A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)

Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a  gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül,  már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...

Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk,  akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...

Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen  alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a  fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...

Valamit másképp kellett volna valamikor.

Délelőtt túlestünk a 3. ctg-ken is. Hunormanó mindeközben HuncNagyinak igyekezett még emlékezetesebb születésnapot okozni. Jófej volt, reggel minimális tiltakozás után, utamra bocsátott, pár cuppanóst is dobált utánam, melyeket igyekeztem elkapdosni  még az ajtó bezáródása előtt.

Minkaleányka legaktívabb napszaka a délelőtt, egész pontosan a 10 és 11 óra közti időszak, (majd van egy délutáni edzése is, ezt olyan 6-7 órára időzíti), éppen ezalatt az idő alatt sikerült gépre kerülnünk. Az első 5 perc masszív csuklását, tappancs lerugdalás követte, szinte végig 180-as pulzussal kattogott, majd az uccsó 5 percben egész egyszerűen elaludt, így a pulzusa is normalizálódott. A legintenzívebb mozgolódása alatt is gépszerinti alig 60-as fájásokat produkáltam, így úgy érzem a világrajövetel prodzsekt valóban halasztva a hétfőn érkező hidegfrontig. Ez a langymeleg roppant jó hatással van a lelkemre is meg a fizikumomra is.

Kedden vár egy újabb ctg-vel egybekötött uhu. Reményeim szerint az utolsó lesz, és reményeim szerint megvárjuk még egyben, bár a szülésznő úgy búcsúzott, ha bármi van (értsd rendszeres 5 perces fájások vagy magzatvízcsordoga), azonnal hívjam, ha lehet már a kocsiból, a kórház felé menet.

Az elmúlt napok feszítő-szorító-keményedőhasú-jóslófájó-savtúltengő időszakának úgy tűnik vége. Este viszonylag korán kidőltünk mindannyian, hosszan, pihentetően aludtunk.(leszámítva a kettő darab éjjeli mosdójáratomat, valamint a kölök hozzámtapadósságát, szerintem ezáltal is generálva überzagyva álmaimat, életem régnemlátott szereplőivel...). Szóval most tényleg minden kerek. Annyira, hogy a mai napon még afelől is kétségeim adódnak, hogy valaha is megszűnik ez az idilli állapot?!

Hunorra várva, ennyi idős kismamaként sokkal másabb volt minden: egyrészt hihetetlenül felkészült voltam lelkileg -fizikailag frissebb (vagy legalábbis halál magabiztosan annak éreztem magam...), másrészt minden élére állva arra várt, hogy a kiskirályfi elfoglalhassa birodalmát. (öm, még az azóta sem használt etetőszék is...). Most viszont sokkal hanyagabb vagyok (pl. a kisrácsosra még mindig nem húztam fel a Minkaágyneműt, ráér majcsak, ha hazajöttünk... hoppá!), éééés a csúcs számomra!- sokkal nőcisebben élem meg ezt a mostani szülés közeli állapotot. Pl. 2 naponta szigorúan körömlakk átkencézés, mer jajjistenem, lekopott-lepattogzott körömlakkal mégse mehetek be... de ugyanez vonatkozik beretválkozásra és a hajmosásra is. Szóval, hmmm, HuncApu számára akadnak azért vidám pillanatok... pl. amikor éjjel, már-már összeragadó szempillákkal a kád szélén szentségelve pinegálom kiskarmaimat vampveresre, hogy aztán másnap rájöjjek, ez azért mégse illik egy lassan kétgyerekes anyukának, meg mit lát az a gyereklány meg elsőként a nagyvilágból? anyja vérveres karmait? aztán majd vihetem pszichomókushoz terápiáztatni az egész gyermekkorára traumát okozó születési élményei miatt...így következő nap átföstöm, mígnem harmadnapra ösmét rájövök: még van időm, addig meg hadd legyen már kicsit nekem is jó... még szerencse, hogy a lábkörmeimet már nem érem el kényelmesen... azok színben stagnálnak.

Huncmackó is köszöni jól van. Mandulabelet ropogtat duhaj jókedvében: (a falon az erősebb sárga felület akkor keletkezett amikor megpróbáltam eltűntetni az első házi graffitijét... a másodikat -napocskát a köldök köré?- már inkább a hasára rajzolta...):

Tegnap megkapta élete első testi fenyítését a rajongásig hőnszeretett Tátyitól. Leszaladtak közértbe, Hunor pajkosan huncutkodott és újszokásához híven a tólig határait feszegette. HuncApu többszörösen figyelmeztette a közelgő viharra, de a gyermek nem értett a szépszóból. Egészen addig édesen vicces is volt mindez (már amennyire vidám bevásárlás az, amikor a kölök után pakolsz vissza a polcokra, az éber biztonsági őr vizslató pillantásától és szuszogó árnyától kísérve), míg egy óvatlan pillanatban, teljes gőzzel  és felturbózott kismotorral ki nem tört a boltból, át a fotocellás ajtón és meg sem állt a parkoló közepéig a koraesti szürkületbe.  Na, ekkor érte őt utol a Zord Apa. A Bűnbánó Gyermek, meg ahelyett, hogy nevéhez méltón viselkedett volna, nemes egyszerűséggel szemberöhögte felbőszült apját. Apjuk ugyan nem 50 botütést mért rá, mint Döbrögi urunk Ludas Matyira, hanem mindösszesen három kezest a pelenkásos és bélelt nadrágos felére, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Hunorvezér megjámborodjon és lelkivilága is helyrebillenjen.

Így is élünk mink.

Ha valaki, aki a kilencedik hónapot tapossa, és délelőtt még meggyőződése, hogy ebből ma gyerek lesz, szeretne pihentető estét-éjszakát magának, az ne egyen grillezett lazacdarabkás, tejszínes-parmezános mártásban tapicskoló, vastagon megfűszerezett, egészdarabos rózsaborsos Gnocchit koradélután.

Amennyiben mégis megteszi: készüljön többliternyi tejjel és legalább 3 szem Rennie-vel neki az éjszakának, valamint arra is készüljön fel, hogy az éjszaka nagy százalékát 90 fokos szögben történő alvással tölti. Reggelre viszont stabilizálódik a sav-bázis egyensúlya.

Amúgy: Huncmaci stabilan 14 fogú lett (fölső mindkét örlője kint van, alsók fehérlenek már), reggel szeret fogat mosni, estére megcsappan a kedve, de általában elviseli, majd büszkén kivillantja bárkinek mind a 14 darab csodaszéphófehérét. Anyja savtúltengése miatt megemelkedett a család tejfogyasztása, így csöppmackó is beállt a tejivók csapatába, továbbá változtak a reggeli étkezési szokásai is: elmarad a félálombeli túrórudi, helyét egy pohár tej, egy szelet pirítós, valamint egy szelet sonka (felvágott), és egy darabka sajt vette át. Édességrajongása megmaradt. Így mióta megtaláltam álmaim csokiját, irigyanya módjára, dugdosom a Ded elől és csak akkor bontom ki, ha ő már alszik...

