11 hó 11.-én a 11. 4. házassági évfordulónkon, a zapjuk meglepetésszerűen Márton-napi libavacsorára invitált. Az órákon át tartó, kényelmes, bőséges és finom vacsora nyugodt körülmények közti elfogyasztása, meglepő fordulattal kápráztatott el: egy romantikus  és felejthetetlen éjszakát tölthettem el a porcelán istennőnk társaságában.

Továbbra is a számok bűvöletében maradva, a közel 11 kilás, ma éppen 11 hónapos Buncilány meg frontol, vagy fogzik, vagy fejlődési ugrik, vagy hasfájol, vagy éhezik, én már igazán nem tudom, de valami ördögség beléjebújhatott, mert nem szenvedi, ha 1 méternél messzebbre távoznék, és nehezen tolerálja, ha az 1 méteren belül maradva, ő éppen nem csatlakozhat rám. Napszaktól független az úri hóbortja.

Pár napja kezdte el ellesni a mozdulatainkat, a  lapos, telefonhoz hasonlatos tárgyakat bájosan az arcához szorítja és bababázik, meg tetetézik lelkesen. Konferenciabeszélget. Tesóval kukucs-játékol, reggelente öblöseket nevetnek, a Nagyfiú finoman felborítja a Kicsilányt, majd meggörgeti az ágyon, és nevet, hogy Nina elgurul, ezzel hosszú percekig elszórakoznak. Minkusz elgurul, majd fölül, négykézlábra áll és megpróbál elmenekülni, Huncos én elkap felkiáltással vetődik a kicsi után, persze elkapja, gurítja, csikizi. Imádnivalóan bájosak, döcögve nevetősek.
Az idill természtesen pillanatok alatt átválthat sírásba, kicsiszumólány ösztönösen megérzi, nyalkaHunor nem bírja, ha korlátozva vagyon bármiben is, vagy ha nincs szabad mozgása. Háperszehogy ráfekszik, és Hunc nehezen vagy alig, tud vagy akar, kimászni alóla.

Emlékszem, sokan riogattak az első évvel a két picivel, ha azt túlélem/jük, onnanstól nyert ügyem/ünk van. Nem tudom, én sosem éreztem annyira keménynek, sőt.  És most is azt érzem, hogy az elmúlt év szinte egy szempillantás alatt elröppent, mindig történt valami, nem volt időm sokat merengeni az apróbb nehézségeken, valahogy csípőből megoldódott minden.
Amikor megszületett Hunor, bármennyire is szerettem volna ösztönből nevelni, sokszor voltak bennem kételyek-kétségek, motoszkáltak kérdések vagy akaratlan összehasonlítgatások. (az éngyerekem mért nem alussza még mindig át az éjjeleket, az éngyerekem mért nem eszik rendesen, mért nem beszél, mért nem rajzol, mért nem jár és még sosolhatnám...) Minka valahogy sokkal nagyobb természetességgel érkezett meg a családunkba, és foglalta el bélelt páholyát, és ugyan teljesen más a jellemük, az éjszakáink nem lettek átalvósabbak, a nappalaink sem kevésbé karonülősek, mint az elsőszülöttünknél. Talán annyival könnyebb most minden, hogy előttem a példa, hogy eljönnek majd az átaludt éjszakák, hogy eljön majd a természetes és -számomra- olykor fájdalmas leválás, ha eljön az ideje. Már nem csak hinni akarok benne és megoldások után kutatok, hanem tudom, hogy így van és hagyom, hogy az idő kibogozza a szálakat.
Azt látom, hogy ezek ketten nagyon jó barátok lettek, hihetetlen csibészek és elválaszthatatlan társak. Egyre tökéletesebb kiegészítői egymásnak, talán annak is köszönhető ez, hogy Huncos kicsit lasabban halad minden téren, Kismici pedig viharos sebességgel veszi az akadályokat. Összenőnek észrevétlen...

Egyrészről: szeretném, ha gyermekeim azt tanulnák meg fogyasztói társadalmunkban, hogy a játékaik, könyveik, ruháik értékek, melyekre vigyázni kell, meg kő becsülni.

Másrészről meg azt az elvet vallom, hogy ezek csak tárgyak, melyekhez köthet emlék, kellemes érzet, a földalá mégsem tudjuk magunkkal vinni őket, és az igazi értékek kézzel megfoghatatlanok.

Hunor már kapiskálja a lényeget, persze, a tőle megszokott sajátos módon. Kismici ma beleszakajtott az annapetije egyik lapjába (báh, halálos bűn), Huncos az első döbbenettől csak kikerekedett szemekkel nézett (én visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor kell leválasztanom egymásról a küzdő feleket), majd oroszlánüvöltéstől eltorzult arccal kezdett el zokogni, persze a megnemértett művésznő azonnal kontrázott, én még mindig tanácstalanul csöndben, várva a végkifejletet. Az okozott hangzavartól Huncos is megijedt, majd nyugtatgatni kezdte kicsihugit, hogy nembaj, nembaj. Végül elmagyarázta, hogy a megtépázott annapeti most már a Minkuszé, neki új kell.

A szituációs gyakorlattal még nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de a tendencia szimpatikus.

Ugyan nem írtam róla, de egy ideje már rendszeresen erről suttogtunk, amikor aludtak a kicsik. Annyira belelovaltam magam, hogy már határidőhöz is kötöttem a nembeszélését, hogy aztán szakemberhez forduljunk: mégpedig Hunor 3. születése napjához. Hogy ő ebből mennyit érzékelt-értett meg, azt már sosem fogom megtudni, így csak a száraz tényekre vagyok kénytelen hagyatkozni.

