Gyermekeim a konyha dekorálására is fordítottak időt, sajnos, élőben nem láthattam, de a fényképezőgép letöltésekor szembesülhettem vele. Édes is a közös munka:

cucka 2011.02.28. 08:12

Frissenébredtek

Szeretem az álmos reggeleket, amikor ráérősen ébredünk, amikor együtt kávézunk, amikor van idő összebújni és egy lusta ritmusban köszönteni a napot. Szeretem a hétfő reggeleket, mert azok általában ilyenek. Szeretem így indítani a hetet. És tudom, hogy hiányozni fognak, ha már Huncos óvodás lesz...

Ma már annyira életre keltem, hogy sikerült szembesülnöm egy hét masszív tétlenségével. A lakótérből egy zacskó száraz kenyeret és kiflit gyűjtöttem, igyekeztem megbarátkozni az időközben besurranó új játékokkal, majd újabb karként hozzám nőtt a porszívócső. Az új mekis játékokból és az itt-ott fellelhető papírdobozokból könnyűszerrel rekonstruálhattam családom elmúlt heti táplálkozási szokásait is. Nem egy reformkonyha nyomaira bukkantam.

És hogy mért is nem vagyok még mindig engedelmes, jó feleség? Mert szerda-csütörtök magasságában az az áldottjó hitös önként felajánlotta, hogy megy egy csíkot a porszívóval, én pedig az összes maradék erőmet összeszedve tiltakoztam ellene. Több okból kifolyólag: 1. háklis vagyok, mert ő tényleg egy csíkot megy. A földönfelejtett többtucat játék és ruhadarab közt szlalomozik, hihetetlen technikával, semmit sem mozdítva el a helyéről. Én ettől sokkot kapok, és sikítófrászt. (tudom, tanulnom kő még a nagyotnyelést és örülni, hogy legalább felmerül benne a gondolat); 2. az a fixa ideám, hogy rajtam kívül senki sem tud olyan tökéletes precizitással pornyívózni, mint én. Legalábbis szűk családon belül biztos, hogy nem. 3. a legprofánabb oka az a masszív fejfájás volt, mely a gyerekkacajra is agyatrepesztett, hát még egy monoton burrogásra.

Bár így utólag, ha tudtam volna mi vár rám, nem lamentáltam volna ennyit, hanem hátat fordítva, takarót a fejemre húzva horpasztanék, amíg valaki kitakarít helyettem.

A múlt hétvégi, ismét szolidra sikeredett rendezvényünk után (egy konnektororrú hepajtól nem mentes feldolgozása és a helyszínen a falu közössége által történő elfogyasztása volt a cél), elsőként apjuk adta meg magát a sok hetes stressznek (és a másnapnak- *cinikus feleség*), majd hétfőn már nekem is kapargatta valami a torkomat, meg olyan ólmosan fáradt voltam, hogy a kicsik fürdetése után, talán én voltam az első, aki önként odavetette magát az álommanóknak. Aztán hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy valahogy nem úgy működöm, ahogy szoktam, csatakosra izzadtam, rázott a hideg és valószínűtlen rémálmaim vannak. Felkel, pisil, lázat mér. 39.4. Hűba! Nem is emlékszem, hogy valaha is lett volna ennyire magas lázam, bekaptam egy fél algopyrint, és visszakúsztam. A keddi és a szerdai nap lázálmos fetrengéssel telt, 38 fok alá nem nagyon tudtam levarázsolni a hőm, túlzás nélkül, minden kimaradt, percekre voltam képes fölébredni, teát inni, beküldeni egy fél algot. A legméltatlanabbul a kedd esti hűtőfürdő érintett, szinte fizikai fájdalommal fájt ez a lehetetlen helyzet.
Úgy tűnik, a szervezetem egy 48 órás áramkimaradással jutalmazta az elmúlt hetek idegbetegségét.

Aztán persze, aggódtam, mert mért ne, hogy vajon az a picibogár odabent, hogyan viseli az anyja két napos lázas vergődését, és bízom benne, hogy erősen kapaszkodik és a jövő keddi ultrahangon virgoncan lubickol majd.

Mára már eldőlt, hogy megmaradok. Bár voltak pillanatok, amikor még a humorom is elhagyott és nyüsszögve szenvedtem, akár egy férfi, felhozva példaként a hét elején az örökzöld legelőkre távozott kecskénket, hogy ő is egy kis náthával kezdte, aztán most meg a patológia asztalán fekszik.