Minkára várva, szinte első pillanattól eldöntött tényként kezeltük, hogy bezony, ha semmilyen komplikáció nem adódik a szülés környékén (értsd: természetes úton érkezik a baba, lehetőség szerint gátvédelemmel, mindketten jól vagyunk, különösebb orvosi megfigyelést, illetve kórházi bennfekvést nem igénylünk), és még a nőgyógyász-szülészorvos is áldását adja rá, a szülés utáni pár órás megfigyelés után, mi bizony hazajövünk.

Hogy mit jelent az ambuláns szülés? Számomra átmenetet az otthonszülés és a sima kórházi szülés között. Hiszen, orvosi és kórházi felügyelet mellett, mondhatni biztonságban adok életet a gyermekemnek, ám mégis pár óra múlva már a saját, otthonos légkörben lehetek, a megszokott dolgaim és a szeretteim között. Az ellátás meg... ha a zuramon múlik, azt hiszem klasszisokkal a kórháziak fölött van... Nincs törés, az én megborult kismamahormonokkal teli lelkemben és a tőlem elszakított fiammal való kapcsolatomban sem. Hiszen jelen pillanatig 4-5 egymás nélkül töltött órán kívül, hosszabb időt nem töltöttünk távol... és nem biztos, hogy éppen akkor kellene erre rápróbálnunk, amikor amúgy is hazahozunk egy Hugicát neki... mert persze, biztos kibírná, meg én is, de ha nem muszáj, akkor meg minek?!
Ez a külföldön, már évek óta működő módszer, kishazánkban is létező lehetőség, csak a köztudatba még nem épült be, sőt sokan  még a lehetőség szintjén sem ismerik. Ugyanis: a kórháznak mindenképpen anyagi érdeke, hogy a szülő nőt 3-4 napig benntartsa, ellássa, majd elszámolását benyújthassa az állami intézmény felé.

Miként működik mindez a gyakorlatban? Első körben érdemes a szülész-nőgyógyász véleményét kikérni ezügyben, valamint kipuhatolni a választott kórház hozzáállását az ambuláns szüléshez. Amennyiben az orvos áldását adja rá és támogatja döntésünket, célszerű felkeresni a kórház gyermekorvosát, az ő aláírása és jóváhagyása nélkül, maximum az anyuka távozhat saját felelősségre a kórházból. Amennyiben ő is pozitívan áll a kérdéshez, már csak egy kiskört kell futnunk: a házi gyerekorvos véleményét kikérni, ugyanis, ebben az esetben, a háziorvosnak látnia kell az egynapos babát és neki kell beadnia az első BCG oltást a gyerek 6 hetes koráig, valamint levennie a kötelező PKU (fenilketonuria) szűrésre a vért a pár napos babától. Erről célszerű bevinni egy igazolást a kórházba szüléskor.
Arra mindenképpen számítsunk, hogy amennyiben így döntünk, kisregiment nyilatkozatot kell majd aláírni, melyben a saját felelősségre szóösszetétel többszörösen visszaköszön majd.

Elméletileg mi lefutottuk ezt a nagy kört. A döntés az én kezemben van. Bár az utóbbi idők zaklatottságából kifolyólag elbizonytalanodtam: talán mégiscsak jobb lenne pár napot benttölteni és pihenni, az utánam a vízözön elve szerint...

Hunor és Minka esetében is a természetes szülésre készültem-készülök, így akárcsak két éve, most is gonodosan beszereztem a méhizomazító, vajúdáscsökkentő, vérzéscsillapító és méhszájtágító bogyókat.

Ami csöppet meglepett, hogy  a két évvel ezelőtti és a mostani szülésznőm két teljesen más típusú protokoll szerint dolgozik, sőt továbbmegyek: ahány ismerőst kérdeztem, mindenki másfajta adagolású és hatékonyságú homeós szereket szedett.

Íme a két évvel ezelőtti:

A 36. héttől:

CAULOPHYLLUM 5CH napi 1x5 golyó, a méhnyak puhítására

ARNICA 9CH napi 1x5 golyó vérzésmegelőző, visszérjavító, és a majdani sebgyógyulást elősegítő

PULSATILLA 15 CH napi 1x5 golyó -ez a depresszió megelőzésére, rossz hangulat ellen ha hosszú lenne a vajúdás

Málnalevél tea – napi egy csészével

Vajúdás közben:

CIMICIFUGA 9CH felváltva a CAULOPHYLLUM 5CH-val, félóránként 5 golyó elősegíti a tágulást.

Szülés után:

APIS 30 CH napi 3-4x5 golyó. A gátmetszés után javasolt, ha a gát és környéke duzzadt, szúrón fájdalmas és a jegelés jólesik.

ARNICA 15 CH napi 2x5 golyó. A szülés után vérzéscsillapító, sebgyógyító, fájdalomcsillapító hatású.

STAPHYSAGRIA 30 CH napi 2x5 golyó. A gátmetszés vagy császármetszés sebgyógyulását serkenti, javítja, és fájdalomcsillapító hatású.

És a mostani, jóval minimálisabb csomag:

A 34.-36. héttől: (36. héttől kezdtem!)

CIMICIFUGA 15 CH heti 1x5 golyó. Tágulás elősegítő.

PULSATILLA 9 CH heti 1x5 golyó. Kedélyjavító.

CAULOPHYLLUM 15 CH napi 3x5 golyó. Méhnyak puhítására.

Napi egy bögre málnalevél tea.

Vajúdás közben:

Félóránként felváltva 5 golyó CIMICIFUGA 30 CH és CAULPHYLLUM 30 CH. Elősegíti a tágulást.

Szülés után:

A végkifejlettől függően a fölső összeállítás szerint fogok eljárni.

(zárójelben megjegyzem, még mielőtt felelőtlen kismamának tűnnék: mindkét protokollt homeopata orvos által jóváhagyottan szedtem-szedem!) 

... és így kedvsesok írni...

Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott,  szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...

Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...

HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.

Este van, este van: ki ki nyugalomba...

Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...

Tegnap megesett a hajnali menettel megejtett vérvétellel egybekötött ctg is. Minkalányt lekenyereztem egy kis csokival, asszem 32 évembe telt -és egy kedves baráti ajándékba, nomeg, hogy Hunor egy óvatlan pillanatban felszakítsa a csokis-zacskót -az, hogy megtaláljam életem csokiját. Azaz a kedvencet. A nagybötűs CSOKIt. Soha rosszabbat.

Naszóval, ennek tükrében a leányzó hiperaktív volt, ezért se kaptunk dícséretet, bár minden rendben vele. Extra ultrahang most kimaradt, doktorbácsink késett-csúszott, én hajnal 7 óta ücsörögtem a pincefolyosón, inkább hazatértem az ítéletidőben. A pozitívum: majdnem kiolvastam az aktuális könyvem.

