Túléltük. Buzgómócsing Anyuka oldalam előrevetítetten kicsit túlvállalta magát (2 kiló kenyér szendvicsei és két kiló liszt kakaóscsigái), talán ennek köszönhető, de a délutáni ovibuli külső megfigyelőjeként voltam csak jelen. Legalább fotóztam.

Volt konflisozás a faluban (még szerencse, hogy én ekkor javában nemvoltamkész, így akár még azt is elsüthetném, hogy voltam annyira gondos, hogy a falu legelőnyösebb pontjáról fotóztam, a teraszunkról):

majd egy egyórás táncház következett, melyen ha részt vettem volna a tűző napon, 5 kilóval könnyebben és egy újszülöttel gazdagabban zárhattam volna a napot:

Mici képviselte családunkat a kifutón, akinek annyira tetszett a táncmulatság, hogy egészen közelről szívta magába a népzenei ütemeket. Mindeközben megéhezett legényünket lefotózhattam sármos amorozzó hangulatában (háperszehogy cicává arcfestett Szonjával).  Igazság szerint legalább tucat kép készült elsőszülöttem idétlenebbnél idétlenebb bazsalygásairól, melyeket olykor bandzsulással párosított, de ezeket inkább megtartom a későbbiekre, addig is szövögetem zsarolási terveimet.

A tombolák sorsolását izgatottan vártuk, az apró játékok/kiegészítők mellett voltak igazán komoly nyeremények (étterem-fagyizók-cukrászdák felajánlásai, kozmetikai kezelések, és mi itthon azon rötyögtünk, -mert perszehogy óhatatlanul is szmk-s lettem-, hogy jövőre lesz állatorvosi csomag is a nyerhetőek között). Egész szépen gazdagodtunk a fellelhető összes törékeny, javarészt kerámia alkotással (lett teakiöntőnk, üveghattyúnk, rózsaszínbohócos perselyünk), végül már csak én izgulhattam a sorsolás kimeneteléért, mert a gyermekeim cserbenhagytak és leléptek motorozni. Kismicit meg tiszteletbeli óvodássá és túlélővé minősítettük, együtt motorozott-homokozott-csúszdázott a nagyokkal és végigkunyerált mindenkitől minden élelmet:

A tombolán nyert esernyőnknek majdnem gyakorlati hasznát is vehettük hazafelé jövet, de persze annyira adta magát a dolog, hogy Huncos még kicaplatott a nagyernyővel a teraszra és Hugival szarrá áztak kipróbálták a lehetőségeiket fürdés előtt.

Ringató-altató senkinek sem kellett, fél 8-ra régnemhallott csöndbe borult hajlékunk.

Nem tudom, mikor lepődtem meg jobban, amikor Hunor lehülyézte a húgát, vagy amikor pár perccel később lerohadtozta.

Az igazi pofáraesés azonban akkor ért, amikor Hunor laza csuklómozdulattal képen törölte a szomszédközért eladólányát, mert az arra kérte, ne dobálja a zacskós mirelitet, mert kiszakad.

Röviden: ÍGY, bővebben alant, érthetőbben: azt hiszem, elfáradtam egy kicsit.

1. Anyák napja: -házi verzió: szüttyögősen zokogósra sikeredett, mert a  hitös kivárta azt a lélektani pillanatot, amikor már nem bírtam tovább a soromra várni (az állatok/embergyerekek már túl a reggelin) és elduzzogtam zuhanyozni, ahol önsajnálatot gyakoroltam és jól kibőgtem magam, majd amikor totális meztelenségemben alsónemű után kutattam, ők hárman betotyogtak kézenfogva, Hunor cinegehangon Boldog Anyáknapját kívánt, Kismici meg csak vigyorgott és jó szorosan ölelt meg cuppogósan teleszájas nyálpuszikba borított
-ovis verzsön ma délelőtt: itt kuckósított ünnepség zajlik, az anyukák előre megbeszélt időpontra érkeznek, az óvónénik vezényletével egy előre elkészített, az ünnepnek megfelelően feldíszített kis kuckóba mennek, ahol a gyermök énekkel/verssel/saját szavakkal köszönti idösanyját. Nálunk a történet több ponton elcsúszott: elkövettem ugyanis azt a hibát a rutintalanok bájával, hogy egy délelőtti féltizenegyest céloztam meg. Hunor még kicsi, és akárhányszor is hiszem azt, hogy mekkora nagyfiú is ő már, mindig ráébredek, hogy ő még csak egy hiperszenzitív hároméves. A ránehezedő stressz súlyától megvadult az én kiscsikóm, ütött-vágott magakörül, majd elsírta magát és belémfúrta a fejét. Nem volt jó érzés ezt látni, mert életemben először éreztem azt, hogy tanácstalan vagyok, hogy nem tudom csitítani, megnyugtatni, és azt, hogy ott és akkor nem is az én dolgom volt ez. Andinéni gyakorlottan kezelte Hunor kitörését, a háttérben kellemes zene szólt, lassan mindannyian megnyugodtunk, Huncos választott nekem egy kiültethető virágot, és végül megkaptam az általa készített batikolt terítőt is, amit saját maga és egyedül készített több napon át és abszolút váratlanul ért, mert még el sem szólta magát, de már nem volt hajlandó ebédre ottmaradni az oviban, haza akart jönni velem, fáradtságra hivatkozva.