Ahhoz, hogy minden világos legyen, pár szóban el kell mesélnem a reggeleinket. Van egy titkos, kinemmondott egyességünk a Ház Urával, az éjszakák mindig az enyémek, cserébe megnyerte a reggeleket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy 6 magasságában indít Micu, aki felpiszkálja Bátyust-Apust, majd kimennek a konyhába reggelizni-kakaózni-kávézni. Kinek mi az óhaja-sóhaja. Pelenkacserére is sor kerül általában, mire én 7 körül kitámolygok. Innen veszem át a stafétabotot. (és másnap reggelig magamnál is tartom jó szorosan fogva...)

Hétfő reggel azzal fogad a Hitös, hogy Hunorral tökjót beszélgetett reggel, meg hogy milyen aranyos volt. El is eresztettem a fülem mellett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítotva ennek, hiszen ők ketten akkora szerelemben vannak, hogy jobbnapokon szavak nélkül is vígan eléldegélnének.
Napközben vettem észre, hogy mindent mond előttem-utánam, és ha jobban odafigyeltem, értettem is a szavait. (ebből meg azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg egész nap motyogok, miközben teszek-veszek, csak már észre sem veszem... ésjájj, hát csoda, hogy ez a eszös gyermök ezidáig nem jutott szóhoz?!) Igaz, a híresztelésekkel ellentétben (aki későn kezd el beszélni, az nagyon szépen, tisztán fogja azt tenni), Hunor nem beszél teljesen tisztán, előfordulnak hangzócserék, ellenben szépen hangsúlyoz, és érthetően formálja a szavait. 

Kedden egész nap csacsogott a barátnőimmel, elkérte többször a telefonomat, minden kérdésre válaszolt, távirati stílusban ő is elmagyarázta mi történt itthon, a ház körül, mivel foglalatoskodott azidáig, hogy vannak a kecskék, a cicák, hogy hívják őket, mit csinál a Hugi vagy éppen ő, hogy kisvakondos mesét nézett, vagy éppen vajas pirítós kenyeret evett paprikával. Mindezt egész nap, a teljes ébrenléti idejében. Tudom, nekem semmi sem jó. De amikor arra vágytam, hogy beszéljen, hogy vicceseket mondjon, arról totálisan megfeledkeztem, hogy ezzel egyidőben, nem képződik rajta kikapcsológomb.

Ma folytatja töretlenül felfelé ívelő pályáját. És rájöttem, hol a bibi: míg én már megszoktam, hogy bárminemű reakciók nélkül mondom a magamét 7/24-be, addig a fiam tőlem igenis elvárja, hogy figyeljek rá, hogy megértsem, hogy válaszoljak a kérdéseire, hogy beszélgessek vele. 

Úgy érzem, újabb tanulási fázisba léptem türelem és a szerteágazás képességfejlesztése terén.

... a Sok kicsi mozgalomra. Újra itt van és amit érdemes tudni róla dióhéjban: 15 gasztroblogger és 15 szervezet tesz különböző gasztronómiai ajándékcsomag vagy programjellegű felajánlásokat (amíg fény derül rájuk, addig is érdemes szemlézni a tavalyi nagyszerű választékot). A nyereményjáték során a SoSe Közhasznú Alapítvány számára támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a 30 izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolunk. ( a támogatottakról részletesebben ITT olvashattok)
A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban.

Huncos talán valóban megtanul lassanként beszélni. (erről napokon belül szeretnék bővebbet is). Igazi kis farmer lett belőle, reggelente csizmát húz, elmagyarázza -javarészt- a maga nyelvén, hogy hová megyünk, mit csinálunk, egész nap dumál, általában ugyanazt mondogatja egész nap:  vává hámmá (kutyákat etetni), , kuku dudá (tyúkok tojtak-e), cicá hámmá (cicák etetése), lúny kislúny? (megnézni, hogy születtek-e új kisnyúlak), Pici é Poci hámmá (a kecskéket megetetni). Aztán répa-répa indulj, én fa, Nina fa (meg kell nézni a kertben a répákat, konstatálni, hogy már nincsenek, aztán továbbsétálva meg kell állapítanunk, hogy már nincsenek levelek sem a fákon), majd ezek után bejöhetünk ozsonnázni. Jókedvében danolász, úgy tűnik használt a megöntözés, a bocibocitarka klasszikus első sora után, megtartva a jól ismert dallamot, mindent megénekel. (a hugát, a pelenkatartalmát, az aktualitásokat...). Másik nagy kedvence az Erdő-erdő-erdő. Az véletlenül nekem is.
Este beszélgettünk a karácsonyról, a születésnapjáról, a Mikulásról. Hogy el kell mondania nekünk, hogy mit szeretne, és mi majd tolmácsoljuk az illetékeseknek. Szülinapra dvágyvá tortát kér (autós torta), a Mikulástól dvágyvá-ért brusztol (szintén autó), és a főajándékot a Jézuskának tartogatja, azonnal rávágta, hogy dvágyvá, majd gondolkodott pár másodpercet, és hozzátette jó dvágyvá. (valami menő verdát óhajt, úgy pasisan...)

KicsiHugi pár éjszakája nagyonsokszor ébred, számát nem tudom, de azt igen, hogy keserves felsírásai vannak, amik pár korty langymelegtől rövid időn belül megoldódnak.

