mi ekkora elánnal vetődünk bele az új esztendőbe:

És kívánunk ezúton is minden kedves szerettünknek, látogatónknak, rendszeres és rendszertelen olvasónknak, sikerekben, örömökben, boldogságban, békében és egészségben gazdag új esztendőt, minden titkos álmuk és vágyuk beteljesedésével!

Talán elcsépeltnek tűnhet, ám mégis, minden szava és gondolata helyt- és időtálló:

"Arra született, hogy kisgyerek legyen,
Anyja mellett játsszon hosszú éveket."

Az ajtónkon dörömböl az óvodakezdés, így a mindennapjaimat (sok egyéb más érdekes "véletlen" történés mellett) a beszoktatás ideje alatti délelőttök, Minka-felügyeletének a megszervezése köti le.

A hétfő és szerdai apukás délelőtt adott Táty munkabeosztásából fakadóan, és talán a pénteki is, szintén Tátyis cserés megoldással működhet. Maradna a kedd-csütörtök, amiből egyet -előzetes pontosítások után-, a bébiszittyónk el tudna vinni. Ha jól számolom, egy nap még így is lóg a levegőben. Logisztikázásomat és minden kétkedő gondolatomat félretéve, erőt gyűjtöttem és fölhívtam Jutkanénit, egy kis léleksimogató bátorításért, valamint a mikéntek konkretizálásáért.

A nagyon hosszas beszélgetésnek két konklúziója bizton született:

1. mért nem mentem át egy finom teára, miközben kivesézhettük volna a menet közben felmerülő mindennapi életünket is foglalkoztató dolgokat?
2. az óvoda nem egy kiképzőtábor, de még egy katonai támaszpontnak sem nevezném. (főleg nem ezt a család- és emberbarát ovit nem)

Helyette viszont: egy olyan helyként kellene a közvéleménybe épülnie, mely a családra alapozva besegít azok életébe, szocializációra és közösségre neveléssel tarkítva.
Megmagyarázom: az óvónéni szerint ne támasszak fölösleges elvárásokat a gyerek elé, hiszen még olyan pici, helyette engedjem, hogy jól érezze magát, és azt se várjam el, hogy egyik pillanatról a másikra napi 8-10 órában ottmaradjon. A kezdetekben elég, ha heti 3-4-szer megyünk, 3-4 órára, amennyi mindannyiunk számára megoldható és belefér. És aztán majd látni fogom fogas rókán, hogy mennyire érzi jól magát és azt is, miylen intenzitással bontakozik ki, simul bele az ovi életébe, mennyi ott-tartózkodásra van igénye.

Tudom, szerencsés helyzetben vagyok, hiszen nincsenek határidők, amik végére újra munkába kell állnom. Minden képlékeny és rugalmas lehet. Ahogy neki-nekünk megfelelő. És ha erre gondolok, mázsás kövektől szabadulok meg, melyek a szívemet nyomják. Hiszen nem szakadunk mi el egymástól, ááá dehogy, csak megváltozik a proximitásunk. Újabb szintre lépünk, újabb érzéseket ismerünk meg, újabb csodákkal gazdagodik a kapcsolatunk.

Azt hiszem, szeretni fogom a jövő évet.

Emlékszem még, amikor Huncos egy éves lett... hirtelen annyi mindent másképp csinált, mintha azon a bizonyos napon valamiféle metamorfózison esett volna át. Hirtelen másabb lett, mondhatnám, hogy erősebb, ügyesebb, nagyobb, de ezek a szavak nem fednék a valóságot. Mintha még a szemei is mélyebbenlátóak lettek volna. Megváltozott.

Talán már rég meg is feledkeztem volna minderről, ha most nem ugyanezt élném át a kicsilánnyal. Reggelente tátottszájas puszival ébreszt. Kisdömperem, finoman átmászik rajtam, rámfekszik, és két kicsi kezével szorítja az arcom, várja, hogy kinyissam a szemem. Én igyekszem húzni az időt, kíváncsi vagyok, miként ébreszt. (nem, nem úgy, mint anno Huncos tette, aki kifeszítette a szemem, vagy ha azt nem érte el, akkor hozzámvágta a tévé távirányítóját/papucsomat/akármit). Amint meglátja, hogy rezdül a pillám, már tetetezve vigyorog és bújik a buci fejével, a vékonyodó arcocskájával a kezemet keresi,  belesiklik a tenyerembe, akárcsak egy doromboló kiscica.

Napközben felém tipeg, 2-3 bátortalan lépést tesz, és igazán nem tudom eldönteni, hogy ennek ki örül jobban, ő vagy én. Kis bújós virágszálam. Egészen másképp működik, mint Hunor, ő képes órákon át eljátszani, átbügyörgetve egyesével a játékokat, alaposan megtanulmányozva minden oldaláról. Elég, ha belátható távolságon belül vagyok, és néha összemosolyoghatunk.

Éjszaka már nem ébred, a feje mellett van a kulacsa, önkiszolgál-iszik álmában. Napközben 1-2-szer csatlakozik már csak rám, általában étkezések után igényli még az összebújást. Finom, kecses, erős és vasakaratú (akárcsak Minka nemzetesasszony, elvégre a név kötelez), ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, durván erőszakossá válik (harap, elég erőteljesen, ha pedig érzékeltetem vele, hogy ez fájdalmas és leteszem az ölemből, szirénázva zokog). Ízig-vérig nő. Ha megdícsérem a szépségét, a  csinosságát, felcsillan a szeme, tágul a pupillája és ha nem látnám, talán el sem hinném: rebegteti a szempilláit.

És mégis Minkus az engedékenyebb, a lazább. Jó testvérek. S ha ez így marad, és a varázst meg tudják őrizni, már nem éltem hiába.

négyenhóban-féle Nagyis-séta:

mézeskalácsos Mici:

telefonnak örömködő Bunci:

hóhányó Hunormackó:

A végére persze nagyrohanásos, de talán először az életben sikeredett stresszmentesre. És ennek ellenére minden a helyére került, két gyerekkel díszíteni álom, csak halkan megjegyezném, a kicsi ezerszer erőszakosabb, mint Őurasága. Kiskirálylány nyakában a többméteres girlanddal grasszált egészen addig, míg meg nem próbáltuk viszaszerezni, no akkor jött egy mélyreható ária szoprán, karácsony tiszteletére. Ilyenkor nem bánom, hogy kiköltöztünk a panelból, már rég napi vendégünk lenne a gyámügy.

