a viselkedési forma, hogy csakis valami kóbor fogkibúvásra tudtam gondolni, szerencsére a 16. gyöngyszeme, a bal alsó vámpírfoga, tökéletes alibinek bizonyult. Volt is hozzá kis hőemelkedés, még a laza állagú mackócsapat is passzolt, így amíg Beáék nálunk voltak betoltam a pirospozsgás orcájába egy kis nurofent, máris jobb lett a kedve. Egészen a Beáék elindulása utánig tartott ez az áldott állapot, és ekkor még hátra volt egy állatetetéssel kombinált kecskefejés, Minilány szoprán zenei aláfestése mellett. 
Igyekeztem rövidre zárni az estét, de a java éjszaka jött, cicaleányka óránként sírt fel keservesen, én meg óránként toltam a szájába kis adagokban a fájdalomcsillapítót. Reggelre megvidámodott, és a délelőtt folyamán kiszúrtam az apró gyöngy-sarkot is, így egészen föllélegeztem volna, ha nem maradt volna egy alap-hőemelkedése, amit még mindig a nehezített fogzásnak tudtam be. (mert erre tényleg mindent rá lehet fogni).

Csibefasírtnak van egy áldott jó szokása, ha már nem bírja szájon át eltüntetni a számára felkínált ételt, megpróbálkozik a bőrön át még felszívódhat elvvel. Így esténként érdekesebbnél érdekesebb helyekről kerülhetnek elő ételmaradékok, kedvenc zugai a nyakszirt és a fülkagyló. A hétfő esti fürdetéskor is találhatóak voltak ezen irányban maradékok, amiket általában nehéz szívvel enged el magától. Hiába no, ragaszkodó a szentem. (különösebb jelentőséget most sem tulajdonítottam neki.) Másnap azonban feltűnt, hogy annak ellenére, hogy nem fogyasztott levesszerű élelmet, a füliben mégiscsak valami olyasféle odaszáradmány leledzett. És érzékenyen is reagált annak eltávolítására. Páratlanul gyors logikámmal szinte azonnal kikövetkeztettem, hogy a még mindig nálunk vendégeskedő hőemelkedés, a fájdalomérzet, a fülfolyás összefüggésben állhatnak egymással, így felhívtam háziorvos barátunkat, aki látatlanba ellátott egy paksaméta gyógyszerrel, köztük egy széles spektrumú antibiotikummal, erősebb fájdalomcsillapító- és antibiotikumos fülcseppel. Még aznap este elkezdtük az öt napon át tartó kúrát, másnap reggel tiszteletünket tettük a rendelésen, ahol beigazolódott, hogy a bal füle szerencsésen kifakadt, de gyulladt, a jobb füle meg csak szimplán gyulladt.

Micileányka példamutatóan beszlopálta reggel-este a gyomorforgató ízű gyógyszerét, (véletlenül nekem is sikerült belenyalnom, még hosszú perceken át a torkomban ragadt a semmihezsemhasonlítható íze), annyi kikötése volt, hogy Appa adja neki. Nagy a láv, ez a házi libamáj totálisan elcsavarta őszülő bajszú apja szívét, aki úgy-de-úgy néz rá, mint még talán senkire sohasem.

Hétfőn voltunk kontrollon, a füle rendben, kicsit ráhúzódott a szmötyi a tüdejére, így most ismét kánonban köhögünk, meg szakajtjuk fel a felszakajtanivalót. Megkockáztatom 33 évem alatt összesen nem voltam ennyit beteg, mint most, Zsigura várva. És ennyi vitamint és táplálékkiegészítőt sem szedtem, mint most. És persze, ilyenkor lóhalálában érkezik is a jóöreg lelkiismeretfurdalásos-játszma, melynek lényege, hogy vajh eléggé felkészült volt-e a szervezetem egy újabb babára, hogy a testi tünetek most éppen milyen lelki nyavalyával magyarázhatóak és hogy Zsigóca, aki ezidáig a legtündéribb pocaklétet produkálja idösanyjának, mennyire sínyli meg ezt az egész hányattatott várandósságot?! (és próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a természet okos és gondoskodó és jól van kitalálva, és annak ellenére, hogy kívülről roncsként funkcionálok, odabent minden földi jót megkap az a pöttöm legényke)

A lényeg: van egy hős-füles lányom, és újra szem előtt kell tartanom azt, hogy Csodacsibe nem egy érzékeny lelkületű primadonna, ha ő sír, annak mindig nyomós oka van.

cucka 2011.04.21. 19:07

Zanza

Tegnap megejtettük a kötelező (de minek?, ha köztudottan elévült és már informatívnak sem nevezhető) AFP vizsgálat vérvételét. Persze, nálunk soha semmi sem működhet zökkenőmentesen, a kérőlapról lemaradt pár adat, körtelefonok árán sikerült magamnak utólagosan ráírnom. (és juszt is megemlékezem arról, hogyan is született naplószám a kérőlapomra: aszongya a nőgyógyász: mi a kedvenc száma? mondom öööö, -majd- hogyan?, akkor írja rá 227. oké. köszi, helló)

Ma a bürokrácia szatirikus csapdájába zuhantam, ugyanis telefonon nem kaphattam információt érdemben, de mivel éppen arcüreggyulladással pihenek idehaza, nehezemre esett bekocogni az írásosért, így ösmét pár körtelefon, hogy kiderüljön nagyon magas lett az AFP eredményem, -ez nyitott gerincre vagy/és agyhiányra enged következtetni, hogy csak párat emeljek ki, egyik se komoly, ugye-, hogy aztán kiderüljön, nem lett átszámítva az eredmény, és amúgy meg az átkonvertált szerint már minden rendben. (és ha valaki továbbra sem érti, miért választják egyre többen az otthonszülés intézményét lassacskán szívesen elmagyarázom...)

Szóval vagyunk, a kicsik jól, én iszom a különböző gyógynyálakat meg nyákoldókat, meg inhalálok, meg borogatok és hiszek abban, innen már csak kifelé van, és megúszom antibiotikum nélkül. (persze ma volt ovis nyílt nap, és a szívem egész délelőtt egyre jobban  facsarodott aszaltgyümölccsé, ha arra gondoltam, hogy mialatt én éppen fetrengek a nagyágyba, az elsőszülött kisrókám egyedül kell helytálljon, miközben a kortársai szüléi könnybelábadva figyelik fejlődő magzatukat... aztán mikor érte mentem és bocsánatot kértem azért, hogy nem lehettem ott, átölelt és hozzámbújva mosolyogva, csak annyit mondott, nem baj, anyuci... )

Ismét oviból hazahozott finomság döngölte földbe családunk ivarérett tagjait. A kicsiknek pont semmi bajuk, Huncos enyhén táknyolódott/táknyolódik, Kismici még egy tüsszentést sem produkál, de viccesnek tartja a monoton orrfújásunkat és vigyorogva utánoz, mi a hitössel konkrétan kifeküdtünk. Természetesen ő jobban, mert férfi, én meg alig, mert nő vagyok, mert valakinek azért fognia kell olyankor is a gyeplőt.

Tegnap próbáltam alkudozni Hunccal, hogy nézzen gyarló szüléire és legyen néminemű tekintettel rájuk, hanyagoljuk ezt az ovinapot, de ő kikerekedett szemekkel közölte, hogy oviba KELL menni. Meghalni kell, édes fiam, egyebet nemigen, persze ezt nem mondtam neki, hanem magamrakapkodtam valami utca kompatibilis ruhát, arcomba toltam a  sztárnapszemüvegemet, mely egész arcot takaró, és nekiindultunk az ovinak. A max 10 perces út alatt többször majdnem alulmaradtam az életbenmaradásért folytatott küzdelemben, hol légszomj gyötört, hol elárasztott egy zsáknyi trutymó. Álommenet volt.

Délelőtt tovább nyalogattuk sebeinket, ágyban fetrengve, míg egyetlen leányunk akkurátusan szétkapta a ház alsó egy méterét és felbátorodva sikerein kisszéket tolva megpróbálta birtokba venni és leamortizálni az egy méter fölötti területeket is. Közben főztem egy bödön nagymama-ízű húslevest, majd ebből erőt merítve nekivágtam az önnön K2-esemnek: hazahozni Huncost az oviból.

