Az utóbbi napokban életre kelt bennem egy másikén. Normális pillanataimban riasztónak tűnik ez a valaki, aki olykor-olykor kölcsönveszi a testem, eltorzult arccal képes a legapróbb dolgokért is vészvijjogó hangon sipítozni, majd magába roskadva bűnbánóan zokogni. Mert türelmetlen, mert nehezen mozog, mert ami eddig oly könnyű minden napi rutin volt, az mára teher, és ez a teher nagyon idegesíti az egyiként, aki mindezidáig abszolút zökkenőmentesen vette az akadályokat.

Nehéz lehet most a körülöttünk élőknek. Néha már attól lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy rámnéz a kismackó azokkal a fürkésző szemeivel: vajon Náni éppen milyen állapotban leledzik, harap-e a szavaival vagy ugyanolyan mókásnak ítéli a huncutkodásokat mint eddig? Mert segítő kezek most is akadnak, és a máskor oly viccesnek ítélt közös sütés-főzések, többórás lenti bevásárlással egybekötött kolbászolások, újabban idegpróbák. Legalábbis a másik énem számára.

Feszültség-levezetésként újra leporoltam a többéves pókhálót az egyik kedvenc blogomról, ahol a komoly odafigyelést igénylő játékoktól elkezdve a párperces agymenésekig minden megtalálható. Csakúgy, mint az egyik közösségi portálról csokorbagyűjtött lövöldözős egypercesek. Azóta esténként így kapcsolok ki. HuncApu szerint ha íly bambán is látott volna meredni megboldogult lánykoromban, nem biztos, hogy valaha is lánykérésre is sor került volna. Szerintem meg Minka minimum Lara Croftként fog kipattani belőlem, ha eljön az ideje. Ennyit a pocaksimogatós ejtőzéses könnycsorgató babazenékről.

Apropó idő: amikor Huncra vártam, a védőnéni akkurátusan kérdezgette tőlem, vagynak-e már jóslófájásaim? mondtam, nekem olyanom nincs. Ahogy visszaemlékszem, valóban nem igen volt. Nem úgy, mint most: napi rendszerességgel tevékenykedik a méhem, hol fájdalmasabban, hol lájtosabban húzódik össze, ma reggel konkrétan a tipikus nehéznapokbéli derékfájásra ébredtem, sőt bele is szőttem az álmaimba, takargattam a derekamat, hoyg meleg hatására elmúlik a fájdalom, aztán magamhoztérve döbbentem rá, ez most nem az. HuncApu egyelőre blazírt nyugalommal kérdezi meg minden egyes fölszisszenésemre, hogy na, mi van, ma szülünk?

Huncmester kikeveredett a ződcsiga időkből, újra fitt és mozgalmas. Igaz, ma kisebb attrocitás érte őt a játszótéren, egy kisleányka rózsaszín motorjáért harcolva, majd leharapta csöppöm ujjacskáit, 8 napon belül gyógyul, a lelki traumát is látszólagosan már kiheverte. Új elfoglaltsága a szerepjáték: a legváratlanabb helyzetekben egyszer csak elkezd ugatni, nyelvet nyújtogatni (harapdálni, kezet-lábat nyalogatni!), és hosszú percekig képes kutyát játszani. Hogy honnan ismeri ennyire a kutya szokásait rejtély, hiszen két macskánk van, azok meg nem ilyenek... (sőt, vauvauvau-olva meg is kergeti őket... esküszöm Frakkot még nem látott!). Íme egy rövidke kutyáskodás, kivételesen ma fotogén és videogén hangulatában leledzett:

Minka érezhetően megszelídült. Napközben néha-néha jelzi ébrenléteit, általában közvetlenül étkezéskor. Nem tehetek róla, de folyton a Nicsak ki beszélre asszociálok, lelki szemeimmel látom ahogy rángatja a köldökzsinórt, hogy hé anyu, ebből még küldj le egy adagot! Esténként táncbemutatót tart, a tegnap esti laza két órás bemutató volt, kis csuklással tarkítottan.

Szerdán uccsó védőnő látogatás, megkapom a Minka kezdőcsomag receptjeit. Hihetetlen. Jövő hét kedd első ctg. És azt álmodtam Minka természetes úton született, könnyedén, ügyesen, méltósággal... És most ezt mantrázgatom...