Aztán ma éjszaka végre-végre-végre egyvégtébe sikerült bő 8 órát aludnom, mindezt úgy, mint akit leütöttek. Sem Huncmaci nem rugdosott ki az álmomból, sem Minkalány nem morzézott valami roppant fontosat munkára buzdítva ezáltal a húgyhólyagomat. Meg is lepődtem a 9 órai ébredésen.

Hunormanó alvásai megérnének egy külön bejegyzést. Ha eddig azt mondtam, hogy igyekszik megélni minden pillanatot és alvásra gyakorlatilag nulla időt fecsérelni, erős túlzás volt. Napközben kitolja összeesős-bárhol elalvósig a szunyát, az estire ugyanez a jellemző. Órákban mérve: általában reggel 8-kor kel, délelőtt időtől és kismamás hangulatomtól teszem függővé, hogy lemegyünk-e, majd ebéd, utána rápróbálás egy alvásra. Általában otthagy, 10-ből egyszer hajlandó aludni, viszont, ha látja rajtam, hogy fekvő üzemmódú vagyok, békésen elszöszmötöl rajtam a kisautóival, vagy elnézegeti Vukot. (ha mégsem alszik, délután 4-5 körülre dől ki KO-sra, ez a rosszabb... ilyenkor még éjfél-1 körül is dáridózik, felelőtlen szülei alvó gyűrűjében... noigen, hetek óta köztünk alszik ismét) Ha ő is elalszik 2 magasságában, egy órás szunya után frissen-fiatalosan ébred, eszik-játszik, újabban kifestőkönyvezünk meg színesceruzázunk. Élmény. Vigyorog és tetszik neki az új móka.
Előbbre hoztuk a fürdetést, hátha felkiáltással, de mégse lett belőle. Így mire apjuk hazaér a csatából, csöppje már frissen-illatosan fogadja a vacsorához. Aztán, indul a buli! Kis játék, kis összebújás, majd alvás... helyett: játék, bírkózás, ugrálás, dögönyözés, oda-vissza... jobb esetben 10 körül elalszik, rosszabb a 11-fél 12. És reggel minden kezdődik előlről. Próbáltunk már villanylekapcsolásos retorziókat, eljátszani, hogy mi hullafáradtak vagyunk és már alszunk is, kismaci is alszik, Kokó és Natasa cica is alszik, az egész ház alszik... egyelőre semmi sem vált be. Bízom az időben, mely mindent megoldott eddig is. És még a beszédfejlődésére sem foghatom, mert az majdnem stagnál, azaz dehogy is, míg el nem felejtem, lett egy új szavunk: úúúúú (a gyöngébbek kedvéért, a szívószálat hívja így... sosem fogom megérteni mért...).

Szóval így megoldódott egy hónapok óta visszatérő kérdés: hogyan is fogunk Minka születésével elférni a hálóban? Hát ma megszületett a döntés, Hunc csodaszép ágya helyet cserélt a régi rácsosával, miután jól megbeszéltük nagyfiammal az alábbiak szerint:
Mi (Hapu-én): Hunor, hol van az ágyad? Hunor vigyorog, mutogatja az ágyát. Mi: és hol alszol? még jobban vigyorog, mutogatja a mi nagyunkat. És ha megszületik Minka ő hol fog aludni? kis gondolkodás, szemöldökráncolás, majd rámutat a sajátjára, de azért kiböki ányim. (messzemenő következtetéseket nem akarok levonni, de számunkra ez azt jelentette, aludhat ott Minka, de azért a tulajdonviszonyokat időben illik letisztázni a későbbi félreértések elkerülése végett...). Hunor, az az ágy nagy a Minkának, kicseréljük a rácsosra, jó? vigyorgás, bólogatás, és újfent elhangzik az ányim szócska. (oké, kicserélhetitek, de attól még az is az enyém...). Kicseréltük, Hunor heves mutogatása és irányítása alatt. Ez is egy élmény volt. Így, ha Pelenkási uraság meggondolná magát és elkülönített sajátszobás magányra vágyna, megtehetné.
Egészen kézzelfoghatóvá kezd válni ez a szülésesdi... lassan, tényleg elsimulnak a dolgok körülöttünk...

És ma van a 3. házassági évfordulónk. Különösebb izgalom már nem jár át, inkább csak rácsodálkozom, hogy mennyi minden történt velünk ezalatt a 3 év alatt, hogy mennyire gondtalanul fiatalok voltunk még... Mintha nem is 3, hanem 13 év telt volna el... Lett egy csodaszép nagyfiúnk, mindjárt érkezik a picilányunk, lett sok-sok ráncunk, szerencsére, ha a mérleg serpenyőjére kellene dobnom őket, egyforma arányban állnának a nevetéstől-vidám percektől  és a szomorkodástól-gondoktól keletkezettek...és ez így is van jól...

Amikor hozzánk került nem volt egyéb, mint egy apró, szürke szőrcsomó, kicsit félénken, ám  annál kíváncsibban pillogott a papírdoboz fölé vigyorgó emberpárra. Hideg téli délutánon érkezett, emlékszem még autónk sem volt, amivel érte mehettünk volna, így egy kedves ismerősünk vállalta, hogy hazaszállítja, nehogy megfázzon...
Nevét különleges ezüstös színének és szőrpamacsformájának köszönhette, legjobban egy közönséges, mosogatáshoz használható fémdörzsihez hasonlított.

Siheder évei a mi buliéveink hevében teltek. Sosem zavarta a nagy társaság, kézről-kézre, vállról-vállra járt, sok estét töltött az erkélyünkön, baráti társaságunk körében, borozgatva-beszélgetve.
Hunorral való várandósságom idején igazi délutáni alvótársammá vált, sokszor bevackolódtam egy jó könyvvel a nappaliba, ő bebújt a nyakam mellé, a hajam alá, és  órákon át aludtunk összebújva.

Fiam születésével a napi foglalkozások elmaradtak, olykor a ketrece takarításával is megcsúsztam... mardosott is a büntudat emiatt... aztán, ahogy nyílt csöppöm értelme, és egyre találékonyabban haladt az önállósodás felé, szinte magától érthetődő volt, hogy Dörzsördög ketrece segítségével tanuljon meg járni. Bármilyen gyerektársaság is verődött össze minálunk, arra fogadásokat lehetett volna kötni, hogy előbb vagy utóbb a játék központi szereplője Kukonya Öreglányunk lesz.