Hunor továbbra is nagyritkán alszik napközben egy-egy órácskát, Hugi egyszer, én lassacskán zombivá váltam. És akkor jön Huncos, hogy táncolj, ama (Alma zenére kell táncolnunk), és mi mindannyian kitáncoljuk a kitáncolnivalónkat, és hangosan röhögünk, meg lehuppanunk egymás hegyén-hátán a földre és még mindig nevetünk, már magunk sem tudjuk, hogy min, de feltöltődünk és erőt kapunk valahonnan.

Ilyen zenés-táncos-mulatós napokat élünk.

Pár napja költöztek hozzánk, kisebb-nagyobb konfrontációk ugyan még előfordulnak az összeszokott baromfiudvarban, de úgy tűnik, már csak napok kérdése és konszenzusra jutnak a felek. (nem úgy, mint kisfalunk tanult vezetői, de ez már egy másik történet...)

Róluk van szó:

ők Pici és Poci (helyesbítenem kell, Giziből módosított Poci-kecskénk lett- by Huncos), a két gida lánytestvér. A baloldali a Pici, ami Huncos általi leosztásban a Nináé, a Gizi, az övé, mert az nagy(obb). És mondja is és tárja is a két karját amennyire bírja, akárcsak az egyszeri horgász, a nagy halfogás érzékeltetésekor.

Jövő héten érkezik még kettő darab megesett kecskelány, tavaszra várjuk gidóikat, addig szorgosan fejegetni fogom őket. (muhaha...) Már előre azon röhögök (kínomban?), hogy ha nem megy másképp, pösti lány módjára aventes kézi mellszívóra kapcsolom őket. Addig meg szorgosan bújom a kecsketartás kisenciklopédiáját. Mer hogy van már ilyenünk is.

Optimista jövőképemben diós és fokhagymás (meg lilahagymás, meg snidlinges, meg olivabogyós, meg füstölt...) kecskesajtok ízét érzem a számban...

Amikor még kislány voltam, nem volt tananyag 56. Szerencsém volt, mert olyan családba születtem, ahol nem voltak tabuk. Legalábbis, ami a tudomány-történelemmel kapcsolatos doglokat illeti. Nálunk a pszichés vonal elé volt egy többtonnás vasajtó vonva, rajta hetedhét lakattal...
Kérdezhettem. És kaptam válaszokat. Talán szubjektíveket. Életszerűket, saját bőrön tapasztaltakat. Olykor fájdalmasakat is.

Szeretném úgy nevelni a gyermekeimet, hogy bármikor feltehessék a kérdéseiket és tiszta szívvel válaszolhassak rájuk. Akár szubjektíven is.

Elfelejtenünk semmiképp sem szabad a történelmünket.

Ma értetek ég a mécses, lánctalpakkal taposott, elárult Ötvenhatosok!

Hogy leánygyermekünk született, annak összes genetikailag kódolt nőiességével együtt, ehhez szinte első perctől nem fért kétség. Hogy legóablakot vesz a karjára, miközben elégedetten pörgeti, mint széplány a legféltettebb nemesékszerét? megszoktuk már.  nadehogy... pár napja belebújik kétkezével a cipőnkbe-cipőjébe, gondosan összeválogatva, hogy nem cimborája, hanem a párja legyen? ez még új. Mindenestre máris divatot teremtett:

Az első hűvösebb napok egyikén, talán még szeptember elején, emlékezvén a tavalyi nagypocakkal történő babakocsi-téliesítésre*, úgy döntöttem, amíg alszanak a kicsik, összedobom a babakocsink hideg időkre teremtett dizájnját. (természetesen, hülyét csináltam magunkból, heteken át lábzsákba bújtatva tologattam Rozinántét a 30 fokban, mert jusztse voltam hajlandó szétszedni "arra a pár napra" már.)

• *szereplők: hisztis Hunor, türelmetlenkedő apuka, izzadtságtól és nagyhastól szuszogó anyuka, a történetet a képzeletetekre bízom, legyen annyi elég, hogy tavaly nem volt téliesítve a babakocsi, überpreciziós germán csodánkba a lábzsák funkcionálisan be volt csavarva a gyerek alá...

Node, amiért mesélem: történt egy szintén napsugaras napon, hogy jószokásunkhoz híven a napi körünk egyikét a mellettünk üzemelő kisboltban kezdtük. Alapszokásunk az, hogy amíg lekapkodom a polcról, amire nekem szükségem van és amíg visszapakolom a polcokra azt, amikről Huncost sikerül lebeszélnem, hogy neki mégsincs rá szüksége, addig a közérteslány szórakoztatja Buncóleánykát. Most sem lett volna ez másképp, aztán valahonnan odatévedt egy nemfalunkbeli nagymamakorú túrázós néne (az arcára nem is emlékszem már), aki arra buzdított, menjek csak be nyugodtan, tudja milyen több kisgyerekkel az élet, intézzem el a bevásárlást, szívesen megvár. És szomorúan megemlített még valamit a családjáról is, a fiairól (menyéről talán?), amit az agyam azonnal tovább is eresztett... dolgunk végeztével megköszöntem a segítséget és seperetünk is a játszótér felé.

Ma reggel egy boríték fogadott a postaládában, benne 3 fotóval, az egyik hátulján pár kedves sorral, melyek hálával telítettek, hogy a  "pici" teljesen elvarázsolta és köszöni a vele töltött perceket, amíg vigyázhatott rá.  (erről sikerült beazonosítanom a nénit is)

Én köszönöm, hogy vannak még ilyen boldogság-bonbonok a mindennapjainkban...