Ami öröm az ürömben, hogy annak ellenére hogy szanaszét fröcsköltem magamból a fertőző borzalmakat, és hogy mindkét gyerekem bizonyos időközönként odabújt, megcsókolgatott, hogy visszahozzon az életbe, mindkettő makkegészséges, kicsattanó formát ölt.

Azt leszámítva, hogy a havazás előszelét érezve, fej-fej mellett délután 5-kor kidőltek, és még mindig felébreszthetetlenül alszanak. Node micsoda bulizós iccakánk lesz ma éjjel ezek után?! elvégre kipihentem magam az elmúlt napokban. (csak az a randa krahácsolós ugatásom maradna már el)

cucka 2011.02.18. 13:23

Lélekbugyor

Előre leszögezem, az alábbi történet nem feltétlenül az érett-gondolkodású felnőtt énemet hívatott alátámasztani.

Amikor -Anyuss és a köz szavaival élve- a gyüttment* életformát választottuk, megkoronáztuk azzal, hogy ugyan csak látszólagosan ismertük az ittélőket (egyes számú hiba**), beindult bennünk valamiféle szociális láncreakció, és késztetést éreztünk, az azonnali segítségnyújtásra. (kettes számú hiba***). Mentségemül szolgáljon, hogy -bár vidéki kislánynak születtem- a fővárosban eltöltött másfél évtized kiölte belőlem az elővigyázatosság csíráját is, szegény hitös számára meg teljes mértékben ismeretlen volt a közeg.
A választások előtt többen megkeresték a másikfelem, vállalja már el a képviselőséget, fiatal is, tanult ember is, jól is beszél, véleménye is van, amit sokszor még véka alá sem rejt. Könnyes szemeimet pillogtatva támogattam őt, teljes (tejtől duzzadó) mellszélességgel, hiszen ki más álljon a falu élén, mint a  föntebbi tulajdonságokkal rendelkező egyén? (tudom, túl sok Mátyás király mesét olvashattam, harmincakárhány évem alatt  megtanulhattam volna, hogy a politika sosem az igazságosságról és lelkiismeretességről szól, véleményem szerint már akkor sem, csak a krónikások is "szerettek" csak a szépről/jóról írni. Ma már azt is tudom, hogy akinek az Isten hivatalt ad, észt nem feltétlenül oszt mellé.) Természetesen, szívmelengető szavazatszámmal bekerült a tanácsba.
Először minden szép és jó volt, aztán ahogy egyre jobban akaratlanul is beleláthattunk a dolgokba, úgy kerültek egyre inkább központba az anomáliák, a sztereotípiák. És mi még akkor is hittünk abban, hogy a jó, az igazság győzedelmeskedik, hiszen ép ésszel végiggondolva, biztos, más is látja, érti, így gondolja.

A sort folytattam én egy ártatlan flash mobbal: felvettem a kapcsolatot az iszapkárosultakkal és célirányosan gyűjtöttük/küldtük a segítséget. Leírom, mert igenis büszke vagyok a résztvevőkre, hogy 2 furgonnyi (kisteherautónyi) hideg élelmet, tisztítószert és ruhaneműt sikerült összehordaniuk a falubelieknek -a házunk teraszára, melynek elszállításáról egyedül gondoskodtam. Nem kértem/vártam hálát és/vagy köszönetet, aki ismer az pontosan tudja, nem ezért tettem. A kicsinyes visszhang azonban napokra hazavágott, mely szerint nem volt véletlen a gyűjtés helyszíne, bőséggel elraktároztunk az adományokból.

Hogy hol fordult meg ennyire a világ... napok óta keressük a pillanatát. Újra- és újra átéljük/átgondoljuk a döntéseinket, a kinyilatkoztatásainkat és mégsem tudjuk, hol hibáztunk.

Azaz de: aki nem akar kikecmeregni a gödörből, azt ott kell hagyni megtikkadni. Mert bármilyen kedvesen és segítőkészen is nyújtod felé a kezed, ő csak azt látja, hogy te kívül vagy, magasan és lenézed őt. Mert egy beteg lélek, csak beteg gondolatok megformálására képes.

És még egyet: a politikát nem lehet tisztán csinálni. Az pedig, aki érzékeny a kritikára és maximalista, az ne vegyen részt benne. Kivételt képez, ha mazochista az illető. 

És mindezt továbbgondolva, arra jutottunk, a saját házunk tájéka fontosabb és értékesebb annál, minthogy a családfő pattanásig feszült és megtépázott idegekkel esténként összeomoljon, és a gyerekeit csak elalvás után lássa. Nem feladás ez, csak összegzés. Nincs az a jóügy, amiért ennyit kell küzdeni, és bennem egy ponton túl az igyekezet átlendül ellenérzésbe, haragba.


