Azt mondják, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Amíg emlékszünk rá, beszélünk róla, addig velünk van, vigyáz ránk. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy ő most fizikailag ugyan nagyon messze vannak tőlem, ám valamilyen más formában mégis sokkalta közelebb, mint bármikor máskor. Hiszen velem maradt: bennem él tovább. Ha figyelmes vagyok, a gyermekeim mozdulatában, a szemük pillantásában elkaphatok még valamicskét belőle.

Nevelt. A legjobb tudása szerint tette. Erősnek. Patriarchálisan, spártaian, az érzelmek legminimálisabb kifejezése nélkül. Ha sírni látott, sajátosan vígasztalt: kifigurázott, degradálta érzéseimet. Ma már tudom, tehetetlenségében tette, sosem tanította őt senki érzelem-nyilvánításra. Más világban született... Istenem, mennyire hiányoznak azok a sohakinemmondottszavak.
Egy idő után kifejlesztettem a védőpajzsomat, már csak befelé sírtam. Aztán felnőttem. És ítéletet mondtam. És visszafordíthatatlan döntést hoztam.

A pajzsom sok mindentől megvédett az évek alatt. Keménynek látszom tőle. Megtanultam hálásnak lenni ezért is. Mint ahogy megtanultam észrevenni az apadó életerőt. Igaz, későn és saját bőrön tapasztalva, fájdalmasan. Mert ha a remény meghal, a lélek is hamarosan követi őt. Lélek nélkül pedig a test sem húzhatja sokáig.

Egy ideig elfordult az Istenétől, ám amikor pár hetesen élet-halál között lebegtem, sírva imádkozott a négy fal között napokon át, hogy ne vegyen el tőle...  A születésnapomra minden évben kardvirágot kaptam, azért, mert erős voltam. Mert életben maradtam. Mindig annyi szálat, ahanyadikat éppen töltöttem.

Már nem emlékszem az érintésére. Ritkán ölelt meg, olyankor is inkább darabos mozdulatokkal tette, hatalmas tenyereivel lapogatott. Idegen volt számára ez a gesztus. Ebből is tanultam. Az érintés fontosságát, a simogatás mélységét, az ölelés erejét, az átkulcsoló karok melegét. Ha  önmagamban nézve, keresem az alkalmat, az utolsó találkozásunk jut eszembe. Kiterítve feküdt, szépruhába öltöztetve. Az utolsó útjára  az ünnepi öltönyét választottam. Nem oda illő gondolat hasított akkor belém,  sehogyan sem illett az ingéhez az a nyakkendő.
Sosem láttam őt annyira békésnek, mint akkor. És nem mertem megérinteni a kezét. Féltem, a jéghideg érzettől, hogy megzavarom az örökbékéjében. Hogy akkor valósággá válik a felfoghatatlan. És talán féltem attól is, hogy kinyitja a szemeit, és számonkéri az elmúlt éveket.

Úgy alakult, hogy egyik unokáját sem ismerhette meg. És a lányát sem láthatta révbe érni. Ma lenne 64 éves.

Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)

A szabadidő hasznos eltöltése, működhet szabadban, valódi kertet művelve, hullára ásva-kapálva-gyomírtva-megküzdve a kutyákokkal magunkat. Itt fellelhető azért néminemű szubjektivitás is, ugyanis az én ingerküszöböm igencsak alacsonyra van kalibrálva, így mondjuk a napszámos röhögve teljesítené azt a napi mennyiséget az ebédszünetében, amennyitől én már  vinnyogva a kipurcanás határát súrolom. 

Aztán bejövök és nekiesek a virtuális kertemnek, amiből immáron kettő darab is van, mert mért is ne, és persze ez úgy az igazi, ha külön weboldalon van, és aratok, meg termesztek, meg tojást tojatok a virtuális tyúkjaimmal és kereskedem a virtuális piacon.

És megpróbálom jó mélyre elásni azt az énemet, aki szánalmasan megmosolyogta azokat az embereket, akik anno tamagocsit nevelgettek a balzsebükbe.

Hunor: most már tuti, hogy valamelyik éjjel itt jártak a földönkívüliek és magukkal ragadták az én szívemből szakajtott magzatom és helyette itthagytak egy rosszul programozott űrlényt. Nem hallgat sem szépszóra, sem csúnyára, sem erélyesre, sem kedvesre. Bármit kérek-mondok-kérdezek az első szava a nem. És nem használ sem büntetés, sem közös programoktól való megvonás. Kedvenc viselkedési formája a magas cét kivágó visítás-sikítás. Nagyon nehezen működünk mi így együtt újabban... Miközben Józsika frászkarikán hegedülget, néha meg-megvillan a régi arcából is egy-egy foszlány... ma már elvonultam csöndben bőgicsélni, és próbálgattam kisilabizálni, hogy hol és mit ronthattunk el, utánamjött, átölelt és nányi-nányi felkiáltással, dünnyögve vígasztalgatott... mégiscsak emberi szív dobog odabent...

Minka: sokadik napja teli torokból üvöltve fogzik. Azt hittem, Hunor keményen csinálta. Kismiska volt ehhez képest. Sikerült ma bepillantanom a szájüregébe, döbbenetes volt a látvány. Egyszerre 4 különböző helyen fehérlik-dudorodik az ínye. Lokálisan kenegettem, pontsemmitsem használt, nurofent visszaküldte néminemű félig megemésztett tejjel a feladónak, tegnap estére belevarázsoltam életem első kúpját a hölgyemény hátsófelibe, viszonylag nyugodt éjszakánk volt, reggel viszont egy Pöttyös Panni pislogott a párnáról rám,  testszerte apró pici pöttyökkel, valószínűleg allergiás valamely összetevőjére. Hurrá. Marad a homeopátia.

Rózsaszín 4 hónapos fogzó és dacos kétésféléves. Csodás kombinációk.