Az alábbi párbeszédek cirka 3 perc eltéréssel zajlottak ma délután a konyhánkban.

Miközben derékig behajolva a konyhaszekrény legalsó polcára, szuszogva* próbálom kiszabadítani a meggymagozót, hátulról egy nemvárt ölelést kapok és egy cuppanós puszit mellé. Ezt most miért kaptam? kérdezem meglepett örömmel. Azért, mert nagyon jó anya vagy, mert nagyon szép vagy és mert szeretlek, anyuci!

Épphogy magamratalálok aléltságomból és a belső énem képzeletben megvállveregeti a külső énemet, hogy mégiscsak jó ez az út, amin járunk, a gyerek érzelmileg stabil és képes is az emocionális attitűdök kifejezésére, amikor is könnybelábadt szemeim végigsimítanának elsőszülöttemen... ám megakadnak. Ugyanis a következő életkép fogad: szépfiam éppen a nyomós májkrém általa kirágott végét igyekszik a szájába illeszteni, de ekkor már nyomja is a tubust és persze győzött a gravitáció, toccsan a paszta a konyhakövön.
Légy szíves töröld fel, ennyit sikerül csak kipréselnem magamból, az előbbi eufória szinte már tovaszállt. Anyuci, én felnyalom, és ekkor összenézünk és kirobban a röhögés mindkettőnkből. Mert tényleg felnyalta. 

* egy rövid telefonbeszélgetéstől is képes vagyok már hosszú perceken át fújtatni, és jajj, hol vannak még az igazi végidők...?!