Aztán volt sok ponton elcsúszó Jézuska-eljövetel, a koncepciót jövőre jobban össze kell hangolnunk, mert rafkós rókafiú már most is kétkedve vonogatta szemöldökét bizonyos részeknél. A varázslat márpediglen kell, úgyhogy a mi feladatunk ennek megőrzése. (de azt nem gondoltam, hogy ehhez ennyi furfangra van szükség...)

Kicsit aggódtam azért, mert 5 óra magasságában derült ki, hogy arról a talpról, amelyről mindketten tuti biztosan tudtuk hol van (természetesen két különböző helyről voltunk teljesen meggyőződve), az nem volt ott egyik helyen sem, így kis körtelefon után sikerült egy belefaragós talpat kölcsönkérnünk. Gyermekkorom legszebb karácsonyai jutottak eszembe, amikor Apám szentségelve faragta bele a talpba a belevalót. Utólagosan megállapítottuk, ezt csakis Ő küldhette nekünk, valamit tanulnunk kell belőle. (Tátyi pölö önuralomra gondolt, egyetlen káromolás nélkül szuszogta bele a fát a talpba, én meg emlékezésre tippeltem, furcsán meghasonul olykor múlt és jelen, cserélődnek a szerepek, ám mégis vannak érzések, amelyek állandókká válnak)

Kis nehézségek akadtak díszítés közben is, Minkával felfogásbeli eltéréseink voltak, ugyanis pilinszka ujjacskáival gondosan leszedegette a már felrakott díszeket és alapos átnyalogatás után visszahelyezte a gömböket a dobozba, hogy aztán én újra föltehessem. Végül az alsó egy méter gömbök nélkül maradt, a szaloncukrokért pedig közelharcot vívtunk.

Vacsora után csöngettek az angyalkák (no itt is volt kis baki, mert az angyalkák Nányi kezeit használták csöngetésre, füles róka meg kiszaladt a konyhába egyenest a hang irányába, én pedig alig bírtam elrejteni a böhömnagy agyag csöngettyűt a kenyeres kosárba...), Huncos megkapta a régóhajtott jó dvágyváját, egy szirénázó rendőrautó képében, Minkus pedig szöszkebabát örökölt, amit este tátottszájjal puszilgatott és szeretete jeleként jó sokszor összebújt vele. (mondhatni ráfeküdt)

Aztán kierőszakoltunk egy időzített beállítottat is. Ez itt a legjobb. Többször nem futottunk neki. Viszont megért bennem az elhatározás, hogy talán majd egyszer (most már biztos, hogy igen) eljutunk egy profi fotóshoz is. Csak előbb lefogyok.

Áldott, békés, boldogságos ünnepet kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

Kérem tisztelettel a fenenagy ömlengések közepibe történt meg az ELSŐ és NAGYBÖTŰS, Hunor általi megfelelő helyre intézett, barnamackók elhelyezése.

Történt vala, hogy a tegnapi ünnepi pelenkavásárlás keretén belül kifakadtam. Gyors fejszámolással kikövetkeztettem a haza-kocsiút alatt, hogy az elmúlt 3 évben hányszázezret (igen, többet is) költöttünk Hunor pelenkáira.
Hazajőve és blogokat olvasva, megláttuk Matyit az oviban, aztán beszélgettünk Hunorral és példálóztam neki elmeséltem neki, bármekkora hátszele is van nekije kicsiny közösségünkben, akkora még neki sincs, hogy pelenkával induljon a csatába. Percekkel később levette magáról a bádubát (pelenka, a Hunor nyelvet nem ismerők számára), és nem kért újat. Ellenben kérte a régelcsomagolt wc szűkítőt, felült a trónra, és mint Kovácskatinak danolás közben, úgy dudorodtak az erek a nyakán az erőlködéstől, közben nyögdösött is az erősebb hatás érdekében, de eredménytelenül. Ezt eljátszottuk jópárszor, hol kiküldött a helységből, és az ajtót is becsukatta velem kívülről, hol kérte, hogy maradjak és öleljem át, én elétérdeltem, ő belémfúrta a fejét és teljes átéléssel játszotta szerepét.
Megunva, bevetettem a genya-anya csalit, hogy abban az esetben, ha esetleg  mégiscsak sikerülne valamicske produktumot prezentálnia, szerintem el tudnám intézni, hogy vacsorára Tátyi egy gyorséttermi menüvel honorálja igyekezetét. (ritkán kap ilyet a kölök és állítom a mai gyerekek genetikailag kódoltan rajonganak a gyorséttermi cuccokért).
Végül az engedékeny Tátyi megelőlegezett egy reggel teljesítendő macicsaládot, amit Hunor megígért, alku telefonon megköttetett, árú leszállítva, volt öröm-bódottá.

Ma reggel folytatódott a tegnapi menet, kiegészítve a hideg wc deszkára panaszkodással, szomjúsággal, fázással. Már a feladás határát súroltam, amikor végre meghallottam a semmihez sem hasonlítható pottyantás hangját, a sikkantását, az örömét, majd megláttam a győzedelmes mosolyt a tükörben. Megnéztük, megcsodáltuk, örömködtünk,  sőőőőt, elsőszülöttem még egy potót is készített remekművéről. (és igen, azon izibe el is mms-eztük a ház urának... báááh)

Meghasonulok, ím eljött az a pillanat, amikor eufórikus örömöt érzek attól, hogy két kolbászka végre a számára kijelölt tartályba landolt.

Ez már tényleg a vég.

Nehezen ment idén a ráhangolódás. Aztán történt valami, ami lemarta rólam a többéves rozsdát és végre beindultak a fogaskerekek. (még hány és hány gyomorszájra intézett rúgásra lesz szükségem vajh ahhoz, hogy az apróbb figyelmeztetésekre is odafigyeljek végre?!)

Tudod-e, hogy az az ember, aki lelkileg erősnek tűnik, az valójában érzékeny és gyenge?

