cucka 2010.08.31. 21:59

Az elmúlt napokban

...voltak nagy találkozások és voltak egészen picik. Tesztelhettük, milyen is az, amikor valóban tele a ház. Jó érzés. Nagyon is az. Jó érzés szeretetbe mártózni, feltöltődni az érintésektől.
És ha csak rajtam múlna... (hát igen, van egy optimatizált jövőképem, mely szerint a sokgyerekem sokunokával ajándékoz majd meg, és hétvégente pontilyen nyüzsi lesz mifelénk... és a gondolataim azóta is egyre inkább visszatérnek a lelkem mélyén már megfogant harmadik gyermekünkhöz... )

"Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság!"

Itt van az ősz, a hirtelen jött hideg megfagyasztott, lelassított. A mindennapjaim is egyre jobban befelé fordulósak, önmagam belső kitapintásával foglalkozom. Talán ezért is érintett érzékenyen a tegnapi bedobott levél, mely szerint Huncos óvodai szülőértekezletére vagyok hivatalos szerdán. (az már csak hab a tortán, hogy egyelőre megoldhatatlan feladat kilogisztikázni, hogyan is tudok gyerekmentesen eljutni erre az értekezletre... ) Eddig tudtam és éreztem, hogy jó a döntésem, de most ezernyi aprócska kérdőjel és kétség harapdál és marcangol... Most már nem vagyok benne biztos, hogy neki most mennie kellene, sőt, nem is értem, miért is hagytam, hogy magával sodorjon az ár... és most itt állok a kételyeimbe kapaszkodva és nem tudom, hogy eresszem vagy megtartsam. És ezt a hezitálást az überszenzitív Hunorvirágszál átveszi és így ő is hangulatfüggően reagál az ovi említésére. Hol lelkes és vigyorog, hol hevesen tiltakozik. Nem érti még, nem tudja milyen lesz. Mint ahogy nekem sincs még konkrét elképzelésem a mikéntekről.
Persze a józan eszem tudja, hogy egy próbát megér... és azt is tudja, hogy semmi sem kötelező. És ettől föllélegzem.

Cucc kis esti nyafogásait olvashattátok.

cucka 2010.08.26. 09:36

Képekben

Bármennyire is igyekszem minimál képessé tenni naplónkat, most mégis kikívánkozik belőlem három  aktuális kedvenc kép.

Az első számú a konvencionális felállás és győzedelmes vigyor megörökítése:

(Huncos hasonszőrűje itt látható)

Ha Apa dolgozni indul, immáron ketten kísérik figyelemmel indulását, és a kutyáink ki- és be-logisztikáját. (apropó kutyák: Gomolya eltűnt, helyette Göncöl vezír hazahozta aktuális partnerét,  Tóbiást, merperszehogy ittragadt ő is, egy szálkásszőrű tacskó-puli keveréket, akivel nem átállnak fényes nappal is szemérmetlenkedni az udvar közepén. És neeeem, nem lesz romantikus gyermekáldás...)

És végül KisMici, a mindenhol felálló, tiplishomlokú hősnőnk:

Élünk. Nagyon is. Magunk mögött hagytunk egy fotómentes balatonos hosszú hétvégét, előttünk pedig áll egy barátos, sokemberes rövid hétvége.

A Balatonos hosszúról annyit érdemes megjegyezni, hogy ismét megállapíthattuk, hogy kevés olyan hely van kishazánkban, ahol olyan terüljterülj vendégfogadás van, mint Somogyországban. Kemence partiztunk, de úgy, hogy az összeverődött nagy társaságnak hála, szinte gondunk sem volt a kicsikkel. Hunor tökéletesen beiileszkedett (majdnem) legkisebbként a csapatba, Minka meg felfedezte a földtől pár centire fellelhető felfedeznivalót. Persze, ismét minden kettős, lassan tényleg elgondolkodom egy magasan kvalifikált szakember felkeresésén. Egyrészt jó volt látni, hogy Huncmester mennyire okosan viselkedett, hogy mennyire be tudott illeszkedni egy összeszokott gyerekcsapatba annak ellenére, hogy még mindig aligbeszél, másrészről, meg a szívem szakadt darabokra, hogy mekkora nagyfiú már. Erről meg persze, rögvest az óvoda jutott eszembe, hogy hóvégén kiírás (jajjistenem, már csak pár nap...), 17 új gyerek szokik be idén, heti 3-4 gyerekre lebontva, így nem tudom mikor is kezdünk, de a szeptember már az ajtónkon kopogtat, és ugyan az eszem tudja, hogy nem lesz semmi baj, a szívem mégiscsak mindenféle helyzethez nem illőket duruzsol nekem.

