Pár napja költöztek hozzánk, kisebb-nagyobb konfrontációk ugyan még előfordulnak az összeszokott baromfiudvarban, de úgy tűnik, már csak napok kérdése és konszenzusra jutnak a felek. (nem úgy, mint kisfalunk tanult vezetői, de ez már egy másik történet...)

Róluk van szó:

ők Pici és Poci (helyesbítenem kell, Giziből módosított Poci-kecskénk lett- by Huncos), a két gida lánytestvér. A baloldali a Pici, ami Huncos általi leosztásban a Nináé, a Gizi, az övé, mert az nagy(obb). És mondja is és tárja is a két karját amennyire bírja, akárcsak az egyszeri horgász, a nagy halfogás érzékeltetésekor.

Jövő héten érkezik még kettő darab megesett kecskelány, tavaszra várjuk gidóikat, addig szorgosan fejegetni fogom őket. (muhaha...) Már előre azon röhögök (kínomban?), hogy ha nem megy másképp, pösti lány módjára aventes kézi mellszívóra kapcsolom őket. Addig meg szorgosan bújom a kecsketartás kisenciklopédiáját. Mer hogy van már ilyenünk is.

Optimista jövőképemben diós és fokhagymás (meg lilahagymás, meg snidlinges, meg olivabogyós, meg füstölt...) kecskesajtok ízét érzem a számban...

Amikor még kislány voltam, nem volt tananyag 56. Szerencsém volt, mert olyan családba születtem, ahol nem voltak tabuk. Legalábbis, ami a tudomány-történelemmel kapcsolatos doglokat illeti. Nálunk a pszichés vonal elé volt egy többtonnás vasajtó vonva, rajta hetedhét lakattal...
Kérdezhettem. És kaptam válaszokat. Talán szubjektíveket. Életszerűket, saját bőrön tapasztaltakat. Olykor fájdalmasakat is.

Szeretném úgy nevelni a gyermekeimet, hogy bármikor feltehessék a kérdéseiket és tiszta szívvel válaszolhassak rájuk. Akár szubjektíven is.

Elfelejtenünk semmiképp sem szabad a történelmünket.

Ma értetek ég a mécses, lánctalpakkal taposott, elárult Ötvenhatosok!

Hogy leánygyermekünk született, annak összes genetikailag kódolt nőiességével együtt, ehhez szinte első perctől nem fért kétség. Hogy legóablakot vesz a karjára, miközben elégedetten pörgeti, mint széplány a legféltettebb nemesékszerét? megszoktuk már.  nadehogy... pár napja belebújik kétkezével a cipőnkbe-cipőjébe, gondosan összeválogatva, hogy nem cimborája, hanem a párja legyen? ez még új. Mindenestre máris divatot teremtett:

Az első hűvösebb napok egyikén, talán még szeptember elején, emlékezvén a tavalyi nagypocakkal történő babakocsi-téliesítésre*, úgy döntöttem, amíg alszanak a kicsik, összedobom a babakocsink hideg időkre teremtett dizájnját. (természetesen, hülyét csináltam magunkból, heteken át lábzsákba bújtatva tologattam Rozinántét a 30 fokban, mert jusztse voltam hajlandó szétszedni "arra a pár napra" már.)

• *szereplők: hisztis Hunor, türelmetlenkedő apuka, izzadtságtól és nagyhastól szuszogó anyuka, a történetet a képzeletetekre bízom, legyen annyi elég, hogy tavaly nem volt téliesítve a babakocsi, überpreciziós germán csodánkba a lábzsák funkcionálisan be volt csavarva a gyerek alá...

Node, amiért mesélem: történt egy szintén napsugaras napon, hogy jószokásunkhoz híven a napi körünk egyikét a mellettünk üzemelő kisboltban kezdtük. Alapszokásunk az, hogy amíg lekapkodom a polcról, amire nekem szükségem van és amíg visszapakolom a polcokra azt, amikről Huncost sikerül lebeszélnem, hogy neki mégsincs rá szüksége, addig a közérteslány szórakoztatja Buncóleánykát. Most sem lett volna ez másképp, aztán valahonnan odatévedt egy nemfalunkbeli nagymamakorú túrázós néne (az arcára nem is emlékszem már), aki arra buzdított, menjek csak be nyugodtan, tudja milyen több kisgyerekkel az élet, intézzem el a bevásárlást, szívesen megvár. És szomorúan megemlített még valamit a családjáról is, a fiairól (menyéről talán?), amit az agyam azonnal tovább is eresztett... dolgunk végeztével megköszöntem a segítséget és seperetünk is a játszótér felé.

Ma reggel egy boríték fogadott a postaládában, benne 3 fotóval, az egyik hátulján pár kedves sorral, melyek hálával telítettek, hogy a  "pici" teljesen elvarázsolta és köszöni a vele töltött perceket, amíg vigyázhatott rá.  (erről sikerült beazonosítanom a nénit is)

Én köszönöm, hogy vannak még ilyen boldogság-bonbonok a mindennapjainkban...

A napokban jutott eszembe a tavaly előtti játékunk, mely szerint nagyot kellett álmodni, majd évente számot adni arról, mennyire jutottunk, mennyire sikerült a bevonzás. (totálisan novemberre emlékeztem, ezért is csúsztam meg vele... )

Huncmackóval eljátszottuk az ovirapróbálósat, több-kevesebb sikerrel. Szereti, tetszik neki, szívesen van ott, de csak akkor, ha én is jelen vagyok. Így a beszoktatást elnapoltuk, élő egyenesre januárra. (Már van B tervem is, ha mégsem működne).
Kicsi Hugi tényleg szétszedi az álomkuckónkat, és teszi mindezt oly csöndesen és finoman, arcán angyali mosollyal, mintha ösztönösen tudná, így úgysincs szívünk letolni semmiért.
HuncApu borai a kamrában állnak, pincénk nincs, mosókonyhám van, a nappalink valóban tágas (vivát minimáldizájnú bútortalanság), a búboskemencénk még várat magára, reményeink szerint a tavaszi  házmegújító prodzsekt része lesz. (addig apjuk szaporán gyűjtögeti a belevaló üres borosüvegeket... )
Friss kenyérillat nem jellemez újabban minket, süteményekre specializálódtam, ellenben a szagelszívónknak hála, minden készülő ételből illatmintát vehet az éppen erre sétáló. Kéményünkből  száll ugyan a cirmos füst az ég felé, ám ez a kandalló füstje, hűvösebb estéken befűtünk már.
Cserekereskedelem teljes gőzzel virágzik: néha napok telnek el, hogy kenyéren kívül másfajta élelmiszert nem kell vásárolnom. Naponta érkezik valami apróság a hálás gazdiktól. Vagy csak úgy, mert szeretnek. Alakul a kertünk is, innen-onann érkeznek a növények, állatok.
Marika néni (mert tényleg így hívják!), cicája végelgyengülésben eltávozott az örök egérhajkurászós paradicsomba, azóta nincsenek autentikus süteményeink. Előtte viszont valóban ontotta őket.

S hogy mi lesz egy év múlva? Beleolvasva a két évvel ezelőtti vágyaimba, azt gondolom, nem lesz nehéz teljesíteni őket. Sőt.

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.