Továbbküldős emailként kaptam, megnyitottam, bár a szokásos légyjó és boldog, de ha nem állsz meg és gondolkodsz el egy pillanatra (valamint nem küldöd tovább seperc alatt minimum 46 -ezer- embernek), borzadalmas szerencsétlenség következik be-n kívűl, nem igazán vártam ettől sem többet.

Kellemes csalódást okozott a belinkelt videó, mely 2009. március 23-án reggel 8 órakor az Antwerpeni Központi Pályaudvaron, Belgiumban készült. Az utastájékoztató hangosbeszélőn keresztül elkezdték lejátszani Julie Andrews dalát a "Do Ré Mi"-t, a Muzsika hangja című musicalből. Ahogy a mit sem sejtő utasok meglepődve észrevették, kb. 200 táncos lepte el a váró közepét, kilépve a sorban állók közül illetve a bejáratokon át. Ezt a csodálatos táncot táncolták el, csak 2 próbával a hátuk mögött. A hatása önmagáért beszél! 

A vizuális alkatomnak köszönhetően azért én elképzeltem ugyanezt valamelyik Pesti pályaudvaron... sajnos, nem biztos, hogy a sok morózus és befordult  munkába időre közlekedő-siető ember között ugyanekkora sikere lett volna.

Pár napja gondoltam egy nagyot és merészet és előbányásztam az oly sok éve szekrény mélyén lapuló magossarkas cipőimet. Az első megdöbbenésemet, mely szerint bezony nem csalás-nem ámítás és nem csak a képzeletem játszik velem fura játékot, egy számot nőtt a lábam. (a cípők nagy százaléka ekkor már kiesett a rostán). A következő döbbenet akkor ért, amikor csinibinibe öltözve egy rövidke sétára indulva pár méter után egyre inkább tudatosult bennem, vissza kéne dobozolni ezeket a méltánytalanul elhanyagoltakat még egy jóidőre. Járni is alig bírtam bennük, és mindez azért is érintett kellően érzékenyen, mivel Hunor születése előtt gyakorlatilag nem voltak lapos talpú cipőim. Hm.

Ma délelőtt rávettem magam és a gondolati síkot végre tett is követte: nekiestem most már valóban szanálni a  régi szerelmeim között. Mindegyiket felpróbáltam, egy perces néma csönddel tisztelegtem előttük, és végigfuttatam magamban, a hozzájuk fűződő kedves emlékeket. Majd bedobozoltam, bezsákoltam és HuncApu navégre mondatától kísérve leköltöztek a tárolónkba. Egyelőre.

Hunor eközben némán figyelt, egyszer-egyzser felkapott egy-egy cipellőcskét, közben duruzsolt a babanyelvén valamit, oda-oda hozott egy egy általa preferáltat, látványosan tetszett neki a ma délelőtti műsor.

Végül 3 pár maradt a magosabbsarkúakból, és úgy tűnik, az egyik Hunor kényes ízlésének is megfelelt, ugyanis kismajom módjára csattogott benne a lakásban. Ennek én is nagyon örültem és feltehetőleg az alattunk lakó is. (csak a végét sikerült megörökítenem, előtte idegesítően hosszú percekig klaffogott a cipőkben...)

(talán túl sok Topmodell leszek-et nézek mostanában?)