Van abban valami báj, hogy ha az emberlányának a gyermekei összeöltöznek. (a valósághoz jobban közelítve: összeöltöztetődnek). Annál már csak az lehet bájosabb, ha ezek a sapekok egyenest a nepáli sokadalomból érkeztek, kézzel  készítettek és arra hivatottak, hogy megvidámítsák a kicsiket. (...és az anyjukat)

Ha már beadtam a derekam, (értsd: elkészítették helyettem a blog profilját az egyik ismert közösségi portálon), egyfajta kötelezettséget is a nyakamba vettem, szóval illene rendszerese(bbe)n jelentkeznem. (amúgy meg imádom a magam tudatlanságát, ahogy rácsodálkozom arra, hogy ide egy klikk, meg oda egy klikk és rögvest olyan összefonódások keletkeznek, melyeket paranoidabb napjaimon, simán összeesküvés elméletekké alakíthatok majd)

Mondtam már, hogy szeretem nézni, ahogy együtt játszanak? röpke percekig tudnak közösen építeni, meg montessori tornyot rakni (bár kényszeres-Hunor itt is megmutatkozik, mer perszehogy nem mindegy a sorrend), és az együttjátszás elkerülhetetlen végkifejlete is hajszálra azonos: valamelyikük elveszti a türelmét. Íme:

Virtuális füzetem tavaszi fejléces reggelét minusz nyolc celsiussal kezdtük.

Délig tologattam a kimenetelt, addigra már diszkrét hószállingózással is meglepett a természet. (mondjuk, igazán nem tudom, miért érzem a plusz tizenakármennyit reálisnak január derekán). Így téliesítettük magunkat és össznépileg levonultunk egy posta-bevásárlókörre. Hunor gazdagabb lett egy tűzoltós matricás foglalkoztató füzettel, (ez volt az ára annak, hogy elintézhettem a posta-dolgokat), én pedig egy új arcával ismerkedhettem meg a kicsifiamnak, amint megkapta a füzetet, könnybelábadt szemekkel "köszönöm Anyuciká"-zott hosszú perceken keresztül, sok-sok ember füle hallatára. Leállíthatatlan volt, épp csak térdre nem borult előttem, csókolgatta a kezem, a ruhám, amimet érte, Twist Olivér tragédiája kutya füle a kölökéhez képest. Mikor már azzal fenyegettem meg fogvicsorogva, arcomon a ráfagyott mosollyal, hogy ha nem hagyja abba, visszaveszem a  könyvet, végre elcsendesedett a büdöse, de végig a szemibe csillogott az a huncut, játékos mosoly.

Sorban álló öreglányok látószerve bepárásodott és csak szófoszlányok jutottak el hozzám,  azok is bőven elegek ahhoz, hogy majd a föld alá süllyedjek... "szegény, milyen hálás kisfiú", "mennyire szereti az anyukáját", "biztos ritkán kap ajándékot, hogy így megbecsüli". Ezeket a szavakat ebben a kontextusban az én fiamra nézve, még sose hallottam.

Azóta hazaértünk és visszatért az igazi énje. Pár napja mindent akarok és kell. Egyelőre türelmesen javítom szeretnék és kérek-re. Játszik velem a kisbüdöse.

Mindentmegrágó Vilhelmina az éjjel folyamán, a harminckilencedik és a negyvenkettedik velőtrázó álombeli sikolya között, -amire szerencsére rajtam kívűl még ő maga sem ébred fel és amit szétcsúszott idösanyja, a leánygyermek ivóbutykosának a szájbatömködésével orvosol-, kinövesztette a 12. gyöngycsíkját. Így mind a négy első örlője bevetésre kész, már amennyire a fogíny áttörését annak nevezhetjük, a mogyorónyi bucik még jelen vannak.

Rafkós Tüneményünknek kifejezetten jól esik a dörgölésem, napközben szívesen járul a kezemhez tátogva, ekkor kéri az ujjbegyem általi masszázst, ha jól megnyomkodom, ő elégedetten dünnyög.

A manuális módszerek mellé ma délelőtt kiosztottam kettőfél milli panadolt is a békesség kedvéért, mert már az ölben létet is csak hátrafeszítve 120 decibeles hangerősséggel viselte.