A napokban jutott eszembe a tavaly előtti játékunk, mely szerint nagyot kellett álmodni, majd évente számot adni arról, mennyire jutottunk, mennyire sikerült a bevonzás. (totálisan novemberre emlékeztem, ezért is csúsztam meg vele... )

Huncmackóval eljátszottuk az ovirapróbálósat, több-kevesebb sikerrel. Szereti, tetszik neki, szívesen van ott, de csak akkor, ha én is jelen vagyok. Így a beszoktatást elnapoltuk, élő egyenesre januárra. (Már van B tervem is, ha mégsem működne).
Kicsi Hugi tényleg szétszedi az álomkuckónkat, és teszi mindezt oly csöndesen és finoman, arcán angyali mosollyal, mintha ösztönösen tudná, így úgysincs szívünk letolni semmiért.
HuncApu borai a kamrában állnak, pincénk nincs, mosókonyhám van, a nappalink valóban tágas (vivát minimáldizájnú bútortalanság), a búboskemencénk még várat magára, reményeink szerint a tavaszi  házmegújító prodzsekt része lesz. (addig apjuk szaporán gyűjtögeti a belevaló üres borosüvegeket... )
Friss kenyérillat nem jellemez újabban minket, süteményekre specializálódtam, ellenben a szagelszívónknak hála, minden készülő ételből illatmintát vehet az éppen erre sétáló. Kéményünkből  száll ugyan a cirmos füst az ég felé, ám ez a kandalló füstje, hűvösebb estéken befűtünk már.
Cserekereskedelem teljes gőzzel virágzik: néha napok telnek el, hogy kenyéren kívül másfajta élelmiszert nem kell vásárolnom. Naponta érkezik valami apróság a hálás gazdiktól. Vagy csak úgy, mert szeretnek. Alakul a kertünk is, innen-onann érkeznek a növények, állatok.
Marika néni (mert tényleg így hívják!), cicája végelgyengülésben eltávozott az örök egérhajkurászós paradicsomba, azóta nincsenek autentikus süteményeink. Előtte viszont valóban ontotta őket.

S hogy mi lesz egy év múlva? Beleolvasva a két évvel ezelőtti vágyaimba, azt gondolom, nem lesz nehéz teljesíteni őket. Sőt.

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.

akik majdnem beépült(ek) a munkások közzé, avagy így készül az ötcsillagos kecskelak:

(mellékesen megjegyezném, hogy Buncilány vérbeli parasztjány lett, akit képtelenség beimádkozni a házba, és a kutyáink csatakosra nyalták, Kismici meg csak döcögve nevetett)

Említettem a villás menetet az előbbi bejegyzésben, hát akkor ím, Buncika  amint éppen magához veszi 3 darabból álló felkarikázott virsli ozsonnáját:

Vicces dolog azért ez a gyereknevelésesdi. Egyiket sem kergettem az asztal körül és nem támasztottam eléjük semmilyen -számomra-  irreális követelményt az étkezésüket illetően. Hunor sem csinálta rosszul szerintem, de Hugica akkora precizitást és fejlettséget mutat a finommotorikus mozgásában, hogy néha csak pillogok. Ügyesen fog, tart, csippent, kisautót tologat, legó kockákat rak össze és szed szét, valamint tollal ír (rajzol). És talán még elfogult is vagyok vele. Kis csodamacskám.

Tulajdonképpen lehet, hogy csupáncsak az a titka, hogy van egy nagyokos bátyja, akitől mindent elles.

Kismici étkezési ritmusával sosem volt problémánk. Lassacskán leáldozóban van a  kétlábonjáró tejtározója ideje, már csak a táplálkozás utáni szomjoltókra használ, valamint az iccakai párkortyokra.

Régóta egyedül eszik, gyakorlatilag a hozzátáplálódás első percétől kezdve hagytuk, hogy élvezze, hogy maga csippentheti fel a tányérből a darabos ételt, hogy maga választhat mit szeretne enni. Pár napja az ölemben ülve megragadta a villámat és a sokathasználtak rutinjával, a célnak megfelelően applikálta. Kicsit segítettünk felszúrni a tésztát, tetszett neki, gurgulászva kacagott a sikerén. Az aznapi vacsora ennek fényében telt: Buncilány mindenkit etetett, a legjobban ennek Huncos örült, aki az etetőszék mellé állva, szájtátva várta a falatokat.

Ma kiskanállal próbálkozott, kevesebb sikerrel, ezek már a végső pörköltszaftos krumplidarabkák voltak:

Háttérben -természetesen- Hunor hallható, aki először azt nehezményezi szenvedő hangon, hogy ő bizony nem bírja kettévágni a krumpliját (nem vág, nem vág, én nem), a folyamatos csattogás ellenben azt igazolja, hogy mégiscsak sikerült neki, aztán a sikkantás és a náni potó pedig egyértelműsíti, hogy mellékszereplőnk szeretne újra rivaldafénybe kerülni. De most nem hagytam.

Volt egyszer még az őskorban egy nagyrabecsült civil blog-kezdeményezés, mely az évek alatt hatalmasra és csodálatra méltóvá nőtte ki magát. Koraszülött osztályokon segít, jelképesen, mennyei sütikre licitálva, bebizonyítva azt, hogy igenis működik az összefogás, becsületesen és tisztán, hogy csakugyan oda és olyan formában érkezik a segítség, ahogyan az a "rászorulónak" támogatás.

A kezdetektől részesei vagyunk ennek a csodának, jó érzés tagja lenni a csapatnak, jó érzés adni, pajkosan évődni, izgatottan emaileket váltani, aztán kiváncsian várni a postát, mikor érkezik meg A Csomag. 