Kicsit korábban érkeztem, így még elcsíphettem, a Szonjával közös fogmosás romantikáját, valamint válthattam pár szót az óvónénikkel is. Állítólag, (mert most már árgus szemek figyelik az alakulófélben lévő románcot, ilyesmire nagyon régen volt már precedens az ovi történetében), a kishölgy viselkedése az utóbbi időben megváltozott. A pálfordulás egész pontosan Hunor népszerűségével egyenes arányban következett be, Huncmaci ugyanis osztatlan sikereket könyvel el a konyhai szolgálataiért a lányok-asszonyok körében. (állítólag kávéfőzés előtt még azt is megkérdezi, ki hogyan szereti inni a feketét?). Szonja igazi társként kisegíti Huncost, pl leemelte a fogmosópoharát, amit nem ért el, és feltűrte a ruhája ujját, hogy ne legyen vizes, sőőőőt, egy közibükálló heleskisszöszkét egyetlen hanyag könyökmozdulattal tolt ki a képből. Hunci meg csak derűs mosollyal "kötönöm Tonjá"-zott. Délelőttönként meg versenytmotoroznak az oviudvarban és egyre többször láthatóak kézenfogva különvonulni.

Este rántottasütés közben pedig gazdagabb lettem egy újabb lakberendezési információval: Hunor égbőlpottyantan közölte, nekik famutatós faliórájuk lesz az emeleten. Oké.

És a 24 óra alatt teleormányolt papírzsepi versenyre én egy 100 darabos teljesítménnyel nevezek be. Asszem sose volt még ilyen. Szeretünk oviból jövő undormányok!

Amikor már azt hiszed, hogy a gödör alján ücsörögsz és várod, hogy érkezzen az a bizonyos, kiszabadításodhoz nélkülözhetetlen kötélhágcsó, mert most már tényleg jönnie kell, na akkor döbbensz rá, hogy vannak még sötétebb bugyrok is.

Az utóbbi időkben hatalmas tehetséggel keltem életre az összes tudatom mélyén megbúvó szörnyeteget, hihetetlen valóságossággal öltenek testet a mindennapjainkba. Kezdődött ugye a rettegett bárányhimlővel, és folytatódott tegnap este, amikor is a Buncilány egész napos levihetetlen lázzal lifegett rajtam. Ő tegnap volt a csúcson, nem evett, nem aludt, nyöszörgött, sem kúp, sem lázcsillapító szirup nem használt. Ha hagytam, a hője buzgón súrolta a 40 fokot, alapállapotában 38,5-39 között libegett, általában karban, szorosan összebújva vegetáltunk. Az elmúlt egy hét  nemalvása következtében egy késő délutáni összebújásunk elbóbiskolásba csúszott át, így igazán azt sem tudtam, mi történik, amikor először megéreztem az ütemes rázkódást. Kismici a karomban, szemei fennakadva, teste görcsberándulva reszketett. Amilyen félelmetesnek tűnt, annyira hamar elmúlt, és mivel a ház ura meg a gyermekorvos doftor is tanácsülésen múlatta az időt, kénytelen voltam saját kútfőből, gyermekkori emlékekből (hjájj istenem hányszor ébresztettem a családot az ágyban a testemmel kopogtatva... és hány éjszakán kötöttünk ki az ügyeleten...) és egy csipetnyi internetből megoldanom a helyzetet. A görcsök után Minkus végre úgy tűnt, hogy aznap először, de békésen kidőlt. Közben megmértem a hőjét, 40,2. Király. (na, ezt nem pont így mondtam magamban). Elkezdtem ereszteni a fürdővizet, eközben persze fölébredt a bágyadt kiskirálylány. Beültettem, közben fokozatosan engedtem a kádba a hideget. Egy 20-25 perces végigüvöltött fürdetés után, napok óta először Micc, láztalan volt.
Később, álmában még borogattam nedves törölközővel a csülkeit (ezt de utáltam gyerekként, de valóban hasznos), és az éjszakánk csöndben telt. Most megint lázacskás, de már tényleg van fény az alagút végén: KisMici egy fél ökörnyi mennyiséget fogyasztott el reggelire.

Következtetés: -bár szerintem, még kapok 1-2 sárgalapot, míg valóban beépül a tudatomba- a félelmeket el kell engedni, különben testet öltenek és életre kelnek. Ámen.

(bár konkrétan éjjel, félálmomban fejben blogolva, hascsikarva a szottyadt kölök mellől nem pont ezek a szavak jutottak eszembe)

Hunor ugyebár nagybötüs óvodás és házi immunrendszer erősítő mester lett. Múlt héten egy laza taknyolódást maszatolt szét kiccsaládunkon, semmi komoly, köhögős-orrfolyósos, mindannyian lábon abszolváltuk, láztalanul. Az ovi tetszik neki, szereti, nekem is egyfajta lazaságot kölcsönöznek a délelőttök, én is szeretem. Hétfő óta már ott is ebédel. Az első ebéd  (zöldségleves-krumplis tészta kombó) annyira ízlett neki, hogy rögvest két tányérral burkolt be belőle. Így nem is csodálkoztam, mikor pár órával később a hasát fájlalta, majd könnyített magán többszörösen. Még viccesnek is találtuk, meg a zapja szerint kísérteties a hasonlóság elsőszülöttjével, ő is minden belakmározott vendégeskedés éjjelét a trónon hasfájlalva töltött.
Hétfő éjjel magamban somolyogva, álmomban a másik oldalamra fordulva hallottam, ahogy szobatiszta magzatom életem párját hívja egy romantikus törlésre. Reggel konzultálva az óvónénivel, arra jutottunk, mivel más baja nincs, ha menni akar (és menni akart), menjen. Ebéd után mentem érte, addig hatalmasakat játszott, láztalan-macitalan délelőttöt tudhatott maga mögött.

Itthon aztán elszabadult a pokol, olyannyira, hogy estére már lett láz is, meg hidegrázás, meg a múltheti hazahozott taknyolódásos sírdogálás (melynek keretében -hálisten, hogy beszél- jajveszékelve siratta önmagát, hogy ő hjajj, de beteg, de ő most tényleg annyira nagyon beteg, mint még soha, a csúcson a miért??? fuldokló brühühübe csapott át, férfi no), többrendbeli békésnek már rég nem nevezhető bűzös medvecsapatok szabadultak ki belőle. (ezeket már nem is nevezném macicsapatoknak, vízszerűek és ződek, bááá...  hajnal kettőkor életem kisrókája már nem jutott el a tojilettig, így volt ágyneműcserés átöltöztetés, és korareggel egy fődrecsattanóhoz is lehetett közeli szerencsém)

A helyzeten az sem lendített sokat, hogy éjjelre én is elkezdtem a hidegrázás-hascsikarásos játékot, így igazán örülünk, hogy két szinten van két slozi, bár, ha a gyerekszaporulat megmarad, hamarosan építenünk kell minimum egy pottyantóst a kertvégibe.

12 komment

Címkék: betegség

A múlt hétvégi, ismét szolidra sikeredett rendezvényünk után (egy konnektororrú hepajtól nem mentes feldolgozása és a helyszínen a falu közössége által történő elfogyasztása volt a cél), elsőként apjuk adta meg magát a sok hetes stressznek (és a másnapnak- *cinikus feleség*), majd hétfőn már nekem is kapargatta valami a torkomat, meg olyan ólmosan fáradt voltam, hogy a kicsik fürdetése után, talán én voltam az első, aki önként odavetette magát az álommanóknak. Aztán hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy valahogy nem úgy működöm, ahogy szoktam, csatakosra izzadtam, rázott a hideg és valószínűtlen rémálmaim vannak. Felkel, pisil, lázat mér. 39.4. Hűba! Nem is emlékszem, hogy valaha is lett volna ennyire magas lázam, bekaptam egy fél algopyrint, és visszakúsztam. A keddi és a szerdai nap lázálmos fetrengéssel telt, 38 fok alá nem nagyon tudtam levarázsolni a hőm, túlzás nélkül, minden kimaradt, percekre voltam képes fölébredni, teát inni, beküldeni egy fél algot. A legméltatlanabbul a kedd esti hűtőfürdő érintett, szinte fizikai fájdalommal fájt ez a lehetetlen helyzet.
Úgy tűnik, a szervezetem egy 48 órás áramkimaradással jutalmazta az elmúlt hetek idegbetegségét.

