"Én, akinek nincsen testvére, valami ártatlan irígységgel figyelem azokat, akik barátoknak születtek"

Fókuszáló várépítő:

Autópálya tesztpilóta:

Frissenébredt Hunor-hasonmás:

Varázslólányka:

Ahhoz képest, hogy az oviban már gyönyörűen beszéli a minyelvünket a migyerekünk, itthon mégis egyre több szóújítás kerül terítékre. Én meg belül sírok-mosolygok, mert tudom, hogy ez annak (is) szól, hogy érzi a kisbüdös a változás szelét, és foggal-körömmel igyekszik fenntartani és egyre jobban megerősíteni a mi kettőnk kapcsolatát. Gazdagodtunk pár kardinális kifejezéssel, úgy mint puci (csoki), pucijá (beugrató, ugyanis nem a csoki szó ragozása, nem-nem, hanem a labdá-t hívja így), dudá (tojás).

Nina meg... aminek úúúúúgy örültem kezdetekkor, annak most már annyira nem. Könyvzabáló. A szó legprofánabb értelmében. Mert írott sajtó, sőt nem írott sem maradhat meg egy méter alatt. (beleértve a polcon, szépen feltornyozott wc papír gurigákat is -okos anya, alul tartja, magára vessen). És hiába büntetés, és csúnyán nézés, elvonszolás, ahogy picit lankad a figyelmem, már hallom is, amint sercen a könyv lapja és már csak a vigyorgó, szájából kilógó fecnit csíphetem el. Apropó: büntetés. Na ez a lány... Elég emeltebb hangon szólnom ahhoz, hogy Nina hatalmas könnyeket potyogtasson és hosszú percekig itassa az egereket. Én meg képtelen vagyok kezelni a szituációt, mert legszívesebben magamhozölelve csitítgatnám, másrészről meg éppen mérges vagyok a sallangra tépett könyveimért.
(Hunor egészen másképp viselkedett és viselkedik a mai napig szankciókor, ő dacosan összeszorított szájjal ellenáll, majd szikrázó szemekkel néz, nem sír, tudomásul vesz.)

És akkor az újabb megdőlt teóriám: Hunor esetében hangoztattam bőszen, hogy a gyerek elől nem elpakolni kell 1 méteres magasságban, hanem megtanítani arra, hogy ne bántsa a könyveket, ne tegye tönkre a dísztárgyakat. No igen, könnyű volt ilyen koncepciót kreálni, egy olyan gyerek mellett, akinek eszébe nem jutott tépni- vagy megkóstolni, csak pakolgatta a könyveket és ideig-óráig elcsomagolta a távírányítókat.

Az ajándékba kapott varázslatos, lombok közt kibukkanó napsugaras ősz kirángat minket a vackunkból.
Mindig a tomboló nyár volt a kedvenc évszakom, imádtam ahogy perzselt a nap, ahogy felforralta a bőröm... amióta viszont gyerekeim lettek, -mint minden- az évszakokról alkotott nézeteim is megváltoztak: már nemjó ezer fokban elhagyni a lakást, mert egyrészt mire összetrombitálom és glédába állítom a csapatot már folyik is a víz rólam, másrészről meg féltem a bőrüket.

Így most az ősz lett a kedvencünk: még éppenjó meleg van napközben, de a napsugár már csak kellemesen simogat. Igyekszünk még többet magunkbaszívva tárolni belőle, főként annak tudatában, hogy a helyi erők öregei kemény és hosszú, hideg telet jósolnak.

Hunor hétfő óta mindennapos óvodás lett, 9 magasságában érkezünk az ovi udvarára, és délig maradunk. Hőscincérünk várja, szereti, kéri, hogy menjünk. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet...
Az ott töltött idő alatt az ovisok csúszdáznak, házikóban kuckóznak (Hunc is szokott), diót, makkot, tobozt, mogyorót és birsalmát gyűjtenek (vivát vidéki ovi), a dió-mogyorót a helyszínen elfogyasztják, a többi begyűjtöttel óvodát dekorálnak (ebben még nincs részünk). Minka ezalatt világot fedez fel, a homokozó homokja és a homokozó lapátok, rágcsálás általi percepcióját gyakorolja, majd kidől és még az ovisok sem tudják éberré simogatni.
Ebédre hazajövünk, jövő héttől pedig kipróbáljuk, hogy délelőtt 1-2 órára nélkülem marad. Hiszen egygazdás gyermekünk van, ha jelen vagyok, kizárólag rám hallgat.

A lelkem meg repes. És a testem is. 2 hete, mióta megtaláltam álmaim bébiszittyóját, eljárok újra tornázni és heti egy hastáncot is besuvasztottam a napirendembe. Csodálatos érzés. Mindig irigyeltem a Zuramtól, hogy amint belép az ajtón, a fia röpül felé lelkendezve, Tátyikat kiáltva.  És most megkapom, ugyan csak 1-2 órácskára lépek le, már a kertkapu csikorgásánál tudja, hogy megjöttem és fut ki elém a kis lókötő, a nyakamba veti magát és csivitel-mesél, nyomában pedig ott tapicskol vigyorogva a hétfogú (mára növesztette ki, itt is megjegyezném, hogy God Save The Osanit, viszonylag zökkenőmentessé teszi a folyamatot) Hugica. Felkapom őket, mélyen beléjük fúrom az arcom, megörülök az ismerős illatoknak és elönt az eufória: jókor vagyok jó helyen, a világ kerek, megtaláltam a helyem! (és még a perzisztens izomláz sem tudja elvenni tőlem ezt a csodálatos érzést...)

