Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...

Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...

Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a  polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.

Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.

És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.