Tudod-e, hogy akik azzal foglalkoznak, hogy másokat védenek, azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre?

Tudod-e, hogy könnyebb valamit leírni valakinek, mint a szemébe mondani, ám annál emez sokkalta értékesebb?

Kell ez a várakozás, a természet tudja a dolgát, mindig is tudta, csak figyelnünk kell rá, hallgatnunk a belső hangunkra, az ösztöneinkre. Mi sem bizonyítja jobban, mint az év végi adventi időszak. Várjuk a csodát, a  születést, az újat és reménykedünk egy jobba. És ha hagyjuk, hogy az áhitat átitasson, hogy az ünnep békéje megtaláljon, mi leszünk a legboldogabbak a világon.

A kislányom, az az áldottjó-féle, a gondoskodó jelenlétem mellett megevett egy fél zacskó alutasakos csirkés macskaeledelt. (és én még örültem, hogy milyen szépen eljátszik, amíg én bekészítem az ebédet). Aztán egyedül felpattant a bátyja motorjára és elhajtott.

Hogy van-e összefüggés a két dolog között, azt nem tudom, mindenesetre értelmet nyert EZ a reklám.

(Mindenki jól van, kismici azóta rátolt még két és fél virslit is, Chanel lányunk neheztel egyedül az elorzott ebédje miatt)

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

A világegyetem nagy összekuszálódásai, avagy a minden mindennel összefüggés bizonyítéka, és ha jól odafigyelünk, kellően paranoidok is lehetünk, hiszen annyira de annyira klapfol minden mindennel, hogy az néha már félelmetes. Vegyük például most az én esetemet: hetek óta párhuzamosan jelen van a mindennapjaimban, -egészen pontosan azóta, amikor egyik sárkánykodásom alkalmával a simulékony szörnyeteg hitös (télicsizma igényem) megvesztegetésével próbálta ellapítani a családi göröngyöket-, a karácsonyi kívánságlista léte (avagy annak hiánya).

Ekkor jött egy régikedves ösmerős megkeresése, és máris legálisan ábrándozhatok. Következzen az én karácsonyi kívánságlistám, a teljesség mindennemű igénye nélkül: (hátha megértő fülekre talál... )

A legjobban talán pár szabadon felhasználandó órának tudnék örülni. Pontosabban a csöndnek, ami ezzel jár. És szeretnék egészen addig nem hallani semmit, amíg már szúrná a fülem a némaság.
Szeretném, ha a füst gomolyogna a házikónk kéményéből, ha békesség lenne köztünk, ha egészségben és szeretetben élhetnénk. Persze, ezt nem csak karácsonyra kérném. (telhetetlenség, asszony a neved). Aztán meg jó lenne az összes szerettemet karnyújtásnyira tudni, mert valamyilen furcsa képzet szerint, azt gondolom, akkor megvédhetem őket minden bajtól.
És igen, még mindig szeretném ezt a csizmát (vivát praktikum). Annak ellenére, hogy tudom, hogy idén ez nem fog összejönni.
És szeretnék újra moziba járni, és színházba, és reggelente lustálkodva ébredni (és nem úgy, hogy Zetor Nina áthalad az arcomon a finom kis térdecskéjével), újra gondatlannak és felelőtlennek lenni. Élni bele a nagyvilágba. (ez már asszem, az újrafiatalodásos vonal, engem is utolért... )
Szeretnék újra slim lenni, legalább pár napig, hogy újra felvehessem az ifjonti hévvel vásárolt nagyontrendi és übermárkás nacijaimat, amiket kidobni sajnálok, odaajándékozni sincs még lélekjelenlétem (hátha csoda történik és egy reggel 10-15 kilóval kevesebbel ébredek, mert érdemben képtelen vagyok tenni az ügyért), viszont jelenleg méltánytalanul hevernek egy zsák mélyén, jobb időkre várva. (és lassan, de biztosan kimennek a divatból...)
Kérnék még egy napsugaras kapucsinozós délutánt egy fővárosi kávézó teraszán, a régilányokkal, akikkel félszavakból és mozdulatokból is mindent tudunk-értünk. És talán ebből a napsugaras kávézgatásból éjszakába nyúló koktélozgatás is lehetne, meg izomlázig táncolás, és akkor én csak azt kérném, hogy reggel délig alhassak, és a velejáró macskajajt pedig egyáltalán nem kérném.
Jó lenne napközben azt csinálni, amit szeretek, jókönyvvel ágybabújni, melegteás bögrét földre helyezni, kedvencblogokat olvasni, sűrűbben írni, (az íráshoz tehetséget és szaktudást is kérnék), hitöst akkor ölelni, amikor az csak szeretné, meg az összes létező restanciámmal tisztába kerülni (megválaszolatlan levelek, orvoslátogatások -úgymint: nőgyógyász, bőrgyógyász, fogorvos, csontkovács)

És kérnék még: több türelmet, erőt és empátiát az emberi butaság elviseléséhez, és méltóságot a szőkenőből szőkeasszonnyá válásomhoz.

Zárósoraimban pedig ácsingóznék egy diszkrét összegért a lottóötösből, ami biztosítaná azt, hogy életben maradjunk, ha kifutna a lábunk alól a talaj, és legalább addig ne haljunk éhen, amíg újra összekapargatjuk önmagunkat a romjainkból.

Akiknek továbbadnám:

- Kinga, akivel éppen olyan rövid ideje, mint amennyire mélyen
- Mimikri, akinek a sorai mellett sosem tudok továbbgondolás és bólogatás nélkül elmenni
- BíborLili, akinél amennyire nagyokat tudok visítva röhögni, éppen annyira tudok egy százdarabost telesírni
- Dius, aki sokszor pontugyanúgy és éppenennyire
- Motyorgó virágszálam, aki a legfinomabb krumplispogácsa a habosbabos sütemények között
- Lepkevárék, akik rokonylelkek, és Tőlük már kaptunk egy dönörű karácsonyi ajándékot

A szabályok pedig:
1. Add tovább a listaírós feladatot további hét bloggernek. (csaltam-csaltam!)
2. Linkeld be őket.
3. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
4. Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
5. Küldd el a listát a Karácsonyi ajándéklistára azaz a radmila.morgan kukac gmail.com címre.
6. Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
7. Legyen boldog karácsonyod :)

A múltheti őrület csúcsán, már nem néztem sem embert, sem érzéseket, kibújt belőlem az önzület, zavart és fájt is, hogy nem mondhattam ki, hol és mi bánt, belül üvötve kellett nyalogatnom a sebeimet. Hiszen nincs jogom hozzá... Pokolba kívántam az előkészületeket, ezerszer megbántam a szokásos túlvállalásunkat... az elvesztés érzése, az ismeretlen ismerős távozása űrt hagy maga után, még akkor is, ha higgadt fejjel, megértem az okokat és miután a helyükre kerültek a dolgok, a miérteket is el tudtam fogadni.