A videó gyatra minőségű, telefonos és szembefényes, a lényeg azonban kivehető: megkezdték munkájukat azok a puha, apró talpacskák, valamint, hogy Micu is képes a tehetetlenség törvénye elleni lázadásokra.

Az immáron harmadjára megrendezésre kerülő Segítsütit, mely mostanra mega méreteket ölt és még a falunk kisboltjának az ajtajára is kiplakátoluk, úgy gondolom, már nem kell bemutatnom. Most megint van lehetőség segíteni, az I.számú Gyermekklinikát és a szegedi kórházat. A szervezők ígérik, az elrugaszkodott licitek miatt (ami azért nem rossz, sőt, hiszen a cél az, hogy minél több pénz összegyűljön), idén igyekeznek támogató barátabbá alakítani a rendszert, ezért érdemes onlájn maradni és megvárni a licitek zárását (szept 20. éjfél), mert aztán derülnek ki a meglepetések.

A világháló ezen segítő vonalán haladva bukkantam az alábbi blogra is, ahol egy három és fél éves, melegbarna szemű kisfiúnak szerveznek megkapó módú gyűjtést a barátok, ismerősök.

A blogja megtalálható a fönti képre kattintva, a szervezők mindennemű támogatást, javaslatot szívesen fogadnak.

Mindig megfogadom, ha történik valami, ami a mi életünkben az adott pillanatban mérföldkőnek minősül, azonnali hatállyal dokumentálom, mert különben... Mert különben átértékelődik, megkopik a fénye, egész másnak tűnik ráaludva jópárat.

Így jártam akkor is, amikor kedves blog-barátom megkért, hogy írjam meg a császár utáni szülés élményemet a honlapjára. A pillanat hevében úgy gondoltam, hagyom, hadd csillapodjanak az érzések (9 hónapja csillapodnak...), kerüljenek a dolgok a helyükre, úgy könnyebb, de ma már tudom, nem lett volna szabad ennyi ideig húznom, mert idebent nekem nagyon fontos és értékes maradt minden pillanata annak az éjszakának, de már képtelen vagyok azt szavakba foglalva kikommunikálni.

És így jártam most is, Huncos első ovi napos rápróbálásával. Voltak pillanatok, események, érzések és érzetek, amiket akkor és ott eszement fontosnak gondoltam, ám mostanra beépültek, elsimultak és vesztettek fényükből.

Hunor hozta a várt formát, beilleszkedett, nyitott volt, mindennel és mindenkivel barátkozott-játszott, egészen addig a pontig, amíg észre nem vettem rajta a fáradtság első jeleit. Amíg Hunc ezerfelé, addig a csoporttársai engem vettek körül, játszottak velem (cirka 16 feketekávéval itattak meg), babáztak Minkusszal, de vittem pisiltetni is a pöttömöket, orrot is töröltem, és az ott töltött 3 egész óra után, miután már összefüggéstelenül és hatásszünetekkel beszéltem, megállapítottam, hogy emelem kalapom az óvónők-tanító- és tanár(nők)ok előtt. Meg azt is, ha valaha pályát módosítok, inkább  gépszalag mellett bármit, mint 15-20 óvodáskorút.

Volt egy kedves jelenet is, amikor Huncos nem tőlem kérte a litylity-ét, hanem a gondozónőtől (így hívják?) kért vizet. És együtt megkeresték a csodaszarvas jeles poharat. Én pedig igyekeztem jó mélyre fúrni az arcom a kismici nyakába. És akkor odajött egy ötévesforma szöszke kétcopfos, bemászott az ölembe, maga felé fordította két pöttöm tenyerével az arcom, belekényszerítve, hogy a szemeibe nézzek, és ezt mondta "nincs baj, nem szabad sírni"... ugye nem kérdés, hogy kigurultak azok a vacak, visszafojtott cseppek...

A fáradtságával egyenes arányban vadult meg az én szépfiam, és röpke pár perc alatt jutott el abba a módosult tudatállapotba, amikor szétcsapott maga körül (óvónéninek is jutott belőle, én meg persze földalásüllyedtem megsemmisülten, ahogy az ilyenkor meg van írva...), és már senkirese volt hajlandó hallgatni, csak rám.
Hazajöttünk, átbeszéltük, megebédelt és órákra kidőlt. Tetszett neki, emlegeti azóta is, menne már.

Óvónénivel átrágtuk a kényes pontokat, -amikről, mint kiderült, csak számomra voltak kényes pontok-, Jutkanéni szerint éppenhogy normálisan viselkedett, ergo nálunk nem nagyon van szükség beszoktatásra (ottüléses, napokon át tartó folyamatra), korához képest érett és okos fiam van, aki hamar átlátta, hogy óvónéni a potenciális ellenfél, azaz ő veszi át az én szerepemet a délelőttjeibe. Valamint az is kiedrült, hogy amíg én elláttam Minkuszt, és megsétáltattam az ovi parkban, addig Hunor meseszépen minyelvünkön kért inni-enni-játékokat, tehát egyre egyértelműbb, hogy a babanyelve nekem szól. Jutkanéni szerint erős köztünk a kötődés, de ez éppenígy természetes és egészséges is. Jókor megy oviba a kicsiszarvasom.

Hát akkor van egy harcos óvodásom, aki január elejétől rendszeres tagja a Holdacska csoportnak. demegnőttélkicsikém....

Tudom, lassan már kiérdemlem a legnyálasabb blog fődíját, de most tényleg ezt az időszakukat élik, én meg tényleg repesem. (majd jól táplálkozom ezekből a pillanatokból, amikor pár év múlva, éppen a hajukat tépve sziszegik oda egymásnak, hogy mennyire gyűlölik a másikat... )

A mimicink sokmindent tud így egy nappal múlt kilencként. A mimicink nem is tehet másképp, hiszen itt lobog előtte a nagyokos bátyja, akitől issza magába az újabbnál újabb csínységeket. Érdeklődő, nyitott, csupavigyor. Saját hófordulójáról egy újabb fog kinövesztésével emlékezett meg. (bal fölső, oldalsó metsző), így hatfogú, és szerintem az ennek megfelelő alsó csíkjain dolgozunk, többek között ma éjjel is ezt tettük.