Aztán persze, aggódtam, mert mért ne, hogy vajon az a picibogár odabent, hogyan viseli az anyja két napos lázas vergődését, és bízom benne, hogy erősen kapaszkodik és a jövő keddi ultrahangon virgoncan lubickol majd.

Mára már eldőlt, hogy megmaradok. Bár voltak pillanatok, amikor még a humorom is elhagyott és nyüsszögve szenvedtem, akár egy férfi, felhozva példaként a hét elején az örökzöld legelőkre távozott kecskénket, hogy ő is egy kis náthával kezdte, aztán most meg a patológia asztalán fekszik.

Ami öröm az ürömben, hogy annak ellenére hogy szanaszét fröcsköltem magamból a fertőző borzalmakat, és hogy mindkét gyerekem bizonyos időközönként odabújt, megcsókolgatott, hogy visszahozzon az életbe, mindkettő makkegészséges, kicsattanó formát ölt.

Azt leszámítva, hogy a havazás előszelét érezve, fej-fej mellett délután 5-kor kidőltek, és még mindig felébreszthetetlenül alszanak. Node micsoda bulizós iccakánk lesz ma éjjel ezek után?! elvégre kipihentem magam az elmúlt napokban. (csak az a randa krahácsolós ugatásom maradna már el)

Elmaradásaim akadnak bőven, így a kényszerpihenő alatt rekonstruálom az elmúlt időszak említésreméltó eseményeit.

Minka pelenka dermatitisze: Kezdődött egy enyhe pírral, betudtam a fogzásnak. Folytatódott egy erősebb pattinkással, azidőtájt szintén fogzottunk, akkor éppen fej-fej mellett. (sajnos, mindketten eredménytelenül). Ekkor már elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal, bevetettem házi vindexünket, a mindenrejó sudocrem-et. Látszólagosan jobb lett, lokalizálódott a pír. Aztán valahogy kifutott a kezemből a gyeplő, hiába levegőztettem, pelenkátlankodtattam, amikor csak lehetett, végigkentük dottore telefonos segítségével mindenféle létező csodaszerrel (neogranormon, ezüst kolloid, fúvókás aloe vera, kék kenőcs, nivea pelenakiütéses krém, még a házipatikás diznyóhájas balzsamot is bevetettük, látszólagosan mindig kicsit jobb lett, hogy aztán még rosszabb legyen).

A viharos végkifejlet szinte egyik pelenkázástól a másikig történt, egészen pontosan egy délutáni alvás alatt. Szétterjedt, levált a bőre, eleven és bűzlő undormánnyá vált. Ekkor már sejtettem, hogy nagy a baj, pár éves szakmai gyakorlattal mögöttem nem volt nehéz kitalálnom, hogy a nedves-fülledt pelus igazi melegágya a gombák elszaporodásának. Dokink éppen nem összeegyeztethetőkor rendelt és ekkor eszembe jutott Katáék nem olyan régi hasonló szélmalomharca. Ők bőrgyógyászaton végezték, dettó ugyanezzel a kórképpel. Szerencsére megőrizte a titkos receptet, és még el sem készült a patikában a kevert krém, már sikerült is elcsípnünk a dokibát, aki látatlanba is ezt a kencét ajánlotta, kiegészítve egy kis Castellani oldattal. (nekem erről mindig valami romantikus olasz étterem képe villan be, pedig a maga profán valójában ez a gyorsító gombaölő). A terápia része a pelenkátlankodás (szellőztetés), ami azért tud vicces szituációkat okozni, Minka is képes többrendbeli macik után, szabadlevegőre is ereszteni boldog macicsapatokat, amelyekbe tokától bokáig belefetreng, éppen azalatt a kettő perc alatt, amíg én hanyag-anya ellátogatok oda, ahová most éppen magányosan járok, a fiam már unja, a lányom meg még nem tud utánam jönni.
Villantjuk is nap felé, szigorúan orvosi utasításra  a napról-napra egyre szebb területetet, ebből is adódnak mókás helyzetek. Legyen annyi elég, hogy újabban újraélhetem a régi szenvedélyem, naponta többször is átöltözhetek.
Föllélegzünk.

Hanna széklete: Aztán volt az óvodalátogatás utáni fosós-hányós, családunkat kiütő kis finomságunk, aminek egyetlen hozadéka maradt: Huncos közel egy hónapon át csatornát megszégyenítő, penetránsan bűzlő macikat rakott, naponta többször. Kihasználva kapcsolataimat (értsd bepuncsolva a volt főnökömnél), beutaltam egy széklet parazita és tenyésztéses vizsgálatra a cuccost. Átvételkor mindenki hümmögött, hogy húha ez ám a fogás, tuti pozitív, meg, hogy mennyire nem normális állagú-színű-szagú (kispiros tégely híján fecskendőbe gyűjtöttem), itthon tippelősösdiztünk, szerintem Campylo pozitív lesz, apjuk szerint csak egy laza  Salmonella hordozóval élünk egy fedél alatt. Persze, mindkettő be- és lejelentés köteles, tehát már előre szerveztük miként fogjuk agyonszűrni családunkat.
Eltelt egy nap és hív a volt főnököm: a parazitológiai vizsgálat ugyan negatív lett, de a következő napra hótziher, hogy kinő valami belőle.
Másnap érkezik egy szűkszavú sms: minden negatív. Ekkor felhívtam, hogy mégis hogy is van ez, mert oké, örülök én, hogy negatív,  de mégsem érzem ott belül, teljes meggyőződéssel azt, hogy valóban nem hordoz semmit ez a kölök. Azért, mert biztos vírus. Talán rota- érkezik a válasz. (szerintem meg biztos nem, mert még a tünetek sem olyanok voltak, és a negatív eredménnyel egyidőben teljesen meg is szüntek). Nem vitatkoztam.

Eztán megérkezett az írásos eredmény is, mely szerint: P. Hanna, másfél éves (???), normál bélflórával rendelkezik és nem tulajdonosa semmilyen parazitának.  Föllélegzünk?!

A hajnal 3-as parám az az volt, hogy éppen tettenérem a betörni készülőket, és nem kapcsolok villanyt a ház körül, mert akkor ők belátnak, viszont így meg azt hiszik, mindenki alszik, és kedvemre settenkedhetek és jól rajtuküthetek. Hogy miképpen is teszem, arra nem volt kidolgozott koncepció. Viszont hajnalhasadásig, alvás helyett, settenkedtem egy jót. Asszem, túl sok Helyszínelőket néztem az elmúlt évek alatt.
Mindeme akció valóságalapja: hajnalig tartó buliról hazatérő fiatalokat megugató kutyáink hangja. Asszem, öregszem is és ez hajlamossá tesz összeesküvés-elméletek gyártására.

Reggel úgy ébredtem, mint aki az éjjel folyamán valóban szembeszegült a betörőkkel, és ők minimum egy puskatussal kentek szájon, gondoltam valamelyik kölök megrugdalt. Aztán addig kutakodtam az arcomon/számban, míg rá nem jöttem, hogy nő a bölcsességfogam, felül. (mondom én, hogy kialakulóban a problémamegoldó énem, a bölcsebbik felem).

Duplakávé, kis késés és máris elindultunk Duna-partra gyermeknapozni. Épphogy talajt fogtunk, Hunor bevetődött az ugrálóvárba, jött is egy kóbor esőfelhő, pár csöppet szórt belőle, ahhoz épp eleget, hogy büfébe meneküljünk egy kapucsinóra. Mer' az én Buncim ilyesfajta lány, aki mellett lehet képeslapokat olvasgatva kapucsinózni bármelyik kávéház teraszán. Hogy irigykedtem Hunor mellett az ilyen nőcikre, miközben én csatakosra izzadva a 48. sétakörömet tettem meg vele, az a másik gyerek meg békésen szuszogott a babakocsiban, amíg a szülők komótosan megebédeltek...
Mihelyst kisütött a nap Hunor újra birtokba vette az ugrálóvárat, épphogy 2-3 fotót lőhettem róla, amikor minden előjel nélkül egy akkora vihar kerekedett, hogy azalatt a 20 másodperc alatt, amíg kikapartam Huncost a várból és bemenekültünk valami fedett alá, alsóneműig áztunk mindketten.