Az úton együtt elénekeltük az orgona ága, barackfa virágát. És ismét csurogtak a könnyeim.

2. Minden külső behatás késként hasít belém, fáj a bőröm, még az érintés is égeti.  És teszi mindezt bármilyen különösebb ok nélkül. Ha éppen nem ficeregne/csuklana egész nap a pocakomban a neve is van már KisMucc azt hinném éppen premenstruábilis korszakomat élem. Ennek köszönhetően egész nap szortyogok, homályosan látok és gombóccal a torkomban közlekedem. Ugye nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljam, hogy örökmosolyú Kámici ma mért sírdogál, elégedetlenkedik, drámaian zokog egész nap?

3. kinyiffantottam a kedvesbarátnőmtől kapott orchideámat, nagyon odavolt szegénykém, gondoltam teszek ma egy próbát és elviszem a virágosnénihez hátha újraéleszthető még, vagy tud valami ősi rigmust amit a szottyadt leveleire olvashatna. Állítólagosan agyon szerettem, megfojtottam a túlzott gondoskodásommal. (és ez persze a legjobbkor érkezett, mert alig gondoltam tovább, hogy ez mit is jelenthet...)

4. hétvégén Zebrus, arany malacunk is átkelt a Stüx folyón, így most az éjjeli mosdójáratok alatt már csak hallucinálom a sikításait. (tujánk árnyékában lelte  meg örök nyugodalmát)

5. labilissá vált az itthonról is végezhetőm, és ugyan az elmúlt évek alatt többször farkast kiáltva emlegettem, hogy sokkal jobb lenne nélküle, mint vele, most mégis  leheletnyit kétségbe-ejt és elgondolkodtat. Egyfelől azt érzem, hogy igenis szükségem volt arra a szálra a külvilággal ahhoz, hogy megőrizhessem az önállóságomat, a saját életem egy apró darabkáját, másfelől meg a végekben mindig benne van egy új kezdete, egy totálisan más lehetősége. Hagyom még ülepedni, de gondolatok vannak és talán mégiscsak behódolok és elfogadom a közvetett ajánlatokat, vagy pedig egy egészen más irányba indulok.

Szerettem volna egy névnapi piskótát összedobni, de a fentiek tekintetében már azt sem merek, mert vagy nem nőne fel, vagy leragadna, vagy a közepe nyers maradna. S hogy milyen névnapot is ünnepelünk ma? Hát Zsigmondot, hétköznapibb nevén KisMucc közlegényt, akinek pár napja azt tanácsolta az okos bátyja, hogy jöjjön ki játszani és este menjen vissza. Hogy már most ennyire szófogadó-e vagy a változékony időjárás teszi-e nem tudom, de két napja vízszintbe-görcsölve-magnéziumolva létezem. No, ennek sem örülök igazán, ettől még megfosztottabbnak/kiszolgáltatottabbnak érzem magam.

Egy hét láblógatós pihenésért sok mindenre hajlandó lennék.

Tegnap megejtettük a kötelező (de minek?, ha köztudottan elévült és már informatívnak sem nevezhető) AFP vizsgálat vérvételét. Persze, nálunk soha semmi sem működhet zökkenőmentesen, a kérőlapról lemaradt pár adat, körtelefonok árán sikerült magamnak utólagosan ráírnom. (és juszt is megemlékezem arról, hogyan is született naplószám a kérőlapomra: aszongya a nőgyógyász: mi a kedvenc száma? mondom öööö, -majd- hogyan?, akkor írja rá 227. oké. köszi, helló)

Ma a bürokrácia szatirikus csapdájába zuhantam, ugyanis telefonon nem kaphattam információt érdemben, de mivel éppen arcüreggyulladással pihenek idehaza, nehezemre esett bekocogni az írásosért, így ösmét pár körtelefon, hogy kiderüljön nagyon magas lett az AFP eredményem, -ez nyitott gerincre vagy/és agyhiányra enged következtetni, hogy csak párat emeljek ki, egyik se komoly, ugye-, hogy aztán kiderüljön, nem lett átszámítva az eredmény, és amúgy meg az átkonvertált szerint már minden rendben. (és ha valaki továbbra sem érti, miért választják egyre többen az otthonszülés intézményét lassacskán szívesen elmagyarázom...)

Szóval vagyunk, a kicsik jól, én iszom a különböző gyógynyálakat meg nyákoldókat, meg inhalálok, meg borogatok és hiszek abban, innen már csak kifelé van, és megúszom antibiotikum nélkül. (persze ma volt ovis nyílt nap, és a szívem egész délelőtt egyre jobban  facsarodott aszaltgyümölccsé, ha arra gondoltam, hogy mialatt én éppen fetrengek a nagyágyba, az elsőszülött kisrókám egyedül kell helytálljon, miközben a kortársai szüléi könnybelábadva figyelik fejlődő magzatukat... aztán mikor érte mentem és bocsánatot kértem azért, hogy nem lehettem ott, átölelt és hozzámbújva mosolyogva, csak annyit mondott, nem baj, anyuci... )

Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

Ha reggel nem itt kezdek, talán el is felejtettem volna, hogy Rókabéka éppen ma négy esztendős és talán semmilyen különösebb jelentőséget sem tulajdonítok annak, hogy ma történt ez a nagy esemény. Pedig véletlenek ugyebár nincsenek.