Az asztalt rendszeresen körbetipegi már, sőt néha nehezíti a pályát, félkézzel halad. Motiválható, Hunor ennyi idősen jusztse ment volna egyetlen játék után sem, Mici viszont saját magának készít programot, képes nyögdösve körbe-négykézlábazni az egész lakóteret, pölö Huncos motorjáért. Ma reggel pedig megtette első bizonytalan, ám fölöttébb megfontolt lépéseit, maga előtt tologatva Huncos etetőszékét. (Huncos Dörzsi ketreccel indított, a legközelebbi Bunci-menetet igyekszem megörökíteni). Mindenevő, gyakorlatilag semmilyen ételt nem utasít el, amivel kínáljuk. Kedvencei a főzelékek (tök, spenót, zöldbab,  krumpli és borsó), párolt és nyers zöldségek (sárgarépa, paprika), de a szezonális gyümölcsöknek is örül. (szilva, körte, alma, szőlő). A  húsokkal is jó barátságban van, főtten-sülten-levesben. (tyúk, csirke, marha). Továbbra is az igény szerinti táplálkozás elveit követjük, darabosat eszik és már engedélyezi a kanalazást, igaz, olyankor akad egy lusta társa is, akinek szintén lapátolnom kell a szájába az aktuális menüt. Ízig-vérig anyatej függő, még nem sikerült egyetlen étkezést sem kiváltanunk mentessé.

A hirtelenjött mozgás-robbanás eredményeként, ebben a hónapban fogyott a fodroscombúnk, 9280 gramm és 80-as rucikat hord.

Az idő meg csak rohan, mint szokott, ami részint jó, másrészről meg most félelemmel is tölt el... igyekszem pótolni a pótolhatatlant és megragadni a lehetőségeket,  valamint jó mélyen magambazárni a jelent örökül. Talán sikerül.

Írtam már arról pár napja, hogy ezek itt ketten, miféle földöntúli kapcsolatban állnak egymással. Rajonganak egymásért, én pedig még levegőt venni is félek, nehogy megtörjem a varázst, amikor ezek egymásranéznek (még szerencse, hogy az ilyen pillanatokra Ráérző Nagyi, megörökített párat), egymást kitapogtva ismerkednek. Ahogy a nagy duruzsol a kicsinek. Ahogy megnevetteti. Ahogy meghintáztatja. Testvértelen mivoltom számára ez egy valóságos léleksimogató-paradicsom. Mindig is erre vágytam, most pedig a szemem előtt zajlik, ráadásul a két legfontosabb főszereplésével. Imádom.

Néha történik valami és az ezeddig überfontos dolgoknak hittek totálisan háttérbe szorulnak. Ezért maradt el Huncos első ovisnapos beszámolója (ígérem, pótolni fogom), ezért csúszom a szokásosan jól elkapott pillanatok Nagyifotóival (ezt talán még ma), sőt Minilány hófordulósával is (napok kérdése).

A külsős történés -részemrőli- tehetetlensége fojtogat, a bárcsakok és sehogysék pedig konkrét fizikai tünetekkel (fejfájással) jutalmaztak. Az elnemvágott Hunoros köldökzsinór pedig csodálatosan bejelzett: lelkembőlszakajtottam éjszaka befulladt, róttam a köröket a frisslevegőjü teraszunkon és szinte kivülről láttam magam, megállt a világ, tapinthatóak voltak a gondolataim, kitisztult a kép. Hajmász lázálmaim félelmei keltek életre. Szívbemarkoló érzés azzal a tudattal élni, hogy mekkora hatással vagyok a  fiamra, hogy félelemtől reszketve is képes volt követni az utasításaimat, ahogy próbált lassítani a fuldoklásból és ahogy hozzámbújva, a szívverésem hangjára képes volt elaludni.  Az egészet belengte egy ilyen már volt egyszer érzet, talán emiatt is, de képes voltam higgadt maradni. A falhoz dőlve egy másfajta tudatállapotú ébrenlétben töltöttük az éjszakát, próbáltunk mindkettőnk számára megfelelő poziciót találni, és miközben megszoptattam Minkust, óvatosan magam mellé helyeztem a nagyobbikat, a kezemet ösztönösen a mellkasán tartva... megnyugtatott az ütemesen fiatalos dobogás ritmusa. És ebben a félálomban vártam, hogy csorogjanak a percek, vánszorogjon az az ócska mutató előrébb... a kényszerességem ékes bizonyítékakén, a hajnal ötöt tűztem ki... ha addig nem lesz baj, aztán sem lesz... hiszen aztán már kivilágosodik... (nem tudom elengedni a sokéves kórházas gyakorlatot,  a baj mindig éjjel jött... talán valóban így van, talán csak az éjszaka csöndjébe nagyobb zajt kelt a kövön guruló kocsi kereke... )
Kibírtuk... utána mindketten belezuhantunk egy álomtalan szakadékba és  reggel 8-ig kialudtuk magunkból az éjszakát.

Meg kell tanulnom elengedni a hozzám már nem tartozó dolgokat, oldanom kellene a görcsösségemen, a megfelelési kényszeremen és a világ terhének a vállamra vételén... vajon hány és hány figyelmeztetésre lesz még szükségem...?!

és még csak három...?!