Mire hazaértünk, a kellemetlen érzetet felváltotta egy kellemes álkapocs-zsibbadás,  fültájéki fájdalom, enyhén dagad a fejem, most már tényleg úgy is nézek ki, mint aki kapott egy sallert. Gondoltam, délután összefekszem egy fájdalomcsillapítóval megtunningolva a skacokkal, de kapucsinózni-lehet-vele-aludni-nem Buncilány ezt egészen másképp gondolta. Szemhunyásnyit sem aludt, egész délután rágicsált, nyöszörgött, hajat tépett, szenvedett. Együtt fogzunk. Hát kell ennél erőteljesebb anya-lánya kapcsolat?

Ha mégsem fogzanék, akkor még lehetek mumpszos (bár az már voltam), vagy esetleg nyálmirigy-gyulladásom is lehet. Vagy nyálkövem. Vivát webdoktor! mégiscsak visszasírom az áldott netnélküli tudatlanság korát.
És letolhattam az uramat is kedvemre, hogy a lehúzott kocsiablak huzata miatt durrant be a bal felem.
Mindenestre savanyát iszom, igyekszem sokat tátogni, (ebben partner Hunor, aki állandóan ad okot a folyamatos beszédre), és még mielőtt toltálisan elveszteném a  fejem is egy gennyedző tályogban, előkotortam a dalacint is.

cucka 2010.05.17. 16:03

A másik én

Létezéséről nem tudtam, maximum sejtésem lehetett ezidáig. Hétvégén előtört, kirobbant belőlem. A B verzióm nem udvarias, nem bájos, nem kedves, és egyáltalán nem nevezhető toleránsnak. Ő ordít, türelmetlen és az A modell maradék erejét felhasználva bújt elő. Míg B-én őrjöngött, addig A-én magábazuhanva, egész nap pizsiben zokogott és síratta az odalett boldogságát, erejét, energiáját, vágyait és álmait. És síratta szegény énjét, aki idejutott, hogy siratnia kelljen azt. A rengeteg szerep között menthetetlenül elveszett valahol. A tükörből már régről egy idegen néz vissza rá.

Végtelenül félelemetes ez a másik én. Végtelenül félelemetes érzés az, hogy nem tudsz ura lenni a tetteidnek, az érzéseidnek, hogy szinte fizikai fájdalommal jár minden egyes nap abszolválása, amikor tudatosul benned, hogy igenis létezik az a pont, amikor könnyebb lelépni az ismeretlenbe, mint visszatérni és kibogozni a kuszaságot. Amikor elveszted az erőd ahhoz, hogy meglásd a probléma okát, hogy megoldást keress. Amikor már semmi sem tud visszatartani...

Sarokbaszorítódtam, kiszolgáltatódtam.

cucka 2010.05.06. 13:03

Felfedezés

Azért ennek a taknyolódásnak is vannak előnyei. Pölö megtudtam, hogy csodafiam arcürege porcosodott. Azaz, ha beteg, már nem jön a tuszmák a szeméből is, csak az orrából. Ez azért is jó, mert így egy képzelgéssel szegényebb lettem, nem lesz szükség arra, hogy huszonévesen is kézenfogva cipeljem csöppfiam könnycsatorna-mizéria miatt orvostól-orvosig.

A ház urát én ennyire odalevőnek még sose láttam. Este sújtás-terápiát alkalmazott, azaz mindent bevett amit talált itthon, a népi gyógyászattól elkezdve korunk modern gyógyszeréig.  (értsd pálesz, fokhagyma, méz, nyákoldók, köptetők, por fájdalom- és lázcsillapító) Reggelre úgy tűnt, megmarad, aztán mire elindult dolgozóba, újra hangtalan és morc lett.

Az éjszakai virrasztások alatt meg sokkal élesebben tudatosul bennem, hogy a gyermekeim mennyire gyönyörűek és milyen kiszolgáltatottak. Teljesen más aspektusból érzékelem a történéseket, más lesz fontos. Körémkucorodva képesek csak békésen aludni. Ugyan én  meg pontosan így nem nagyon tudok, viszont nagyon jól haladok a régóta sarokbaszorított könyveimmel. A napközbenek meg álomszerűen irreálisak.

Jól van, értem én, lassítunk...

Családunk egészségfelelőse Huncom Nagyija. Valószínűleg tőle örökölhette a Zuram is a bogyóbekapkodásait, bár ő abszolút hektikusan teszi, ha a baj már az ajtón kopogtat, pánikszerűen magábatömi az itthon fellelhető össz vitamin- és táplálékkiegészítőt. És közben látványosan haldoklik. Úgy férfimódon.
Hosszú hónapok (talán már évek is?) óta HuncNagyi gondoskodik Huncos megfelelő vitaminpótlásáról (gondos anyuka imidzs most messzehuss), hol ezzel, (bár ez sajna nem ízlett a fiatalmembernek) és hosszú ideje bizonyos időközönként beállít egy-egy üveg ezüst-kolloiddal. (bővebben a használatáról itt olvasható)

Sajnos elég trehány vagyok, sokszor sok mindent addig odázgatok, míg végül a feledés jótékony ködfátyla örökre belengi. Vagy legalábbis addig, amíg valaki nem figyelmeztet-szembesít a restanciáimmal. Pontosan így vagyok a gyógyszerek-vitaminok -kúrák precíz végrehajtásával is. Mindig elfelejtem. Ezért nincsen pölö hálivudi mosolyom sem. Mert rendszeresen elfelejtettem esténként a fogaimra aplikálni a két hét időtartamú, fogfehérítő csíkjait.

Az ezüst kolloidról számtalan pro- és kontra vélemény található a világhálón. Nem szeretném hosszasan elemzgetni, de az utóbbi hónapokban rákaptam a napindító reggeli kupicára belőle. (csak zárójelben vallom be, annyira felhalmozódott az itthoni készlet, hogy már számomra volt vérciki...) Megérkezett a szokásos 4 hós elmúlt a gyerek hullik a haj szindróma, így pöppet még az adagomon is emeltem. Persze majomkorszakát élő Huncmaci reggelente csatlakozik.

Hogy emiatt-e vagy sem, kitudja?! A család egyik része továbbra is dögrováson, én kis szédelgéssel-émelygéssel úgy tűnik megúszom (kopp-kopp). Ezt is inkább csak az éjszakázásoknak tudom be. Hunor is túl van a nyavalyán, viszonylag kis hőemelkedéssel átvészelte. Csak a  két renitens, ezüst-kolloid-nemfogyasztó szenved cefettül. Zapjuk hangja vetekszik Dártvéderével, ha számkijelzés nélkül telefonál, elsőként valami mániákus suttogóra gondolok, ha beleszól. Minus lázban ég, elég félelmetesen levihetetlenbe. Az orráből dől a cuccos, 5 percenként szivornyázom a  véres, masszív széplányokhoznemillő undormányt.

Azt hiszem, nekünk még nem is voltak igazán betegek a gyerekeink. Anyaszívnyomorgató érzés, hogy érdemben nem is tudok segíteni rajtuk...

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...

Amikor eldöntöttük, hogy több gyermeket szeretnénk, az első gondolatom nekem is az volt, mint általában minden anyukának, vajon szét tudok-e kellőképpen forgácsolódni minden gyermekem számára, és sikerül-e mindannyiuknak megadnom azt a figyelmet, amire személyenként szükségük van. Arra sosem gondoltam, hogy fogom-e tudni úgy és annyira szeretni a többediket, mint az elsőszülöttet, mert azt valahol éreztem, hogy ha úgy nem is fogom tudni szeretni, mint Huncost, egészen másképp méginkább.

