cucka 2010.08.12. 15:33

Anna örök

Hunor a mai napig ellágyult hangon, szinte sóhajtva ejti ki a  szomszédlányunk nevét. Ő Anna, rangját tekintve a második, kedves-cserfes tízéves, Hunorral nem sokat foglalkozó kislány. (szívfacsaró érzés, legszívesebben jól helyretenném a dolgokat, depersze ez butaság... de akkor is harcol a racionális énem a fiúsanyuka énemmel...) Első Anna, éppen kettő évvel ezelőtt rabolta el kismacsónk szívét erdélyországi nyaralásunk alatt, egy komoly széparcú, melegbarna-szemű, akkor hatéves kislány személyében.

Tapolcai létünk harmadik napján a medencében ismerkedett össze harmadik Annával, a szöszke, vidám és csivitelő mindjárt hatéves kislánnyal. A medencei  játékból közös időpontú vacsora lett a szülőkkel, tesókkal, aztán késő estig játszótér, Anna a sötétben kézenfogva jött a válláigsemérő Huncossal a sétányon (persze, ilyenkor sosincs fényképezőgép nálam...). Anna megkérdezte, hogy ottaludhat-e Hunor náluk, mélyeket lélegezve nevettünk össze a szülőkkel, majd végül Hunor mégis inkább minket választott (még egyelőre) hálótársul. Másnap, tudtuk, sajnos ők elmennek, reggel az első szava az Anna inta volt, a reggelinél nem találkoztunk velük, de Huncos az apjával az étterem előtt cirkulált, nem mozdult a kispasi, várta Annáját. Aztán volt nagy találkozás és játszóházazás, Anna gyöngyöt fűzött, Hunor melléhúzta a műanyag székét és figyelte a nagylányt. (aztán, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozik, kitépte Anna kezéből a gyöngyöt... de ez már egy másik történet).

Végül könnyfakasztó búcsúzás is volt, amikor is Hunor megsimogatta Anna haját, de puszit nem adott neki, csak az anyukájának, ellenben elfogadta Anna arcrapusziját. Aznap még emlegette párszor, azóta csak néha mondja ki a nevét és olyankor kérdőn néz rám. Én megnyugtatom, hogy Annáék rendben hazaértek, ő mosolyog és bólogat, én megígérem, hogy ha majd Pécs felé járunk, meglátogatjuk őket, ő mégmosolygósabban bólogat, hogy jó, jó!

 

És bár nem szorosan tartozik ide, ám mégis megörökítem azt is, hogy mi, önző szülők szerettünk volna kicsit egyalvógyerekesnek lenni, és így, amikor Bunci elaludt, megbeszéltük a Nagyfiúval, hogy lekísérjük játszóházba, és ha tetszik neki, lesszíves kis ideig ottmaradni, amíg mi kicsit balra el, fellélegezni, és kistucatszor elmondtam, hogy szóljon az óvónéninek, ha pisilnie kell, vagy szomjas vagy éhes vagy bármi. Huncos a negyvenharmadik hasonszőrű instrukcióm hallatán, pápát intett és sziát köszönt, majd otthagyott. Mi sétáltunk Tapolcán és jegeskávéztunk a Malom-tónál, és röpke egy óra alatt vissza is értünk, elsőszülöttünk éppenhogycsak reagált érkezésünkre, és játszott tovább, az óvónéni szerint hagyjam fel az óvódai parámat, ha szimpatikus lesz neki az óvónéni, semmi gondunk nem lesz (ámen). Aztán kiderült, hogy a félfüllel fogott adás is célbaért, kézenfogva behúzta az óvónénit pisilni és megette az óvónéni uzsonnáját is. (valamint banánt és almát is evett). Élelmes gyermek.

cucka 2010.08.12. 07:32

Micuka nyóc

Nyolchónapos. Mindjárt egyéves. Nem siettetni akarom az időt, jajjdehogyis. Inkább megállítanám. Aztán meg bűntudatom támad azonnal, mert önző vagyok, és birtokolnám minden percüket és szeretném, ha örökké ennyire tiszták és őszinték maradhatnának.

Emlékszem, döcögősen indult a pályafutásom, főként a lányosanyukás. Anyu magasra rakta a mércét, így türelmetlen perceimben önmagamat ostoroztam, hogy én képtelen leszek annyi önfeláldozásra és önzetlenségre, amennyire ő volt velem. Sosem felejtem el, egy nyolcadikos sulibulira, a féltett hasított bőrszoknyájából szemrebbenés nélkül emelt ki egy akkora részt, hogy nekem pont jó legyen. a dereka... És bár magának szinte soha sem vett semmit, mégis nagyon ritkán jött úgy haza, hogy ne lapuljon a táskájában valami nekem szánt apróság. Féltem attól, hogy én képtelen leszek bárminemű lemondásra.
Ez a nyaralás kicsit fellebbentette Anyu varázslatosságáról a fátylat. Hiszen én is bármit képes vagyok megadni gyermekeim mosolyáért, csillogó szemeiért. És nem érzem sem áldozatnak, sem tehernek. Pont olyan anya lettem, amilyen az én Anyum volt. Sem jobb, sem rosszabb. EgyszerűencsakAnya. Én így tudok az lenni. Ennyire önzőn. És azt hiszem, a világ legönzőbb teremtményei ezáltal mi vagyunk. Mi, anyák.

Micú (hétköznapibb nevén Buncilány, mégiscsak ő az ünnepelt), közlekedése megérne egy külön bejegyzést és jópár videót. Leginkább a lábnélküli terminátorra emlékeztet, miközben morogva két kézzel löki előre magát.

Egyre többször áll fel, (olykor fejenállni is készül???), bár fodros combjai meg-meginognak a 9ésfél kilója alatt.  Továbbra is négyfogú és diszkréten mindenevő, pár napja megengedte a kanalazgatást, bablevessel indította pályáját idegenbenlétünk ideje alatt. Még mindig 90 százalékban anyatejes, de szemmel láthatóan szívesen lecserél egy darab szalonnára, paprikára, olykor kenyérbélre. A büdöse.
Buncinál is megérkezett a jólismert szeparációs szorongás és apábaszerelmesedés ideje. Előbbit nehezen tolerálom, utóbbi torokgombócképzően szépséges. A pár napos együttlétünk alatt egyre inkább összecsiszolódtak, összeismerkedtek ezek itt ketten. Rájuk fért.

süti beállítások módosítása