Nem tudok parancsszóra szépszavakat idevarázsolni. A mindennapok szürkeségébe igyekszem inkább belecsempészni idevágó gondolataimat, óvom a csodahálónkat. Az évfordulóink jó alkalmak arra, hogy emlékeztessenek, meddig is jutottunk, mennyi minden van már mögöttünk. Hogy a múltból erőt merítve tudjunk továbblépni, hiszen alig 3 év telt el és mennyi minden változott körülöttünk/bennünk. Köszönöm az elmúlt éveket, sosem voltam még ennél boldogabb!

"Ha minden húr elszakad,
ha mindenki mást akar -
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad.

Ha elfogy a gondolat,
ha nem érthetsz dolgokat -
Te és én tudjuk csak:
a szerelem megmarad:

Ha nem lesz több alkalom -
és lehull a csillagom,
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad.

Ha belőlünk por marad,
koszorúnk elszakad.
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad!

Őrizd meg titkodat
őrizd meg titkomat -
Te és én tudjuk azt:
a szerelem megmarad."

Pár napja szép szabályos tenyércsattogásokkal követve halad. Olyan, mint egy felhúzható kismackó. És ugyanúgy morog is. Ha gyorsabb haladásra vágyik még mindig terminátorkodik inkább, de egyre jobban kezd ráérezni a mászásban rejlő lehetőségek ízére. Ma reggelre pedig ötfogúvá avanzsálta magát (jobb fölső, oldalsó metsző).

(itt meg azért sír a végére, mert orvul el akartam lépdelni előle, hogy még tovább másszon, de rájött a turpisságra)

Csodapillanataink vannak. Sosem hittem, hogy van ilyen... csak telnek a napok, én pedig fürdöm ezekben a sosemtapasztaltakban. A Kicsi rajong a Nagyért. A Nagy pedig a Kicsiért. Buncilány mindenben utánozni próbálja szépokos bátyját, a szépokos meg simán lemegy 9 hónapos szintre Hugica gurgulászó nevetése kedvéért. Így most fej-fej mellett kúsznak-másznak és egymás mellett ácsingóznak a fürdőkád peremébe kapaszkodva fürdés után mindketten.

Minkusz -stílusosan- az önállósodás útjára mászott, most már nem ébreszti fel a családot hajnalhasadáskor, hanem finoman kicsusszan közülünk és elindul világot fölfedezni. Reggel a hitös a nappaliból kaparta össze, szertehagyott játékokat rágicsált. Hunc első szava meg az volt, miután áthajolt rajtam és konstatálta, hogy (végre) egyedül alszom kiterülve, hogy Nina? Kinn van apával, és már csattogott is megkeresni kishugát, semmi Tátyi, vagy nevetés, az apjához intézett első szava is a Nina kérdőjel volt.
És ahogy ezek összenéznek...  lelkem ezidáig ismeretlen húrjain muzsikálnak. Édesek, puhák, mosolygósak, bújósak. Minden, ami élet és boldogság. Mindennap újra és újra megtanítanak vágyakozni azután, ami a miénk.

avagy klasszikus iskolapéldája a soha nem mond, hogy soha alaptézisnek:

(a tulirózsaszín micsoda a körösztanyja szerzeménye, én ilyet tényleg sose... de meg kell követnem önmagam, valóban édes, na)

Párszor említettem már Hunor egyedi metakommunikációját és sajátos szóalkotásait. Még mielőtt valóban beindulna a beszéde és felemésztenék a mindennapok a kreációit, csokorba gyűjtve megosztom őket.

Tulajdonneveink emígyen néznek ki:
Nányi (én), Tátyi vagy Apucici (az apja), Nina (Minka), Néni (Dédi), Agyi (Nagyi), Papa (Nagypapa), Pötö (Göncöl), Munnama (Gomolya -tegnap este, 3 hét csavargás után hazajött, így most ismét 3 kutyánk van), Tótibá (Tóbiás),  Kokó (Coco Chanel), Pataba (Natasa), Möni (Vöri, újmacska), Kikokó (Kiskokó- szintén újmacska, és most nem mennék bele abba, hogy már van egy törött-lábú-szárnyú vadkacsánk, "áp-áp" is...) Egészen James Herriotné érzetem van, hozzámentem egy vidéki lódoktorhoz.

Alapvető mindennapik:
tedír (kenyér), bocivajt (bocisajt), vuvavuva (hús, felvágott), ligyli (vizes butykos), dodó (borsó), tudu (busz), kuká (kukásautó, és ezen belül szerelem van, ezer közül felismeri a kocsi hangját és ilyenkor ki kell menni a teraszra és csodálni minden mozdulatukat), inta (hinta), indu (induljunk), mennyémennyé (asszem, túl sokszor buzdítom menetelre), apá (lapát), kuku (tyúkok), dvágyvá (autó). 

Kezdem az előttével. Most nem kezdenék bele, hogy miért, de pár napja heves késztetést érzek egy új farmer megvásárlására. Talán nem is lett volna mindez annyira fontos, ha mondjuk az első boltban sikerül magamravalót találni. És mondjuk válogathattam volna a lehetőségek között. De nem így történt. Sőt, ma egy madárcsontú hamvas 19-es eladóleányka nem átállotta szemrebbenés nélkül a képembemondani, hogy most nem divat a 30-as naci méret, gyakorlatilag senki sem keresi. (Ööö, esküszöm nem divatból hordok ekkorát, boldogan elővenném a pincemélyére csomagolt 27-eseimeit, ha mondjuk  beléjükférnék.)

