Most már a kismorgó leányka is IT szakember lett, olyan pillanatok alatt kapcsolja ki- illetve be az asztali számítógépünket, hogy még sikkantani sincs időm.

Node: valami égi tehetséggel sikerült úgy megbuherálnia ma délelőtt a zsinórokat, hogy gyakorlatilag gyerekzárolta az internetet: a postaládámon és pár blogon kívül, semmilyen oldalt nem lehet semmiképpen sem elővarázsolni. Beleértve az üzenetküldő szolgáltatásokat is. Pedig próbálkoztam már többszörös újraindítással, idegrohammal, fenyegetőzéssel és zsarolással, ki-be dugdosással, szolgáltatóval onlájn, higgadtan és kevésbé, órákra kikapcsolódással. Semmi.

Viszont: kivasaltam, ebédet főztem és kitakarítottam a fürdőszoba-szekrényeinket.

Írhatnék az átsírt éjszakáinkról, a nemalvásai(n)król, Minka 8. fognövesztése körüli mizériáról, a frontérzékeny primadonnánkról, akinek piciny súlyától beállt a derekam, de minden nehézséget és fáradtságot most csak megtört mosollyal tudok fogadni. És hálát adok ezekért a percekért, hálát adok az összes csínytevésükért, huncutságukért, foglalkozásigényükért. Hálát adok az egészségükért, mely minden földi kincsnél értékesebb. Csak ölelem és húzom magamhoz őket. Nem tudok betelni velük. Csak, mert a világon vannak.

Sok minden kórság zajlik körülöttünk. Nehéz úgy boldognak maradni, hogy tragédiák sora csapódik be körénk. Igyekszem vattafalakat vonni magunk köré, nem akarom beereszteni a külvilágot, meg akarom óvni magunkat örökre, mindentől.

Anyaságom húsába vág, ahogy egy nagyonvárt törékeny legényke roppant bátran, sokkal hamarabb kibújt a mivilágunkra, mint annak itt lett volna az ideje és ösztönösen beleköltöztek ők a mindennapjainkba, durrogtatjuk az üres frázisokat, miközben várjuk a jóhíreket, izgulunk, aggódunk, reménykedünk és imádkozunk. Mert semmi sem biztos, mintha egy lélekvesztő libegne egy viharos tengeren...
És kimondatlanul is hálásak vagyunk azért, hogy ez nem velünk történik meg.

„Nőjj, növekedj olyan nagyra, 
    Mint kertben a szép olajfa,
      Mint a szegfű, szépülj szépen,
      Szállj, mint sólyom száll az égen,
      Fuss, mint a víz fut medrében,
      Ugrálj, mint a nyúl a réten.
      Lábad hasztalan ne járjon,
      Aki meglát megcsodáljon!”
      (ford. Nagy László)

A programok úgy alakították vasárnapunkat, hogy az utolsó egy órában becsúsztunk Tátyi rendelésére. A benntöltött egy óra alatt a kicsik szétkapták picit a rendelőt, Hunc vezette a műtőasztalt, Hugi hangos kacaja kíséretében:

miután mindent alaposan megkóstolgatott, Hugica körbetörölte egész rózsaszín-fehér-testtömegével a rendelőt:

(úgy tűnik, egyelőre még semmit sem nyaltak be onnan...)

Aztán Huncos potózkodni szeretett volna Icivel, de a kistucat képből egy sem sikerült igazán. Ők azok, akikről képtelenség normálisat kattintani: (Hunoron a Hugi virágos kissapkája, melyhez tágítás céljából én is hozzájárultam):

És végül egy vígkedélyű vastagcsíkos reggelitváró (akinek a bátyuskája ma egyedül ott maradt az oviban egész délelőttre, és csak ebéd előtt mentünk érte, sosem ismert csönd honolt ma minálunk, és Huncos, talán az elsőnapra való tekintettel, könnymentesen és hősiesen abszolválta a mait):