Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy vasárnap délelőtt 10 órakkor mi már túl vagyunk reggelin, egy-két kóbor macicsapaton, és élvezzük a küszöbön toporgó , lágyan cirógató tavaszi napsütést, én azt finoman szólva is arconröhögöm.

Ma viszont nyakunkba vettük a vidéket, órákon át sétáltunk, erdőben, gyalogúton, Hunor javarészt motorral, Minkesz rámkötötten. (mer nappal szembe jó pózolni...)

A kiszabadult gyermek, aki már a lakótömbök gyűrűjében is különös kapcsolatban állt a játszótér melletti szökőkúttal (ő és a kis Gyurka pajtija versenyt dobálták tele kavicsokkal a biztonsági őrök legnagyobb örömére), most háborítatlanul dobálhatott mindenféle kavicsokat, tobozokat, botokat a sebesen futó patakba.

Rájöttem, a mifalunk (kicsit érezhető azért már a lokálpatriotizmus, ugye?!) a hídak faluja, bármerre is indulunk neki, minimum egy két hídon átkelünk, Hunor nem kis örvendezésére. Ott aztán hosszú perceket kell eltölteni, én szívdobogva lesem, mikor kell ugrani utána a folyóba, annyira a széléről és annyira életveszélyesen dobál.

Akárki meglássa, hídember lesz belőle.

Sosem volt titok, hogy nálunk az esték-éjszakák, -hogy is fogalmazzak?- eléggé lazává sikeredtek. S hogy mit értek laza alatt? Az időpont sem volt kőbevésett, valamint a hely sem. Azaz de, általában a miágyunk. S hogy hogyan is alkult ez így? Foghatnám ezer dolgora (családfő kiszámíthatatlan munkaideje, a gyakori szoptatások, a holdállás, közös tévézés... vagy, hogy divatosan hangozzon: kötődő nevelés), leginkább mégiscsak a mi kényelmünket-lustaságunkat tudom felhozni indokként. Mert nekünk jó volt, hogy ott voltak karnyújtásnyira, hogy összebújva aludhattunk el. Ösztönösen erre volt mindannyiunknak szüksége.
A kiköltözésünkkel egyidőben, mondhatni varázsütésre megszűntek az esti altatásos ceremóniák. Szokott időben (általában vacsoracsata közepén, ámbátor néha a híradó végét sem érjük meg...) elmegyünk fürdeni, 8-kor legkésőbb már ágyban vannak, legtöbbször ekkor már alszanak is, de legrosszabb esetben is 9-kor már csönd van. (és már emlékeimben is halványulnak az éjfél-fél egyes ébrenlétek...)

Mi valóban szeretjük, ha köztünk alszik/alszanak. És sosem éreztem ezt problémának. Egészen pontosan az elmúlt napokig, amikor is képtelen voltam összefüggően aludni pár órát. Rámnőttek. Mindketten. Kiszorítanak és eltaposnak. Sajátos módszerekkel. A nagyobbik rámfekszik, belémfúrja magát, csatakosra izzadunk -bal oldalról, a kisebbik addig kaparász, piszkál, karmolgat, amíg arrébb nem vonszolom magam -jobb oldalról.
Persze H&M Apjukot békén hagyják. Önálló elhatározásra jutottam, melyet tegnap este tett is követett, így este gyors és a tőlünk megszokott módon hangos lakásátrendezés következett. A változás: a Kisebbik, -ugyan továbbra is a mi hálónkban-, ám a saját kisrácsosában alszik. És ebben a formában, ő is nyugodtabban aludt, azaz kihagyta az éjféli etetést, este 8-tól hajnal 3-ig grillcsirke pozicióban feküdt. (persze, hajnaltól már ottragadt mellettem... )

A Nagyobbikkal való próbálkozáshoz egyelőre nincs erőm. (értsd: esténként rápróbálni a saját szobájában-saját ágyában való altatásra.) Pedig talán éppen ugyanennyire könnyen menne.