A ma délutáni közös programunk lett volna Dörzsi ketrecének a kitakarítása. Hunor büszkén hozta a paprikát és gyakorlott mozdulattal tolta félre a ketrece tetejét. Ám Dörzsi most nem jött elő és nem ugrándozott szimatolva... és a tegnapi vacsija is érintetlenül hevert odabent. És most, életében először nevén szólítva a malacot, hiába hívogatta Döjit, nem jött elő... sután csak annyit tudtam kinyögni, hagyd kisfiam most a Dörzsit, Dörzsi alszik... a nyomaték kedvéért azért kicsit megdöngette még párszor a ketrecét, hátha mégis...

És óhatatlanul is érzem a párhuzamot, a sok-sok egymástól független, ám mégis egymás mellett, szinte egymásba fűződő történést... a dátumok, az azonos időben megesett dolgok... félelmetes...

Már Hunorra várva is itt mocorgott bennem a gondolat, hogy dejó lenne a szokványos hétről hétre egy pocakos összehasonlítós képek helyett, valami művésziesen szépet is megörökíteni, valami olyasmit, amit az évek előrehaladtával is büszkén mutogathatok...

Szőlő fotósmunkái már nagyon rég óta elnyerték a tetszésemet, aztán valahogy szó szót követve összehoztunk egy kellemes délutánt és pár meseszép fotót. Bevallom nem volt könnyű meghitten Minkáragondolósra hangolódni, miközben Hunorvirágszál minden pillanatban azon mesterkedett, mit is cselekedjen ahhoz, hogy végre újra csak vele foglalatoskodjunk?!

Voltak kezdeti nehézségeink, megállván a fal előtt, rögvest mellémsorakoztak a csemeték:

majd Hunc szeretettel ölt:

(sajna az nem lett megörökítve, amikor a kanapén Hunor nem gyengéden megfektette Mazsilányt...)

És akkor pár csodaszép és emlékezetes a teljesség mindennemű igénye nélkül:

és az én nagy kedvencem:

Családunk különleges képességgel rendelkező tagja tegnap kitüntetett figyelemmel pátyolgatott. Többször jelezte, hogy én csak pihengessek a hálóban, ő majd inkább behurcolja az összes mozdítható játékát és azzal járul ágyamhoz. (profánabbul fogalmazva: beborított két tucat kisautóval, autópályaként funkcionáltak domborulataim és olykor-olykor hangos "gyí" felkiáltással meglovagolt...). A nemmegszokott kímélés közben egy nemvárt kérdést intéztem Hunorvirágszálhoz: Minka sokára fog születni?, melyre határozott nemmel válaszolt, mire én még novemberben? bólogatott, így tovább merészkedtem: két hét múlva?, újabb tagadás, egy hét múlva? vigyorgó bólogatás... További pontosításba nem mertem belemenni, meg aztán a jósúr 3-4 kérdésre vagyon bekalibrálva, a számára érdekteleneket figyelmen kívül hagyja...

Első döbbenetemen átlépve megpróbáltam a realitás talaján maradva a következő dolgokra koncentrálni: most már aztán tényleg jó lenne összecuccolni a kórházi csomagjainkat és ma fékeveszett módon nekiestem a Minka-ágynemű átmosásának és átvasalásának. (nomeg a fennmaradó raklapnyi tisztaruhának...)

Idén nem szeretnék úgy járni, mint két évvel ezelőtt, így utólag tragikomikusan alakultam a kórházban, ha jól emlékszem 4 hatalmas pakkal érkeztünk, amiből a szülőszobait és az enyémruhákat sikerült felvinnünk, a többit HuncApu párszor megsétáltatta a Pest-Fehérvár útvonalon, így hazajövetel előtt egy nappal cigölt be további 2 nagy bőröndöt, amiről szobatársaim nemes egyszerűséggel azt gondolták, zuram eképpen készül "ottfelejteni" minket a kórházba. Nem utolsó sorban, meg azt hittem a 4-5 napos benntartózkodás alatt kényeztető wellness hétvégén veszek részt,  hogy csak pár dolgot említsek: többféle olvasmánnyal készültem (többek közt Van Gogh életét vittem be, asszem fél oldalig jutottam... cöhh), több rendbeli váltás ruhával (ha sétálni támadna kedvem a kórház udvarán melegítő és hozzáillő sportcipő...), arckrémek, sminkfelszerelések és testápolók tömkelege (nappali krémek, alapozók, szemránckrémek, testápolók többféle bőrtipusra, hátha sebtibe megváltozik a bőröm típusa is a szülés következtében... ). Hazajövetelkor meg az volt a legnagyobb zokogós hisztim tárgya, hogy zuram elfelejtette behozni a régi farmernacimat és most mibe is megyek így haza szégyenszemre?! (nemtom mért hittem azt, hogy az a laza húszas ottmaradt a műtőasztalon... a kismamanacim éppenhogy egy pöppet volt nagy rám hazajövetelkor...) Persze, amire igazán szükségünk lett volna, a szőlőcukor, az kimaradt, de ez sem történt véletlenül, ennek köszönhetjük, hogy személyesen is megismerkedhettünk Zsóékkal.

Így most okosabban és gyakorlatiasabban készülök csomagolni, ezért is következzenek a száraz listáink memento-ként:

Minkalánynak való csomag:
- 6 db body
- 6 db rugdalózó
- 3 db kissapka
- kistakaró, hálózsák (ki tudja ez milyen fajta kölök lesz, Hunor első perctől nem tűrte a takarót magán, később már a hálózsákot sem...)
- pelenka (ebben a kórházban napi 3 db jár egy babának, viszont korlátlanul kapunk popsitörlőt, popsikrémet, köldökcsonkápoláshoz való alkoholt, hintőport, steril gézlapot, fülpálcikát...)
- 6 db textilpelenka
- fürdőlepedő (kifogókendő)
Hazajövetelhez: vastagabb sapka, vastagabb naci, vastagabb kiskabát. (vagy ha hidegebb lesz overáll), kocsiülés. De ezt nem fogom becipelni, csak összekészítem, ha gyün értünk apjuk, ezzel a csomaggal teszi.