Aztán megszületett Minka, és csont nélkül elfoglalta a helyét a családunkba. Besimult. Teltek a hetek és bennem kimondatlan gondolatok kavarogtak. Minka sokkal hálásabb minden felé irányuló mozdulatért-törődésért, mint anno Hunor volt. Szerepcseréltünk. Két éve még én toporogtam az alvó Huncos ágya felett, lestem álmában és alig vártam, hogy felnyissa centis pilláit, most pedig örülök, ha Minka alszik, és megpróbálok nagyon halkan beosonni hozzá, ha mégis be kell mennem, ő pedig kézzel-lábbal rúgkapálva jelzi, ittvagyok, felébredtem, vegyél fel! Anyai szívem olykor össze is facsarodik ettől...
Valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy ha figyelemre lesz szüksége a kicsinek, azt érezni fogom. Valahogy jelezni fogja. És aztán mégsem vettem észre, közel három hónapon keresztül, amíg harcoltunk az anyatejkiütéseivel, amik időközben ekcémává fejlődtek.

Az elmúlt két és fél hónap alatt gyakorlatilag a békaszem és a varjúmáj főzet kivételével mindent rákentünk a dedre, elimináltam az étrendemből a tejtermékeket, a patikai fürdetőnket lecseréltük még semlegesebbre (és jóval drágábbra), féltucat többezres kencét kipróbáltunk, gyógyszertáriakat és gyáriakat egyaránt, az anyatejes bekenéstől az ezüstkolloidig bezárólagosan. De áldoztunk a homeopátia oltárán is, ez bizonyult a leghatásosabbnak, már ott tartottam, hogy rózsacsokros Minkafotóval hálálom meg a patikusnéni ötletét, de ez a  csoda is csak 3 napig tartott.
Végső soron maradt a jóöreg szteroidos (Elocom) krém, bár tudom, ez csak tüneti kezelés. A legfontosabb az okokat megszüntetni, melyek általában lelki eredetűek.

Elővettem egyik kedvencemet, amelyben az alábbiakat találtam:

"A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják. A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az izoláció áttörésére tett kísérlet. Az ekcéma ezzel szemben az anyák eszköze, amellyel kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára."

Elgondolkodtató dolgok ezek.

Mindenestre a hozzátáplálást érdemes lesz kicsit szigorúbban venni, hiszen a csecsemőkori ekcéma a későbbi allergiák melegágya. Bízom benne, kinőjjük.

cucka 2010.01.16. 14:31

Demo nap

Emlékszem, két éve, karácsonykor, Huncom apja vadászni ment egy konnektororrúra, mi meg kettecskén maradtunk Hunormacival, aki azidőtájt kb 3 hetes kiscsomag volt. Iszonyat be voltam szarva izgultam, mi lesz velünk, mi lesz ha éjjel befullad, (persze ennek semmi előjele nem volt, Hunc makkegészséges volt akkoriban), mi lesz ha felszökik a láza, ha ügyeletre kell szaladnunk, ha... akármi-bármi... én pedig tehetetlen vagyok, jogositvány és autó nélkül, mire kiér a mentő vagy ideér bárki... Szóval, akkor úgy engedtem el gyermekem apját, hogy minimum 3, kocsival rendelkező emberkét kellett ügyeletbe állítania, a fentebb felsorolt -k eshetőségére.

Tegnap koradélután indult útnak a ház ura, előtte megfuttatta Elsőszülöttjét a környéken, majd az előre megbeszéltek szerint összepakoltak és Apa elment vadászni. Csöppet sem féltem az éjszakától, (pedig jogositvány és autó ügyében hajszálra úgy állok, mint kettő évvel ezelőtt), sokkal inkább kíváncsiságot éreztem, hogyan birkózom meg a feladattal, nem volt előre legyártott koncepció, sem a fürdetés, sem az altatás kapcsán. Próbanapként könyveltem el, hiszen a kiköltözéssel szinte mindennaposak lesznek az esti procedúráink magányos kivitelezései. Amit előre tudtam: este pizzanapot tartunk, a triumvirátusi túlélésünket házhozrendelt finomsággal fogom jutalmazni.
Amikor elérkezettnek láttam az időt, Huncost bemártottam a habokba, közben Minkust előetettem, hogy éhen ne találjon halni azalatt a pár perc alatt, amíg fürdik. Ezek után helycserés támadással Minka került kádba (tegnap volt az első nagykádazása, vigyorogva pancsikált a vízben), pár percet fürdettem, feszegettem a hurkáit (mert koradélután már frankón csatornaszaga volt a dednek a hajlataiban). Ennek a momentumnak aktív tanúja volt a kisszéken álló Huncmaci is, aki igyekezett még vidámabbá és emlékezetesebbé tenni Minkus első nagykádasát: különböző játékok és a fürdőszobában számára elérhető tárgyak bedobálásával (körömkefe, tusfürdők...).

A nap végül a szokásos minden fény lekapcsolásával zárult. Minka egy hajnali ébredéssel, Hunor ébredésmentesen abszolválta az éjszakát.

Negatív mérleg: szó szerint egy fürdőszobai mérleg esett áldozatául Hunor pakolászós jókedvének (lábatört), egy életmentő ezres (széttépte-rágta), Minka zenélő körforgója (letörte). Persze, ezek csak tárgyak. Így legalább kevesebb dolgot kell összecsomagolni a  költözéshez. Hunc így segít.

És ezennel gyógyulttá nyílvánítom mindkét kölköt. (a minimális taknyolódást betudom általános alapállapotnak)

Bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam, annak ellenére, hogy Mezitlábas Béla szoros összebújásban héderezik Hugganccsal, néha rátüsszent, ráköhög, olykor megnyalogatja, valamért én mégis bíztam az anyatej mindentőlmegóvó hatalmában...
Huginyuszi már születése óta furcsán morog-szörcsög, a kórházban jeleztem is a gyerekorvosnak, aki megnyugtatott, ez normális egy újszülött baba esetében. Hazajövetelünk után is tapasztalható volt ez a szörcsögés, de azzal nyugtattam magam, hogy mohó hercegnőnk az orrába is juttatt bőséggel az anyatejből, így az ott keletkező tejfehér tuszmákot, igyekeztem egy fülpálcikával kiügyeskedni az orrlikaiból, persze, csak akkor, ha már kifelé figyelt egy ficak belőle. (amúgy kaptunk hazaeresztéskor fizsót, ezzel köll becseppenteni, és ettől kitüsszögi a nemodavalót a babóca)

Aztán tegnap este már egyre egyértelműbbé vált, Hugi nem a felszivantyúzott tejtől szörcsög, sőt az éjszaka közeledtével (mikormáskor?), egyre félelmetesebben sípolt, olykor úgy tűnt, fuldoklik. Tapasztalat hiányában ismét a józan paraszti eszemre hallgatva, megállapítottam, hogy láza nincs, így befújtam a nózijába egy kis tengervízes sóoldattal és megpróbáltam leszívni a benne rejlőket. Kicsikirálylányom oly mértékben rutintalan volt még, hogy védekezni sem védekezett, csak összeszűkült szemekkel konstatálta a történéseket. (hajnalra már takaróba bugyolálva működött a leszívás, hamar tanul a gyermek... ) Háááát, nem részletezem, de ami abban az orrlikban leledzett, egyáltalán nem királylányos küllemű volt! (éppenolyan, mint Bátyójé, amin persze ösmét lehetett viccelődni, hiszen testvérek, naná, hogy pontolyan...) Aztán főztünk éjjeli kamillateát, kicsit párásítottunk, Hunormanó élvezettel sátorozott hajnal 1-kor a takaró alatt vigyorogva inhalálva... én ekkor már nem tudtam vigyorogni...

Az éjszaka ennek fényében telt, felváltva ápolgattam a kölkök különböző testnyílásait,  távolítottam el különböző váladékaikat, alul-felül... azt már meg sem említem, hogy lustaságból ma éjjel nem a pelenkázón tettem tisztába Minkust, hanem a miágyunkba és háperszehogy a pelenkacsere közben érzett heves késztetést kiereszteni a szabadvilágba egy újabb vidám macicsapatot!  Aztán a hajnal félhatos Minkaorrszíváskor Huncmaci is felébredt, aki szerint akár indulhatott is volna a nap... ilyenkor határozottan örülök, hogy még egy altatópisztolyunk sincs itthon... nem hinném, hogy sokat gondolkodtam volna a használatán... fél 8-ra sikerült elaltatnom mindkettőt... és akkor már valóban indult a nap...