A Szonjás időszámításunk óta naponta többször mesél arról, hogy milyen is lesz az, amikor ő óvodás lesz. Ma korán keltünk, a nevelt lányaink miatt, és teljesen meglepődtem, amikor Huncos közölte, hogy akkor ő öltözik és megy az oviba. Éreztem, hogy komolyan gondolja, így felhívtam Jutkanénit (mehet-e?), meg Szonja apukáját (tutira megy ma a lánya?), és minekutána mindkét helyről zöld jelzést kaptunk, megbeszéltük, hogy Apjuk viszi, de ő megy is tovább dolgozni, és egyeztettünk, mikorra menjek érte. (az ebéd előttit választotta). Váltás ruhát csomagoltam, valamint a másik felem lelkire kötöttem, mindenképp értesítsen a történésekről (volt B terv is természetesen: ha mégiscsak meggondolná magát a fiatalember a kapuban, akkor max 10 percen belül érte is tudok menni). Az idő ólomszárnyakon pergett, percenként lestem a telefonomra van-e térerő, nem maradt-e lehalkítva, de már 9 óra is elmúlt, és nem csörgött a dög. Ekkor nem bírtam tovább felhívtam a hitöst, aki nem is értette mért zaklatom, amikor minden a legnagyobb rendben zajlott, Rókabéka maga vetkőzött, futott be a csoportjába, és még a búcsúpusziért is kuncsorognia kellett. (persze itt is volt B terv: óvónéni tudta a telefonszámom, ha úgy ítélte volna meg, hogy Hunornál valami nagyon nem kerek, hívott volna, hogy bemehessek)
A délelőttöm furcsán telt: egyfajta indokolatlan csönd jellemezte, valamint sikerült az átlagos 10 perc helyett 1 perc alatt abszolválnom a mosogató- illetve mosógép elindításának szakfeladatát, megírtam a blog-bejegyzésem röpke negyed óra alatt egy egész délelőtt szakaszossága helyett, többször kilátogattam a fogadott négylábú gyermekeimhez, megválaszoltam pár ezer éve halogatott levelet, lebonyolítottam egy-két barátnős beszélgetést és hipp-hopp máris 11 óra lett. Közben Kismici aludt egy délelőttöset, felöltöztünk és csakcsajok nekiindultunk a 10 perces útnak az oviig. Minkuci már hetek óta nem hajlandó babakocsizni, mindenhova kétlábon jön, ami a haladás hatékonyságát igencsak lecsökkenti. Hunor mellett abban az elkényeztetett helyzetben voltam, hogy benne bízhattam, tudtam, sosem megy le a járdáról, akármilyen gyorsan is motorozik/biciklizik, míg Kismicit ezer szemmel kell figyelni, mert elég egy óvatlan pillanat és menekülőre veszi a figurát, természetesen, ha tehetné, egyenest az útra futna ki.

Amint beértünk az oviba, már láttuk, hogy a kicsik az udvaron játszanak, próbáltam megkeresni Huncost a szememmel, de sehol se láttam. A másik csoport óvónénije elkapott, mesélte, hogy minden rendben volt a kölökkel, még nem igazán érti a csoportok közti különbséget, ugyanis vígan átjárt a Holdacskából a Napocskába, ha éppen ott volt valami fogáravaló játék, és vice versa.
Andinéni beszámolt arról, hogy 11 magasságában megkérdezte Hunc legörbülő szájjal, hogy Anyuci hol van?, de aztán megozsonnázott egy almát és máris elmúlt a hiányérzete. Annyira jól érezte magát a társaságban, hogy otthonosan még mackózni is elvonult. Ami érdekes volt, hogy egész délelőtt alatt szinte alig foglalkozott Szonjussal, úgy látszik számára ez a kislány jelenti a biztonságot.
Közben elcikázott mellettem a kisember, utánaszóltam, hogy legalább egy köszönést bökjön már felém. Odabökött és már rohant is tovább. Nem tudom, meddig tartott volna ez az idilli állapot, ha Huncos véletlenül nem vesz be rosszul egy kanyart a bicóval és az nem esik szét elemeire. Éktelen zokogásba csapott át a pár perce még gondtalan fiatalember, szinte vigasztalhatatlan volt, azonnal haza akart jönni, hiába ajánlotta fel egy dadusnéni, hogy a férje megjavítja neki, nem hagyhattuk ott, mert apa javítja meg és kész. Még a váltás ruháját is haza kellett hoznunk, mert ő oda többet soha nem megy vissza. Csatakosra izzadtam míg hazaértünk a 200 méterre lévő oviból, egyik karomban a zacskóba szuszakolt bicikli törmelékkel, másikban néha Kismicivel, egyedül Hunor viselkedett férfihoz méltóan, amíg közelharcot vívtam a kisebbikkel, addig ő szavakkal próbálta jobb belátásra bírni. (meg néha egy kis kézfogásos/kapucnis megrángatással...)

Itthon kidőlt egy kétórás alvásra, és utána átbeszéltük a mai napot. Délelőtt fúrt egy nagy fúróval (???), aztán sokat játszott ninó autóval (???). Azt mondta, végeredményben nem volt jó napja, mert eltört a biciklije, de minekutána megígértem, hogy szerdára megjavíttatjuk (valahogy), így beleegyezett, hogy akkor természetesen újra megy oviba.