*gyüttment: azon idegeneket neveznek a falusiak eme barátságosan bátorító jelzővel, akik nem ott születtek, hanem betelepültek. Általában a gyüttmentek évtizedekig azok maradnak, akárcsak leszármazottjaik, tapasztalataim szerint a szépapákig ragadványnév marad. Megszabadulni csak egyféleképpen lehet tőle: ha elköltözöl egy másik faluba, hogy ott legyél gyüttment.

** már a régiek is megmondták, sok ház ég belül, de nem látszik kívül.

*** sürgősen meg kell tanulnunk ignorálni az életünkből a nem oda illő dolgokat

cucka 2011.02.16. 21:35

Alvásokról

A részleteibe nem mennék most bele, örülök, hogy -még ha köztünk/mellettünk is teszik-, de mindkettő átalussza egyetlen ébredés (pontosabban engem/zuram felébresztése) mentesen az éjszakát. Az elalvások olykor nehézkesek, ebben még mindig Huncos vezet, ő bevár mindannyiunkat, vele együtt kell lefeküdnünk, interaktívan mesélnünk kell (belekérdez, alakít, saját arculatára formázza a történetet, amikben mindig kell szerepelnie erdőnek, rókának, tyúkoknak), Minka általában könnyedebben elalszik. No, nem úgy a tapolcai lét alatt, amikor is lelőhetetlen volt esténként és előzetesen úgy gondoltuk nem kérünk rácsos ágyat számára (hiba volt, bár itthon sem aludt sokszor benne, de idegenbe hátha-talán), inkább csak egy pótágyat Hunornak, aki már saját bevallása szerint is nagyfiú. A felállás aztán úgy nézett ki, hogy első éjjel én kezdtem a pótágyon (nem szakadt le alattam, bár neccesen recsegett), mivel Hunor hallani sem akart arról, hogy nem aludhat apjuk mentén, aztán éjjel valamikor helycseréltünk Kismicivel, akinek annyira megtetszett a különlét, hogy onnanstól mindennemű alvását, -amit éppen nem a zubogó vizes fürdőben abszolvált-, a pótágyon teljesítette. 

Ma este viszont a lányom is benevezett a bratyó által pár éve már elindított aludjunk el minél extrémebb helyeken című játékra, ugyanis Minkus a lábaim előtt ülve/játszva volt képes elaludni, emígyen:

cucka 2011.02.14. 23:55

Hófordulós mulatós

Buncileányka betöltött 14. hónapját egy szürke-mindennapokból lecsalt hosszú hétvégével ünnepeltük. Régóta szervezzük korai nyaralásunkat, és igen nem elírás, idén sajna ennyivel kell beérnünk. (nem egészen egy hónap múlva születnek a kecskegidóink, aztán már napi kétszer kő fejni őket, az én hasam sem lesz már kisebb, sőt, itt a kert az állandó munkálataival, szóval amikor nyaralóvidéket választottunk otthonunknak, akkor még sugallatunk sem volt afelé, hogy mennyire könnyelműen dobálóztunk a vérkomollyal...)

Nem vágytunk csodahelyre. Csak szerettünk volna lazítani, pihenni kicsit és nem foglalkozni német turisták rosszalló pillantásaival, amikor a gyerekek sikongatnak a medencében vagy az esti vacsoránál nyűgösebbek a kelleténél. Így a választásunk ismét a nyáron már beváltra esett. És most sem kellett csalódnunk. A szálloda alkalmazottait és a hozzáállásukat továbbra is csak szuperlativuszokban említhetem. Hunor könnyedén oldódott, kétrendbeli Reni-óvónénis barátságokkal gazdagodott, sőt még Buncóleányzót is otthagyhattuk egy órácskára (kevés szállóvendég volt), míg kettesben romantikáztunk Apjukkal. Vasárnapra becsatlakozott -Hunc szavaival-  (N)Agyi is. Azt hiszem, könnyedén el tudnám viselni hosszabb távon is, ha karnyújtásnyira lehetnének (és jobban ráérnének) a nagyszülők. Nem feltétlenül önös-gyereklepasszolós érdekből, sokkalta inkább azokért a semmihez-sem-fogható pillanatokért, azokért a szívet-lelket melengető csillogó szempárokért, amiket csak a nagyszülők jelenléte tud okozni. És szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy képesek ki is fejezni azt, hogy fontosak számukra, hogy hiányolják, hogy várják, hogy ragaszkodnak hozzájuk.