Talán akkor esténként, ha mi is aludni térnénk, nem ez a kép fogadna és nem kellene minden este kilogisztikáznunk az alvóhelyünket:

... is tud pillanatok alatt hurrikán puszította övezetté válni. Mindehhez pont annyi kell, hogy Minkesz éhesen ébredjen, én kicsit madonnázgassak karomban a királylánnyal, Hunormackó meg játékosan ébredjen és karambolosast nyomjon a kisautóival. Azon belül is a legkisebbekkel. Amiken a legtöbb letörhető mütyürke található. És amikről tuti letörik egy kis fityula. És ekkor az én okos, továbbra sem beszélő elsőszülöttem azt a kis diribdarabkát behelyezze az orrmányában. Persze, ez csak utólag derül ki, egyelőre annyi látszódik, hogy zavar van a rendszerben, Okosgyermek ugyanis csak nyüsszög, továbbra is az orrrában matatva, míg végre megértem, hogy van benne valami nemodaillő.

Kértem fújjon, mintha orrot fújnánk. Erőlködik, nem megy. Pulzusom az elfogyasztott kávéval 270-re ugrik, próbálok higgadt maradni, fény felé viszem, belesek az alagútba, nem látszik semmi. A legokosabb amit tehetek, hívom családunk problémamegoldó eszét, ámbátor gyermekem kiérzi a nincs semmi baj, nyugi, felhívjuk Apát, jó?-ban a nemlétező szőnyegünk alá söpört feszültséget, így éktelen ordításban tör ki és ezzel egyidőben kipottyan az orrából a körömnyi, műanyag kék féklámpa. Megkönnyebbülten sírunk-nevetünk-ölelkezünk.

Én újabb 5 évet öregedtem. Kezem-bensőm még mindig remeg kicsit, sebaj. Asszem, már értem a statisztikákat, mely szerint a gyes/gyed-en tartózkodó, gyermeküket nevelő anyukák esetében fordul elő a legnagyobb mértékben a zugivás.

... már nem is a hálószobánkból látható, hanem a nappalinkban. Közvetlenül ebéd után. És ilyenkor már nyomom is a kávégépen az On gombot, hátradőlök és élvezem a szabad perceket:

...és ebből az állapotomból a raklapnyi vasalnivaló sem tud kizökkenteni...

Ihlet kicsit most balra el, a való világ magával ragadott, Minkus továbbra is angyallány, békés-csöndes-nézegetős (update: ágyról legurulós... még szerencse, hogy csak egy 10 centis ágykeret+matrac kombóról gurult le ma délután... IronLady, meg sem rezdült... ), Hunor torokreszelős, reméljük megússzuk a megfázásosdival járó dolgokat, közben a délelőtti polcfelfúrás során addig segédkezett, amíg sikerült beszereznie egy jóvágású jobbmonoklit. Ő nem IronMan, sírdogált, szerintem közrejátszik a nyüzüge állapota. 

A hétvégi Szőkeciklonos látogatás jóóóra sikeredett, nosztalgikus-ölelkezős-a-gyereknélküli korra emlékeztető... azt hiszem, az igazi barátságok túlélnek házasságot-gyerekszületést-költözést mindent... túlélik a változó szerepeinket és ugyanúgy módosulnak az övéik is, mindennemű játszmák beiktatása nélkül...

Szombaton kicsit össze kellett raknunk önmagunkat, hiába elszoktunk az ilyen jellegű éjszakai mulatozásoktól. A kedvenc félálom-részem az volt, amikor hajnal 7-kor H&M Fádör azt próbálta elmagyarázni éhező Huncosának, hogy ő ugyanennyi idősen, hagyta a szüleit pihenni, kiment a konyhába, magához vett egy kiflicsücsköt és leült a tévé elé mesét nézni... Kiflicsücsök ugyan nem volt itthon, de kevéske túrórudival kompenzálható volt a fiatalember, aki tényleg leült mesét nézni ezekután.

Aztán, volt a napokban a blogomban egy játék. Aki esetleg lemaradt róla(m), ám fékezhetetlen kedvet érez részt venni a csináld magad ajándékozásban, az bátran tegye meg egy nagyon kedves blog barátom oldalán, akinek az írásait amúgy is jószívvel ajánlom, kismamáknak, anyukáknak vagy olyanoknak, akiket érdekel a dúlaság, a természetes és háborítatlan szülés békés világa. Nagyon sok hasznos és érdekes cikk várja az arra járó kedves olvasót, és Orsi nagyon segítőkészen fogad bármilyen kíváncsiskodót.