Nagyon büszke vagyok Rókabékára, mert tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor ő fogja kérni az ovit és én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy kivárhattam ezt a pillanatot. Bíztam az ösztöneimben, és bíztam a kölökben. Most is azt érzem, innenstől nem lesz gond, lassacskán én is megszokom a szabad délelőttöket és mire rájönnék, mennyire jók is tudnak lenni, következik a nyári szünet meg a harmadik gyerek.

Egy biztos: magam sem tudtam mekkora lehetőségek voltak a kezemben egygyerekesként, amikor még tényleg az voltam. Akkor úgy éreztem, soha semmire sincs időm, minden kifolyik a kezeim közül, most meg Minkussal kettecskén nem tudtunk mit kezdeni a fölösleges időnkkel.

Ahhoz képest, hogy január elejei kezdést tűztünk a zászlónkra, Huncos* még mindig csak papíron óvodás. És egy darabig ez még így is lesz. Hogy miért? Elmesélem.

Kezdődött azzal, hogy óvónénije továbbképződik és utolsó vizsgája január 7.-én volt, ezt természetesen megvártuk.

Január 10.-ére előre betervezett közfodrászoláson jártunk, persze szintén halaszthatatlan volt. A lelkemért. Mert ha nem mehettem volna, sikítva futottam volna, a lassan a kertvégéig dagadó Dunának.

Mivel heti 3 napos kezdetet jelöltünk meg, maradt volna a szerda meg a péntek. Oltás rulez volt (lásd előző poszt bekezdése), így a múlt hét is az ördögé lett.

Folytattuk volna a nehézkes kezdésünket ezen a héten hétfőn, ámde már múlt hét vége felé jelezte az óvónéni, hogy bárányhimlő vs. fosós-hányós vírus tombol, csak úgy miheztartás végett. Egyetlen ellenkezés nélkül hajtottam fejet, nem vagyok a magam ellensége, valahogy el tudom képzelni az életem a két beteg gyerek ápolása nélkül is. Tudom, önző gondolkodásra vall.

Végül ma érkezett az újabb telefonhívás, kiszállt a nagytekintélyű intézmény képviselője, a köz érdekeit és a járványügyi szempontokat (úgymint orrcsöpögős vírusos atipusos tüdőgyulladás, fosós-hányós calici és az ezekhez képest diszkréten meghúzódó ártatlan barihimlő) szem előtt tartva, bezáratta az ovit február 15.-ig.

Így most láblógatunk. Egyáltalán nem érzem, hogy bármiről is lemaradnánk. Huncos évvesztes és még így is bő 3 évet fog oviba járni.

*A büdöse amikor mesélem ma, hogy saaaajnos, pár napig még nem tudunk oviba menni és sorolom az okokat, ő sírvafakad és brühühüzik, hogy de menni aha-kaha-rook. Mondom, oké, akkor öltözz fel, induljunk. Vigyorog egy hatalmasat, majd közli, neeeeeem, én gondolk, nem indulunk.

"Arra született, hogy kisgyerek legyen,
Anyja mellett játsszon hosszú éveket."

Az ajtónkon dörömböl az óvodakezdés, így a mindennapjaimat (sok egyéb más érdekes "véletlen" történés mellett) a beszoktatás ideje alatti délelőttök, Minka-felügyeletének a megszervezése köti le.

A hétfő és szerdai apukás délelőtt adott Táty munkabeosztásából fakadóan, és talán a pénteki is, szintén Tátyis cserés megoldással működhet. Maradna a kedd-csütörtök, amiből egyet -előzetes pontosítások után-, a bébiszittyónk el tudna vinni. Ha jól számolom, egy nap még így is lóg a levegőben. Logisztikázásomat és minden kétkedő gondolatomat félretéve, erőt gyűjtöttem és fölhívtam Jutkanénit, egy kis léleksimogató bátorításért, valamint a mikéntek konkretizálásáért.

A nagyon hosszas beszélgetésnek két konklúziója bizton született:

1. mért nem mentem át egy finom teára, miközben kivesézhettük volna a menet közben felmerülő mindennapi életünket is foglalkoztató dolgokat?
2. az óvoda nem egy kiképzőtábor, de még egy katonai támaszpontnak sem nevezném. (főleg nem ezt a család- és emberbarát ovit nem)

Helyette viszont: egy olyan helyként kellene a közvéleménybe épülnie, mely a családra alapozva besegít azok életébe, szocializációra és közösségre neveléssel tarkítva.
Megmagyarázom: az óvónéni szerint ne támasszak fölösleges elvárásokat a gyerek elé, hiszen még olyan pici, helyette engedjem, hogy jól érezze magát, és azt se várjam el, hogy egyik pillanatról a másikra napi 8-10 órában ottmaradjon. A kezdetekben elég, ha heti 3-4-szer megyünk, 3-4 órára, amennyi mindannyiunk számára megoldható és belefér. És aztán majd látni fogom fogas rókán, hogy mennyire érzi jól magát és azt is, miylen intenzitással bontakozik ki, simul bele az ovi életébe, mennyi ott-tartózkodásra van igénye.