Megérkezésünk után pár perccel már igazi parasztokként viselkedtünk, előkerült a kolbász-töpörtyű (mentségünkre szóljon: zsírt nem vittünk befőttesüvegben), a kicsik rávetődtek a jóféle hazaira egy diszkrét csemegézés erejéig:

És memento Kismicinek, ha tizenévesen (vagy akár két év múlva, lásd bratyó) azon sírokrívok, hogy nem eszik a gyerök. Volt idő, mikor evett. Általában kétszer-háromszor annyit, mint Huncos:

Tényleg olyan, mintha túlélő túrán lettek volna, mesenézéses gyümölcsözgetés is volt, szigorúan pizsiben, az éttermi tetemes mennyiségű vacsora elfogyasztása után (nem beállított kép, a kicsi mindenhová felmászik):

Hogy ne csak az evésről szóljon minden, volt játszóterezés, meg fürdés is, meg végre egy akár normálisnak is nevezhető családi fotó. (meg képdömping).

Ma még kicsit lebegve rugdosom magam, hogy felvegyem újra az itthoni ritmust. Nehezemre esik. (Huncos hazaindulás előtt a szálloda szekrényébe bújt, hogy mégse jöjjünk el, és erre buzdította mindenben cinkos kishúgát is, és ha nekem is szól, esküszöm én is melléjük kuporodom)

cucka 2011.02.08. 21:12

Újratöltve 3.0

A jólsikerült prototípusunk után, elkészítettük a második, javított kiadású kicsihugit és úgy gondoltuk, (nem, nem a csúcson hagyjuk abba, hanem megkísértjük újra a sorsot) kijavítjuk előzetesen elkövetett vagy annak vélt hibáinkat és kihasználjuk a karácsonyi-szilveszteri együtt töltött időt. Így hát nagy szeretettel mutatom be Harmadikunkat, akiről annyit érdemes tudni, hogy 21 mm-es, jószívdobogású héthetes, a délelőttjeimet megszédíti-émelyíti, hogy Huncos szerint kisöcsi, és hogy napközben (amikor arra  a pár órára, úgy déltől koraestig, életképes leszek) megmosolyogtatva elérzékenyít.

És még valami: akármennyit húz is rá odabent, ebből nem lesz decemberi gyermök.

cucka 2011.02.06. 11:52

Hallgatásunk okai

Elsődlegesen megemlíteném a lustaságot, mint okozati tényezőt. A sort követhetné a történettelenség, de ez nem fedné a valóságot, mert kettő darab négy év alatti kiskorú, nullától huszonnégyig, 7/24-ben mindig tud alkotni valamit.Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ezer apró, fontosnak hitt pillanat, lepkeszárnyon tovaszáll, mire odakerülnék, hogy mondatokká alkotva elmentsem a krónikánkba. (meg átértékelődik, és kevésbé válik esszenciálissá, mint menet közben gondolnám... ööö, ezt nevezem felelősségteljes bloggolásnak)

Még mindig gyönyörűeknek látom őket, és még mindig elfogult vagyok velük. De hát, hogy a búsba' ne legyek az, amikor húsok ők a húsunkból, vérek a vérünkből, és tényleg a legtökéletesebb dolgok, amiket valaha is alkottunk?! Még mindig imádok fölfedezni a mimikájukban, a mozdulataikban, a szokásaikban valamit, ami a mienk, és még mindig el tudnak varázsolni tisztaságukkal, természetes őszinteségükkel.

Ami eszembe jut az elmúlt napokból, az Minkus puhasága és hihetetlen tanulásivágya. Selymesen bújik, dünnyögve dödörög, az egész lényéből árad a báj, a kedvesség, a huncutság. Úgy egy hete, fürdetések előtt megállt a porcelánistennő előtt, kérdőjellel a kis szívalakú arcocskáján. Elsőre nem értettem, mit szeretne. Sőt, másodszorra és harmadszorra sem. Aztán úgy szerda magasságában felültettem a szűkítős deckára, ő pedig pillanatokon belül boldog mosollyal csurgatott. Továbbra sem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva. Ha így folytatja, nyáron megszobatisztul spontán-dalolva.

Hunor meg csak a szokásos. Egyre viccesebb kinyilatkozásai vannak, olykor megdöbbentően jövőbenézőek, máskor elgondolkodtatóan aktuálisak. Gyakorlatilag már folyékonyan locsog, bár vannak szavak, amiket nem tud/nem akar továbbra sem kimondani, azokat el- vagy megmutogat. Nem beszél tisztán, nem programozni akarok, de jelen állás szerint nehezen tudom elképzelni, hogy idővel ne kötnénk ki egy logopédus rendszeres rendelésén.

