cucka 2010.11.01. 10:57

Életfa

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.