Tudom, szerencsés helyzetben vagyok, hiszen nincsenek határidők, amik végére újra munkába kell állnom. Minden képlékeny és rugalmas lehet. Ahogy neki-nekünk megfelelő. És ha erre gondolok, mázsás kövektől szabadulok meg, melyek a szívemet nyomják. Hiszen nem szakadunk mi el egymástól, ááá dehogy, csak megváltozik a proximitásunk. Újabb szintre lépünk, újabb érzéseket ismerünk meg, újabb csodákkal gazdagodik a kapcsolatunk.

Azt hiszem, szeretni fogom a jövő évet.

A programok úgy alakították vasárnapunkat, hogy az utolsó egy órában becsúsztunk Tátyi rendelésére. A benntöltött egy óra alatt a kicsik szétkapták picit a rendelőt, Hunc vezette a műtőasztalt, Hugi hangos kacaja kíséretében:

miután mindent alaposan megkóstolgatott, Hugica körbetörölte egész rózsaszín-fehér-testtömegével a rendelőt:

(úgy tűnik, egyelőre még semmit sem nyaltak be onnan...)

Aztán Huncos potózkodni szeretett volna Icivel, de a kistucat képből egy sem sikerült igazán. Ők azok, akikről képtelenség normálisat kattintani: (Hunoron a Hugi virágos kissapkája, melyhez tágítás céljából én is hozzájárultam):

És végül egy vígkedélyű vastagcsíkos reggelitváró (akinek a bátyuskája ma egyedül ott maradt az oviban egész délelőttre, és csak ebéd előtt mentünk érte, sosem ismert csönd honolt ma minálunk, és Huncos, talán az elsőnapra való tekintettel, könnymentesen és hősiesen abszolválta a mait):

Mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, (mint pölö korán kelés, borús idő, ágyból nehezen kikászálódás, visszaalvás mindkettő kicsi részéről már reggel 9-kor), a mai napot bojkottáltam és ovimentessé tettem. És a reggeli nemrohanásban megvilágosodtam nagyhirtelen: hiányozni fognak ezek a meghitt és álmos reggelek, hiányozni fognak a közös játékok, a programmentesség, ha teljes értékű tagja lesz Hunor az ovis-populációnak. És ez elbizonytalanított, mert az odáig rendben van, hogy szüksége van társaságra, meg szocializálni kell és integrálni kell a társadalomba, de... biztos, hogy erre MÁRIS szüksége van?

Másrészről meg vagyok annyira önző és lusta, hogy én igenis szeretek itthon lenni, kényelmesen, ráérősen ébredezni, hagyni hömpölyögni a mindennapokat a saját ritmusunk szerint. Világ életemben gyűlöltem a hajnali ébresztéseket, a korai munkábaindulásokat és még egy ideig szíves örömest megkímélném mindannyiunkat ezektől a tortúráktól...

Az ajándékba kapott varázslatos, lombok közt kibukkanó napsugaras ősz kirángat minket a vackunkból.
Mindig a tomboló nyár volt a kedvenc évszakom, imádtam ahogy perzselt a nap, ahogy felforralta a bőröm... amióta viszont gyerekeim lettek, -mint minden- az évszakokról alkotott nézeteim is megváltoztak: már nemjó ezer fokban elhagyni a lakást, mert egyrészt mire összetrombitálom és glédába állítom a csapatot már folyik is a víz rólam, másrészről meg féltem a bőrüket.

Így most az ősz lett a kedvencünk: még éppenjó meleg van napközben, de a napsugár már csak kellemesen simogat. Igyekszünk még többet magunkbaszívva tárolni belőle, főként annak tudatában, hogy a helyi erők öregei kemény és hosszú, hideg telet jósolnak.

Hunor hétfő óta mindennapos óvodás lett, 9 magasságában érkezünk az ovi udvarára, és délig maradunk. Hőscincérünk várja, szereti, kéri, hogy menjünk. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet...
Az ott töltött idő alatt az ovisok csúszdáznak, házikóban kuckóznak (Hunc is szokott), diót, makkot, tobozt, mogyorót és birsalmát gyűjtenek (vivát vidéki ovi), a dió-mogyorót a helyszínen elfogyasztják, a többi begyűjtöttel óvodát dekorálnak (ebben még nincs részünk). Minka ezalatt világot fedez fel, a homokozó homokja és a homokozó lapátok, rágcsálás általi percepcióját gyakorolja, majd kidől és még az ovisok sem tudják éberré simogatni.
Ebédre hazajövünk, jövő héttől pedig kipróbáljuk, hogy délelőtt 1-2 órára nélkülem marad. Hiszen egygazdás gyermekünk van, ha jelen vagyok, kizárólag rám hallgat.

A lelkem meg repes. És a testem is. 2 hete, mióta megtaláltam álmaim bébiszittyóját, eljárok újra tornázni és heti egy hastáncot is besuvasztottam a napirendembe. Csodálatos érzés. Mindig irigyeltem a Zuramtól, hogy amint belép az ajtón, a fia röpül felé lelkendezve, Tátyikat kiáltva.  És most megkapom, ugyan csak 1-2 órácskára lépek le, már a kertkapu csikorgásánál tudja, hogy megjöttem és fut ki elém a kis lókötő, a nyakamba veti magát és csivitel-mesél, nyomában pedig ott tapicskol vigyorogva a hétfogú (mára növesztette ki, itt is megjegyezném, hogy God Save The Osanit, viszonylag zökkenőmentessé teszi a folyamatot) Hugica. Felkapom őket, mélyen beléjük fúrom az arcom, megörülök az ismerős illatoknak és elönt az eufória: jókor vagyok jó helyen, a világ kerek, megtaláltam a helyem! (és még a perzisztens izomláz sem tudja elvenni tőlem ezt a csodálatos érzést...)