Enyém wellness csomag:

1. szülőszobai pakk:
- szendvics, nasik (csoki, szőlőcukor, keksz), ásványvíz, homeopata bigyók gondosan feliratozva, mint anno (na ez egy másik bejegyzés lesz)
- wc papír, papírzsepi nagy kiszerelésben
- hálóing (sajátban történik az eksön), zuhanyzáshoz papucs, köntös, törölközők, tusfürdő, hónaljizgató
- barátnőm, a Tena Lady extranagy, hű kísérőjével: egyszerhasználatos hálós bugyival
- másik papucs, vegyük a normális lefolyást, mégse egy víztől csöpögővel szeretnék átköltözni a szobámba
- 1 rugdalózó, 1 body, 1 cérnasapka a kiskirálylánynak, mert nem kap benti cuccot
- személyes iratok (személyi igazolvány, lakcímkártya, házassági anyakönyvi kivonat, -ami már nem kell 300 napnál fiatalabb legyen- eltörölték!, Taj kártya, terhességes dosszié -benne a gondosan összekészített eddigi leletek+kismamakönyv-), fényképezőgép, telefon
- együttszülő apukának egy papucs és egy tiszta póló

2. wellnes napokra:
- 3-4 db elölgombolós hálóing (nemtom más, hogyan csinálta, de én általában zuhany és hálóing váltás után lettem rögtön foltos itt-ott...)
- fentebbemlített T. Lady és barátja családi körben, nagy kiszerelésben
- szoptatós melltartók, belevaló betétek
- tisztálkodási cumó (tusfürdő, sampon, 1 db arckrém idén elég lesz, fogkefe+fogkrém, hajkefe, wc papír, wc-re papírülőke)
- mellszívó, tejtároló poharak
- pohár, tányér, evőeszközök, mosgatószer+szivacs
- telefontöltő
- szoptatós tea (vízben oldódó granulátumot fogok beszerezni)
- hasleszorító bugyi
- és valami igazán könnyed olvasmány (megteszi a kötelező heti szaklapok bármelyike, pl. storry, hot magazin...)

A nagy tesóvárásban meg este döbbenten fedeztem fel, hogy Hunormanó immáron 13. fogú kicsirémmé lépett elő, előbukkant a jobb oldali fölső vámpírfoga (szemfoga) is. Mentségül max 2 napos a hír, mert akkor nem én sikáltam este a fogát.

Szerét ejtettük ma délelőtt a kombinált csomagomnak, elviekben vérvétel + uhu + hüvelyváladék + ctg lett volna, de hajnal hétre nem éreztem magamban az erőt, hogy végigcsináljam a sort, így a vérvételt a jövő keddi ctg-vel kapcsoltam inkább össze.

Minka komatózusan aludt, többszöri hasfelrázásra és Balaton szelet bevetésére sem volt hajlandó felébredni, így közel egy órán át pittyogott monotonul a pocakomon a kütyü, gyakorlatilag egy darab méhtevékenység nélkül. Nabezzeg, ha a tegnapi hidegfront közeledtekor lett volna a ctg, talán még szülésre is benntartanak, egész dezsavüm volt intézkedés közben meg-megállva, fájásokkal tarkítottan, levegőkifújásokkal gazdagon megspékelve. Most már tényleg össze kellene állítanom a kórházi pakkunkat, erről jut eszembe...

Az ultrahang meglepetéseket tartogatott több szempontból is. Elsőként kisasszonka végre-végre a saját korának megfelelő méretekkel rendelkezik, ráadásként napra pontosan! A másik észlelés sajna, már nem ennyire pozitív: a monitor nézegetése közben a doktorbácsi, miközben diktálta a méreteket, egy eddig sosem hallott mondattal zárta a leletet: jobb láb varus állásban. Persze, azonnal rákérdeztem, hogy ez mit is takar, mire könnyedén rávágta, ez azt jelenti, hogy nincs elég helye a leánykának és befelé fordítja  bokától a jobb lábát a leányzó, azaz csámpás. És ilyenkor mi a teendő? Leginkább semmi, tornáztatni kell, esetleg speciális cipők és kinövi viszonylag rövid időn belül... A dokibácsi érezhette rajtam a feszültséget, mert ugyan nem járna, de felajánlotta, a jövő heti ultrahang mellett ösmét rápillant Minkaleányzó böcsös csülkeire.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 92 mm
HC (fejkörfogat): 322 mm
AC (haskörfogat): 303 mm
FL (combcsont): 71 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány.  Jobb láb varus állásban (bővebben erről itt olvasható/látható, kicsit utánaolvasva nem dobódtam fel a dolgoktól...). Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2870 gramm.
Vélemény: Grav. s. 36+0 a biometriai adatok alapján.

Minka feje, nagyon lent van már, igencsak beékelődve (ezt mondjuk érzem is rendesen...), méhszáj még zárt ugyan, de már felpuhult. (ez azt jelenti, hogy ugyan még nem nyílt ki, de már nem is zár olyan szorosan). És ez jóóóó!

... most már nincs Benned büszkeség és sértettség, mint ahogy bennem sem maradt még foszlányaiban sem... miért kell elveszítenünk valakit ahhoz, hogy meg tudjunk bocsájtani, hogy megtudhassuk, mennyire mélyrőljövő szeretettel is szerettük őt? miért kell előbb elengednünk ahhoz, hogy aztán visszatérhessen és körülölelhessen bennünket? hogy beburkolhasson a szeretetpajzsával? bennem még csak kérdések vannak, de Ti odafentről, Ti már tudjátok a válaszokat...

Talán egyszer majd minden a helyére kerül...

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

Nálunk az esti rutin éppen aképpen zajlik HuncApu délelőttös-é vagy délutános rabigában vagyon éppen. Ha délelőttös (legyen ez az A verzió), a fiúk délután elcsavarognak pár órára, iylenkor végre egyedül lövöldözhetek kedvemre maradhatok a gondolataimmal, bambán olvashatok, esetleg szunyhatok egy húszperceset. Ha délutános a ház ura, (ez a B verzió) akkor van a nehezített pálya: a kettecskén töltött délután, ami estére nyűgbe és fáradtságba csap át. Ez az állapot akkor kulminálódik, amikor Huncmester előbányássza bárhonnan is a telefonomat, megjelenik vele, a kezembe nyomja és félre nem érthető módon kiadja a parancsot: Táti. (föl kell hívni az apját). Ilyenkor HuncApu pár szavára lecsitul, hevesen bólogat, majd angyal és kismama kímélő üzemmódúvá válik.

Este sikerült egy kaputelefonos Táti hívást elcsípnem: (kisszék odatol, Hunc feláll, kagyló leemel és már mehet is a szpícs... azon még nem gondolkodtam el, hogy vajon ezt a beszédet az utca előttünk elhaladó népe is hallja-e?!)

Az utóbbi napokban életre kelt bennem egy másikén. Normális pillanataimban riasztónak tűnik ez a valaki, aki olykor-olykor kölcsönveszi a testem, eltorzult arccal képes a legapróbb dolgokért is vészvijjogó hangon sipítozni, majd magába roskadva bűnbánóan zokogni. Mert türelmetlen, mert nehezen mozog, mert ami eddig oly könnyű minden napi rutin volt, az mára teher, és ez a teher nagyon idegesíti az egyiként, aki mindezidáig abszolút zökkenőmentesen vette az akadályokat.

Nehéz lehet most a körülöttünk élőknek. Néha már attól lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy rámnéz a kismackó azokkal a fürkésző szemeivel: vajon Náni éppen milyen állapotban leledzik, harap-e a szavaival vagy ugyanolyan mókásnak ítéli a huncutkodásokat mint eddig? Mert segítő kezek most is akadnak, és a máskor oly viccesnek ítélt közös sütés-főzések, többórás lenti bevásárlással egybekötött kolbászolások, újabban idegpróbák. Legalábbis a másik énem számára.