Bolt boltot követett, amíg a többiek -egyre türelmetlenebbül- rótták a kisvárosi köreiket,  aztán az egyik nagyondrága farmert árusító üzletbe végre a kezembe akadt egy 30-as, ami ráadásul az 50 %-os leértékeltek között pihent, egy gyors magamrarángatás után tökéletesnek ítéltem. A kasszánál a bűvös 25 ezer hallatán majdnem dobtam egy hátast, az itt dolgozó, szintén 19 éves leányka hebegve-habogva kerekített 20 ezerre, ekkor megemlítettem, hogy én ezt az 50 %-osok közül ragadtam ki, ő keresgélte a valódi árát, majd rábeszéltem megegyeztünk, hogy mivel nincs több ilyen méretű, ez tuti utolsó darab, tehát féláras. Megszereztem, elviharoztam. Remélem, nem leszek kiplakátolva városszerte, mint közveszélyes bűnöző. (még a  blokk elütött kijavítását sem vártam meg, sőt jobban belegondolva a blokkot sem...)

Szülői: hátöööö... az óvónéni első találkozásra szimpatikus volt. És most másodikra is. Megnyugodtam. Bízom bennük és tudom, hogy jó kezekbe adom lelkemből szakajtott magzatomat. 13 anyuka ücsörgött a pindur székeken és ismerkedett össze -az óvónéni kreatívságát dícsérendő- játékos módon. Aztán röviden bemutattuk gyermekeinket. (minden anyuka meggyújtott egy gyufaszálat és amíg az leégett pár szóban össze kellett foglalnia a gyermeke számára fontos tulajdonságait. Érdekes volt más szempontokat tapasztalni, tanulságos volt, hogy más anyák mennyire más oldalról tapogatják ki a gyermeküket... ) Aztán jött a számomra új szint: felnőtt nők a szemem láttára könnyhullatásig voltak képesek azon vitatkozni, hogy a gyereküknek mi legyen a jelük.  (Két anyuka is szerette volna ha a gyermeke tigris lenne, annak ellenére, hogy nem volt tigris jel a választható jelek között, végül az egyik anyuka lemondott róla és kérte a szitakötőt, ami nem mellesleg szintén nem szerepelt a használható jelek között, mire a másik anyuka közölte ő nem csíkos tigris akar lenni, hanem rózsaszín. Én ennél  a pontnál kezdtem el keresni a kandi kamerát...)

A mi jel választásunk kurtafarkúra sikeredett, ugyanis az óvónénik már konkrét ötlettel vártak, hogy Hunornak szakrálisan a szarvas kell a jele legyen. Én meg rábólintottam. A zuram azóta is azon röhög, hogyan fogok visszaforduló szarvasokat (mer persze, hogy csodaszarvas dukál a kölöknek), hímezni a Huncos ruháiba. Én nem röhögök. Gondolkodom.

A lelkem megnyugvásra lelt. Nem kell semmivel sem sietnünk. Jövő héttől elkezdjük a heti 1-2 délelőtti bejárogatást-játszást, ha működik, ott is hagyhatom 1-2 órára.  Úgy érzem, még nem tudom teljesen odaadni őt. Az óvónénink azt mondta, nem is kell. Érezni fogom ösztönösen, hogy mikortól lesz ez jó mindkettőnknek, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor otthagyom nyugodt szívvel. Akkortól viszont következetesen kell viselkednem. De addig semmit sem kell siettetni. (még a szobatisztaságot sem, a mackó-tisztaság is majd egyik pillanatról a másikra megoldódik, akárcsak a kisdolgok) Kitűztük a januári kezdést, de ha mégsem menne sincs baj. Szerencsére ráérünk.
Nem tudom, hogyan kellene ennek igazából működnie. Azt érzem, hogy ez most jó így. És mivel az elmúlt évek alatt igencsak ösztönösen, a megérzéseinkre hallgatva éltünk-neveltünk, most ezt érzem hozzám közelibbnek, humánusabbnak.
(és akkor dióhéjban idekívánkozik a magam története: 3 évesen rápróbáltunk az ovira. Akkor még nem volt beszoktatás, mély víz volt, bedobtak, rövid búcsúzkodás után Anyu otthagyott. 3 teljes napon át ordítottam-sírtam menetkor-ottlétkor-hazajövetelkor. A mai napig emlékszem erre a 3 napra. Anyu nem vitt többet oviba. Eltelt egy év és önként jeleztem, hogy menni szeretnék. Erre a napra is tisztán emlékszem. És imádtam az ovit. Pontugyanazt, ami ellen előző évben minden idegszálammal tiltakoztam. )
Jó érzés, hogy már most ekkora gondoskodással és odafigyeléssel várják a gyerekeket. Túlzás nélkül állíhatom, hogy ez az ovi személyreszabottan kezeli a beszoktatást és a mindennapokat is.

Persze volr sírás-rívás, meg kaptunk egy jelképes virágmagot elültetendő a gyerek első óvodai napján, és egy-egy szál virágot, annak jelképeként, hogy az óvoda x év múlva ilyen csodaszép virággá növeszti gyermekünket. És rutintalanul nem vittem papírzsepit sem magammal, így könnyeimet diszkrét mozdulattal pottyantottam a pulóverem ujjába.

Föllélegeztem. (vagy csak odébbtoltam a problémát...?)

...voltak nagy találkozások és voltak egészen picik. Tesztelhettük, milyen is az, amikor valóban tele a ház. Jó érzés. Nagyon is az. Jó érzés szeretetbe mártózni, feltöltődni az érintésektől.
És ha csak rajtam múlna... (hát igen, van egy optimatizált jövőképem, mely szerint a sokgyerekem sokunokával ajándékoz majd meg, és hétvégente pontilyen nyüzsi lesz mifelénk... és a gondolataim azóta is egyre inkább visszatérnek a lelkem mélyén már megfogant harmadik gyermekünkhöz... )

"Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság!"