Aztán Minka. Aki sejtéseim igazolásaként többszörösen bebizonyította, hogy jobban érdekli már a kemencében sült csirkecomb burgonyával és a kenyérlángos, mint amit a testem képes nyújtani neki. És természetesen ez ismét ambivalens érzeteket keltett bennem, hiszen még aligszületett, és Hunor ennyi idősen még csak kóstolgatta az ételeket, és kétszer ennyi idősen is cickón aludt el. És ez az, amit jelen állás szerint Miciről nem nagyon tudok elképzelni, hiszen napközben max kétszer, éjjel 2-3-szor igényli már csak a negédes sűrítményt.
Amúgy meg kitalálta, hogy ő már nagylány, így napközben már egyetsem akar aludni, cserébe viszont este 7-kor kidől reggelig, ami bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nagyon nem, mert mindenen állni akar, sokszor összecsuklik olyan fáradt, de megy, tarol, és fejetbever. A homloka (jajjszegénykém) a szivárvány színeiben pompázó tiplikkel van teli, beszerzése idejének függvényében.

Hát csoda ezek után, hogy skizofrén énemet sűrűn kellett jóféle kupicákkal fröccsel öntözgetnem?!

Hunor belépett a miért korszakba, ami azért is rém vicces, mert ugye még mindig kódoltan beszél. Családunk ismeri a jelrendszerét, mások megértetésére jelen álláspont szerint még mindig nem törekszik. 

Egy ma reggeli szösszenet következik arról, hogy vasalás közben elmeditáltam hangosan, hogy már sokkal kontrasztosabbak a színek, lassan vége a nyárnak. Hunor figyel, hallgat, mosolyog, fentebbiekre elkomorul, majd közli: nem jár (nem nyár, azaz ne legyen vége a nyárnak). Tovább mesélem, hogy ez az élet rendje, nyár után jön az ősz, érik a szőlő (hajlik a vessző, csuhajja), a szilva, aztán jön a tél, hull a hó, megyünk szánkózni. Me' ? (vidéki szleng, a miért kérdőszócskára gondolt idösfiam), mert szánkózni jó. Me'?  mert szánkózni te is szeretsz. Me'?  MOST EZ KOMOLY??? édesfiam, meséld már el,  leszel szíves, miért is szeretsz szánkózni. Vigyorog, elérte a célját. KO-val győzött felettem.

Időpont: tegnap este, helyszín játszótér. Hirtelen beborult, mondom a szépreményűnek, indulnunk kellene, mindjárt esni fog. Me'? mert beborult az ég. Me'? mert esni fog az eső. Me'? mert ez iylen dolog, ha gyülekeznek a felhők abból eső lesz. Me'? na, akkor én hazamentem, te meg jól elázol, jó? . És vigyorog. Célszemély megtalálva, célpont megsemmisítve.

A legigazibb amikor a dackorszakot ötvözi a miért korszakkal. (és jajjdeszeretem, hogy mindennek van neve ebbe a drága jó gyereknevelésesdibe).
Este vacsoráznánk, de 8. próbálkozásra sem tudom eltalálni, melyik tányérból szeretné elfogyasztani azt a két harapásnyit a szendvicséből. Mindegyikre lazán közli, nem. És van amitől mégjobban elhatárolódik (nem-nem-nem). Feladom, kiteszem az egyikbe, közben elmondom, ha igazán éhes, ebből is jó lesz, valamint felhozom példának az etióp éhezőket, akik deszeretnének csíkos tányérból vacsorázni vajas sajtos kiflit szalámival. Duzzog, csípőretett kézzel elvonul. Pár perc múlva visszatér, nézi változtattam-e a tányéron, mondom most én, hogy nem. Me'? mert nem vagyok hajlandó újabbat elővenni és elismétlem indokként, hogy ha igazán éhes lenne... Me'? mert nem is vagy éhes. De. És sivítva elrohan.
Aztán pár perc múlva visszatér, és higgadtan, együtt kiválasztjuk a legmegfelelőbb tányért ahhoz, hogy elfogyaszthasson pont két harapásnyit a szendójából.