Idén már ketten örültek Beckzsu kiskosárnyi aprósüteményének: 

És igen, ez az a pont, amikor megszűnnek a kételyek, a félelmek, háttérbe szorulnak az ittragadt pillanatok, a közelgő évfordulók, az újra feltépődő sosemmúló sebek. Mert érdemes. Hinni egy jobba-szebbe mindenképp. Mert van. Az ilyen apró dolgok a bizonyítékok rá.

És talán most már újra visszatér az íráskedvem is, és talán már nem csak fejben-mindenhol fogok posztolni, hanem újra itt, és nem fogom bambán hosszú perceken át bámulni a villogó kurzort mielőtt kikapcsolom a gépet, talán majd most újra jönnek a szavak és láncot alkotva mondatokká gurulnak. És talán újra képes leszek hömpölyögtetni őket a magam alkotta mederben.

A bejegyzések csúszására ezer mentségem akad, ezekből ragadnék ki most kettő jellemzőbbet:
- Hunor most már nem hajlandó aludni napközben hetek óta egyáltalán. Ez maga után vonja azt, hogy legkésőbb fél 8-kor kidől este, és alszik reggelig. Egyrészről jó, mert végre korán elalszik,  annak ellenére, hogy vannak ezáltal nehezebb periódusaink nap közben, másrészről meg van egy angyali húgocskája, aki jusztse így napirendeződik. Hugica napi kettőt durmol (délelőtt 11 magasságában egy rövidebb órácskásat és 4-5 óra magasságában egy 2 órácskásat), ezzel meg az a baj, hogy mire mindkettő megfürdik-megvacsorázik, egyik kidől, másik életre kel. Kismici újabban nagyon is, mondjuk úgy éjjel 11-ig bírjuk össznépileg a fárasztást, aztán együtt elvonulunk aludni.
- belevetődtünk a nagybötüsbe, kisfalunk kulturális és településfejlesztési mikéntjén agyalunk kicsiben meg sokkalta nagyobban is, nehéz ügy ez, bár előre tudom, úgysem lehet majd mindenki szája íze szerintit főzni, ezért inkább csak megpróbálunk tiszták maradni és tenni is valamit. Egyelőre vannak falak bőséggel, melyeket talán ki lehet lukasztani, de persze itt is igazak az örökokosságok, melyek szerint, semmi sem az, aminek látszik, meg setétben minden tehén fekete, valamint minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hogy csak pár gyöngyszemet említsek.

Node, élünk-virulunk, megvan a helyünk a világban, szeressük az életünket és azt gondolom, ez a lényeg. Meg az, hogy Bunci imádattal tapicskol a házi kecsketúróban:

Hunor imád gyurmázni. Legalábbis ő az anyag atomjaira tépését  érti ezalatt.

Minka imádja fölcsippenteni majd viharos sebességgel szájbatömködni a földön fellelhető bárminemű maradványt.

Én gyűlölöm percenként kissöprű-lapát kombinációval körbetáncolni gyermekeimet és ronggyá gyűrnöm az idegeimet azzal, hogy a nagyonolcsó gyurma mely alkotórészétől szenvednek maradandó károsodást a gyermekeim.

Így eldöntöttem, igen a fogyasztói társadalom prominens képviselőjeként, beszerzek egy agyonreklámozott jófajtát. Aztán előbújt az ökomami énem (vagy ha úgy tetszik a sóherebbik felem), és elkezdtem kutakodni a  neten a biomassza után. Több receptől gyúrtam az alábbit, és azóta órákra nyugodalmam van: a fiam különböző ízesítésű pizzákat és ipari mennyiségű sütiket gyárt naphosszat. Valamint csigagyárunk van,  de készülnek kerékmintás lapótyák is, a massza pedig nem ragad, nem morzsálódik, nem szárad ki, kellemes tapintású, és pár perc alatt elkészíthető, minimális befektetéssel. És minden összetevőjét ismerem, ergo egyék, ha ízlik nekik.

Hozzávalók:
- 20 deka liszt
- 10 deka só
- 1 evőkanál olaj
- 1 zacskó citromsav
- 3 deci víz

A hozzávalókat egy edényben fakanállal összekevertem, majd feltettem főni. Folyamatos kevergetés mellett (hamar besűrűsödik!), 2-3 percig melegítettem, majd a konyhapultra kapartam és hagytam kihűlni. Ekkor az állaga miatt még nem volt sok bizodalmam a sikeremben, de kb 10 perc múlva, amikor már kézlangyosra hűlt, könnyedén átgyúrtam és létrejött álmaim gyurmája. Azóta kiscsaládunk 0-24-ig alkot. Tetszik. Nem szárad ki, könnyen formálható, puha, nem törik, nem repedezik. Szeressük.

És azóta Hunor is formáz és nem tépked.

Legközelebb színesíteni fogom ételfestékkel vagy kakaóval (bár akkor ezek itt ketten megeszik...)

(öööhm, a lábast illik beáztatni...)

Tízhósan a Buncilány kapaszkodás nélkül ácsingózik, hosszú másodperceken keresztül. És rettentően boldogan tapsikolva sikongat közben. Azt hiszem, emiatt sem bír hosszabban álldogálni, örömében meginog, pelenkára tottyan. A konyhában a nadrágomba csimpaszkodva dülöngél nevetve. Simogat, bújik. Egy varázslat ez a kislány.  Egy kiscica. Egy pihepuha álom.