Feszültség-levezetésként újra leporoltam a többéves pókhálót az egyik kedvenc blogomról, ahol a komoly odafigyelést igénylő játékoktól elkezdve a párperces agymenésekig minden megtalálható. Csakúgy, mint az egyik közösségi portálról csokorbagyűjtött lövöldözős egypercesek. Azóta esténként így kapcsolok ki. HuncApu szerint ha íly bambán is látott volna meredni megboldogult lánykoromban, nem biztos, hogy valaha is lánykérésre is sor került volna. Szerintem meg Minka minimum Lara Croftként fog kipattani belőlem, ha eljön az ideje. Ennyit a pocaksimogatós ejtőzéses könnycsorgató babazenékről.

Apropó idő: amikor Huncra vártam, a védőnéni akkurátusan kérdezgette tőlem, vagynak-e már jóslófájásaim? mondtam, nekem olyanom nincs. Ahogy visszaemlékszem, valóban nem igen volt. Nem úgy, mint most: napi rendszerességgel tevékenykedik a méhem, hol fájdalmasabban, hol lájtosabban húzódik össze, ma reggel konkrétan a tipikus nehéznapokbéli derékfájásra ébredtem, sőt bele is szőttem az álmaimba, takargattam a derekamat, hoyg meleg hatására elmúlik a fájdalom, aztán magamhoztérve döbbentem rá, ez most nem az. HuncApu egyelőre blazírt nyugalommal kérdezi meg minden egyes fölszisszenésemre, hogy na, mi van, ma szülünk?

Huncmester kikeveredett a ződcsiga időkből, újra fitt és mozgalmas. Igaz, ma kisebb attrocitás érte őt a játszótéren, egy kisleányka rózsaszín motorjáért harcolva, majd leharapta csöppöm ujjacskáit, 8 napon belül gyógyul, a lelki traumát is látszólagosan már kiheverte. Új elfoglaltsága a szerepjáték: a legváratlanabb helyzetekben egyszer csak elkezd ugatni, nyelvet nyújtogatni (harapdálni, kezet-lábat nyalogatni!), és hosszú percekig képes kutyát játszani. Hogy honnan ismeri ennyire a kutya szokásait rejtély, hiszen két macskánk van, azok meg nem ilyenek... (sőt, vauvauvau-olva meg is kergeti őket... esküszöm Frakkot még nem látott!). Íme egy rövidke kutyáskodás, kivételesen ma fotogén és videogén hangulatában leledzett:

Minka érezhetően megszelídült. Napközben néha-néha jelzi ébrenléteit, általában közvetlenül étkezéskor. Nem tehetek róla, de folyton a Nicsak ki beszélre asszociálok, lelki szemeimmel látom ahogy rángatja a köldökzsinórt, hogy hé anyu, ebből még küldj le egy adagot! Esténként táncbemutatót tart, a tegnap esti laza két órás bemutató volt, kis csuklással tarkítottan.

Szerdán uccsó védőnő látogatás, megkapom a Minka kezdőcsomag receptjeit. Hihetetlen. Jövő hét kedd első ctg. És azt álmodtam Minka természetes úton született, könnyedén, ügyesen, méltósággal... És most ezt mantrázgatom...

... talált el egy képzeletbeli játék, melynek lényege volt, hogy merjünk nagyot álmodni, merjük leírni, majd 1-2-3 éven belül tekintsünk vissza rájuk és konstatáljuk: mennyire vonzottuk be őket, mennyire teljesültek legtitkosabbjaink avagy esetenként mennyire ellenkező irányba indultunk el, mennyit változtunk.

"1 év múlva, 2009. október 23.:
Elsőszülöttem csodálattal lesi a KisTesót, szívélyesen próbálja játékba invitálni, aki ugyan még csak rövid ideje érkezett közénk, mégis kellően felkavarta unalmasnak eddig sem nevezhető életünket. A majdnemkétéves Huncmester már vidáman csicsereg, a környéken mindenki ismeri,  és szinte szusszanásnyi pihenőt sem engedélyez sem nekem, (ennek hála, KisTesóra várva, nem is dobtam magamra egy laza 20-ast), sem a felfutó rendelőben sokat dolgozó HuncApunak. Üres perceimben burkolatok, falfestékek és lakáskiegészitők prospektusát bújom... hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat..."

S hogy mi az, ami megvalósult belőle?

Hunor egyelőre még a pocaklétben élő Minkalányt lesi csodálattal, kínálgatja mindenféle földi jóval, csőrös pohárból vízzel, kekszdarabkákat dugdos a köldökömben, jajjneki, ha egyszer szabadlábra kerül... nem ússza meg a kiflicsücsköt, akárcsak Sóginő anno HuncAputól. 
A majdnemkétéves Huncmester már valóban vidáman csicsereg -a maga nyelvén- és a környéken is hírös, ismert. Laza huszast sem dobhattam magamra (asszem 5-öt sikerált ezidáig mindösszesen), a megálmodott szusszanásnyi pihenő hiányában. Zapjuk sem pihen, az előbb említett okoknál fogva, és valóban sokat dolgozik.
És igen... valóban prospektusokat bújok, igaz a költségvetésünkbe nagyálmok nem férnek bele, én mégis álmodozom, hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat...

És hogy mit érzek most?

Az arcomon forró könnyek folynak végig, mert boldog vagyok, mert úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna, mert a nehézségek ellenére itt vagyunk egymásnak és én már másra nem is vágyom... talán csak annyira, hogy adjanak az Égiek kellő erőt óvni és szőni a csodahálót magunk köré, mely megtart és megvéd mindentől... mert csak így alkothatunk mi megbonthatatlan egységet...

Merhogy valami szemmel láthatóan megindult a kölökben (és most nem az orrából megindulóra gondolok). Az elmúlt napokban egyre többször nevez nevén tárgyakat, melyeket eddig sosem tett. Persze 98 százalékban még mindig a maga alkotta nyelvezetet használja a külvilággal való kommunikációra, ám bátorít a gondolat, hogy mégiscsak hamarabb fog bezsélni a szépokosnagy Bátyuska, mint Hugica.

