Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

Sejtettem, hogy házi bredpittünk nem fogja sokáig húzni az időt. A pár napja megismert lányokat tegnap délután hazahozta! (újabb iskolapéldája annak, hogy ugyan nem beszél, mégis hatékonyan ügyködik minden vonalon)

A ház zsibongott az öt gyerektől, a cserfes leánykák egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni egymást.Már megint többet megtudtam, mint illett volna a családjukról, jajj nekünk, ha végre Hunor megszólal.

Estig itt bandáztak a  lányok, sok kusza gondolat megfogalmazódott bennem, többek között az, hogy én annyira jól éreztem magam velük-köztük, hogy újra ennyi idősnek éreztem magam, hogy sutyorogtunk az Alkonyatról, hogy várat építettünk építőkockából, hogy kellő mennyiségű izzasztó kérdésre kellett válaszolnom 6 figyelő szempár előtt, hogy a 8 éves Dorka egyszer csak azt mondta, hogy az ő anyukájuk is ilyen jófej anyuka, mert ha éjjel rosszat álmodnak, bármikor átmehetnek a szülők ágyába aludni. (és hogy én ettől arcpirulósan zavarba jöttem...)
És arra is gondoltam, hogy hogyan is kellene az ilyesfajta szituációkban viselkedni, hogy szabad-e, lehet-e lemenni az ő szintjükre, van-e jogom infantilizálódni, vagy én már anyuka vagyok, akinek sopánkodnia kell a rendetlenség, a zsibongás miatt?!
És zsírosdeszkát kentem, meg vajasat és paradicsom-paprikát szeleteletem és úgy éreztem magam, mintha kivülről látnám a konyhában azt a sziluettet, ami én voltam, és elnehezedett a szívem, mert összemosódott múlt és jelen, és talán most megértettem, miért örült anyu annyira a zajos gyerektársaságnak.

Este nem kellett altató egyikünknek sem, pedig szívesen olvasgattam volna...

Pár hete a hálószobánban indult el, egy vékony csíkban masíroztak a  hangyák a családfőnk ágyához. Sok adagban porszívóztam, ecetes vízzel mostam fel (meg bőséges domestosossal is), újfent kitiltottunk mindennemű élelemet, bár az eddig sem jellemezte a hálónkat. A probléma nem látszott említésreméltónak sem, azt a  pár kóbor lovagot betudtuk a családi ház velejárójának.

Múlt héten, a Juli érkezése előtti napon, nekiestem a házunk felnyalásának, mert mégiscsak mit fog mondani a takesznéni ha meglássa ezt a  kuplerájt?! A hálószobánk teraszra nyíló ablaka alatti szegőléc érintésre kimozdult e helyéről. Én addig csak filmeken láttam ilyet, és ott se villanyozott fel a  látvány: egy komplett felszerelt, soktojásos hangyaboly életébe nyerhettem betekintést. Velőtrázó sikkantásokkal tarkítva szivornyáztam fel a teljes stábot a porszívóval, majd a porzsákot többszörösen lezárt zacsiba menesztettem a  kukába (...majd azt elégettem, a maradékait elástam és hétszer megköpködtem a földet felette).

Pár napja a gyerekszoba ablakán kezdtek el befelé csorogni szárnyas és szárnytalan vendégeink vegyesen, de most szemfülesebbek voltunk, és mielőtt lepakolhatták volna többmillió kis tojglijukat, az előbbi technikával hatástalanítottuk őket. Míg a zuram kiókumulálta, hogy az ablak mellett lévő lukacskából jönnek,  addig én gugli barátom segítségével rémtörténeteket olvashattam, és lúdbőrözve a (ki)költözés gondolatával játszadozhattam. Kedvesem mindeközben végérényesen be szerette volna tömni a lukat... palmatex-el, ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezek a dögök nem onnan jöttek. Aztán jöttem én a tuti sütőporos körbeszórással. A frissen festett gyerekszoba ablaka alatti párkány, jelen pillanatban szétkent ragasztóba szórt sütőporba döglött hangyákkal van tele. Vannak túlélők is, akik a fentebbi akadályokon átevickélve is bejutnak. (és kiöntöttem olajcsíkot is a menetirányukat keresztezve, kikerülik, de igazán a menetirányukkal/céljaikkal sem vagyok tisztában, Minka játszószőnyegét foglalják be minduntalan). A biztonság kedvéért kaptak Domotoxot is meg Raidet meg minden bionak egyáltalán nem nevezhető kegyszert is, de ezek mindenen átvergődnek. És kivűlről-belülről bontják a ház falát!

Tegnap málnaszedés közben vettem észe az újabb nemvárt jövevényeinket: kétcentis kisbékák milliószám a kertbe. Ma reggelre már a gyerek homokozós játékai közül ugráltak ki páran.

Reggelre hősGöncöl széttépett egy gyöngytyúkunkat, ez a  fehérdög jó ideje kísérti sorsát az állandó kirepülgetéseivel. Most nem voltunk ott, amikor kellett volna.

Holnapra várom a  sáskahadat vagy a háromnapos setétséget.

Nosakkor, így kell parancsszóra négykézlábazni mifelénk:

Napjaink monoton egyhangúságban tel(né)nek, ha a háztartásunkban  fellelhető kisfiatalember nem gondoskodna arról, hogy állandó mozgásban legyünk. Pölö az esti felhőszakadást csak úgy bocsájtotta meg nekem (nem mentünk sétálni), ha megígértem, hogy reggel, amint felkelünk, megyünk. Túlzás nélkül állíthatom, a reggeli első skandalluma a tita volt (Hunor nyelvújítása, a séta és a hinta összevont alakja).

Ifjú hősünk ma igazán kitett magáért, a játszótéren irigylésreméltó hölgykoszorúra tett szert, csak kapkodtam a fejem a Dorkák, Katák, Lucák sűrűjében. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a széplányokat Bunci csábította oda sikantgatós füligvigyorával, aztán ő kidőlt, a lányok maradtak és nosztalgia-homokoztak-libikókáztak Huncossal. Az ittnyaraló leánykák családjáról többet megtudtam, mint szerettem volna, így igencsak átértékelődött bennem az a vágy, hogy Elsőszülöttöm beszéjjenmá' végre. Édesek voltak, egymás szavába vágóan csacsogóak. Tiszták és őszinték.

A Minka négykézlábazós videóját időközben cenzúráztam, ugyanis a gyakorló pózhoz tartozik egy huncut, nyelnyújtogatós vigyorgó arc is, az aligrucit pedig már meg sem említem. (igyekszem egy kevésbé családiast is megörökíteni a köz javára).