Csütörtök-péntek a lázas készülődés hevében telt. Miközben éjszakábanyúlóan főztem-sütöttem és nappali üzemmódban tüzet okádva melengettem keblemre kiscsaládom, lassacskán észrevettem, hogy a majdnemegyéves éjszakára abbahagyta a szomjoltó kortyolgatást, így már nem is ébred, ha jól számolom, lassacskán két hete. Nappal is már csak egy-két alkalommal csatlakozik az anyamadárhoz, általában akkor, ha előbb említett aggodalmaskodik a tejtározói szétdurranása miatt. Hogy az elmúlt év felgyülemlett alvás-restanciái miatt vagy csak az évvégi fáradtság miatt, magam sem tudom, de az elmúlt hetekben a tyúkokkal fekszem és a hasamra süt a nap, amikor felébredek. Így az esti altatások körüli játékok (szomjas a Hunor, éhes a Hunor, esetenként kiprésel egy nyúlfarknyi kismacit magából) mókáiból kimaradok, általában már a Tátyi estikéi mesélése közben elalszom.

Péntek éjjel megvilágosodtam. Megosztom: arra törekedtem, hogy minden tökéletesen letisztult és szabályos legyen, miközben megfeledkeztem arról a picinyke, ám egyáltalán nem elhanyagolható tényről, hogy nem az angol királyi családot várom ebédre, hanem a barátainkat, a szeretteinket. Akik ismernek, akik pontosan tudják, milyenek vagyunk. Akik pontosan ilyennek szeretnek. Akik miattunk jönnek, és nem a külsős mázért. Akik boldogan lekapcsolják rólunk pár órára a gyerekeket, ha erre van szükségünk, de ugyanilyen lelkesen ötletelnek akkor is, ha a rendőr autós torta gyakorlati kivitelezésénél megakadunk.

És az ajándékokról is essen pár szó: megérkezett a kiskisasszony első jólismert-közkedvelt, csak nálunk ezidáig kiutasított, busafejű macskás figurája, egy ártatalan melegítőnek álcázva. Valamint kismici egy igazi mobiltelefon boldog tulajdonosa lett, sajnos nem lett megörökítve az üdvözült arca a kicsilánynak, aki akkora hálával tekintett nagyanyjára, mint eddg még senkire, talán csak a bátyjára tud így. A kismici ajándékai mind egy szálig Huncos kedvencei lettek, a mászó-síró babát megetette, elringatta, ágyba helyezte, majd kijött, suttogva felsóhajtott (ssssss, elalud) és beleroskadt a székébe. Kicsi groteszk tükröm.
Huncos verdás szerkóival hibázni nem lehet, valamint semmi olyannal, ami autókkal kapcsolatos, gondolok itt pölö az emeletes autópálya-autómosóra (itt is hálás köszönet a keresztszülőknek érte, naponta többször átmenthetem a járókába, majd onnan a Huncos ágyába és összepakolgathatom, ugyanis Kismici szétbombázná, Huncos nem engedi szétszedve elrakni, mert játszik vele, így sokszor eszembejuttok Kedveskéim), vagy a távirányítós bömbire, amivel még én is szívesen játszom, a délutáni alvásuk alatt. Kismiciből lányt faragunk bármiáron, babákkal gazdagodott, és bár ezidáig inkább csak autókat tologatott, talán most átragad valami Huncos gondviseléséből rá is. Lettek sajáttulajdonú formabedobói meg montessori tornyai, amikkel a hároméves nagybratyó előszeretettel játszik, miközben egyre magyarabbul magyaráz a Kicsinek.

A buli annyira jólsikerült, hogy hajnal 3.32-kor kollektíve egy-egy házipálesszal emlékeztünk meg az egy évvel ezelőtti eseményekre. És már igencsak pitymallott, amikor nyugovóra tértünk. Csak megköszönni tudom azt a sok-sok pozitívságot, ami ittmaradt a négy fal között.  Jövőre ugyanekkor-ugyanitt!

Egyelőre csak képekben, a szöveges részhez szükségem lenne egy egyedülálló fél órára, ami jelen állás szerint létezhetetlennek tűnik.

(bár nem látszik, de ezzel a párpercessel is sikerült sok-sok értékes órát elvesztegetnem az életemből, konvertáltam, meg alakítottam, meg letöltöttem, meg kituggyamégmit, amíg egy recsegős nézhetetlen valami nem lett belőle, ma mindenféle alakítgatás nélkül feltöltöttem és múkodik. no így.)

Mert gyermek lelkületű szülők vagyunk és mert nem bírtuk kivárni a tizenkettedikét, megelőlegeztük kismici szülinapi ajándékát. Kitörő örömmel fogadta mindkét kiskrumpli, akik azóta felváltva száguldoznak lakásszerte:

(igen, Bunci ismét tiplishomlokú, a legújabb kedvencjáték a függönybebújás. Mögötte orvul meglapul a radiátor, ő meg beleöklel, mint egy kiskecske. Az eredmény napokig látható, sebaj, szülinapra sminkelünk! És már nyolcfogú a művésznő: 4 fönt, 4 lent. Remélem, ezáltal kicsit szünetelteti az éjszakai bulikat, mert öreg vagyok én már ezekhez a partikhoz...)

Az elmúlt napok hóesése meghozta az ilyenkor szokványos hólapátolást és a játékos hóember készítést.