Itt van az ősz, a hirtelen jött hideg megfagyasztott, lelassított. A mindennapjaim is egyre jobban befelé fordulósak, önmagam belső kitapintásával foglalkozom. Talán ezért is érintett érzékenyen a tegnapi bedobott levél, mely szerint Huncos óvodai szülőértekezletére vagyok hivatalos szerdán. (az már csak hab a tortán, hogy egyelőre megoldhatatlan feladat kilogisztikázni, hogyan is tudok gyerekmentesen eljutni erre az értekezletre... ) Eddig tudtam és éreztem, hogy jó a döntésem, de most ezernyi aprócska kérdőjel és kétség harapdál és marcangol... Most már nem vagyok benne biztos, hogy neki most mennie kellene, sőt, nem is értem, miért is hagytam, hogy magával sodorjon az ár... és most itt állok a kételyeimbe kapaszkodva és nem tudom, hogy eresszem vagy megtartsam. És ezt a hezitálást az überszenzitív Hunorvirágszál átveszi és így ő is hangulatfüggően reagál az ovi említésére. Hol lelkes és vigyorog, hol hevesen tiltakozik. Nem érti még, nem tudja milyen lesz. Mint ahogy nekem sincs még konkrét elképzelésem a mikéntekről.
Persze a józan eszem tudja, hogy egy próbát megér... és azt is tudja, hogy semmi sem kötelező. És ettől föllélegzem.

Cucc kis esti nyafogásait olvashattátok.

Bármennyire is igyekszem minimál képessé tenni naplónkat, most mégis kikívánkozik belőlem három  aktuális kedvenc kép.

Az első számú a konvencionális felállás és győzedelmes vigyor megörökítése:

(Huncos hasonszőrűje itt látható)

Ha Apa dolgozni indul, immáron ketten kísérik figyelemmel indulását, és a kutyáink ki- és be-logisztikáját. (apropó kutyák: Gomolya eltűnt, helyette Göncöl vezír hazahozta aktuális partnerét,  Tóbiást, merperszehogy ittragadt ő is, egy szálkásszőrű tacskó-puli keveréket, akivel nem átállnak fényes nappal is szemérmetlenkedni az udvar közepén. És neeeem, nem lesz romantikus gyermekáldás...)

És végül KisMici, a mindenhol felálló, tiplishomlokú hősnőnk:

Élünk. Nagyon is. Magunk mögött hagytunk egy fotómentes balatonos hosszú hétvégét, előttünk pedig áll egy barátos, sokemberes rövid hétvége.

A Balatonos hosszúról annyit érdemes megjegyezni, hogy ismét megállapíthattuk, hogy kevés olyan hely van kishazánkban, ahol olyan terüljterülj vendégfogadás van, mint Somogyországban. Kemence partiztunk, de úgy, hogy az összeverődött nagy társaságnak hála, szinte gondunk sem volt a kicsikkel. Hunor tökéletesen beiileszkedett (majdnem) legkisebbként a csapatba, Minka meg felfedezte a földtől pár centire fellelhető felfedeznivalót. Persze, ismét minden kettős, lassan tényleg elgondolkodom egy magasan kvalifikált szakember felkeresésén. Egyrészt jó volt látni, hogy Huncmester mennyire okosan viselkedett, hogy mennyire be tudott illeszkedni egy összeszokott gyerekcsapatba annak ellenére, hogy még mindig aligbeszél, másrészről, meg a szívem szakadt darabokra, hogy mekkora nagyfiú már. Erről meg persze, rögvest az óvoda jutott eszembe, hogy hóvégén kiírás (jajjistenem, már csak pár nap...), 17 új gyerek szokik be idén, heti 3-4 gyerekre lebontva, így nem tudom mikor is kezdünk, de a szeptember már az ajtónkon kopogtat, és ugyan az eszem tudja, hogy nem lesz semmi baj, a szívem mégiscsak mindenféle helyzethez nem illőket duruzsol nekem.

Aztán Minka. Aki sejtéseim igazolásaként többszörösen bebizonyította, hogy jobban érdekli már a kemencében sült csirkecomb burgonyával és a kenyérlángos, mint amit a testem képes nyújtani neki. És természetesen ez ismét ambivalens érzeteket keltett bennem, hiszen még aligszületett, és Hunor ennyi idősen még csak kóstolgatta az ételeket, és kétszer ennyi idősen is cickón aludt el. És ez az, amit jelen állás szerint Miciről nem nagyon tudok elképzelni, hiszen napközben max kétszer, éjjel 2-3-szor igényli már csak a negédes sűrítményt.
Amúgy meg kitalálta, hogy ő már nagylány, így napközben már egyetsem akar aludni, cserébe viszont este 7-kor kidől reggelig, ami bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nagyon nem, mert mindenen állni akar, sokszor összecsuklik olyan fáradt, de megy, tarol, és fejetbever. A homloka (jajjszegénykém) a szivárvány színeiben pompázó tiplikkel van teli, beszerzése idejének függvényében.

Hát csoda ezek után, hogy skizofrén énemet sűrűn kellett jóféle kupicákkal fröccsel öntözgetnem?!

Hunor belépett a miért korszakba, ami azért is rém vicces, mert ugye még mindig kódoltan beszél. Családunk ismeri a jelrendszerét, mások megértetésére jelen álláspont szerint még mindig nem törekszik. 