- kezdetben vala ugye a dziz (víz), ami mostanság litylity lett, ebből én messzemenően azt a lelketsimogató következtetést vontam le, hogy sikerált átörökítenem beléje egy leheletnyi humán beállítottságot, hiszen első szavai hangutánzó szavak... (profánabb magyarázat: enyém rosszokás az ágy mellé készített ásványvízes flakon, amit nemes egyszerűséggel meghúzok, gluttygluttyolva...)
- TÁTI- még mindig az apa, apu hívószava, egy átlagos napon 298ezer 643szor hangzik el, még akkor is, ha apjuk éppen itthon is leledzik, ám mégis valamely oknál fogva csippan a kapucsengő, Hunc akkor is angyali mosollyal megüdvözülve tátizik hosszasan (akik látták a Vejedre ütököt, annak ismerős lenne a Táááá-Tiiii hanghordozása... igen, éppúgy artikulálja, mint a kissrác az első szavát...). Jó csaliként szolgál hazacsalogatáskor a térről. (gyere, mert Apa már otthon vár minket... szem felcsillan, Táááátiiii, és már jön is... egy újabb 10 méteren simán és zökkenőmentesen...)
- náni- no, ez lennék én... ritkán hangzik el, de olyankor odabújik és feszíti hozzám a kistestét... könnycsalogató, hiába is bagatellizálom el... Ez a hívószó akkor is, ha valami nagy okosságot csinált (pl.felmászott valahova, ahonnan nem tud lejönni, kinyitott egy fiókot, amit nem tud visszatolni, ám már nem bír tartani sem...)
- nem, sőt nemnemnem- elég egyértelmű, nem is ragozom
- hinta
- jó, sőt jójójójó (a hosszított verziót én használom, ha telefonálok... )
- hámm - a gyengébbek kedvéért a mutatóujját ilyenkor behelyezi a mandulája tövéig
- kis odafigyeléssel fellelhetők még szótövek a kifejezéstárában, de ezeket olykor a saját belemagyarázásomnak érzek. (ma = alma, Atyi= Matyi... ööö, ma néztük meg a Matyibarátot vidión, Miii= Minka, Luuu= Lilu, szavak helyett inkább mutogat-gesztikulál- jelbeszél)
- ányi, ányim (elvégre hamvas kétévesense köll kijelölni a tulajdonjogokat, birtokos névmás: enyém)
- vava - nem és nem hajlandó kutyának hívni szegény párát továbbra sem , ja és Vukot is vavának hívja
- brubrubru - motor
- bruá - autó (hoppá! van ám itt megkülönböztető jelzés!)
- dá - a nyomaték kedvéért bólogat is hozzá, igent jelent
- tutyitutyitutyi, tututyi, gyitágyi és társai (ismeretlen értelemmel rendelkeznek, talán évszázadok múlva a Hunor-kutatók megfejtik...)

És ilyen az, amikor végképp megszűnik a zárt ajtók biztonsága...

Édes terhem egyre többször okoz hát- és derékfájást mostanában. Annyira szitaaggyal funkcionálok olykor, hogy néha magam is rácsodálkozom, miként is koordinálom a mindennapjainkat, viszonylag egy normális mederben?! Szóval, ész nélkül bújom pár napja rövidke szabadidőmben az oldalakat, mit is ajánlanak a hozzáértők, miként is lehetne talpon kibikkelni ezt a hátralevő időszakot, minimálisra csökkentve a fájdalmat?!

Ma bukkantam erre a csodatalálmányra, ami a hastartópánt névre hallgat, és ugyebár a fogyasztói társadalmon prominens képviselőjeként (bár már haladok és igyekszem tudatosnak is lenni olykor-olykor...) bizsergett a tenyerem a megrendelés gomb körött cikázgatva az egérrel, hogy én akkor ezt most de azonnal. Aztán eszembejutott, hogy mintha Hunorra várva és kicsivel több kilót magamra kapva igen sokszor fájdogált volna a hátam és mintha valamit hasonlatos szerkezetet beszereztem volna akkor is... éppen kettő perc volt, amíg rátaláltam a szekrénybe, illatosra mosva és elcsomagolva, jobb napokra várva. Fölcsatoltam, azóta jóóóó.

Hunornál mára eltűnt a folyamatos és vízszerű orrcsordiga, van viszont két vaskos állandóan kikandikáló ződcsiga helyette. Fújja az orrát önként dalolva, amennyiben kilátásba helyezem, hogy különben szívás következik, ám ez néha kevésnek bizonyul, így marad a brutálisabb verzsön: kergetem a kölköt a hónom alatt az orrszívó-tengervízes sóoldat- orrcsepp kombóval (no, aki kitalálta, hogy a csöpögtető üvegből készüljön, annak áldassék az neve...), majd a leglehetetlenebb helyeken elkapom (bejárati ajtó előtt, hogy szépen visszhangozzon az a négy emelet...), lefogom, befújok, leszívok, becsöpögtetek. És minden megy is tovább. Persze vigyorogva. Csak hogy mégjobban érezhessem magam.

Minka egy kérésem máris lenne: szépen érleld átjárhatóvá odabent a könnycsatornádat! Köszpussz.

Isten hozott,
Ölelésért nyújtózó
aprócska karok,
szunyókáláskor
félig lehunyt kis szemek.
Isten hozott,
apró kezek
és apró lábacskák,
édes kuncogások
és mosolyok.
Isten hozott egy világban,
mely csak rád várt...
hatalmas szeretettel!

Nagyon sok szeretettel gratulálok Naninak és Nórinak, nagyon gyorsak és ügyesek voltatok! Boldogságos életet és minden szépet és jót kívánok Nektek, hosszú és rögös volt az út, de immáron mindenért kárpótolnak ezek az apró mindennapi csodák, amiket óhatatlanul becsempésznek falatnyi tündéreink az életünkbe...

Még minidg nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy Hunor könnycsatornamosott szemváladékozása minden esetben ómen, a rákövetkezendő nap taknyolódását előzi meg. Ilyenkor inkább igyekszem nem tudomásul venni, majd másnap rádöbbenek, hogy na, igen, tegnap váladékozott a szeme...

Éppen ezért este már érezhetően teli légutakkal fektettük le, én bíztam benne, hogy reggelig zökkenőmentesen alszunk, főként úgy, hogy zapjuk hajnalhasadásra ment műteni. Háperszehogy 4-kor riadóztatott a kisember, kicsit megelégedettséggel töltött el, hogy most nem engem, hanem az apját. Mondjuk dosztmindegy, mert szenvedő a férfiember, így végig aktív tanúja lehettem lágyszívű emberem elhajlásának, így egymás után kétszeri különkiadással jelentkezett virradat előtt kislakunkba az új kedvenc Lúdasmatyi, valamint felváltva kért vizet, orrtörlést, új vizet, több helyet kettőnk között... én közben igyekeztem félálomban maradni, így csak pár jópofa mondat volt képes beszivárogni a meséből álmaimba (férjem nékem sose vót, aki vót, meg rég meghótt -mondá a vajákosasszony).
Kis idővel később hallom, hogy csipog apjuk telefonja, látom, nem mozdul rá, gondoltam, biztos hallja, mindjárt kel. A következő kép, az eszméletlen horkolás: félnyolc, banyek, elaludtunk, átnyúlok, rázom a hitös uram... helyén a dedet, ugyanis ő horkolt ilyen férfiasan és kába bambasággal nemérti, mit akarok. Aztán, ő visszaalszik, én meg nem bírok. Megkávézom, várom, hogy ébredjen. És naperszehogy fél 11-ig nem teszi meg. Nembaj, közben email restanciákat válaszolgattam meg és csevegtem a neten. Amolyan nőcisen, mint rég.