Kisfalunkba ma látogatott el a Nagyszakállú, a rendező bezottság árukapcsolásos ünnepséget szervezett: jótékonykodás is volt, az óvoda javára. Többkilónyi mézeskalácsot ajánlottunk fel, tegnap 11 órán keresztül sütöttem, a skacok pedig díszítették a macikat, autókat, csillagokat, szíveket és traktorokat. A  dekorálás tetőfokán születtek "Mackó" felíratú sima medvék, vámpírmacik, nővérkemacik (a hitelesség kedvéért a megfelelő helyeken piros cukormázzal), amőba játékkal borított rénszarvasok-elefántok is. Mint utóbb kiderült, az őrült agyszüleményű alkotásoknak volt a legnagyobb sikere, többen kifejezetten a kuriózumokra vadászva vásárolták fel őket.

Sötétedéskor érkezett a Mikulás, Huncos tapsikolva fogadta, bár a közelébe nemigen jutottunk, olyan szoros gyerekgyűrű kísérte. Aztán a nagykönyvből sorra felolvasta az ajándékozott gyerekek nevét, hosszan és döcögősen ment, minden gyerek készült valami apró meglepetéssel a Pirosruhásnak. Amikor Huncos került sorra, Mikulásunk összemosta a két kicsi tulajdonságát, így azzal fogadta, hogy szerbusz Hunor, ugye te vagy az a kisfiú, aki szereti a pörköltet? Hunci bátran köszöntötte (szia, én Hunor, igen, szeret pörkő), bezsákmányolta a csomagját, kis anyai presszúrára meg is köszönte és már jött is nagy boldogan. A csokimikiket azon izibe kivégezte még a téren, a mandarint vacsorára tartogatta, a narancsot megkaptam én. Anyai szívem olvadozott, egészen addig, amíg meg nem kóstoltam és így már értettem is a nagylelkűségét: soha savanyábbat én még nem...

Idei és egyben első nagytömegű Mikulás ünnepség abszolválva.

Álmaimban ezer felfújt lufi között kacagunk és nevetünk, minden embert szeretünk. Mindenki kisimult, időben érkezik, senki sem türelmetlen, nincs feszültség, szívünk minden szeretete jól és telibetalálja ezt a csöpp rókabékát.

(reggel kértem egy szülinapos mosolyt tőle)

Szeretném hagyományként elültetni a kicsikben az ünnepek fontosságát, az ő személyük jelentőségét családon belül. Hogy értsék-érezzék mennyi szeretet, mennyi várakozás volt a születésük előtt, hogy mennyire releváns ez a nap mindannyiunk életében.

Az alábbi történetet okulásképpen elcsomagolom magunknak, hogy mégegyszer így sose!  Idén először, az előre megbeszéltek alapján, hagytuk, hogy az ünnepelt alakítsa a napirendünket. Már korareggel 8-kor gyurmáztunk, aztán nagyot sétáltunk a hóban, közben voltak nagy összebújások (részemről), meg könnybelábadásos pillanatok (szintén részemről), meg hatalmas nevetések, hóangyalkázás (mindkettőnk részéről). A kisboltban választhatott magának valamit, ő bátortalanul ropit kért, majd cinegehangon mellétette kettő ropi! Alaposan kirúgott a hámból.
Ebédre pizzát rendelt az ünnepelt, saját maga választotta ki a feltéteket, (kaprika=paprika, palido= paradicsom, vuvavuva=hús mindenképpen legyen rajta), apjukkal egyeztettünk, mikorra érkezzen. Pizza itt, gyerek már nyüsszögős, mert perszehogy nem alszik ilyen felfokozásos napon, apjuk perszehogy késik, közben mindkettő elalszik, ház ura hazavetődik egy órás késéssel, de 6-ra már újra mennie kell. Hároméves felébred, mi rázúdulunk teljes fojtogató szeretet- és vaku-halmazunkkal. Huncos nagyon örül a kukaanton-nak, ez abból is látszik, hogy még mindig nem engedte meg Minkusnak, hogy megfogja, ellenben a régi kukásautóját már odaadta neki. Sajnos, mivel kevés időnk van együtt ünnepelni, erőltetten csacsogunk, vágjuk a pizzát, hozzuk a tortát, az ünnepelt megilletődött, sok az élmény, érzem-látom rajta, hogy baj van, a gyertya-elfújásnál eltörik a mécsese, alig eszik pár falatot, pedig a kedvencei sorakoznak fel előtte. Sok(k) volt ez így. Én is elmorzsolok pár könnycseppet, felejthetetlent akartunk, mégsem sült el túl jól.

Aztán mindenki megnyugszik, föllélegzik és később már eszik Huncos is és a telefonálóknak boldogan csivitelve mesél a tortájáról, a kukásautójáról, a csodáiról, melyet egy barátnőmnek szavakba is foglal, arra a kérdésre, hogy milyen volt a napja: bulinap.

Mindig meg tud lepni Huncos érzékenysége, hihetetlenül kimagasló szenzibilitása. Lassan meghasonulok, de ismét kettősségben lebegek, mert egyrészt csodálattal tölt el, hogy egy ilyen mélyérzésü legénykét terelgethetek, másrészről meg még jobban összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy az élet miként fogja keménnyé edzeni...

Buncó pár napja kisszumósként ácsingózik (alább látható módon), és a szülinapost egy bátortalan feléjelépéssel köszöntötte (nem megörökített).

(a háttérben a "nemfél" alatt, szépreményű szülinaposunk éppen a felfújható jegesmacinállás világcsúcsát készült megdönteni, önmagát biztatva, a dübörgés jelzi, most még nem sikerült neki)

Volt pár napja az orvul lekapott A változat. Ma, a fényképezőgép utolsó simítása közben bukkantam pár vice versa változatra. Szintén orvul lekapottak.