Mindig megfogadom, ha történik valami, ami a mi életünkben az adott pillanatban mérföldkőnek minősül, azonnali hatállyal dokumentálom, mert különben... Mert különben átértékelődik, megkopik a fénye, egész másnak tűnik ráaludva jópárat.

Így jártam akkor is, amikor kedves blog-barátom megkért, hogy írjam meg a császár utáni szülés élményemet a honlapjára. A pillanat hevében úgy gondoltam, hagyom, hadd csillapodjanak az érzések (9 hónapja csillapodnak...), kerüljenek a dolgok a helyükre, úgy könnyebb, de ma már tudom, nem lett volna szabad ennyi ideig húznom, mert idebent nekem nagyon fontos és értékes maradt minden pillanata annak az éjszakának, de már képtelen vagyok azt szavakba foglalva kikommunikálni.

És így jártam most is, Huncos első ovi napos rápróbálásával. Voltak pillanatok, események, érzések és érzetek, amiket akkor és ott eszement fontosnak gondoltam, ám mostanra beépültek, elsimultak és vesztettek fényükből.

Hunor hozta a várt formát, beilleszkedett, nyitott volt, mindennel és mindenkivel barátkozott-játszott, egészen addig a pontig, amíg észre nem vettem rajta a fáradtság első jeleit. Amíg Hunc ezerfelé, addig a csoporttársai engem vettek körül, játszottak velem (cirka 16 feketekávéval itattak meg), babáztak Minkusszal, de vittem pisiltetni is a pöttömöket, orrot is töröltem, és az ott töltött 3 egész óra után, miután már összefüggéstelenül és hatásszünetekkel beszéltem, megállapítottam, hogy emelem kalapom az óvónők-tanító- és tanár(nők)ok előtt. Meg azt is, ha valaha pályát módosítok, inkább  gépszalag mellett bármit, mint 15-20 óvodáskorút.

Volt egy kedves jelenet is, amikor Huncos nem tőlem kérte a litylity-ét, hanem a gondozónőtől (így hívják?) kért vizet. És együtt megkeresték a csodaszarvas jeles poharat. Én pedig igyekeztem jó mélyre fúrni az arcom a kismici nyakába. És akkor odajött egy ötévesforma szöszke kétcopfos, bemászott az ölembe, maga felé fordította két pöttöm tenyerével az arcom, belekényszerítve, hogy a szemeibe nézzek, és ezt mondta "nincs baj, nem szabad sírni"... ugye nem kérdés, hogy kigurultak azok a vacak, visszafojtott cseppek...

A fáradtságával egyenes arányban vadult meg az én szépfiam, és röpke pár perc alatt jutott el abba a módosult tudatállapotba, amikor szétcsapott maga körül (óvónéninek is jutott belőle, én meg persze földalásüllyedtem megsemmisülten, ahogy az ilyenkor meg van írva...), és már senkirese volt hajlandó hallgatni, csak rám.
Hazajöttünk, átbeszéltük, megebédelt és órákra kidőlt. Tetszett neki, emlegeti azóta is, menne már.

Óvónénivel átrágtuk a kényes pontokat, -amikről, mint kiderült, csak számomra voltak kényes pontok-, Jutkanéni szerint éppenhogy normálisan viselkedett, ergo nálunk nem nagyon van szükség beszoktatásra (ottüléses, napokon át tartó folyamatra), korához képest érett és okos fiam van, aki hamar átlátta, hogy óvónéni a potenciális ellenfél, azaz ő veszi át az én szerepemet a délelőttjeibe. Valamint az is kiedrült, hogy amíg én elláttam Minkuszt, és megsétáltattam az ovi parkban, addig Hunor meseszépen minyelvünkön kért inni-enni-játékokat, tehát egyre egyértelműbb, hogy a babanyelve nekem szól. Jutkanéni szerint erős köztünk a kötődés, de ez éppenígy természetes és egészséges is. Jókor megy oviba a kicsiszarvasom.

Hát akkor van egy harcos óvodásom, aki január elejétől rendszeres tagja a Holdacska csoportnak. demegnőttélkicsikém....

Kezdem az előttével. Most nem kezdenék bele, hogy miért, de pár napja heves késztetést érzek egy új farmer megvásárlására. Talán nem is lett volna mindez annyira fontos, ha mondjuk az első boltban sikerül magamravalót találni. És mondjuk válogathattam volna a lehetőségek között. De nem így történt. Sőt, ma egy madárcsontú hamvas 19-es eladóleányka nem átállotta szemrebbenés nélkül a képembemondani, hogy most nem divat a 30-as naci méret, gyakorlatilag senki sem keresi. (Ööö, esküszöm nem divatból hordok ekkorát, boldogan elővenném a pincemélyére csomagolt 27-eseimeit, ha mondjuk  beléjükférnék.)