HuncApu délután töredelmesen megvallotta: neki ilyen csapnivaló éjszakája gyerekkel még sose volt. Sokmindent visszanyelve, szerényen megjegyeztem: nekem több mint egy éven keresztül mindegyik ilyen volt. És nemsokára újra ez jön. Megcsillant a szemében a tisztelet (vagymi?) fénye.

Az időváltozás eredményeként mára megszűntek a fájások, örülünk, még nem szeretnék szülni. Az elkövetkezendő hetek sűrű programtervezetébe ez most nem fér bele. Kicsit emancipált kárrierista nőcisre véve a figurát, a jövő hónap vége felé keresek egy szabad estét az eset lebonyolítására...

Most pedig tessen aggodalmaskodni és drukkolni ezerrel Naninak, aki már a kórház felé tart, hogy életet adjon kiscsodájának, Nórinak!

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.

Pár évvel ezelőtt Barátosném óvva intett attól, hogy a náluk tartózkodásom alatt, akár egyszer is hódoljak akkor még napiszintű szenvedélyemnek, a körömrágásnak, ugyanis Körösztgyermekem éppen az utánzós kismajom-korszakát élte. Hittem is meg nem is, hogy ennyire lehet ilyen, így most derült égből ért a villámcsapás, hogy Hunor pár napja furcsa új szokásnak hódol: körömrág. Gyors magambatekintés után be kellett látnom, ezt bezony itthonról szívja magába: az utóbbi hetek idegörlő feszültségbombáinak, egy-két-körmöm és börkém látta kárát... nodemost, hogyan is tovább? Mert a kezdődő dackorszak eme új szenvedéllyel számomra szinte kezelhetetlen párost alkot, de legalábbis mindenképpen nagy feladat elé állít: azaz, ha valamit nagyon tiltok, túlzott körültekintésem kicseng a hangomból és Hunor huncut vigyorral csakazértis megteszi, ha szemet húnyok és igyekszem kevésbé foglalkozni a dologgal szinte figyelemfelkeltés nélkül kivenni ujjacskáit a szájából, (valamint önmagam felett is önuralmat gyakorolva tudatosan odafigyelni, hogy semmi tiltólistást a gyerek előtt...), akkor pár pillanat múlva, zavartalanul rágicsálja tovább karmocskáit. És sajnos már vannak áldozatai... Még keresem a tuti megoldást, következő lépésként, ma rövidre vágom a körmeit (hátha csak a hossza zavarja?!).

Arról meg csak halkan tennék említést, hogy bányászik is a lelkem, kincset keres a kétlúkú vájatban... node legalább ezt nem tőlem látta...

Hétvégén őszbúcsúztató, Minaszületés előtti termálozáson vettünk részt. Háááát, egy kétévessel inkább volt fárasztó, mint pihentető, ellenben Hunor nagyon élvezte a pancsolást, a játszóházat, az óriási idegennyelvű gyerektársaságot, ami körülvette.  Bebizonyosodott a szemem láttára, hogy szerelemben és gyerekjátékokban nincsenek nyelvi akadályok, úgy elkommunikáltak a szlovák-német-magyar gyerkőcök a saját nemzetközi nyelvükön, hogy öröm volt nézni, mi szülők, csak zavartan vigyorogtunk kínunkban. Játszani továbbra is egyedül játszik, ellenben igénye van arra, hogy mindezt társaságban tegye, szívmelengető nézni, ahogy a nagyobbaktól ellesi a mozdulatokat, a játékok hazsnálati technikáit. Így történt, hogy Hunc 120 darabos, 5-6 éveseknek való puzzle-t próbált meg kirakni, valamint a hegesztőszemüveget hosszú perceken át képtelenség volt leimádkozni a fejéről.

Ma bebizonyosodott, van egy újabb biztos pont az életemben. Azt gondolom, jól sikerült nőgyógyászt választanom, csúszásban, 2 sürgősségi császár között, a lehető legjobb stílusban tudta kezelni, a hisztéria szélén táncoló, harmincakárhányhetes kismama mivoltomat.

Azt már meg sem említem, hogy többórán át várakozva, olvasgatva, gondolataim ezerfelé cikáztak, és ügyesen sikerült fölspanolnom magam a kétségbeesésig. A múltkori szülésnős látogatás kapcsán, azt az aprócska tényt kifelejtettem a bejegyzésemből, hogy amennyiben a szülésem átcsusszanna mégiscsak decemberre, így a szimpatikus rutinróka szülésznő nem tudna vállalni, mert decemberben nem vállal szülést, szabadságon lesz. Ez volt az elsődleges kérdésem drágajódoftorúr irányába, hogy ugyan jósolja már meg, mikor is fog kibukkanni ez a Minkalány, és mi a véleménye, merjem-e így bevállalni rutinróka szülésznőt?! A szülés időpontjáról bővebb tájékoztatásért a Jóistenhez irányított, ellenben azt javasolta, nyugodjak meg, elég nagy kórházban készülök gyereket világrahozni, akad itt még pár szülésznő. (És a legfontosabb: ő itt van biztosítékként, hát nem elég ez nekem?!) Rögvest ajánlott is egyet, akivel szeret együtt dolgozni és akiről kiderült, szintén nem vállal decemberben szüléseket, mint megtudtam, azért nem szeretik a decemberi hónapot, mert mi van akkor, ha elcsúszik a dolog karácsonyig?! na, mondjuk az éndolgom, tuti nem fog odáig elcsúszni... (azért csak halkan megjegyezném, ez nem kimondottan a szívességkérés kategória...)
Hármaska szülésznő intrója hagyott némi kívánnivalót maga után, viszont a beszélgetésünk egész tűrhetően zajlott, így eldöntöttem magamban ő lesz a talonszülésznőnk. Mert maradnék az eredeti rutinróka mellett, és így, ha mégis átcsúsznánk decemberre, lelkemrajta, megnyugodhatok.

Doktorbácsink annyira látta rajtam a kiborulásközeli állapotot, hogy kérés nélkül elárasztott pár bűbáj Minkafotóval, miközben végig dícsérte a leányzót, hogy milyen szép húsos baba... öhm, mindenhol.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 88 mm
HC (fejkörfogat): 316 mm
AC (haskörfogat): 286 mm
FL (combcsont): 67 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2200 gramm.
Vélemény: Grav. s. 33+6 a biometriai adatok alapján.

És hogy ezek után most hol is tartunk? már magam sem tudom... Ami biztos: az első ctg-m dátuma november 3. És hogy most három napig bírjam ki meglapogató drágajódoftorúr nélkül, mert elutazik...

Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...

Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...

Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a  polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.

Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.

És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.