Hangulatát tekintve, engem a cocamama malackáival csendéletre emlékeztet:

Nem leszek sem összeszedett, sem következetes. Leszek helyette gyomorideges (ezt mondjuk nehéz kiszúrni betűkön keresztül) , meg nosztalgikus, meg totálisan labilis. (így már nem érheti szó a ház elejit hitelesség ügyébe, ez a hónap amúgy is csöpög a cukormázas ünnepektől, belefér)

Indokolatlanul is idegeskedem. Huncimaci holnap lesz 3 éves. És persze tudom, ez nem ok arra, hiszen ez csak egy pontolyan nap, mint a többi 364 a naptárban, csak mi köszöntjük meg, házi csokitortával, a szűk család, az igazán nagy ünnepség jövő szombaton lesz, családdal-rokonokkal-barátokkal. Egybentartva a két kicsié. Meleg burokban, szeretetben.
Holle anyó meg reggel óta csak rázza a dunyháját, mindent beborít a puhafehér. És erről meg persze, hogy az jut eszmbe, hogy a telet csak Hunor születése óta szeretem. (melegszoba, kandalló, forralt bor, jókönyv, puha takaró, ablakból hópelyhek játékos tánca ezidáig is szerethető volt). De igazán 3 éve vizionáltam először azt, hogy lépteink ropogós hóba süppednek, miközben visszük haza a frissenszületettet a kórházból. És tényleg így volt. Miközben nézem a bohókás, mindentbeborító hóhullást, akaratlanul is könny szökik a szemembe. Szeretem ezt a nagyfülü kisrókát, aki annyi minden új érzést tanított nekem. Aki mindent elsöprő türelemmel nevelt anyává. Nagy szavak, persze hogy azok, elcsépelt frázisok, de mióta ők evilágra születtek, a szívem már kint is dobog. Megosztottan.

Aztán jön a Mikulás. Kislányként szerettem a csodát, vártam. Az iskolában, nyersen és azzal a nagyon ütni-tudó gyermeki kegyetlenséggel összetörték álmaimat, Anyu ragasztotta sokadszorra össze a mesevilágomat, abban az évben nálunk kétszer járt a Télapó: mert jógyerek voltam, hazafelé tartva az északi sarkra még belecsempészett egy cukorkát a kiscsizmámba. Évekig őriztem kincsként.

Alig egy hét múlva következik a Minka-születésnap, totálisan lesöpörve az eddig engem ünnepelt dátumot. Sebaj, hiszen tényleg ő a legszebb ajándék. Elröppent az elmúlt év minden keserve-nehézsége, tudtam már mire számíthatok, meg úgy amúgy is, Buncilány -leszámítva pár fogas iccakát- továbbra is Buddha lány.

Közben várakozunk, rákészülünk szívvel-lélekkel az eljövetelre, az újjászületésre, a csodára, miközben bőszen számot adunk, és próbáljuk megkeresni a válaszokat a kinemmondott miértekre. Néha nehéz békésnek maradni akkor, amikor tüzetokádva torkot harapnál át, vagy öklöddel suhintva az eget káromolnád.

Aztán jön a karácsony, a maga ezer apró fényével, csodájával, az aprótalpúak csilingelő nevetésével. 

Azt hiszem, nekem már a december marad a kedvenc hónapom, annak ellenére, hogy éveken át inkább a személytelen kórházi ügyeletet választottam a fa alatti kényszeredett tipródás helyett. A fény érkezésére, az örömszerzés ajándékára szintén a kicsik tanítottak meg.

És előre szóltam, hogy szirupos lesz.

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

Van mögöttünk pár átüvöltött éjszaka, amikor az én tündibündi kislányom bizonyította, hogy van olyan, amikor még neki sem jó semmi. A legutóbbi ilyen bulin, a fiúk megzavart álmáért kapott piroslap miatt, közös életünk első alkalmával, áttettük rezidenciánkat a nappaliba. Mindezt hajnal 3 magasságában. Minden ilyenkor bevethető után (értsd paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító, risza-risza, simi-simi, súgás-búgás és az erre érkező elutasító magatartás: hátrafeszítés, eltolás, süvöltés), kezében az osanitos dobozt rágicsálva, fülén a fejhallgatóval EZT hallgatva aludt el, dünnyögve-nyögdécselve. Ez a dal (mely véleményem szerint, jobb mint az eredeti, jöhet a kőzápor), már többször röptette át nagyhatalmú primadonnánkat álomföldre, köszönet érte! BezzegHunornak még jó volt az anyja által fülbe-dúdorászott csitári hegyek alatt...

Persze, ahhoz, hogy ennyire konkrét jeleket kapjak, ismét bele kellett esnem a rutintalan anyák kútjába, (ITT olvasható egy hasonlatosan bájos történet, mellyel igyekszem kicsit javítani a renomémon, és ezáltal önibizalomnövelni minden gyakorló anyukát, tudunk ilyet, sokadszorra is...). Könnyeimet nyeldesve vettem tudomásul, hogy hát igen, kevés vagyok már a lányom táplálékaként, mint macisajtban a brummogás, degeszre tömtem kismicit, hogy csak ült és szuszogott az etetőszékében, persze napjában (éjjelente) kérésére többtucatszor csöcsrevettem (ahogy szerelmetes uram szok vala fogalmazni), és még magam is képes voltam elhinni, nincs is már igazán tejem, lánygyermekem éhezik a maga kis filigrán 11 kilajával (annak dacára, hogy egy náthás éjszakán, amikor kismici nem tudott  kortyolgatni orrdugulás miatt, reggelre karfájással ébredtem, éppenhogycsak megúsztam egy mellgyuszkót).

Buncilány nem tud tankönyv szerint fogat növeszteni, ez már bebizonyosodott a páratlan számú (hetedik) pöttye kibukkanásakor is. Ezt a bizonyos jobb oldalsó metsző pöttyöt sikerült csíkfoggá, majd mostmár lassacskán félfoggá emelnie. Kellően horrorisztikusan tette, volt itt véraláfutott duzzadt íny, és ki tudja mi még, mert alig értem a szájához, fájdalmában hátrafeszítve üvöltött. Inkább nem bolygattam. 