Együtt bármire képesek. Verhetetlen páros. Felmásznak, kibontanak, kinyitnak, kihúznak, eltolnak, ki- és bepakolnak, kiborítanak, feltörölnek (a szárítón található tiszta ruhákkal vagy tépnek wc papírt...), megrágnak, megkóstolnak, sokszor a sikítófrász kerülget, amikor az énszépokosnagyom korát meghazudtoló butaságokat készül elkövetni (vagy véghez is viszi) a kishugi szivacstekintete előtt. Egy ártatlan példával illusztálnám is: este szembefújta magát citromsavval (vízkőoldó), volt néminemű izgalom, sírás-rívás, szemöblögetés és társai.

Hát így telnek hétköznapjaink.

cucka 2011.02.02. 20:00

Egy igazi nő arcai

Buncilány újabban magától öltözködik. Ízig vérig nő, amint a vállára kapja az alkalmi kinevezett kiegészítőjét (lehet énbugyim, Huncos pulcsi, takaró, gyakorlatilag bármi), máris megjelenik az arcán egy földöntúli mosoly. A lábát papucsba dugja és úgy tipeg. (vagy eldől, de tökéletesen korrigál esés közben, így sok baleset nem éri). Pózol, szempillogtat és elvarázsol. Itt éppen az én sapkámban teszi. (méghogy nem nagyfejűek a gyerekeim...)

Hunor gyűlöli a hajmosást. Gyakorlatilag születése óta, túlzás nélkül állíthatom, a két kezem ujjai bőséggel fedezik a hajmosásai mennyiségét. És ez tényleg mindennemű túlzástól mentes. Hogy ez abból fakadhatott-e, hogy kezdő idegeskedő szülőként sikerült majdnem megfojtanunk az első fürdetéskor vagy csak egyszerűen ezt (is) hozta magával, sosem fogom megtudni.

A fejbőre tisztántartására kerestünk alternatív megoldás(oka)t (gyengébb idegzetű, főként tisztaságmániás olvasóim, most ugorják át bátran ezt a bekezdést, ugyanis részletezni fogom az elmúlt 3 év hajmosásait), az első évben csellel-furfanggal, minidg sírás lett a vége, aztán hanyagoltuk, vízzel öblítettük le óvatlan pillanatokban. Próbáltam megbezsélni vele, figyelte, ahogy mi mossuk a hajunkat, de ő továbbra sem kért belőle. Ideköltözésünk portengerében erőszakkal megmostam, velőtrázóan üvöltött, öklendezésig. Akkor majdnem vele sírtam, és megfogadtam, soha többet nem teszem. Helyette kialakítottunk egy speciális hajmosásnak csak csúfolható megoldást: kis tálkában feloldottam vízben a sampont, ezzel bekenegettem a fejét, amennyire lehetett felhabosítottam, aztán egy vízbemártott textilpelenkával törölgettem le a nagyját. Ha pedig már nagyon koszos (koszmós) volt a fejbőre, ezelőtt a művelet előtt olajba mártott régifogkefével felkapargattam.

Bíztam benne, előbb vagy utóbb megérik a hajmosásra (is). Úgy tűnik, a mai nap estéje hozta el a várva várt pillanatot, fürdés közben elővette a sampont és kérte, hogy mossam meg a haját, annyi kikötése volt, hogy igénybe vehesse a már sokszor felajánlott szemtakaró törölközőt. Pillanatok alatt abszolváltuk a feladatot egyetlen könnycsepp és nyöszörgés nélkül és lett egy ragyogó mosolyú, jóillatú hajú kisnagyfiam.

Zárójelben megjegyezném Micivel sosem voltak ilyen jellegű gondjaink, hetente-kéthetente mosom a haját, igény szerint (ha benne landol a túrós tészta vagy a krumpli leves, akkor értelemszerűen sűrűbben), sírás nélkül. Sőt, imádja a hajszárítót. A lelkem meg repes, mert ismét kaptak az ösztöneim egy vaskos rovátkát, hiszen bíztam és hittem magamban, a fiamban és tudtam, hogy erőszak nélkül is túljutunk ezen is. Akárcsak az ébredésekkel sűrűn teletűzdelt közel másféléven át tartó éjszakákon. Hiszen mindennek eljön az ideje. Majd egyszer annak is, hogy ágyasaink saját szobájukba/ágyukba költözzenek.

süti beállítások módosítása