Gügyög, magyaráz, hol szemöldökösszevonva, hol füligmosollyal. Ha idegenekkel találkozunk, szégyenlősen, bajsza alatt somolyogva hozzámbújik. Az ismeretlen simogató kezeket határozott mozdulattal lekulcsolja magáról. Kevésbé közvetlen, mint a Nagytesó, ám ha valakit megkedvel, azt széles mosollyal és puha mancsokkal arcontapogatja. Teljesen új érzetek ezek nekem, a Nagyfiú sosem viselkedett így. És tetszik, nagyon tetszik a mássága. Az egyedisége. A finomsága. A kíváncsisága. A bája.

Türelmes, ám határozott elképzelései vannak a dolgairól. Ha éhes, pár napja kinyújtott nyelvvel, csettintgetve közelít felém, amennyiben nem tudom azonnal kielégíteni az igényeit, finoman megharapdál. Ha még mindig nem reagálok, erőteljes bokanyalogatásba és nadrág rágcsálásba kezd. A múlt héten nálunk állomásozó számítógépes embörnél ez árcsökkentő tételnek bizonyult. (amíg dolgozott, Minkus szisztematikusan nyalogatta a bokáját...)

Étkezési szokásai nem sokat változtak, javarészt anyatejes, de mindent megkóstoló. Olyan rossz mégsem lehet a menü, 9900 grammos és 80-86-os ruhákat hord. Tényleg be fogja érni Huncost rövid időn belül. De már nem annyira babahájcis. Kaptunk pár nyári esküvős felvételt, azon még Michelin lány volt, mára már inkább erős testalkatú, masszív kislánynak titulálnám, pocakon kis rengőhájas díszítéssel. (MiniMe).

Továbbra is imád olvasni, pár borító bánja figyelmetlenségemet. Szereti a fiókokat, kihúzgálja, átrendezi, rendes lány, visszapakol belé, bár az eredetitől igencsak eltérő tartalmakat. (válasz a hogy kerül a ruhásszekrénybe a krumplinyomó? kérdésre). Kukucsol lelkesen, elbújik a takaró alá, a vasalnivaló ruhák alá,  mielőtt megteszi azt amit nem szabad, huncut mosollyal csillogó szemekkel szinte kérdezi, hogy most sem lehet? (számítógépzsinór, vasalózsinór).

Hatfogú, meg egy pöttyfogú. Ami pár hete növekedésnek indult, az azóta is stagnál, vicces, mert elviekben párosan nőnek a fogak, úgy tűnik, Kismici mégsem olvasta az idevonatkozó részeket.
Túlzott negatív élményei nem maradhattak a szülésről, imádja a szűk helyeket, naponta többször szorul be a kanapé-fotel, szék-számítógép-asztal közzé. Akarva-akaratlan ilyenkor a Nyuszihoz látogató Micimackóra asszociálok, miközben kiszabadítom a delikvenst.

Éjszakáinkon nem érzek változást, 2-3-szor biztos ébred, de mivel köztünk alszik, különösebben nem visel meg a dolog. Önkiszolgál, bújik. Hol hozzám, hol a tesójához. Valamelyik éjszaka arra mentem be aludni, hogy ezek ketten összekifliződtek, a Nagyfiú átkarolta a Kicsilányt és úgy aludtak. Elbűvölt ez a látvány, képtelen voltam mozdulni, fényképezőgépért rohanni, inkább csak ittam be jómélyre ezt a csodát. Majd homlokon csókoltam őket és melléjük bújva még hosszú percekig gyönyörködtem szépségükben, tökéletességükben, tisztaságukban.
Örülök, hogy nagyágyunk van. 

Az elmúlt napokban kicsit elsikkadt a blogírás, nem tudom, hogy ez mennyire fog állandósulni. Képtelen vagyok megígérni a rendszerességet és ugyanazt az intenzitást, ami eddig volt. Egy őrült sebességgel közlekedő valóvilágos vonaton ülünk, ahol egyre kevesebb hely jut a virtuális létnek. 

Pár hete vendégségben jártunk kedvesbarátnőmnél, kicsit beszélgettünk, aztán szóba került egy könyv, amit ő olvasott és amiből kiragadott egy gondolatot, mely szerint a blogírás  nem egyéb, mint egyfajta érzelmi inkontinencia.  (azóta már én is olvastam, sok ponton egyezik a véleményem az íróné asszonysággal, sok ponton vitába tudnék szállni vele. Talán, mert személyesen is van szerencsém ismerni őt, és vagyok annyira emocionális lény, hogy a kettőt nem tudom különválasztani egymástól ). Sokat gondolkodtam azóta ezen, és azt gondolom, vagyok annyira kontinens, hogy tudom a megfelelő helyén kezelni a virtuális és a valós létünket. Sok ismerőst, barátot köszönhetek a blogírásnak, és sok csalódás is ért, amikor olyan tulajdonságokkal ruháztam fel a virtuális barátaimat, melyek a többszörös találkozások alkalmával, fokozatosan rongyokká feslődve lekoptak róluk. Az elmúlt évek alatt voltak nagy, mély találkozások és egészen említésre sem méltóan pöttömök. Mindegyik csiszolt, finomított rajtam, a jellememen, a  gondolkodásmódomon. És ez jó is így.