Internetes fórumokról jusztse vagyok hajlandó okosságokat és rémségeket olvasni, így felhívtam Tanult Barátnémat, valamint sikerült a védőnéninkkel is beszélnem. Annyi kiegészítést fűztek hozzá a fentebbiekhez, hogy orrszívás után érdemes egy-egy csöpp anyatejet ereszteni a lukakba, mert az anyatej antibakteriális és szárító hatású. (Kipróbáltam: tényleg jobban kap levegőt Minkus). Ha pedig belázasodna, azonnal hívni kell a gyerekorvost, vagy ha mindez éjjel történik, ügyeletre kell beklaffogni, ekkora pöttömöknél még nem működik a házi praktikás lázcsillapítás. (Bízom benne, erre nem fog sor kerülni.)

Hajdejó is az, ha az ember lányának, a télvíz ideji felsőlégúti megbetegedésekkor,  többgyereke van!

cucka 2009.10.21. 15:08

Előkerült

Édes terhem egyre többször okoz hát- és derékfájást mostanában. Annyira szitaaggyal funkcionálok olykor, hogy néha magam is rácsodálkozom, miként is koordinálom a mindennapjainkat, viszonylag egy normális mederben?! Szóval, ész nélkül bújom pár napja rövidke szabadidőmben az oldalakat, mit is ajánlanak a hozzáértők, miként is lehetne talpon kibikkelni ezt a hátralevő időszakot, minimálisra csökkentve a fájdalmat?!

Ma bukkantam erre a csodatalálmányra, ami a hastartópánt névre hallgat, és ugyebár a fogyasztói társadalmon prominens képviselőjeként (bár már haladok és igyekszem tudatosnak is lenni olykor-olykor...) bizsergett a tenyerem a megrendelés gomb körött cikázgatva az egérrel, hogy én akkor ezt most de azonnal. Aztán eszembejutott, hogy mintha Hunorra várva és kicsivel több kilót magamra kapva igen sokszor fájdogált volna a hátam és mintha valamit hasonlatos szerkezetet beszereztem volna akkor is... éppen kettő perc volt, amíg rátaláltam a szekrénybe, illatosra mosva és elcsomagolva, jobb napokra várva. Fölcsatoltam, azóta jóóóó.

Hunornál mára eltűnt a folyamatos és vízszerű orrcsordiga, van viszont két vaskos állandóan kikandikáló ződcsiga helyette. Fújja az orrát önként dalolva, amennyiben kilátásba helyezem, hogy különben szívás következik, ám ez néha kevésnek bizonyul, így marad a brutálisabb verzsön: kergetem a kölköt a hónom alatt az orrszívó-tengervízes sóoldat- orrcsepp kombóval (no, aki kitalálta, hogy a csöpögtető üvegből készüljön, annak áldassék az neve...), majd a leglehetetlenebb helyeken elkapom (bejárati ajtó előtt, hogy szépen visszhangozzon az a négy emelet...), lefogom, befújok, leszívok, becsöpögtetek. És minden megy is tovább. Persze vigyorogva. Csak hogy mégjobban érezhessem magam.

Minka egy kérésem máris lenne: szépen érleld átjárhatóvá odabent a könnycsatornádat! Köszpussz.

cucka 2009.10.20. 22:25

Átlagosan jobban

Még minidg nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy Hunor könnycsatornamosott szemváladékozása minden esetben ómen, a rákövetkezendő nap taknyolódását előzi meg. Ilyenkor inkább igyekszem nem tudomásul venni, majd másnap rádöbbenek, hogy na, igen, tegnap váladékozott a szeme...

Éppen ezért este már érezhetően teli légutakkal fektettük le, én bíztam benne, hogy reggelig zökkenőmentesen alszunk, főként úgy, hogy zapjuk hajnalhasadásra ment műteni. Háperszehogy 4-kor riadóztatott a kisember, kicsit megelégedettséggel töltött el, hogy most nem engem, hanem az apját. Mondjuk dosztmindegy, mert szenvedő a férfiember, így végig aktív tanúja lehettem lágyszívű emberem elhajlásának, így egymás után kétszeri különkiadással jelentkezett virradat előtt kislakunkba az új kedvenc Lúdasmatyi, valamint felváltva kért vizet, orrtörlést, új vizet, több helyet kettőnk között... én közben igyekeztem félálomban maradni, így csak pár jópofa mondat volt képes beszivárogni a meséből álmaimba (férjem nékem sose vót, aki vót, meg rég meghótt -mondá a vajákosasszony).
Kis idővel később hallom, hogy csipog apjuk telefonja, látom, nem mozdul rá, gondoltam, biztos hallja, mindjárt kel. A következő kép, az eszméletlen horkolás: félnyolc, banyek, elaludtunk, átnyúlok, rázom a hitös uram... helyén a dedet, ugyanis ő horkolt ilyen férfiasan és kába bambasággal nemérti, mit akarok. Aztán, ő visszaalszik, én meg nem bírok. Megkávézom, várom, hogy ébredjen. És naperszehogy fél 11-ig nem teszi meg. Nembaj, közben email restanciákat válaszolgattam meg és csevegtem a neten. Amolyan nőcisen, mint rég.

HuncApu délután töredelmesen megvallotta: neki ilyen csapnivaló éjszakája gyerekkel még sose volt. Sokmindent visszanyelve, szerényen megjegyeztem: nekem több mint egy éven keresztül mindegyik ilyen volt. És nemsokára újra ez jön. Megcsillant a szemében a tisztelet (vagymi?) fénye.

Az időváltozás eredményeként mára megszűntek a fájások, örülünk, még nem szeretnék szülni. Az elkövetkezendő hetek sűrű programtervezetébe ez most nem fér bele. Kicsit emancipált kárrierista nőcisre véve a figurát, a jövő hónap vége felé keresek egy szabad estét az eset lebonyolítására...

Most pedig tessen aggodalmaskodni és drukkolni ezerrel Naninak, aki már a kórház felé tart, hogy életet adjon kiscsodájának, Nórinak!

Naszóval, a sokk, az oltás mellékhatása vagy a csillagok állása tette-e, nem tudom, viszont Hunormanó az oltás késő délutánján kis hőemelkedéssel reagált, majd éjféltájban már tűzforró volt. Nem méricskéltük, kapott lázcsillapítót meg apai- és anyai összebújást, csapnivaló 20 perceket aludt, azt is nyöszörögve, sűrűn felsírva. A szitu azért is roppant fura, mivel ez egy oltássorozat 4. darabja, azaz ebből hármat kapott már őfelsége, igaz, akkor még alig pár hónapos volt és táplálkozását tekintve szigorúan anyatejes, igényszerint szoptatott, így össz-vissz ebben tudok egyedül magyarázatot találni a mostani heves lázra. Namert, hogy ő sosem lázasodott be.
Hajnal 3-kor Mátyás királyos mesét néztünk családilag dvd-ről, úgy látszik ő így gyógyul. Igazságot keresve. Én meg 168.-jára is megnézhettem mért is csak egyszer volt Budán kutyavásár.
A pocsék éjszakát csapnivalóan nyöszörgős nap követte, lázzal sűrűn tarkítva. Nagy összebújások és egész napos pizsis lét jellemzett mindkettőnket.

Ma reggelre mintha elfújták volna a tegnapi rosszakat, Hunor megette a fél hűtőszekrényt  reggelire, bepótolandó a tegnapi napot, amikor pár darab ropit volt hajlandó csak magához venni meg vizet, embertelen mennyiségű vizet.