Áldott gyermekkor. Életemben nem voltam még ennyire türelmes és toleráns. Csodás kis mesterem akadt. És ahogy elnézem a mesternőm is bontogatja már a szárnyacskáit...

cucka 2010.08.16. 16:43

Állni-állni-állni

Bunci állni szeretne. De nagyon. És tud. Annyira nem nagyon. Ám mindenképpen akar. Na,  de azt nagyon.
Ismerőseink körében szlogenné vált az a jólismert mondatom, mely szerint Hunorral mindig éppen most a legjobb. És tényleg. Minden fejlődési fázisát csodáltam, beittam. Magabiztos, begyakorlott mozdulatokkal újított, ráérősen tette, akárcsak most a beszéddel. Óvatos duhaj.
Bunci viszont egészen másképp csinálja. Pár napja ugye felállt. Örömködtünk, dícsérgettük, szeretgettük. Bennem akkor is volt egy halovány ellenérzés, hiszen még annyira mostszületett, hova siet?! Persze, azonnal elfojtottam érkeztettem is a belső válaszomat: lyány, erősebb, ügyesebb, kíváncsibb.
Tegnap egész délután koncentrálva gyakorolta a felállást a járókába.  Hihetetlen volt látni, hogy mennyire kizárta a külvilágot, szuszogott-erőlködött-felborult-újrakezdte. Biztonsági okokból előkerült a hagyományos fa, pincében porosodó járókánk, mivel most már csak és kizárólag állni akar, hosszú másodpercekig ácsingózik a bútorok mellett is akár, gyakorlatilag összeomlásig, közben nevet, elégedett. Ma már a kihúzott vendégkanapé mellett pipiskedve, pár óvatosan lépést is megtett, aztán összecsuklott. Sajna, még nincs meg a kellő rutinja, így a feje-arca csupa kék-zöld-veres foltocska, egy-egy elrontott kísérlet bizonyítékaként. Nem jó érzés látni, és ha így folytatja, totálisan kimarad a mászás, hiszen még mindig azzal a terminátorszerű fókázással közlekedik. A földön cuppogó-csattogó-követő tenyerecskék tánca hiányozna nagyon...

Addig spanoltam magam ezzel a kimaradásos mászással, míg felhívtam tanult barátnémat, aki megnyugtatott, hogy nem lesz diszlexiás a Bunci, mert nem minden gyereknek akaródzik mászni, de a kúszás is éppen olyan tökéletesre fényesíti agytekervényeit, mint a  mászás. (pedig már láttam lelki szemeim előtt Buncilányt 7 évesen, amint írás- és olvasás zavarokkal küzd és órák utáni kötelezőként róhatja a labirintus köröket négykézláb.) Így Minka nemzetesasszony most már engedéllyel ácsingózhat ha úri kedve úgy kívánja, csak a fejire mért ütések ellen kellene kitalálnom valamit. Hm.

cucka 2010.08.12. 15:33

Anna örök

Hunor a mai napig ellágyult hangon, szinte sóhajtva ejti ki a  szomszédlányunk nevét. Ő Anna, rangját tekintve a második, kedves-cserfes tízéves, Hunorral nem sokat foglalkozó kislány. (szívfacsaró érzés, legszívesebben jól helyretenném a dolgokat, depersze ez butaság... de akkor is harcol a racionális énem a fiúsanyuka énemmel...) Első Anna, éppen kettő évvel ezelőtt rabolta el kismacsónk szívét erdélyországi nyaralásunk alatt, egy komoly széparcú, melegbarna-szemű, akkor hatéves kislány személyében.

Tapolcai létünk harmadik napján a medencében ismerkedett össze harmadik Annával, a szöszke, vidám és csivitelő mindjárt hatéves kislánnyal. A medencei  játékból közös időpontú vacsora lett a szülőkkel, tesókkal, aztán késő estig játszótér, Anna a sötétben kézenfogva jött a válláigsemérő Huncossal a sétányon (persze, ilyenkor sosincs fényképezőgép nálam...). Anna megkérdezte, hogy ottaludhat-e Hunor náluk, mélyeket lélegezve nevettünk össze a szülőkkel, majd végül Hunor mégis inkább minket választott (még egyelőre) hálótársul. Másnap, tudtuk, sajnos ők elmennek, reggel az első szava az Anna inta volt, a reggelinél nem találkoztunk velük, de Huncos az apjával az étterem előtt cirkulált, nem mozdult a kispasi, várta Annáját. Aztán volt nagy találkozás és játszóházazás, Anna gyöngyöt fűzött, Hunor melléhúzta a műanyag székét és figyelte a nagylányt. (aztán, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozik, kitépte Anna kezéből a gyöngyöt... de ez már egy másik történet).

Végül könnyfakasztó búcsúzás is volt, amikor is Hunor megsimogatta Anna haját, de puszit nem adott neki, csak az anyukájának, ellenben elfogadta Anna arcrapusziját. Aznap még emlegette párszor, azóta csak néha mondja ki a nevét és olyankor kérdőn néz rám. Én megnyugtatom, hogy Annáék rendben hazaértek, ő mosolyog és bólogat, én megígérem, hogy ha majd Pécs felé járunk, meglátogatjuk őket, ő mégmosolygósabban bólogat, hogy jó, jó!