A legfőbb indok amiért ez a virtuális napló még él és funkcionál, az az emlékeim egy helyen tárolása. Ritkán visszaolvasom a két évvel ezelőtti gondolataimat, hogy mennyire másként éltem meg egygyerekesként az akkori életünket, és hogy mennyit változtam-változtunk. Szeretek írni. Szeretek ide írni. Szeretem tudni azt, hogy azok az emberek, akik tőlünk messzitávol élnek és szeretnek, tudnak rólunk, kicsit belelátnak abba a sávba, amibe szeretném, hogy belelássanak. Tudom azt is, hogy nálam nem működne a levelezés, mert pocsék levélíró vagyok. Már tizenévesen is ezért maradtak el mellőlem a nyári táborokban megismert barátnők, mert minden levelemet azzal a mondattal indítottam, hogy exkuzáltam magam a lassú válaszomért. Aztán egyszer már csak nem volt pofám válaszolni se.
Még egy bizonyíték: Minkus születésekor kaptam egy csodaszép, vastag, ropogóslapos emlékkönyvet, melyre letettem a nagyesküt, hogy rendszeresen fogok vezetni olyan személyes gondolatokkal, melyeket kizárólag a kislányomnak szánok. Máig üresen áll... de már legalább lapozgatom és barátkozom vele.

Konklúzió: blog marad, mert szeretem, és nem vagyok érzelmileg inkontinens. Pont.

Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

Most már a kismorgó leányka is IT szakember lett, olyan pillanatok alatt kapcsolja ki- illetve be az asztali számítógépünket, hogy még sikkantani sincs időm.

Node: valami égi tehetséggel sikerült úgy megbuherálnia ma délelőtt a zsinórokat, hogy gyakorlatilag gyerekzárolta az internetet: a postaládámon és pár blogon kívül, semmilyen oldalt nem lehet semmiképpen sem elővarázsolni. Beleértve az üzenetküldő szolgáltatásokat is. Pedig próbálkoztam már többszörös újraindítással, idegrohammal, fenyegetőzéssel és zsarolással, ki-be dugdosással, szolgáltatóval onlájn, higgadtan és kevésbé, órákra kikapcsolódással. Semmi.

Viszont: kivasaltam, ebédet főztem és kitakarítottam a fürdőszoba-szekrényeinket.

Írhatnék az átsírt éjszakáinkról, a nemalvásai(n)król, Minka 8. fognövesztése körüli mizériáról, a frontérzékeny primadonnánkról, akinek piciny súlyától beállt a derekam, de minden nehézséget és fáradtságot most csak megtört mosollyal tudok fogadni. És hálát adok ezekért a percekért, hálát adok az összes csínytevésükért, huncutságukért, foglalkozásigényükért. Hálát adok az egészségükért, mely minden földi kincsnél értékesebb. Csak ölelem és húzom magamhoz őket. Nem tudok betelni velük. Csak, mert a világon vannak.

Sok minden kórság zajlik körülöttünk. Nehéz úgy boldognak maradni, hogy tragédiák sora csapódik be körénk. Igyekszem vattafalakat vonni magunk köré, nem akarom beereszteni a külvilágot, meg akarom óvni magunkat örökre, mindentől.

Anyaságom húsába vág, ahogy egy nagyonvárt törékeny legényke roppant bátran, sokkal hamarabb kibújt a mivilágunkra, mint annak itt lett volna az ideje és ösztönösen beleköltöztek ők a mindennapjainkba, durrogtatjuk az üres frázisokat, miközben várjuk a jóhíreket, izgulunk, aggódunk, reménykedünk és imádkozunk. Mert semmi sem biztos, mintha egy lélekvesztő libegne egy viharos tengeren...
És kimondatlanul is hálásak vagyunk azért, hogy ez nem velünk történik meg.

„Nőjj, növekedj olyan nagyra, 
    Mint kertben a szép olajfa,
      Mint a szegfű, szépülj szépen,
      Szállj, mint sólyom száll az égen,
      Fuss, mint a víz fut medrében,
      Ugrálj, mint a nyúl a réten.
      Lábad hasztalan ne járjon,
      Aki meglát megcsodáljon!”
      (ford. Nagy László)

A programok úgy alakították vasárnapunkat, hogy az utolsó egy órában becsúsztunk Tátyi rendelésére. A benntöltött egy óra alatt a kicsik szétkapták picit a rendelőt, Hunc vezette a műtőasztalt, Hugi hangos kacaja kíséretében:

miután mindent alaposan megkóstolgatott, Hugica körbetörölte egész rózsaszín-fehér-testtömegével a rendelőt:

(úgy tűnik, egyelőre még semmit sem nyaltak be onnan...)

Aztán Huncos potózkodni szeretett volna Icivel, de a kistucat képből egy sem sikerült igazán. Ők azok, akikről képtelenség normálisat kattintani: (Hunoron a Hugi virágos kissapkája, melyhez tágítás céljából én is hozzájárultam):

És végül egy vígkedélyű vastagcsíkos reggelitváró (akinek a bátyuskája ma egyedül ott maradt az oviban egész délelőttre, és csak ebéd előtt mentünk érte, sosem ismert csönd honolt ma minálunk, és Huncos, talán az elsőnapra való tekintettel, könnymentesen és hősiesen abszolválta a mait):

Mehettünk volna kirándulni is akár. Vagy tevékenykedhettünk volna a ház körül. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ám mégis a csöndes benti foglalkozás mellett döntöttünk, főként, hogy 1. föl kellett számolni a kertben még fellelhető babot, karalábét, körtét, zellert; 2. már a reggeli kisbevásárlás alkalmával  eldöntöttem, ma nem mászkáló-napos hangulatban leledzek, sokkal inkább láblógatós pihenősbe. (halljátok, vasalnivalók?)

