Mindkét gyermekünket ugyanúgy vártuk, ugyanúgy szeretjük és ugyanúgy terelgetjük. Nem vagyok elkötelezett alter nevelős, sem a vaskalapos szigor híve, igyekszünk egy arany középutat választva, a gyerek igényeit mindig szem előtt tartva, navigálni őket az élet tengerén. Talán ezért nincs nálunk kőbevésett napirend és óramű-pontosságú etetés-altatás, ám mégis van pár olyan alapszabályunk, melynek nem-betartása, -Hunc már egészen pici kora óta-, bűntetést vont maga után.
Ám akárhogyan is pontugyanúgy igyekszünk irányítani, már most szembetűnő gyermekeink jellembeli különbözősége és ezáltal egy újabb örökérvényű szabály igazolódik be: nincs két egyforma gyerek, még ugyanabból az alomból se.

Evés: mindkettő jólevő. Huncos sokkal sűrűbb időközönként igényelte a bocimeleget, nyugodtan, komótosan evett, a kezdetekben akár 30-40 percig is elhúzva idejét. Annak ellenére, hogy bőséggel volt mit fogyasszon, sosem kellett előfejnem, ő nem fuldoklott, hamar ráérzett arra, elég párszor, mélyen megszívnia ahhoz, hogy utána már csak nyelnie kelljen, mégis csatakosra izzadt minden alkalommal.
Minkus már a kórházban is rövidrezárta az ebédszünetet, max 15 perc, (itthon 10!) viszont mohó, szív-lenttart- és bezony: néha kipufog. Nála általában le kell fejnem egy adagnyit, merhanem: szíííííííív hosszan-mélyen-sokáig, majd fuldoklik, kiköp, majd újrakezdjük, majd mégegyszer ugyanez, erre ő felidegesedik, (mert hamar elveszti a türelmét meg különben is), és ha mindez éjjel történik, föléled dühében.

Alvás: Hunor sosem volt eszik-alszik kategóriás baba. Evett, hossszan félálomban, majd nézgelődött, szigorúan szülői (a kezdetekben leginkább anyai) társaságot igényelve. Nappal keveset aludt, javarészt pöttöm korától jellemzően egy munkafolyamat közben dőlt ki. (lásd sok-sok régebbi bejegyzést). Éjszaka sűrűn kelt, ritkán bírta ki a 3 óránként történő etetést, szerencsére ritkán éledt ilyenkor föl, evés után betehető volt a kiságyba, gyakorlatilag álometetés volt. (kb 9 hónapos koráig, amikor is átszokott a hajnali szopik után közénk...)
Semmilyen takarót, hálózsákot nem visel(t) el magán soha. Ellenben Minkára plussz ruharétegeket kell napközben aggatnom, aludni pedig kifejezetten bebugyolálva szeret.
Minka eszik-alszik baba. Új rekordja, így 4 hetesen, az elmúlt időszak 36 órán át tartó maratoni alvása, pár perces evésekkel tűzdelve. (mentségéül: a két napja érkező melegfront hatására, péntekről-szombatra virradólag hajnal 4-ig sétáltatta magát... amint megálltunk-leültünk vele velőtrázó és félelmetesen klasszikus oázásba csapott át, na ilyet Hunor sosenemcsinált...). Szeret a kiságyában aludni, de néha igénye van arra, hogy velem összebújva aludjon el. Átlagosan 3 óránként eszik, mi éjjeli baglyok vagyunk, így éjszaka tulajdonképpen csak egyszer ébreszt (8-9 körül fektetjük le, éjfélkor tankol egyet), 3-4 óra magasságában, olyankor már a miágyunkba marad. Így most négyen alszunk a 180-as ágyon. (és már nagyon várom az újlakot, ahol 220-asunk lesz... ) A vicces, hogy hihetetlen fonott kalács formátumokban vagyunk képesek éjszakánként aludni... és ráadásként pihentetően jókat. Dobjanak a mókusok elé, de én kifejezetten szeretem, ha mellettem szuszmorognak a kicsik... szerencsére a másik felem is szoros szimbiózisban alszik Elsőszülöttjével...

Kapcsolat a külvilággal: mindkettő gyermek zsenge ifjú kora óta egyfolytában vigyorog. Pöttöm korban nem válogattak, aztán Hunor hajjdenagyonis. Nem bánom. Igazán ez akkor lesz kínos (akkor is inkább csak nekem), ha hangot is ad nemtetszésének...
Hunor igényelte a társaságomat, szeretett ölben lenni, összebújva egymástnézni. A kendőben hordozását nem tolerálta, pár percig volt hajlandó megmaradni benne. Mindig irigyeltem azokat az anyukákat akiknél ez működött. Talán a saját félelmemet, hozzá-nemértésemet vetítettem ki a fiamra, most viszont Minkára várva már tudatosan készültem a hordozásra. Nagyobb korában, kirándulásokkor a meitait viszont már szerette Hunormester.