Az éjszakai móka akkor kulminálódott (mikor máskor?), amikor másnap reggel jelenésünk volt székesfővárosunkba, így kellően ziláltak voltunk mindannyian, azt már csak említésszinten közlöm, hogy apjuk kiccsaláddal rendelt délelőtt, aztán beviharoztunk egy bevásárlóközpontba négyünk téli ruhatárát kapkodtuk le rövidke egy óra alatt, megbotránkozó pillantások kereszttüzében, ami alatt Huncmester kétszer kürtölte világgá, hogy maci van a pelenkában, többször elveszett, személyzeti liftet riasztott. Igazi kaméleonná nevelt a kisfiam, szemrebbenés nélkül vagyok képes tologatni az alvó kismicit, miközben innen-onnan érkezik pár építő kritika.
A legaranyosabb történetet egy éltesebb korú, meglepően kedves és segítőkész eladóhölgy mesélte, (akkor, amikor nagyokat nevetett azon, hogy megemlítettem, ha valóban ennyire tetszik neki az eleven fiam, szívesen ittfelejtem pár órára), hogy pár napja tényleg történt egy ilyen, egy anyuka kisétált az alvó kisebbikkel, ottfelejtve a tombolóan jólszórakozó nagyobbat, és csak órákkal később vette észre hiányát, mikor már majdnem hazaért. Boldog tudnék lenni ennek a képességnek a birtokában. 

És ma este borvacsora, meg pár órás kikapcs, mert igazán megérdemlem.

... kis helyen is elfér:

Huncos nem volt még másfél, Minka pedig számításaim szerint éppen pár napos zigótaként tengette mindennapjait, amikor egy balatoni hosszúhétvégén elkeveredtünk egy táncházba. Hőscincérünk, akkor még aligjárt, mégis hősiesen ropta, kavargott a felnőtt lábak között, zanyja párás szemeitől jócskán körülölelve.

A táncnak ereje van. Emberi mivoltunk hajnala óta ropjuk, örömünkben-bánatunkban, születéskor-halálkor, télben-nyárban egyaránt. Ismerhetünk termékenységi táncokat vagy akár természeti jelenségeket befolyásolni próbálókat. A néptáncnak különösen szakrális ereje van. A magyar néptánc egyesíti a teremtő gondolatot a teremtő mozdulattal, a tettel. 
Talán sosem hittem volna el mindezt, ha nem saját bőrön tapasztalom. Hunorral a pocakomban, a hetedik hónapos együttlétünk derekán volt a lakodalmunk. Sokan féltettek, aggódtak értem-miattunk, hogyan is fogom bírni az éjszakázást, a táncos mulatozást. A menyecske ruhámat egy székely asszony varrta rám nyaralásunk ott tartózkodása idején, 3 nap alatt. Gyönyörű lett, hiszem, minden szimpátiáját és pozitív gondolatát belevarrta.
Éjfélkor kezdődött a menyecsketánc, nem az a kimondottan konvencionális, igyekezték kímélni gömbölyűségemet. Persze a násznép megtáncoltatott, kézről-kézre jártam.  Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy szoros (óvó) körgyűrű képződött köröttem, és nagyon hosszú percekig táncoltunk, egyre felpörgetettebben. Dőlt rólunk a víz, pirultak az arcok és egy másfajta tudatállapotba kerülve hömpölyögtünk, vitt a lábunk, félelmetes energia szabadult fel ott és akkor. A bőröm zsibongásán  éreztem a szeretet védő erejét.
Azt hittem képzelődöm, a boldogság, a kompakt világ teljessége elvette a józan ítélőképességem. Aztán másnap-harmadnap beszélgettem a barátainkkal. Akik benne voltak a körtáncban, mindenki hasonló érzésekről számolt be, az én érzeteimtől teljesen függetlenül. Akik pedig kivülről figyelték, csak azt látták, mintha történt volna odabent valami. Mintha elszakadtunk volna evilágtól egy kis időre.

Ma táncház volt a falunkba. Hosszú évek csöndjét szakította meg a mai. És örülök, hogy a részese lehettem a szervezésnek, hogy a krumplis pogácsám pillanatok alatt elfogyott, jó volt látni a sok csillogó szempárt, rózsás arcot, akik közösséget jöttek építeni. S hogy lesz-e folytatása? Ha rajtam múlik, mindenképpen.

Az elsőn Tincses Mici gyakorolja szülinapi tánckoreográfiáját:

A második videóhoz talán érdemes kis kommentárt fűznöm. Igen, sokat vagyunk a konyhában. Igen, az ételeink szerves részei a hús (vuvava) és a tojás (duda). Hogy hogyan lesz ebből süti? Az alábbiak szerint:

(feliratozva: tál, tojás, kever, kettő tojás, kever-kever... tojás, hús, kettő hús, kever-kever)

Lassacskán 4. éve jegyzetelem kisebb kihagyásokkal a mindennapjainkat. Indulásakor egy nagyvárosi lány veszélyeztetett otthonülő  kismamaságából fakadó gondolataival volt tele,  aggódásokkal, barirózsaszín álmokkal, olykor élettel össze nem egyeztethető ideákkal. Az évek alatt változtunk, költöztünk, formáltak a gyerekek, és alakítottuk mi is egymást. A kozmopolita spinéből köztiszteletnek örvendő állatorvosné lett és a virtuális naplónk is  lassacskán viselhetné a www.falusivagyok.blog.hu címet is (most gyorsan ellenőriztem, a későbbiekre vonatkozóan, szabad még az oldal). Érthető, ha az olvasóim száma ezáltal exponenciálisan csökken, hiszen ki kiváncsi a kecskék lelkivilágára, amikor friss-hamvas rózsaillatú babablogok teremnek mindenfelé?!

És most ismét tanyavilági beszámoló következik, aki unja ugorja csak bátran át, gyerekekről kicsit később, kicsit rövidebben:

Nina kiskecskéje, a kis buta, mohó, egyik reggelre felszakajtotta a tápos zsákot és jó alaposan belakmározott belőle. Ezt nekik nagyon nem szabad, könnyen felfúvódhatnak a túl sok takarmánytól, szinte menthetetlenek. Óránként jártunk ki hozzá Hunorostul, simogattuk, dödölögtünk, a Pici egyre jobban odavolt. Délután már arra vetemedtem, hogy kecskés fórumokon regisztrálva kértem segítséget (mer az uram csak telefonon tudott a szolgálatomra lenni), senki sem kecsegtetett semmi jóval. Este bevetettünk pár különleges trükköt (úgy mint olaj itatás, élesztős víz itatás, lábközé vett kecskebüfiztetés, sétáltatás pórázon, az alternatív gyógymódokon kívül szurikat is kapott), reggel Huncos futott a Picihez, boldogan kontatálta, hogy él, aztán az apja szomorkásan az ellenkezőjét.
Volt sírás-rívás, javarészt Nina kecskétlenségét siratta a kisember, így kiegyeztünk abban, hogy a tejelőknek nemsokára megszületik a kiskecskéje (i) és akkor a legkisebb a Ninocsé lesz. Megástuk a gödröt, eltemettük a kertvégibe. Huncos később azt mondta, hogy a kisgida már az égben van, és boldog. Az ittmaradt Poci azóta egyre kezesebb.