És továbbra is gyűlölöm az erőszakosan megtéríteni akaró becsöngetős igét terjesztő embereket, akik gátlástalanul belerondítanak még egy ilyen délelőttbe is, mert szeretnének velem a vallásról beszélgetni, majd mikor elküldöm őket a... finoman a tudtukra adom, hogy nagyon nem alkalmas, mert beteg gyerek van a háznál, nem átall pár perccel később, éppen mire megnyugtatom a kicsit, hogy nem, most nem apa jött haza, ösmét becsöngetni, hogy akkor legalább a házba engedjem be. Áááááááá!

cucka 2009.09.13. 20:34

Sehol Sziget

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Úgy tűnik, ha ettől az irdatlan mennyiségű, nemtudom honnan felgyülemlett orrban (vagy agyban?) tárolt cucctól végre megszabadulunk, túléljük. Huncos szinte teljesen jól van, leszámítva, hogy tegnap a délutáni séta alatt pofára esett magabiztossága teljes tudatában (zapja elmondása szerint), kivűl-belül kicsit duzzadt a szája, meg enyhén szilvakék az orra alatt. Nomeg a csiguszok még bőszen távoznak orrlikaiból. A helyzet nálam is hasonló, bár tegnap beszélni is alig bírtam, furcsa ez a kórság: láztalan, rövid, de ütős lefolyású, voltak pillanatok amikor azt hittem még egyet köhögök és kiszakad a légcsövem-tüdőm a helyibül. Állítom, azért éltem túl, mert nehéztüzérségként bevetettem a népigyógyászos borzadalmamat: egy cikkely (kínai gyártmányból 3-4 is mehet) fokhagymát összezúzok, összekeverem 2-3 kiskanál mézzel, majd felöntöm egy bögrényi meleg teával, kicsit megkavarom, majd igyekszem egy zuttyintásra meginni. Nem egy café melanzs, de pillanatok alatt lázat lenyom és légútat tisztít.

A családban legendák keringenek HuncApu autós-pakolós-szerelmetes dedkoráról, állítólagosan órákat képes volt azzal eltölteni, hogy a 70 akárhány mecsboxát katonás egymásmelletti sorba állította, majd az egyiket félcentivel előrébb mozdította és az összes többit melléigazította. Kétségeim voltak afelől, hogy Huncmaci bármikor is ilyesmikkel akár csak percekre is lefoglalódik, erre ma délelőtt, kiválogatta a masinériáit és pár perc elteltével ez a kép fogadott: (halkan megjegyezném, ez már valóban genetika: ugyanis sosenem raktam még véletlenül sem egymás mögé akár kettő darab autót sem...)

cucka 2009.09.08. 09:04

Javulóban

Mindig elcsodálkozom azon, mennyire gyorsan regenerálódnak ezek a kisemberek... Este valószínűleg volt egy leheletnyi hőemelkedése, nem maceráltuk méricskéléssel, kapott gyulladáscsökkentő lázcsillapítót, ami amúgy a duzzadt orr-nyálkahártyájának is jót tesz.

Az éjszakánk ébredésmentesen telt Hunc részéről, igaz azáltal, hogy náthás, szörcsög, nem kap levegőt és sűrűn kell macerálni, gyakorlatilag nullától 24-ig karnyújtásnyira vagyunk egymástól, így a teljes éjszakáit is újra köztünk tölti. Leszámítva azt a horkolásszerű valamit, amit néha produkált, mondhatni ötösre abszolváltuk az éjjelt. Nodeugye, egy igazi pasival van dolgunk, lészen az bármíly csöpp kivitelezésű is, betegség- (és pasi!) tudata már igencsak a helyén van. Amióta reggel kinyitotta begyógyult szemeit, éppen azóta nyüsszög, semmisejó: a tea túl meleg, a köhögésére alkalmazott Stodal szirupot nem hajlandó befogadni, a szemét nem hagyja sem csöpögtetni, sem törölgetni, ugyanez vonatkozik az orrára, ha mégis közelítek az eszközökkel, (mer ugye már megint én vagyok a rossz-zsaru), öklendezve köhögésrohamot produkál. No és persze, a benti cipő sem kell a lábára, meg zokni se, sőt leginkább naci sem... hogy valami jóról is beszámoljak: az orrában már nem sok leszívnivaló akad, hőemelkedése sincs, a szemei sajna még duzzadtak, de egyre kevésbé váladékoznak, egyedül ami maradó tünet, az a köhögés. Ismerve a gyors gyógyulását, szerintem holnapra már partiképes lesz újra a kispasim.

És a nagy taknyolódások tengerében szinte már meg is feledkeztünk arról, hogy ippeg két évvel ezelőtt, esküt tettünk Isten és ember előtt... tejóég, hogy telik az idő! és milyen jó buli volt! A hatalmas pocakom sem gátolt meg abban, hogy hajnal 6-ig ropjam a táncparketten, szeretteink gyűrűjében...

A pár nappal ezelőtti magvas gondolataimat mintha csak egy ráérős láblógatós kismama írta volna, jószokásunk szerint azonnali hatállyal felpörgött köröttünk az élet, nemhogy ilyeneken gondolkodni, de jóformán levegőt venni sem nagyon van időm.

Kezdődött azzal, hogy a péntek délutáni vacsora készítés alatt Hunc magamra hagyott a konyhában. Még mindig rutintalan mutter vagyok, hiszen bevettem, hogy enyémgyerek angyal üzemmódban eljátszadozik valahol… és még akkor sem fogtam gyanút, amikor kiviharzott fontoskodva, majd magával hurcolta  a konyhai lapát-söprű kombót… az elképzelésem részben megfelelt a valóságnak, Hunc ugyanis a működő mosógép csövével játszadozott, így mire utánanéztem méhem gyümölcse már kétségbeesetten próbálta a lakás közepéből visszasöpörni a fürdőszobába a vizet. Röviddel ezután már az alattunk lakó tenyerelt a csöngőn, és hiába a nagyhasam, a kétségbeesésemet palástolni igyekvő szempillogtatásom még a lábam közül kivigyorgó Huncmaci is kevésnek bizonyult, ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy a nagydarab szomszéd egészbe le ne nyeljen a frissen felújított lakásában okozott károk miatt… (megúsztuk: ő is, mi is. Mára már minden száraz. Bár enyhén dohos illatpermet nyomokban felfedezhető...)

Folytatódott a hétvégével, tekintve az indián nyár tombolását, szombati utunk egy igazán gyerekprogramnak nevezett hely felé vezetett, kilátogattunk a Skanzenba, ahol véletlenül éppen a Szüreti Sokadalomba csöppentünk bele. Esküszöm, előzetes egyeztető tárgyalások ezügyben nem folytak, ám a további véletlen kezek bekavarásának köszönhetően, egy ezeréve nem látott iskolatársba és annak kedves családjába sodródtunk bele, így már mondanom sem kell, hogy a rövidkének tervezett látogatásból záróráig tartó eszem-iszom-csevej lett. Fotó éppen egy darab készült, ugyanis fényképezőgépünk lemerült, Huncos ösmét bizonyította, személyének továbbra is van helye a háztáji dolgokban, a vásáros standon most cirokseprűvel gazdagodtunk, amit persze még aznap sikerült el is veszítenie a vigadalomban. Ám egy fotó örökre őrzi rövidke kettősük meghittségét:

 

Vasárnap ismét gyerekbarát programra bukkantunk, kilátogattunk a Vajdahunyad Várba, ahol Ludas Napok kerültek megrendezésre. Végre akadt Hunc számára is kedvező program, éppen a Ludas Matyi bábelőadásba csöppentünk, mely esetében csodálkozással konstatáltam, hogy bezony a 21 hónapos Bikfic Mancit leköti, sőt vigyorog és alkalomadtán tapsikol a poénokon! A következő program (egy ízesen beszélő székely bácsi meséje), annyira már nem kötötte le, ekkor vidám üldözősös motorozásba kezdett egy mosolygósszemű, fürtös kis barnával. HuncApu a rendezvény védnökében témavezető tanárára ismert, ám a bemutatásom alatt (ami röpke 10 másodpercet vett igénybe), Hunc lelépett az orvul levadászott kisbarna mocijával. Mire felocsudtunk volna, és a kijáratokat éppen zárolták volna, HuncApuval szemben érkezett egy szekurityis legény, karjában a megszerezett piros mocin kuporgó Huncossal. No, éppen ezzel egyidőben kezdett el kezem-lábam remegni...