Minka ennél sokkalta erősebben igényli a testkontaktust, így ő szinte minden nap hordozva van, néha órákon át is, ha erre van igénye. Amint magamrakötöm, szinte azonnal elalszik. Nem becsapható, bármilyen óvatosan is igyekszem kibontani és ágybahelyezni őt, tizedmásodperc alatt rosszallóan rámvillantja azokat a mindenttudó kékszemeit. Így rámcsatlakozva dolgozunk, főzünk, mosogatunk, mosógépet indítunk el, egyedül a vasalást nem mertem még bevállalni.

Valószínűleg az is sokat dob a dolgon, hogy Hunor ízigvérig energiabomba kispasi, Minka meg egy igazi bújós kislány... imám (mely szerint Szélvész úrfi után jószívvel vennék egy bájosan babázó csepplányt), meghallgatásra talált...

Hunor nagy kedvence volt a sárgalila, malacos-tehenes zenélő körforgó. Amikor választottuk, igyekeztünk uniszexet vásárolni belőle, hogy majdan a következő dedeinket is kiszolgálja. A koncepció mondhatni tökéletes lehetett volna, amennyiben Hunor az elmúlt egy évben megfeledkezett volna egykori kedvencéről. A kiságy visszahelyezésekor döbbentünk rá, hogy bezony pöppet sem feledkezett meg a hőnszeretett körforgójáról, azonnal megkaparintotta és diadalittasan forgatva a feje felett, sikítva körbecsattogott a lakáson többtucatszor. Nem maradt más lehetőség, mint Minkusnak is beszerezni egyet: nem tanulva hibánkból, szintén uniszexet vételeztünk (cicás-kacsás, pasztellszínekben pompázó).

Ma felszereltem a délutáni szusszanásuk alatt, majd ébredésük után beüzemeltem... azt gondoltam- én még mindig ich bien naíva-, így talán akad pár szabad percem, míg Minka a körforgók bűvöletében varázsol, Hunor pedig mondjuk velem tart a konyhába mosogatni, főzni. Amíg kidobtam a csomagolását (talán lehetett 10 másodperc is)  és visszatértem a hálóba, már ez a kép fogadott (igen, lehet hüledezni: bemászott Minka mellé Hunorvirágszál; én már nem teszem, mindennap többszörösen előforduló esemény):

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek ellenére egy tizedmásodpercnyi időre nem állt meg bennem is az ütő, de igyekeztem a legkevesebb pánikot keltve elmagyarázni a fiatalembernek, hogy mér nem jó az, ha ő ennyire közel csücsül a Hugihoz.
Aztán, megnyugodva, még egy videót is sikerült készítenem. Emlékként. Azóta nem zenélőkörforgunk. Minkának szegényesebb gyermekkora lesz. Ámbátor sokkalta ingergazdagabb. Az én idegeim viszont továbbra sincsenek drótkötélből.

A Minilány ringatásos álombazuhintásáról lassacskán ódákat zenghetnék. Ma ismét magamrakötve dolgoztunk, míg eszembe nem jutott, van ám nekünk egy használaton kívüli hintánk, melyet kicsiként Hunor egyáltalán nem preferált. Mondjuk, csodaszép gépzenéjével azóta is mindennap megörvendeztet. Aki személyesen is ismeri elsőszülöttemet, az azt is tudja róla, ez a kilenc kilóig használatos hinta, az ő szíve csücske. Igencsak nehezen enged a közelébe bárkit is. (van ezzel így még pár dolog kapcsán...) Ezért is lepett meg, hogy első kérdésemre azonnal heves iiiizésbe csapott át (ez nála igent jelent), majd lelkesen bekapcsolta a hintát, majd még lelkesebben rázni hintáztatni kezdte kishugát. (a felvételen hallható nemnemnem-ezés és a bebújás a hinta alá, Hunor fényképezés elleni protestálását jelképezi): 

Így (is) telnek mindennapjaink.

Minilányunk most már valóban minivé lépett elő. A mai naptól ugyanis lecseréltük a nyúbörnös pelusait (miután többszörösen meggyőződött rutinanyuka arról, hogy valóban a pelus vág be a loknis combjaiba...), minikké. Valamint rugdalózóból és bádikból is méretet ugrott: beficcen a toalettjébe pár 62-es darab is. Hosszúlábú menyecske, a kezeinél föl kell ugyan hajtani, de a lábai miatt hosszabb kell, az 56-osokba összekifliződtek a csülkei. Huncos ippeg az ellentettje: neki a mai napig vagynak 12-18 hósokra, (igen, címke szerint 74-es a mérete), való nacijai, fölsőkben meg már rég 86-92-esekben utazik.
Talán majd a harmadik gyermekünk alul-felül  összecsengő méretű lesz.