Bolt boltot követett, amíg a többiek -egyre türelmetlenebbül- rótták a kisvárosi köreiket,  aztán az egyik nagyondrága farmert árusító üzletbe végre a kezembe akadt egy 30-as, ami ráadásul az 50 %-os leértékeltek között pihent, egy gyors magamrarángatás után tökéletesnek ítéltem. A kasszánál a bűvös 25 ezer hallatán majdnem dobtam egy hátast, az itt dolgozó, szintén 19 éves leányka hebegve-habogva kerekített 20 ezerre, ekkor megemlítettem, hogy én ezt az 50 %-osok közül ragadtam ki, ő keresgélte a valódi árát, majd rábeszéltem megegyeztünk, hogy mivel nincs több ilyen méretű, ez tuti utolsó darab, tehát féláras. Megszereztem, elviharoztam. Remélem, nem leszek kiplakátolva városszerte, mint közveszélyes bűnöző. (még a  blokk elütött kijavítását sem vártam meg, sőt jobban belegondolva a blokkot sem...)

Szülői: hátöööö... az óvónéni első találkozásra szimpatikus volt. És most másodikra is. Megnyugodtam. Bízom bennük és tudom, hogy jó kezekbe adom lelkemből szakajtott magzatomat. 13 anyuka ücsörgött a pindur székeken és ismerkedett össze -az óvónéni kreatívságát dícsérendő- játékos módon. Aztán röviden bemutattuk gyermekeinket. (minden anyuka meggyújtott egy gyufaszálat és amíg az leégett pár szóban össze kellett foglalnia a gyermeke számára fontos tulajdonságait. Érdekes volt más szempontokat tapasztalni, tanulságos volt, hogy más anyák mennyire más oldalról tapogatják ki a gyermeküket... ) Aztán jött a számomra új szint: felnőtt nők a szemem láttára könnyhullatásig voltak képesek azon vitatkozni, hogy a gyereküknek mi legyen a jelük.  (Két anyuka is szerette volna ha a gyermeke tigris lenne, annak ellenére, hogy nem volt tigris jel a választható jelek között, végül az egyik anyuka lemondott róla és kérte a szitakötőt, ami nem mellesleg szintén nem szerepelt a használható jelek között, mire a másik anyuka közölte ő nem csíkos tigris akar lenni, hanem rózsaszín. Én ennél  a pontnál kezdtem el keresni a kandi kamerát...)

A mi jel választásunk kurtafarkúra sikeredett, ugyanis az óvónénik már konkrét ötlettel vártak, hogy Hunornak szakrálisan a szarvas kell a jele legyen. Én meg rábólintottam. A zuram azóta is azon röhög, hogyan fogok visszaforduló szarvasokat (mer persze, hogy csodaszarvas dukál a kölöknek), hímezni a Huncos ruháiba. Én nem röhögök. Gondolkodom.

A lelkem megnyugvásra lelt. Nem kell semmivel sem sietnünk. Jövő héttől elkezdjük a heti 1-2 délelőtti bejárogatást-játszást, ha működik, ott is hagyhatom 1-2 órára.  Úgy érzem, még nem tudom teljesen odaadni őt. Az óvónénink azt mondta, nem is kell. Érezni fogom ösztönösen, hogy mikortól lesz ez jó mindkettőnknek, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor otthagyom nyugodt szívvel. Akkortól viszont következetesen kell viselkednem. De addig semmit sem kell siettetni. (még a szobatisztaságot sem, a mackó-tisztaság is majd egyik pillanatról a másikra megoldódik, akárcsak a kisdolgok) Kitűztük a januári kezdést, de ha mégsem menne sincs baj. Szerencsére ráérünk.
Nem tudom, hogyan kellene ennek igazából működnie. Azt érzem, hogy ez most jó így. És mivel az elmúlt évek alatt igencsak ösztönösen, a megérzéseinkre hallgatva éltünk-neveltünk, most ezt érzem hozzám közelibbnek, humánusabbnak.
(és akkor dióhéjban idekívánkozik a magam története: 3 évesen rápróbáltunk az ovira. Akkor még nem volt beszoktatás, mély víz volt, bedobtak, rövid búcsúzkodás után Anyu otthagyott. 3 teljes napon át ordítottam-sírtam menetkor-ottlétkor-hazajövetelkor. A mai napig emlékszem erre a 3 napra. Anyu nem vitt többet oviba. Eltelt egy év és önként jeleztem, hogy menni szeretnék. Erre a napra is tisztán emlékszem. És imádtam az ovit. Pontugyanazt, ami ellen előző évben minden idegszálammal tiltakoztam. )
Jó érzés, hogy már most ekkora gondoskodással és odafigyeléssel várják a gyerekeket. Túlzás nélkül állíhatom, hogy ez az ovi személyreszabottan kezeli a beszoktatást és a mindennapokat is.

Persze volr sírás-rívás, meg kaptunk egy jelképes virágmagot elültetendő a gyerek első óvodai napján, és egy-egy szál virágot, annak jelképeként, hogy az óvoda x év múlva ilyen csodaszép virággá növeszti gyermekünket. És rutintalanul nem vittem papírzsepit sem magammal, így könnyeimet diszkrét mozdulattal pottyantottam a pulóverem ujjába.

Föllélegeztem. (vagy csak odébbtoltam a problémát...?)

...voltak nagy találkozások és voltak egészen picik. Tesztelhettük, milyen is az, amikor valóban tele a ház. Jó érzés. Nagyon is az. Jó érzés szeretetbe mártózni, feltöltődni az érintésektől.
És ha csak rajtam múlna... (hát igen, van egy optimatizált jövőképem, mely szerint a sokgyerekem sokunokával ajándékoz majd meg, és hétvégente pontilyen nyüzsi lesz mifelénk... és a gondolataim azóta is egyre inkább visszatérnek a lelkem mélyén már megfogant harmadik gyermekünkhöz... )

"Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság!"