Egy ma reggeli szösszenet következik arról, hogy vasalás közben elmeditáltam hangosan, hogy már sokkal kontrasztosabbak a színek, lassan vége a nyárnak. Hunor figyel, hallgat, mosolyog, fentebbiekre elkomorul, majd közli: nem jár (nem nyár, azaz ne legyen vége a nyárnak). Tovább mesélem, hogy ez az élet rendje, nyár után jön az ősz, érik a szőlő (hajlik a vessző, csuhajja), a szilva, aztán jön a tél, hull a hó, megyünk szánkózni. Me' ? (vidéki szleng, a miért kérdőszócskára gondolt idösfiam), mert szánkózni jó. Me'?  mert szánkózni te is szeretsz. Me'?  MOST EZ KOMOLY??? édesfiam, meséld már el,  leszel szíves, miért is szeretsz szánkózni. Vigyorog, elérte a célját. KO-val győzött felettem.

Időpont: tegnap este, helyszín játszótér. Hirtelen beborult, mondom a szépreményűnek, indulnunk kellene, mindjárt esni fog. Me'? mert beborult az ég. Me'? mert esni fog az eső. Me'? mert ez iylen dolog, ha gyülekeznek a felhők abból eső lesz. Me'? na, akkor én hazamentem, te meg jól elázol, jó? Jó. És vigyorog. Célszemély megtalálva, célpont megsemmisítve.

A legigazibb amikor a dackorszakot ötvözi a miért korszakkal. (és jajjdeszeretem, hogy mindennek van neve ebbe a drága jó gyereknevelésesdibe).
Este vacsoráznánk, de 8. próbálkozásra sem tudom eltalálni, melyik tányérból szeretné elfogyasztani azt a két harapásnyit a szendvicséből. Mindegyikre lazán közli, nem. És van amitől mégjobban elhatárolódik (nem-nem-nem). Feladom, kiteszem az egyikbe, közben elmondom, ha igazán éhes, ebből is jó lesz, valamint felhozom példának az etióp éhezőket, akik deszeretnének csíkos tányérból vacsorázni vajas sajtos kiflit szalámival. Duzzog, csípőretett kézzel elvonul. Pár perc múlva visszatér, nézi változtattam-e a tányéron, mondom most én, hogy nem. Me'? mert nem vagyok hajlandó újabbat elővenni és elismétlem indokként, hogy ha igazán éhes lenne... Me'? mert nem is vagy éhes. De. És sivítva elrohan.
Aztán pár perc múlva visszatér, és higgadtan, együtt kiválasztjuk a legmegfelelőbb tányért ahhoz, hogy elfogyaszthasson pont két harapásnyit a szendójából.

Áldott gyermekkor. Életemben nem voltam még ennyire türelmes és toleráns. Csodás kis mesterem akadt. És ahogy elnézem a mesternőm is bontogatja már a szárnyacskáit...

Bunci állni szeretne. De nagyon. És tud. Annyira nem nagyon. Ám mindenképpen akar. Na,  de azt nagyon.
Ismerőseink körében szlogenné vált az a jólismert mondatom, mely szerint Hunorral mindig éppen most a legjobb. És tényleg. Minden fejlődési fázisát csodáltam, beittam. Magabiztos, begyakorlott mozdulatokkal újított, ráérősen tette, akárcsak most a beszéddel. Óvatos duhaj.
Bunci viszont egészen másképp csinálja. Pár napja ugye felállt. Örömködtünk, dícsérgettük, szeretgettük. Bennem akkor is volt egy halovány ellenérzés, hiszen még annyira mostszületett, hova siet?! Persze, azonnal elfojtottam érkeztettem is a belső válaszomat: lyány, erősebb, ügyesebb, kíváncsibb.
Tegnap egész délután koncentrálva gyakorolta a felállást a járókába.  Hihetetlen volt látni, hogy mennyire kizárta a külvilágot, szuszogott-erőlködött-felborult-újrakezdte. Biztonsági okokból előkerült a hagyományos fa, pincében porosodó járókánk, mivel most már csak és kizárólag állni akar, hosszú másodpercekig ácsingózik a bútorok mellett is akár, gyakorlatilag összeomlásig, közben nevet, elégedett. Ma már a kihúzott vendégkanapé mellett pipiskedve, pár óvatosan lépést is megtett, aztán összecsuklott. Sajna, még nincs meg a kellő rutinja, így a feje-arca csupa kék-zöld-veres foltocska, egy-egy elrontott kísérlet bizonyítékaként. Nem jó érzés látni, és ha így folytatja, totálisan kimarad a mászás, hiszen még mindig azzal a terminátorszerű fókázással közlekedik. A földön cuppogó-csattogó-követő tenyerecskék tánca hiányozna nagyon...

Addig spanoltam magam ezzel a kimaradásos mászással, míg felhívtam tanult barátnémat, aki megnyugtatott, hogy nem lesz diszlexiás a Bunci, mert nem minden gyereknek akaródzik mászni, de a kúszás is éppen olyan tökéletesre fényesíti agytekervényeit, mint a  mászás. (pedig már láttam lelki szemeim előtt Buncilányt 7 évesen, amint írás- és olvasás zavarokkal küzd és órák utáni kötelezőként róhatja a labirintus köröket négykézláb.) Így Minka nemzetesasszony most már engedéllyel ácsingózhat ha úri kedve úgy kívánja, csak a fejire mért ütések ellen kellene kitalálnom valamit. Hm.

Hunor a mai napig ellágyult hangon, szinte sóhajtva ejti ki a  szomszédlányunk nevét. Ő Anna, rangját tekintve a második, kedves-cserfes tízéves, Hunorral nem sokat foglalkozó kislány. (szívfacsaró érzés, legszívesebben jól helyretenném a dolgokat, depersze ez butaság... de akkor is harcol a racionális énem a fiúsanyuka énemmel...) Első Anna, éppen kettő évvel ezelőtt rabolta el kismacsónk szívét erdélyországi nyaralásunk alatt, egy komoly széparcú, melegbarna-szemű, akkor hatéves kislány személyében.