Nyúlfarm: egy alomnyi édibébi nyuszómuszónk született egy igazán gondos, sokéves rutinnal rendelkező anyuka szárnyai alatt, a kicsik éppen leválasztás előtt állnak, köbö 3 hónaposak, sokszínüek, kedvesek. Elviekben volt még két időzített bomba kismamink, az egyik napok óta almot rak, szőrt tépked, csinosítja a gyerekszobát, a másik semmilyen hajlandóságot nem mutatott azirányba, hogy akárcsak vemhes is lenne. Erre ez a fekete-fehér pöttyös, anyák szégyene, ma reggelre megszült, de úgy... amerre járt arra pottyantott el egy kisnyuszit, a picik meztelenül tekeregtek a ketrecben, Hunorral karöltve  bábaszerepre váltva, kanyarítottunk kuckót nekik, együtt raktuk bele őket, de kétlem, hogy életben maradnának. Nem kimondottan egy anyatípus, persze ettől még belejöhet. Az esélyt megkapta.

Aztán a gyerekek. Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy Hunor nagyon szépen fejlődik beszéd terén. Szinte mindent mond utánunk, imádnivaló kiscinegehangú, akkor vált vissza saját nyelvére, ha elfárad. Csodálattal nézem ennek a kisembernek a kibontakozó lényét, hihetetlen, hogy mennyire elfogadó a természet alkotta törvények iránt. Amikor eldöntöttük, hogy háztáji gazdálkodásba fogunk (jajjistenem, dehogy döntöttük el, maguktól fűződtek az események láncszemei sorsunk madzagára), már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha a gyermekeink, minél kevesebb hazugság-történetbe nőnének fel. Ahogy a mindennapjainkban jelen vannak az ünnepek, boldog pillanatok, ugyanígy jelen van a gond, a szomorúság, a halál is. Amikor Dörzsi elment, azt is megbeszéltük, a baromfiudvar természetes szelekciója következtében kialakult hiányokat (értsd: kirepülő tikok Göncöl kutyánk általi piroslapja: egy csőr és egyetlen kaparó maradt meg belőle), összenőttségünk egyenesági következményeként, gyakorlatilag velem egyszerre észlelte. Nem tudtam és nem akartam (ál)mesébe foglalni távozásukat. Megbeszéltük. Tudja, bízhat bennünk. Talán, ha majd jobban beszél, több kérdése is lesz. Látom rajta, megnyugtatják a válaszaim. Dörzsit a mai napig emlegeti. Mint ahogy az odaveszett tyúklányokat is.
Persze, a felpörgetett mivilágunkba könnyebb lenne, valami átlátszó hazugság mögé rejtve tálalni a történteket. Félünk a haláltól, ezért beszélni sem szeretünk róla. És próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rágondolnunk sem.

Kismici meg... lépeget, de nem ám úgy, hogy fogom a két kezét, aztán kétrétgörnyedve menetelünk, ádehogy, azt nem nekem találták ki, felágaskodik mellettem, megfogja az egyik kezem és velem együtt lépeget. Közben sikkant-visít-nevet-büszke. Mi is rá. Hunor tapsikolva örül Micu sikereinek, próbálná ő is sétáltatni, de vele még nem megy el Kismici.

"Napi élet a tanyán" cimű rovatunkat olvashatták.

Lassacskán megértem, hogy az ördögöt miért a kecskékről mintázták, sőt a napokban gyakran jutott eszembe az a mondás is, hogy ha nem tudsz káromkodni, vegyél egy kecskét.

A két megesett kecskelányunk (anya és lánya, névszerint Picur és Kispicur), március elejére várják gidóikat. A részletekbe most nem mennék bele, legyen annyi elég, hogy napi egyszer meg kell őket fejni. Többéves szoptatási gyakorlatomnak köszönhetően (muhaha), nem éreztem úgy, hogy ez nekem gondot okozna. De. Ugyanis azzal az egyszerű dologgal nem számoltunk, hogy ezeknek a Szépleányoknak ezidáig gazdapukájuk volt, aki olyan fájó szívvel vált meg leányaitól, hogy még egy könnycseppet is elmorzsolgatott, mielőtt kilépett volna a karámból. A szoros szálak bizonyítékaként, a lányai még órákon át búslakodva kukucskáltak ki a kapu résein keresztül... Az eddigi gazdasszonyuk inkább csak az ételosztó Marikanéni szerepét töltötte be, és ezek pontosan ezt a szerepet szánják nekem is.
A tegnapi első fejés ennek megfelelően botrányosra sikeredett: nekem nem adtak ugyanis egy csepp tejet sem, bárhogy próbálkoztam. Pár napja, egy helyierő ugyan mondta, hogy a kecske nem engedi megfejni magát bárkinek, csak akinek ő akarja, de én ezt városi legendaként kezeltem. A mai második nekifutásra Picur meg is csócsálta a karomat nyomatékosításképpen, hogy takarodjak már ki végre a tőgyei közül. Kecskefejés problematikája ezennel -részemről- megoldva, miközben apjuk gyömöszköli, Hunorral gyerekdalokkal és fülbeduruzsolással szórakoztatjuk őket a bővebb tejtermelés érdekében:

A vellanypásztor, hiába 6 soros és másfél méter magas, meg se kottyan nekik, alatta már átsimultak párszor, ami nem túl jó, mert akkor beszabadulnak a kertünkbe, és köztudottan nem válogatnak, már ami a növényeket-virágokat-fákat illeti.

Lesznek itt még vicces szituációk.  (majd ellés után a napi kétszerfejés pölö, hogy csak egyet emíltsek). Persze boldogsággal tölt el, hogy kb napi egy liter kecsketej boldog tulajdonosai vagyunk, amit javarészt Huncos fogyaszt el még langymelegen.