Itt van az ősz, a hirtelen jött hideg megfagyasztott, lelassított. A mindennapjaim is egyre jobban befelé fordulósak, önmagam belső kitapintásával foglalkozom. Talán ezért is érintett érzékenyen a tegnapi bedobott levél, mely szerint Huncos óvodai szülőértekezletére vagyok hivatalos szerdán. (az már csak hab a tortán, hogy egyelőre megoldhatatlan feladat kilogisztikázni, hogyan is tudok gyerekmentesen eljutni erre az értekezletre... ) Eddig tudtam és éreztem, hogy jó a döntésem, de most ezernyi aprócska kérdőjel és kétség harapdál és marcangol... Most már nem vagyok benne biztos, hogy neki most mennie kellene, sőt, nem is értem, miért is hagytam, hogy magával sodorjon az ár... és most itt állok a kételyeimbe kapaszkodva és nem tudom, hogy eresszem vagy megtartsam. És ezt a hezitálást az überszenzitív Hunorvirágszál átveszi és így ő is hangulatfüggően reagál az ovi említésére. Hol lelkes és vigyorog, hol hevesen tiltakozik. Nem érti még, nem tudja milyen lesz. Mint ahogy nekem sincs még konkrét elképzelésem a mikéntekről.
Persze a józan eszem tudja, hogy egy próbát megér... és azt is tudja, hogy semmi sem kötelező. És ettől föllélegzem.

Cucc kis esti nyafogásait olvashattátok.

Hunor a mai napig ellágyult hangon, szinte sóhajtva ejti ki a  szomszédlányunk nevét. Ő Anna, rangját tekintve a második, kedves-cserfes tízéves, Hunorral nem sokat foglalkozó kislány. (szívfacsaró érzés, legszívesebben jól helyretenném a dolgokat, depersze ez butaság... de akkor is harcol a racionális énem a fiúsanyuka énemmel...) Első Anna, éppen kettő évvel ezelőtt rabolta el kismacsónk szívét erdélyországi nyaralásunk alatt, egy komoly széparcú, melegbarna-szemű, akkor hatéves kislány személyében.

Tapolcai létünk harmadik napján a medencében ismerkedett össze harmadik Annával, a szöszke, vidám és csivitelő mindjárt hatéves kislánnyal. A medencei  játékból közös időpontú vacsora lett a szülőkkel, tesókkal, aztán késő estig játszótér, Anna a sötétben kézenfogva jött a válláigsemérő Huncossal a sétányon (persze, ilyenkor sosincs fényképezőgép nálam...). Anna megkérdezte, hogy ottaludhat-e Hunor náluk, mélyeket lélegezve nevettünk össze a szülőkkel, majd végül Hunor mégis inkább minket választott (még egyelőre) hálótársul. Másnap, tudtuk, sajnos ők elmennek, reggel az első szava az Anna inta volt, a reggelinél nem találkoztunk velük, de Huncos az apjával az étterem előtt cirkulált, nem mozdult a kispasi, várta Annáját. Aztán volt nagy találkozás és játszóházazás, Anna gyöngyöt fűzött, Hunor melléhúzta a műanyag székét és figyelte a nagylányt. (aztán, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozik, kitépte Anna kezéből a gyöngyöt... de ez már egy másik történet).

Végül könnyfakasztó búcsúzás is volt, amikor is Hunor megsimogatta Anna haját, de puszit nem adott neki, csak az anyukájának, ellenben elfogadta Anna arcrapusziját. Aznap még emlegette párszor, azóta csak néha mondja ki a nevét és olyankor kérdőn néz rám. Én megnyugtatom, hogy Annáék rendben hazaértek, ő mosolyog és bólogat, én megígérem, hogy ha majd Pécs felé járunk, meglátogatjuk őket, ő mégmosolygósabban bólogat, hogy jó, jó!

És bár nem szorosan tartozik ide, ám mégis megörökítem azt is, hogy mi, önző szülők szerettünk volna kicsit egyalvógyerekesnek lenni, és így, amikor Bunci elaludt, megbeszéltük a Nagyfiúval, hogy lekísérjük játszóházba, és ha tetszik neki, lesszíves kis ideig ottmaradni, amíg mi kicsit balra el, fellélegezni, és kistucatszor elmondtam, hogy szóljon az óvónéninek, ha pisilnie kell, vagy szomjas vagy éhes vagy bármi. Huncos a negyvenharmadik hasonszőrű instrukcióm hallatán, pápát intett és sziát köszönt, majd otthagyott. Mi sétáltunk Tapolcán és jegeskávéztunk a Malom-tónál, és röpke egy óra alatt vissza is értünk, elsőszülöttünk éppenhogycsak reagált érkezésünkre, és játszott tovább, az óvónéni szerint hagyjam fel az óvódai parámat, ha szimpatikus lesz neki az óvónéni, semmi gondunk nem lesz (ámen). Aztán kiderült, hogy a félfüllel fogott adás is célbaért, kézenfogva behúzta az óvónénit pisilni és megette az óvónéni uzsonnáját is. (valamint banánt és almát is evett). Élelmes gyermek.

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...