Amúgy meg: minden kifolyik a kezeim közül,  szét vagyok csúszva, a dolgok haladnak mellettem, sokszor érzem azt, hogy csak részese vagyok az eseményeknek, de semiképpen sem az irányítója. Semmire nincs időm, ez annyira nem is zavar, de olykor a mindennapi életünkkel és a barátaimmal történt dolgok nyomonkövetésére sincs kapacitásom, nemhogy a virtuális életre... azzal nyugtatom magam, hogy még mindig gyerekágy van, talán belefér... álom lesz ilyen összeszedetten költözni...

Minkettejükről kb. 3  hetesen, véletlenül készült egy-egy ilyen fotó. Az én rodzsaszín fölsőm egyezése is tényleg csak a véletlen műve (nomeg a praktikumé, ebből tizedmásodperc alatt tudok eleséget prezentálni éhező dedeimnek...):

És aki számára ez nem lenne egyértelmű: baloldali fotón HuncorgóMici pihen, jobb oldalin Minkaleányzó. Mindketten szigorúan evés után képesek így és ennyire.

Reggel óta szenvedek virtuálisan és fizikailag is egyaránt, ugyanis a Minkaleányka születése körüli időcsúszás most köszön vissza. Nem mennék bele a részleteibe a dolognak, legyen elég az, hogy ismét klasszikus iskolapéldáját tapasztalatom annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben nem igazán tudja a bal kéz, hogy mit is csinál a jobb...  én meg, szegény kis szürke eminenciás fuldoklom az általuk generált formanyomtatvány habokban...

Hogy mégis érthető legyen: a Huncos után járó juttatás (gyed), a gyermek második születése napján lejárt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál (ha jól emlékszem, éppen nagyon szülni akartam és mindenféle vélt vagy valós jeleket igyekeztem fölfedezni magamon, ennek beköveketkezésére... ), hogy a biztosítási jogviszonyom rendezésével foglalkozzam. Minka születése után többször sikerült beszélnem illetékesnek (hitt) elvtársnőkkel különböző hivatalokban, kapcsolgattak szaneszét, végül megnyugtattak különböző módokon, volt aki szerint 30 naptári napom van rendezni a fentebbemlítettet, volt aki 42 napot emlegetett (elég misztikusan hangzik ez a pontnegyvenkettő), és volt aki szerint visszamenőleg 180 napig intézkedhetek büntetlenül. Ugyanilyen (fél)információkkal gazdagodtam a munkáltató szerepét illetőleg is ebben az egész szappanoperában, így a ma reggelielső koffeinlöket után nekiálltam kitölteni a kitöltenivalókat a szokásos reggeli káoszban, majd tűzokádóként jól elüldöztem a zuramat az nagy Állami Egészségbiztosító Intézménybe. Órák óta szépen ül és vár a sorára. Nem türelmesen. Közben felhívott, hogy sikerült Minkát nevelt lányomként feltüntetnem az egyik paptyíroson. Örülök, ha a reggeli vircsaftba csak ennyit ikszeltem mellé.

Update (látszik, hogy reggel óta írom...): sorrakerült, 180 napom van minden rendezésére, de nem jó formanyomtatványt töltöttem ki, (pedig jajdetetszett az a kérdés, hogy mióta van a háztartásban a jány? telefonos segítség kérése után megtudtam, ez a kérdés nem a születési dátumára, hanem a kórházból hazaérkezésére vonatkozik... ), Zapjuk hoz jófélét, melyet -mint kiderült- nem is én, hanem a munkáltató tölt ki. No, itt újabb gubanc van alakulóban, a cég, amelynél dolgoztam időközben tulajdonos- és könyvelőváltáson ment keresztül, így úgy érzem lesz még pár agysejt-romboló körtelefonom...

A nagy káoszban meg Hunorvirágszál fájdalommentesen kinövesztette a jobb alsó vámpírfogát is, így most már 15 hófehér gyöngyöcske büszke tulajdonosa. (sztem 1-2 napja tehette...)
Minka egyre kevesebbet alszik, étkezések után ébren figyeli a mozgásokat, a nagy okos Bátyuska neki szóló mutatványait (pl. a legújabb: Minka fekszik a miágyunkon, Hunor meg átdobálja fölötte a pinyólasztikat gyöngyöző kacagással... Minka pedig szemmel és fejforgatással követi a lasztik mozgását, néha egy-egy halvány mosolyt is megereszt... szeretem nézni őket...)

Kisesti közös, telefonos, nemelőnyös Minkás (felhívnám a figyemet arra, hogy majd'egyforma krampuszpizsiben nyomultak, nomeg hátteret sem ér elemezgetni, belelógott Családfőnk izmos lába szára...):