2007.11.10. 08:13
Vélemények
Azért kezdtem el blogot írni, hogy kiírjam magamból azokat a gondolatokat, félelmeket, örömöket, problémákat, amik foglalkoztatnak a várandósság alatt, azokat az érzéseket, amelyeket nem tudok néha kimondott szavakba foglalni. És nem mindig a barátaimra, a társamra zúdítani a vélt vagy valós sérelmeimet...csak egyszerűen kiírni magamból és ezzel megszabadulni tőlük...amúgy is hiperérzékeny vagyok a kritikára, hát még ebben az áldott állapotban! :))) És nem mellékesen tényleg emléket szerettem volna állítani ennek a kilenc hónapnak a maga szépségeivel, kudarcaival, egyre nehezedő-szuszugó lényemmel és egyre jobban fejlődő pocaklakómmal... a pocaklakómnak. Első szárnybontogatásaimról szólni sem mertem senkinek, majd egyre több emberkét "avattam be" vagy talált rá magától a bejegyzéseimre. Nem szoktam naponta a statisztikámat bújni (és egészen őszintén ehhez annyira nem is értek), ezért sokszor zavarba jövök, amikor baráti társaságban eszembe jut egy pár hetes/hónapos történet és még mielőtt elmesélném, valaki mosolyogva közbevág: igen, olvastam a blogodon. Sokan olvasnak, néha magam is meglepődöm, hogy az egymás blogját olvasó, egymást hellyel-közzel ismerő és állandóan kommentező társaságon kívül, mennyi látogatóm lapul névtelenségbe és mégis akár naponta többször is visszatérve olvas, akár született aznap bejegyzés, akár nem. És nincs is ezzel semmi baj...
Nos, azt gondolom, ezt a naplót, elsősorban magam miatt hoztam létre, hogy magam számára minél könnyebben menjen a visszaemlékezés. És már most csodajó érzés visszaolvasni a kezdeteket... Minden igyekezetemmel és erőmmel azon vagyok, hogy ne bántsak meg és ne hozzak kellemetlen helyzetbe senkit sem, legfőképpen a születendő kisfiamat, a férjemet, az újdonatújan megkapott családomat... örök fájdalom marad, hogy nekem már senki sem tudja elmesélni, hogy hogyan várt engem a kilenc hónap alatt, hogy milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy hamarosan közéjük érkezem, mit érzett, amikor először megérezte az első pillangószárny-csapásokat a pocakjában... hogy milyen félelmei voltak, milyen álmai , milyen gondolatai abban a kilenc hónapban ...és nincs aki válaszoljon a kérdéseimre, mert nincs kinek feltennem őket... ugyan tudom, hogy itt vannak velem és velem örülnek, velem izgulnak, de már nem tudják fogni a kezem, már nem tudják letörölni a könnyeim, nem tudnak átölelni, ha támaszra van szükségem, megvígasztalni, ha valami nagyon bánt és tanácsot adni, ha elbizonytalanodom... és azt sem tudom, milyen volt engem várni, hiszen nagyon kevésszer beszélgettünk erről, mert akkor még nagyon nem volt aktuális... ezt az űrt -is- szeretném valamelyest "pótolni", hogy Hunor mindig érezze, hogy mennyi szerettel vártam/vártuk Őt, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy egyáltalán várhatom az érkeztét...
És most kiírtam magamból és ... :)))
Hozzászólások: