Este 8-kor (mivel vidéki viszonylatról beszélünk, itt javarészt délután 5-kor zár a szomszédbolt) nyüsszügve vonyít, mert előzetes figyelmeztetésem ellenére begyűrte az uccsó túrórudit/kinder tejszeletet/kiflicsücsköt/bármit (megfelelő rész aláhuzandó) és nincs több. De nem is enne többet. Az elveket siratja megvígasztalhatatlanul.

Verőfényes napsütésben vastagsapka és télicsizma dukál. Lebeszélhetetlenül ebben akar velem mutatkozni faluszerte, amikor egy szál pólóban is csatakosra izzad. Persze, én vagyok a  hülye, mér most mosom ki a téli cuccait?!


Hogy valami pozitívságról is: tegnap kéz a kézben, hóna alatt Lencsilánnyal* mentünk postára és közértbe, és nem futott el, nem rohangált össze-vissza, és reményeim szerint a fél falu így nem is értesült arról, hogy postán jártunk, mert nem kellett soktízméterről üvöltenem szerelmetes fiam után, hogy lassítson, meg ésszel, meg óvatosan meg ilyenek.

 

*ő az a rongybaba, aki vörösesszőke hajú és zöldruhájú és akkor kapta Hunc, amikor úgy éreztem neki is szüksége van egy Minkára, és akire tegnap azt mondta Huncos, amikor megkérdeztem, hogy hívják, hogy "Anya". Ebből pszichó énem két dologra is asszociált izibe: annyira tehetetlen/kiszolgáltatott lennék, hogy a  kétévesmúlt gyerekem akar rajtam segíteni, a másik verzióban a szentimentalista énem brühühüzött egy nagyot, hogy milyen édesen gondoskodó is az énfiam...  meg nagyhirtelen egy Ödipusz név is belibbent a tudatomba, de ezt hamar elhesegettem...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

süti beállítások módosítása