Tapolcai létünk harmadik napján a medencében ismerkedett össze harmadik Annával, a szöszke, vidám és csivitelő mindjárt hatéves kislánnyal. A medencei  játékból közös időpontú vacsora lett a szülőkkel, tesókkal, aztán késő estig játszótér, Anna a sötétben kézenfogva jött a válláigsemérő Huncossal a sétányon (persze, ilyenkor sosincs fényképezőgép nálam...). Anna megkérdezte, hogy ottaludhat-e Hunor náluk, mélyeket lélegezve nevettünk össze a szülőkkel, majd végül Hunor mégis inkább minket választott (még egyelőre) hálótársul. Másnap, tudtuk, sajnos ők elmennek, reggel az első szava az Anna inta volt, a reggelinél nem találkoztunk velük, de Huncos az apjával az étterem előtt cirkulált, nem mozdult a kispasi, várta Annáját. Aztán volt nagy találkozás és játszóházazás, Anna gyöngyöt fűzött, Hunor melléhúzta a műanyag székét és figyelte a nagylányt. (aztán, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozik, kitépte Anna kezéből a gyöngyöt... de ez már egy másik történet).

Végül könnyfakasztó búcsúzás is volt, amikor is Hunor megsimogatta Anna haját, de puszit nem adott neki, csak az anyukájának, ellenben elfogadta Anna arcrapusziját. Aznap még emlegette párszor, azóta csak néha mondja ki a nevét és olyankor kérdőn néz rám. Én megnyugtatom, hogy Annáék rendben hazaértek, ő mosolyog és bólogat, én megígérem, hogy ha majd Pécs felé járunk, meglátogatjuk őket, ő mégmosolygósabban bólogat, hogy jó, jó!

És bár nem szorosan tartozik ide, ám mégis megörökítem azt is, hogy mi, önző szülők szerettünk volna kicsit egyalvógyerekesnek lenni, és így, amikor Bunci elaludt, megbeszéltük a Nagyfiúval, hogy lekísérjük játszóházba, és ha tetszik neki, lesszíves kis ideig ottmaradni, amíg mi kicsit balra el, fellélegezni, és kistucatszor elmondtam, hogy szóljon az óvónéninek, ha pisilnie kell, vagy szomjas vagy éhes vagy bármi. Huncos a negyvenharmadik hasonszőrű instrukcióm hallatán, pápát intett és sziát köszönt, majd otthagyott. Mi sétáltunk Tapolcán és jegeskávéztunk a Malom-tónál, és röpke egy óra alatt vissza is értünk, elsőszülöttünk éppenhogycsak reagált érkezésünkre, és játszott tovább, az óvónéni szerint hagyjam fel az óvódai parámat, ha szimpatikus lesz neki az óvónéni, semmi gondunk nem lesz (ámen). Aztán kiderült, hogy a félfüllel fogott adás is célbaért, kézenfogva behúzta az óvónénit pisilni és megette az óvónéni uzsonnáját is. (valamint banánt és almát is evett). Élelmes gyermek.

Nyolchónapos. Mindjárt egyéves. Nem siettetni akarom az időt, jajjdehogyis. Inkább megállítanám. Aztán meg bűntudatom támad azonnal, mert önző vagyok, és birtokolnám minden percüket és szeretném, ha örökké ennyire tiszták és őszinték maradhatnának.

Emlékszem, döcögősen indult a pályafutásom, főként a lányosanyukás. Anyu magasra rakta a mércét, így türelmetlen perceimben önmagamat ostoroztam, hogy én képtelen leszek annyi önfeláldozásra és önzetlenségre, amennyire ő volt velem. Sosem felejtem el, egy nyolcadikos sulibulira, a féltett hasított bőrszoknyájából szemrebbenés nélkül emelt ki egy akkora részt, hogy nekem pont jó legyen. a dereka... És bár magának szinte soha sem vett semmit, mégis nagyon ritkán jött úgy haza, hogy ne lapuljon a táskájában valami nekem szánt apróság. Féltem attól, hogy én képtelen leszek bárminemű lemondásra.
Ez a nyaralás kicsit fellebbentette Anyu varázslatosságáról a fátylat. Hiszen én is bármit képes vagyok megadni gyermekeim mosolyáért, csillogó szemeiért. És nem érzem sem áldozatnak, sem tehernek. Pont olyan anya lettem, amilyen az én Anyum volt. Sem jobb, sem rosszabb. EgyszerűencsakAnya. Én így tudok az lenni. Ennyire önzőn. És azt hiszem, a világ legönzőbb teremtményei ezáltal mi vagyunk. Mi, anyák.

Micú (hétköznapibb nevén Buncilány, mégiscsak ő az ünnepelt), közlekedése megérne egy külön bejegyzést és jópár videót. Leginkább a lábnélküli terminátorra emlékeztet, miközben morogva két kézzel löki előre magát.

Egyre többször áll fel, (olykor fejenállni is készül???), bár fodros combjai meg-meginognak a 9ésfél kilója alatt.  Továbbra is négyfogú és diszkréten mindenevő, pár napja megengedte a kanalazgatást, bablevessel indította pályáját idegenbenlétünk ideje alatt. Még mindig 90 százalékban anyatejes, de szemmel láthatóan szívesen lecserél egy darab szalonnára, paprikára, olykor kenyérbélre. A büdöse.
Buncinál is megérkezett a jólismert szeparációs szorongás és apábaszerelmesedés ideje. Előbbit nehezen tolerálom, utóbbi torokgombócképzően szépséges. A pár napos együttlétünk alatt egyre inkább összecsiszolódtak, összeismerkedtek ezek itt ketten. Rájuk fért.

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)