A csalóka indián nyár kabátlecsalogató jókedvének köszönhetően, Hunorvirágszálunk megnáthásodott, ami egy átlagos gyermek esetében kis orrfolyással, taknyolódással, esetleg egy kis láz körítésével járna, nem így a mienkénél, akinek amíg nem csontosodik be az orrába a becsontozódnivalója, addig minden náthás megbetegedés úgy kezdődik, hogy előbb csak az a bizonyos könnycsatorna átmosott jobbszeme kezd  el váladékozni, majd rákövetkezendő napon orrán-szemén gyün a trutyi. (igen, ugyanaz, ami az orrából). Ilyenkor nálunk fokozottan fontos az orrszívás, csöpögtetés, orrszívás, csöpögtetés. A csúcson –természetesen - vasárnapról hétfőre virradó éjjel leledzett a kiskrampusz, asszem profizmusra fejlesztettem az éjjeli minél gyorsabban és hatékonyabban leszívni-t a gyakorlatban.

Ma reggel, már telefonos segítséget kértem (mer mikor máskor dolgozódik apjuk reggeltől késő estig, ha nem akkor, amikor beteg a kölök), így a fiatalember szubminimum reggelije Barátosnő ölében köszönt vissza egy orrszívás után. 

Most aludtunk egy kétórásat, egyikünknek sem volt túl pihentető, Hunc alig jutott levegőhöz, én pedig aggodalmaskodtam fölötte és igyekeztem segíteni, legalább az orrlyukait kiszabadítani a fejét a párnába fúrás című kiselőadás alatt.

cucka 2009.06.29. 20:25

nemjobb

A Murányi kutyájás hasonlat jelen esetben több, mint helytálló. Annak örömére, hogy este a kölök elérte a bűvös 11-est kilóba, és az étvágya  az elmúlt napokban a csillagos eget verdesi, ma diétára kellett fognom. Nem örült neki. Mint ahogy én sem a tizenakárhány elhasznált pelenkának, a megmosolyogtató dezsavü érzésnek, hogy kicsivérem pelenkázás közben is eleresztette magát, célirányosan az ágyunkban, a kezemre... kedve töretlen, vigyorogva rotyog, élvezi, hogy azonnal szaladunk pelenkázásra, mert a vízszerű tényleg vízszerű és egyáltalán nem pelenkabiztos. Sőt.

Kezdem azt hinni, a kiskrampusznak mégiscsak sikeredett bényálni valami kis finomat, mindemellett fogzódik kedvére, vagy a pszichém játszik velem furcsa kivetítős játékot. (3. hete tologatjuk Hunc uccsó kötelező oltását, amihez én annyira nem ragaszkodom...)

HuncApu Smecta-ért futott, nekem meg ki vagyon adva a harci feladat: főzzek sárgarépát a kölöknek, hasfogás céljából. Remélem, Huncos is értékeli a fáradozásainkat. (a keksz, a víz gyakorlatilag átfutott rajta...)

Tegnap koradélután telefonált egy régi kedves kolléganőm, hogy nocsak-nocsak, csak nem babát várunk újra? Mondom, decsak-decsak, merthogy? Mint kiderült, a pár napja levett vérem lelete a kezibe került, páratlan logikával (a vizsgálatok milyensége, a beküldő osztály jellege) és pár számítógépes pötyögéssel azonnal összeállt benne a kép: a névazonosság nem a véletlen műve, ugyanazt a személyt takarja, akivel pár éve még együtt dolgozott. Gondolta ez jó alkalom arra, hogy felhívjon, hogy beszélgessünk.

Mintegy mellékesen megtudtam, hogy a vérképem maga a tökély, annak ellenére, hogy két hete egyebet se csinálok, mint orrotfújok és táknyolódom, (még egy laza fehérvérsejtszám emelkedésem sincs), hogy a multivitaminokat alkalomadtán csak páros napokon kapkodom be, hogy néha már delet kongatnak, mire odajutok, hogy magamhozvegyek valami szilárd ételt. Viszont: lemaradt a tulajdonképpeni vérvétel célja: az AFP vizsgálat. (helyette viszont kaptam egy egész más jellegú hormonvizsgálatot... ) A péntek délutáni körtelefonok eredményességét szerintem senkinek sem kell vázolnom, versenyfutottam az idővel, hiszen a levett vért 2-3 napig tárolják a laborokban (kivételt képeznek a speciális vizsgálatok, hormonok), és ugye most egy hétvége következik. Persze, mindenhol ügyeletbe futottam, és senki sem volt kompetens ezügyben. Végül arra jutottam, ha önhibámon kívűl kimarad ez a vizsgálat, nem fogok a Dunának szaladni, hiszen a kezemben van egy kombinált teszt negatív eredménye.
(persze a végén rendeződött a dolog, igaz szívességek szívességének a szívességeit kellett kérnem, és még így is éreztették velem, hogy nem is értik, minek is folytam bele ebbe az egészbe... ahelyett, hogy aszonták volna, bocsi, hibáztunk, köszi, helyrehozzuk... egy adott pillanatban már én sem értettem, minek is töröm magam... )

Hunc -nagy örömünkre- olyannal örvendeztetett meg, amit már nagyon régen nem tett: háromnegyed 11-ig aludt, annyi megszakítással, hogy 3-szor kérte az ivópohara újratöltését. Most már tudom, gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak, nagyon bágyadt, reggelizni reggelizett valamicskét ugyan, de van egy kis hőemelkedése. Most HuncApuval szorosan összebújva nézik a Vukot. Ma másodjára. (ez az egyetlen mese, ami leköti, ennek is csak az eleje, amíg Vuk még kölyökróka, szerintem tetszik neki Pogány Judit hangja.).

Update 12.00-kor: ismét alszik (!), a kapott Nurofentől immáron láztalanul...

Pár napja furcsa érzés kerít hatalmába, és általában mindig akkor, amikor egy-egy fárasztó nap után ágyba bújok, olvasgatnék és végre kinyújtóztatnám elfáradt testemet. Sokan pillangószárny-verdesésként jellemzik ezt az érzést, már Huncnál is ezért bizonytalankodtam az elején, amikor nagyon korán (14. héten) először megéreztem -finom mozdulatai helyett- a fölöttébb profán, bélmozgásszerű érzetet.
És most újra itt van, múlthéten még valóban azt hittem, csak az érzékeim játszanak velem, (nomeg a vacsira elfogyasztott bableves) de ma olyan határozott, semmivel össze nem hasonlítható összerándulást produkált a Kettes számú versenyzőnk, hogy könny szökött a szemembe!

Talán érzi, és ezért is teszi, mert a lehető legjobbkor jelentkezik most be, hiszen a többnapja tartó nátha-láz-takonykór mára már az agyamat is cseppfolyósította és egész nap azon nyüsszögtem, hogy szegény Pindúrpandúr biztosan ő is szenved, (mer az anyja is), én meg nem tudok már mit csinálni, annak érdekében, hogy helyre jöjjek. Bevetettem mindennemű segéderőt: homeopátiát, gyógyfőzeteket, népi kuruzst, sárkány ellen sárkányfüvet is vételeztem, de eredménytelenül. Sőt, most már engedtem Huncapu presszúrájának is, belémcitálhatta az aszpirin C-jét is, meg a lóadagnyi extra C vitaminját, amitől -szerintem- nagyobb hatást várt el. Így a holnapi vérvétel eltolva pár nappal, sajna sokkal nem lehet, mert ez az a bizonyos 16. heti AFP, amire még cirka 3 napom van.

Minden elcseppfolyósodásomat és könnybelábadó szemeimet félretéve, csodanapokat tudhatok magam mögött, Mickaleányka megvillámlátogatott, lélekmorzsolgattunk-töltődgettünk. Volt pár inverz dezsavüm is (bár szerinte ez nem is az), egy kellemes találkozásom, belenézhettem egy nagyonmelegbarna és nagyonmélyenbölcs kisember nyugodt szemeibe... és még mindig jó, mert még mindig képes vagyok a berögzült dogmáimat darabokra törni és belátni azt, hogy tévedtem...

süti beállítások módosítása