 

És bár nem szorosan tartozik ide, ám mégis megörökítem azt is, hogy mi, önző szülők szerettünk volna kicsit egyalvógyerekesnek lenni, és így, amikor Bunci elaludt, megbeszéltük a Nagyfiúval, hogy lekísérjük játszóházba, és ha tetszik neki, lesszíves kis ideig ottmaradni, amíg mi kicsit balra el, fellélegezni, és kistucatszor elmondtam, hogy szóljon az óvónéninek, ha pisilnie kell, vagy szomjas vagy éhes vagy bármi. Huncos a negyvenharmadik hasonszőrű instrukcióm hallatán, pápát intett és sziát köszönt, majd otthagyott. Mi sétáltunk Tapolcán és jegeskávéztunk a Malom-tónál, és röpke egy óra alatt vissza is értünk, elsőszülöttünk éppenhogycsak reagált érkezésünkre, és játszott tovább, az óvónéni szerint hagyjam fel az óvódai parámat, ha szimpatikus lesz neki az óvónéni, semmi gondunk nem lesz (ámen). Aztán kiderült, hogy a félfüllel fogott adás is célbaért, kézenfogva behúzta az óvónénit pisilni és megette az óvónéni uzsonnáját is. (valamint banánt és almát is evett). Élelmes gyermek.

cucka 2010.08.12. 07:32

Micuka nyóc

Nyolchónapos. Mindjárt egyéves. Nem siettetni akarom az időt, jajjdehogyis. Inkább megállítanám. Aztán meg bűntudatom támad azonnal, mert önző vagyok, és birtokolnám minden percüket és szeretném, ha örökké ennyire tiszták és őszinték maradhatnának.

Emlékszem, döcögősen indult a pályafutásom, főként a lányosanyukás. Anyu magasra rakta a mércét, így türelmetlen perceimben önmagamat ostoroztam, hogy én képtelen leszek annyi önfeláldozásra és önzetlenségre, amennyire ő volt velem. Sosem felejtem el, egy nyolcadikos sulibulira, a féltett hasított bőrszoknyájából szemrebbenés nélkül emelt ki egy akkora részt, hogy nekem pont jó legyen. a dereka... És bár magának szinte soha sem vett semmit, mégis nagyon ritkán jött úgy haza, hogy ne lapuljon a táskájában valami nekem szánt apróság. Féltem attól, hogy én képtelen leszek bárminemű lemondásra.
Ez a nyaralás kicsit fellebbentette Anyu varázslatosságáról a fátylat. Hiszen én is bármit képes vagyok megadni gyermekeim mosolyáért, csillogó szemeiért. És nem érzem sem áldozatnak, sem tehernek. Pont olyan anya lettem, amilyen az én Anyum volt. Sem jobb, sem rosszabb. EgyszerűencsakAnya. Én így tudok az lenni. Ennyire önzőn. És azt hiszem, a világ legönzőbb teremtményei ezáltal mi vagyunk. Mi, anyák.

Micú (hétköznapibb nevén Buncilány, mégiscsak ő az ünnepelt), közlekedése megérne egy külön bejegyzést és jópár videót. Leginkább a lábnélküli terminátorra emlékeztet, miközben morogva két kézzel löki előre magát.

Egyre többször áll fel, (olykor fejenállni is készül???), bár fodros combjai meg-meginognak a 9ésfél kilója alatt.  Továbbra is négyfogú és diszkréten mindenevő, pár napja megengedte a kanalazgatást, bablevessel indította pályáját idegenbenlétünk ideje alatt. Még mindig 90 százalékban anyatejes, de szemmel láthatóan szívesen lecserél egy darab szalonnára, paprikára, olykor kenyérbélre. A büdöse.
Buncinál is megérkezett a jólismert szeparációs szorongás és apábaszerelmesedés ideje. Előbbit nehezen tolerálom, utóbbi torokgombócképzően szépséges. A pár napos együttlétünk alatt egyre inkább összecsiszolódtak, összeismerkedtek ezek itt ketten. Rájuk fért.

cucka 2010.08.11. 23:28

Ad hoc nyaralás

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)

Bunci, a kábelek királynője, ma délután 17 óra 22 perckor megmászta a házi K2-esünket, a nyomtatót, ezáltal egyértelművé is vált, mért nem halad gyorsabban ennek a lánynak a fejlődése, merthogy nem sok bútorunk van, amin feltornázhatná térdelésbe-állásba magát. Így marad a nyomtató, mint hétköznapi gyakorlópálya.

És akkor következzen egy szabályos térdelés (kis megingással) és egy 9 pontosra szavazott (45 fokos dőlésszögű) majdnemfelállás:

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

süti beállítások módosítása