Először segített a kisszakács babot aprítani, sárgarépát-karalábét rágcsálni (és értelmesen mosolyogni...) :

Aztán elővettük a még sosem próbált vízfestéket, kicsit nosztalgiázva beszereztünk egy trendi retró viaszosvászon terítőt (Hunor választotta a mellettünk-működőből, szó, mi szó elég extrém darab a szeccesszióra emlékeztető gyümölcs-áradatával). Hunor hihetetlenül kiváncsi volt a festékre, befogadó volt, kivételesen türelmes és érdeklődő, így 4 lapnyit telerajzolt magaválasztott mintákkal és színekkel. Ezt se gondoltam volna pár héttel ezelőtt! És még egy félórányit gyurmázott is. (azt csak zárójelben említem meg, hogy aztán fél órán keresztül tüntettem el a gyerekszoba egész területéről a mm-esre tépkedett gyurmamorzsákat...).

És ím az alkotásai, a bal alsót faként nevezte meg a többire halandzsanyelvet használt. Ami elsőre szembetűnő, az a balra-húzás, a bal felé dőlés minden rajzon. A készítési sorrend pedig bal fölső, jobb fölső, bal alsó, jobb alsó.

Update: azt mondta a zuram, hogy neki a balfölső kép fekete foltjaira kutyát mondott a kölök.

Úgy alakult, hogy ma bevillámlátogattunk fővárosunkba és úgy is alakult, hogy a kocsi első motor-brümmögésére szinkronalvást mutattak be a kicsik. Aztán úgy alakult, hogy meghitt beszélgetésbe mélyedtünk a Hitössel (úgy, mint régen), és a pillanat varázsában rákérdeztem, (bár tudom, hogy olyan nincs is!), hogy mi az a tulajdonságom, amit nem szeret bennem. Nem merte sorolni, kis nógatásra, zavart mosollyal ezt sikerült kiböknie: reggelente olyan nehezen ébredsz.

Az első gondolatom a felcsattanásos védekezés ezer módja volt. Aztán -és ezt utólag a gyermekeim megszületésével és velük töltött itthonlétemmel hozom összefüggésbe- egy nemrégóta kibontakozó-félben lévő tulajdonságom bújt elő, higgadt maradtam és be kellett látnom, hogy van benne valami. Hogy ne menjünk messzire pár nappal ezelőtt magam is beismertem, hogy nehezemre esik a reggeli megindulás.
A kanyargós úton a gondolatok fénysebességgel cikáztak bennem, elöntött ezeregy emlék és próbáltam megkeresni az okot, hogy mért lehet ez.

A munkahelyeimre is már úgy emlékszem, hogy hiába a korai kelés, az olykor  hajnal 7-es munkakezdés, én csak kb délelőtt 10 órára csatlakoztam az ébrenlévők táborához, addig javarészt gépiesen végeztem a munkám, néha teljesen kimaradtak az addigi történések.
A fősuli kötelező délelőtti gyakorlatait sokszor blicceltem el mindenfélékre hivatkozva, mert képtelen voltam felkelni.
A gimnázium nulladik óráira sokszor nem értem be, pedig nem laktam messze a sulitól. Sőt. Ilyenkor beültem a tanodával szemben üzemelő Szegfűszálba kávézni. Ha mégis mellbedobással beestem, a hátsó padban sokszor elbóbiskoltam az első órák alatt. (ilyen vallomások után hogyan lehet jópéldát statuálni a későbbiekben?)
Aztán eszembe jutott az általános iskolába indulásos veszekedős reggelek bármelyike. Anyu gyakorlatilag álmomban öltöztetett fel, indított útnak és még így is sokszor előfordult, hogy amíg ő is készülődött, én fogmosás helyett visszabújtam egyenruhástúl a puhameleg vánkosok közzé. Pedig korán elaludtam este, családunk szabályainak egyik alappillére a kora esti lefektetésem volt. (7-8 óra, szigorúan híradó előtt).
Az oviról nem tudok ilyen dolgokat felidézni. Ott éppenhogy az volt a gond, hogy még hétvégén is hajnal 6-kor kukorékoltam fel a családot az ártatlannak tűnő apró trükökkel. (csak a szokásos éhes vagyok, szomjas vagyok, mesét nézek, és hopp, máris 8-9 óra is lett...)

Szóval, valahol az óvoda és az elemi között csúszhatott be a hiba a mátrixba, aminek sacc per kábé életem végég fogom inni a levét. A geriátriai inszomniában van minden reményem.

Mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, (mint pölö korán kelés, borús idő, ágyból nehezen kikászálódás, visszaalvás mindkettő kicsi részéről már reggel 9-kor), a mai napot bojkottáltam és ovimentessé tettem. És a reggeli nemrohanásban megvilágosodtam nagyhirtelen: hiányozni fognak ezek a meghitt és álmos reggelek, hiányozni fognak a közös játékok, a programmentesség, ha teljes értékű tagja lesz Hunor az ovis-populációnak. És ez elbizonytalanított, mert az odáig rendben van, hogy szüksége van társaságra, meg szocializálni kell és integrálni kell a társadalomba, de... biztos, hogy erre MÁRIS szüksége van?

Másrészről meg vagyok annyira önző és lusta, hogy én igenis szeretek itthon lenni, kényelmesen, ráérősen ébredezni, hagyni hömpölyögni a mindennapokat a saját ritmusunk szerint. Világ életemben gyűlöltem a hajnali ébresztéseket, a korai munkábaindulásokat és még egy ideig szíves örömest megkímélném mindannyiunkat ezektől a tortúráktól...