Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...

Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...

Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a  polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.

Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.

És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PBea · http://pappb12.freeblog.hu/ 2009.10.11. 18:06:24

Jó volt olvasni:) képzeletben én is Veled róttam a faleves Dunaparti ösvényt. Imádom ilyenkor a természetet... pláne egyedül:))))Örülök, hogy helyére kerültek a dolgok:) Ölellek:)

Válasz erre 

Csillagbaba1 2009.10.11. 18:21:44

Annyira szeretek!!! És még mielőtt megkérdeznéd... CSAK... CSAK mert VAGY és én ismerhetlek :)

Válasz erre 

Eriberi33 2009.10.11. 20:59:03

Csillagbaba, szóról szóra nekem is ez jutott eszembe... :-O

;-)

Válasz erre 

Nani 2009.10.12. 09:38:42

Köszönöm! :)

Válasz erre 

CsöppkeCsillus 2009.10.12. 10:14:30

Olyan szépen írsz... nagyon szeretlek olvasni! :)

Válasz erre 

matusi · http://csoppdodom.freeblog.hu 2009.10.12. 11:33:31

Lelket simogató:) bizony ők mindenek felett ott vannak Neked.

Válasz erre 

vicger · http://vicger.blog.hu/ 2009.10.12. 11:57:22

Köszönöm! :)

Válasz erre 

Hencsi+Zita · http://kicsizita.freeblog.hu/ 2009.10.12. 11:58:04

Tudom,miért szeretek idejárni:)))
Mert veled sétáltam,átértékeltem dolgokat.
Mert jó:)

Válasz erre 

popianyus 2009.10.12. 16:05:12

"Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést..."

- ez a szívemből szólt. :-)Bár nekem sokszor sok időbe telik az elfogadás...

Válasz erre 

Csilli81 · http://malibaby.freeblog.hu 2009.10.12. 17:41:31

Szintén veled sétáltam:) Hát bizony az életben nincsenek véletenek:) Szeretem az írásaidat én is!

Válasz erre 

Pocakos Macska 2009.10.12. 18:42:17

:)

Válasz erre 

bogi_es_kira · http://www.piciangyalkam.blogspot.com 2009.10.12. 21:38:59

Ilyeneket olvasni nagyon nagyon jó, átéltem, én is sétáltam, megtelt a szívem szeretettel, főleg az utolsó sor láttán :D

Válasz erre 

masika 2009.10.13. 11:19:42

Olyan szépen leirtad, hogy Én is ott éreztem magam a Duna partján. Olyan régen sétáltam már egyedül. Remélem már tényleg minden a helyére került.

Válasz erre 

ilgya1 2009.10.13. 12:57:26

Nagyon jól csináltad,hogy kimozdultál ebben a gyönyörű időben,és kihasználtad a szép időt,mert most aztán jól lehűlt a levegő és ez a szél borzasztó...
olyan szépen írsz,el vagyok érzékenyülve.............simán átjöttek a gondolatok kismamahormonostúl mindenestül......

Válasz erre 

Ingrid 2009.10.13. 14:34:53

Kicsit szomorúan olvastalak.
Meghatóak vagytok TI HÁRMAN!!! (majd NÉGYEN és még ki tudja hányan :) )

Válasz erre 

cucka 2009.10.13. 20:17:39

Mindenkinek köszönök mindent, virtuálisakat és emberközelieket egyaránt. :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: